Skip to main content

A filozófusok és a biciklisták

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat


A TDDSZ Rehabilitációs Bizottsága tagjaként sanyarú kötelességem volt az 1973-as ideológiai határozat szövegelemzése, azaz a „szocializmus megrágalmazása”, „a marxizmus–leninizmus értékeinek tagadása” stb. fordulatok kontent analízise. A minap riadtan kaptam fel a fejem rádióhallgatás közben: ismerős nevek ismerős kontextusban… Azaz mégsem: most nem a korcsulai nyilatkozat aláírása (Csehszlovákia megszállása elleni tiltakozás) minősült valami szent megrágalmazásának, hanem azon triviális tény kimondása, hogy polgári liberális pártra a polgáriasultabb körzetekben több szavazat esik; nem a neveztetett értékrombolásnak, hogy „kiábrándult” filozófusok kimutatták a marxi utópia tarthatatlanságát, sőt veszedelmes világnézet mivoltát, hanem azon félelem, hogy honi nemzeti konzervativizmusaink inkább
Keletre, mintsem Nyugat felé orientálják hazánkat. Ha rivális pártvezérek mondanak ilyesmit, és ezt az ország úgymond első pártjának első embere siet megcáfolni, az érthető (ezért nem is foglalkozom a Tamás Gáspár Miklós cikkére vonatkozó pártelnöki reflexiókkal), ám független filozófusok – pártonkívüliek, sőt tudtommal különböző pártokra szavazók – szabad vélemény-nyilványítására (és persze az ennek helyet adni merészelő sajtóra) zúdult ez oly ismerős hangnemű ideológiai össztűz, és ez már – ha másért nem, szakmai önvédelemből – elgondolkoztatott. Miért mindig ugyanaz a féltucat filozófus irritálja hajdani és majdani honi hatalmasságainkat? Miért csak az alanyi költőknek van joguk e hazában politikai véleményt mondani, míg ha a szakmájuknál fogva az európai eszmetörténetet igazán ismerő társadalomtudósok teszik ugyanazt, akkor ez a választásokon magát nyertesnek tudható párt számára olyan botránykő, hogy első sajtótájékoztatóján is ez a fő téma? Bár ez az aránytévesztően megtisztelő figyelem tulajdonképpen hízeleghetne is szakmai hiúságomnak (ha arra gondolok, hogy 1984-ben egyetlen jámbor Benjamin Constant-idézettel vezércikket tudtam kiprovokálni a Magyar Nemzetben!), bennem inkább az „alarmreakciót” váltja ki a klasszikus liberalizmus közhelyeivel („másutt rég megunt ócskaság már”) szembeni szinte irracionális gyűlölet megnyilvánulása. Engem nem nagyon vigasztal, ha a Szovjetunió megrágalmazása vádpontot ezentúl a nemzetgyalázás verdiktje váltja fel. S mivel tudom, hogy ezen mondatot milyen „cinkos összenézések” kísérhetik, kénytelen vagyok folytatni. Csíkszeredai unokatestvérem fejét véresen valóságos bunkók verték szét Erdélyben, mert a kisebbség nyelvén akarta tanítani diákjait. Lehet, hogy Magyarországon is kisebbségi nyelvet beszélnek a szabadelvű eszmék szószólói: erről a választók kizárólagos joga dönteni. Én nem vagyok pártpolitikus, tehát könnyen elfogadom, hogy ezentúl éppúgy ellenzékben leszek, mint eddig, de azt az aggodalmamat nem tudom elhallgatni, hogy nem érzem a kisebbség jogát, a másság megtűrését biztosítva. Persze a mi fejünk felé emelkedő bunkók csupán ideológiailag csapnak le a máskéntgondolkodókra (Aczél is megelégedett egy gentleman like külső vagy belső száműzetésbe szorítással, holott…), azokra, akik esetleg a már más kontextusban idézett Benjamin Constant-nal egybehangzóan úgy vélik, hogy az individuális szabadságjogok feláldozása a legszentebb értékek – a köztársaság vagy a forradalom, a király vagy a vallás – védelme érdekében sem igazolható, mert ezzel mindenfajta zsarnokság igazolása elkezdődhet…

Meglehetősen szkeptikus gondolkodó lévén, el tudom fogadni annak lehetőségét, hogy Heller Ágnes vagy Vajda Mihály tévedtek a választások előtti-alatti helyzetértékelésükben, ahogy meglehet, nekem sincs igazam, midőn a személyes szabadság, a személyiségi jogok csorbítását elvileg elfogadhatatlannak tartom. Ám az akár téves vélemény nyilvánításának joga nélkül nincs demokrácia, sem magyar, sem román – csak jobb- és baloldali totalitarizmusok szomorú váltakozása. Egy biztos: a TDDSZ Rehabilitációs Bizottsága készen áll a mindenkori máskéntgondolkodók, nonkonformista filozófusok és szentségsértéssel vádolható költők védelmére. Mindazonáltal remélem, hogy nem lesz túl sok munkánk a közeljövőben.





Hivatkozott cikkek

Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon