Ludassy Mária

Nyomtatóbarát változat

Salve Atque Vale

A T. szerkesztőség szubjektív parlamenti naplót kért – csupán ezért merészelek válaszolni. Bölcs politológusaink már ezerszer elmondták, hogy négyszáz törvény – de X% alkotmánysértő, hogy alapintézmények, de vitastílus. Áttételesen az utóbbihoz kapcsolódnak személyes szívfájdalmaim, ám azonnal le kell szögeznem, hogy nem a vita élességét – pláne nem puszta tényét – tekintem problematikusnak, hanem azon tónusát, mely életem első szabadon választott parlamentjében nem kevesebbet, mint a szabad választás legitimitását, illetve a parlamentáris demokrácia leglényegét tette kérdésessé. Nemcsak arról a triviális tényről van szó, hogy a többség a preliberális demokrácia rousseau-i–robespierre-i variánsát hangoztatta a kisebbség alkotmányos alapjogait szentnek és sérthetetlennek tekintő liberális demokrácia-felfogás (Jefferson, Mill, Tocqueville) ellenében, hanem hogy a kisebbség puszta létét is sérelmesnek vélte, s a parlamenttel a legfőbb baja az volt, hogy van benne ellenzék. S ez igen különböző intellektuális és morális színvonalon, de egyaránt jellemző Szabad György őszinte meghatottságról tanúskodó búcsúbeszédére és Lezsák létezésre sem méltó ellenzékfelfogására. Úgy alakultak egyetemi óráim, hogy kedd délután – azaz az interpellációs időszakban – gyakran módom volt nézni a tévéközvetítéseket, így példáimat ebből a műfajból hozom – annál is inkább, mert patinás parlamenti rendszerekben az interpellációk jelentik a kormány parlamenti ellenőrzésének legfőbb formáját (a másik a paritásos vizsgálóbizottságok működése – de tudtommal ilyenek létrehozását ab ovo megakadályozták).

A skizma kezdete Jeszenszky híres-hírhedt válasza a Magyar Nemzet-ügyben. Kormányzati oldalról itt történt meg először, hogy a nem a kormányzati többség ideológiáját követő polgárokat egyszerűen „kidefiniálták” a magyar nemzetből. Mint jobbfajta teokráciákban szokás…

Andrásfalvy kultuszminiszter úr minden interpellációra adott válaszán átsütött az autodafék tüze: a gondolat szabadsága védelmében felvetett legjámborabb kérdést is szentségsértésként kezelte, érdemi válaszra csak azt a kisgazda-képviselőt méltatta hosszú parlamenti pályafutása alatt, aki az avar–magyar történelmi tudatnak a nem kellő mélységű oktatását kifogásolta iskoláinkban. A szexuális felvilágosítást materialista (?) volta miatt tiltotta be, a filozófiaoktatást pedig gondolom azért, mert mint maga mondta, elsősorban dalolni és táncolni kívánta megtaníttatni gyermekeinket, a filozófusok többsége pedig ilyesmit restell. (Itt kell megjegyeznem, hogy Mádl miniszter úr válaszai – főként tárca nélküli korából – a legkorrektebbek közé tartoztak: amikor ő került a kulturális tárca élére, úgy éreztem, hogy Aba Sámuel korából Samuel Beckett századába jutottunk.)

Egyébként e nevetséges és anakronisztikus hitvitákban a liberális ellenzék sem mindig állt a helyzet magaslatán: azt kellett volna minden múlt századi Kulturkampfot megelőzően kimondani, hogy a vita nem hit és hitetlenség (?) között vagyon, mivel a gondolat szabadsága és a szabad hitvallás édestestvérek – ahogy iker-ideológia az államvallássá tett tudományos ateizmus és az állami ideológiává tett bármely pozitív vallás is. Siralmasnak találtam, hogy a tordai országgyűlés négyszáz éves évfordulóján megszavazta a magyar parlament a „destruktív” jelző használatát bármely felekezet kapcsán; és szellemi mélypontot jelentett, ahogy az alkotmányjogi bizottság elnöke ezt a Naptévében „elmagyarázta”: destruktív, ami alapvető morális elveket sért. És mi sérti ezen elveket? Ami destruktív.

Ha már említettem szellemi mélypontot, nem hagyhatom ki a morálisát sem: számomra ezt Katona Tamás „nem osztottak kártyát a köztársasági elnök úrnak” fordulata képviselte, a tenyérbe mászó úri pimaszság non plus ultrája… Egyébként érdemes lenne nyomon követni, hogy a Horthy-korszak rehabilitálása – majd mennybe menesztése – milyen retorikai fordulatokon keresztül ment végbe. 1990-ben még felháborító rágalomként utasították vissza kormányzati részről azt, ami 1993-ban a kormányzati retorika központi fordulata lett. Ha már „fordulatoknál” tartunk: örök szégyen, hogy 1990-ben nem hajtotta végre az önátvilágítást első szabadon választott parlamentünk – ahogy az is, hogy az átvilágítást végző bírókat az utolsó szó jogán az az exbelügyminiszter jelöli ki, aki anno az ország nyilvánossága előtt kijelentette, hogy amíg ő lesz a belügyminiszter, senki nem fog az aktákba bepillantani. A végül elfogadott törvény vonatkozásában helyeslem a kiterjesztést az egyetemi tanárokra és a bírákra (1956-ban Bibó is ezt a két értelmiségi csoportot jelölte meg mint extra morális felelősséggel bírót), de abszurdnak tartom a bankárok és főleg az újságírók vonatkozásában: kit érdekel egy akármilyen nagy példányszámú bulvárlap főszerkesztőjének a múltja? A „hírszerzés” nagyon is beleillik a profiljába…

A másik nagy vita, amit nyomon követtem, az igazságtétel X tételben. Primer érzelmeim itt ütköztek racionális reflexióimmal: a gyilkosok iránti gyűlöletet le kell győzni a jogállami normák tiszteletének. Megkönnyítette ezt az „igazságtevők” igen alacsony morális és intellektuális színvonala: amikor a fináléban Zétényi Zsolt „a liberális férgek kiirtásáról” szónokolt, komoly kétségeim támadtak, hogy vajon az-e a fő baja az ávósokkal és a pufajkásokkal, hogy túl liberálisak voltak.

Ami a kárpótlást illeti: számomra a múlt sérelmeiért az lett volna a legnagyobb kárpótlás, ha a törvényhozó testület minden tagja retorikájával, vitastílusával arról biztosít, hogy soha többé nem történhet ez országban olyasmi, amiért a következő kormányzatnak bocsánatot kell kérnie polgáraitól. Első szabadon választott parlamentünk többsége (persze nem a többség minden tagja: Szentágothai professzor tiszteletre méltó kivételével) teljesen érzéketlennek minősült a polgárok jogbiztonság iránti igényével szemben. Ennek legvisszataszítóbb példája az 1992. október 23-i „sajnálatos események” kivizsgálásának parlamenti megakadályozása. Ami számomra azt az üzenetet hordozta, hogy ezen náci csürhe potenciális rohamcsapatként bármikor a jobboldali kormányzat rendelkezésére áll, tehát ne ugráljatok, mivel benneteket nem választ el rendőrkordon a lincshangulatú nyilaspalántáktól, mint az államfőt… A metrón megvillanó tőrkés csak logikus konklúziója annak a következtetési sornak, melynek premisszáját a liberalizmust a zsidóság parlamenti dobbantójának tekintő „költői” mű adta, középtételét pedig az a parlamentben is legitimmé vált szóhasználat, mely a „keresztény” jelzőt egyszerűen „nem zsidó” értelemben invokálta… De még ha világnézetként értelmezzük is: az exkommunikáció az egyházak dolga, egy legitim kormányzatnak egy parlamentáris demokráciában „nemre, fajra és világnézetre való tekintet nélkül” minden polgárát képviselnie, alapjogaiban védelmeznie kell. Ebben a parlamenti ciklusban ez nem teljesült: 15 millió magyarról szónokoltak, közben „lélekben” kizárták az egymillió liberális, a félmillió szocialista szavazót. E parlament többsége nem tudta elfogadni a parlamentáris demokrácia alapelvét: a politikai pluralizmus létét. „A következő ritkán jobb” – mondja a német mondás; és sajnos nem állíthatom, hogy ennél csak jobb lehet: annyi zöldséget hallani manapság… Azonban mint megrögzött racionalista az embert res cogitansnak, gondolkodó lénynek tekintem, tehát azt remélem, hogy eljövendő parlamentünk nem fogja nemzetellenes dolognak tekinteni a racionális gondolkodás, az észérvekkel való vita igényét.

• Belföld