Skip to main content

Férfi az utca közepén

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat


Középmagas, barna hajú, farmernadrágos, közepesen kopott kabátú, szóval teljesen átlagos kinézetű férfi állt az egyik úttorlasz előtt, és irányította a forgalmat. Ilyen szokásos, mindennapi emberek terelték az autókat az utcákon vasárnap, a taxisblokád harmadik napján, amikor az ország kezdett fellélegezni, egy-egy sávon már közlekedhettek az autók.

Ez a férfi semmi különöset nem tett, csak néha felemelte a karját – erre lassítottak vagy megálltak az autók –, aztán másik kezét lóbálni kezdte, mire a kocsik megindultak. Nyugodt, kimért mozdulatok voltak ezek, azt mutatták, hogy éppen miként kell cselekedni. Szépen, sorjában haladtak az autók, akárcsak a legnagyobb forgalom idején, amikor a rendőrök végeznek hasonló karmozdulatokat. Most ez a férfi volt a rendőr, ami mégiscsak szokatlan, meglepő, bármennyire is jól intézte a dolgát.

Valószínűleg maga sem gondolta, hogy egyszer rendőri feladatokat lát majd el, intésére kocsik állnak meg, s haladnak tovább. Nem számíthatott rá, hogy tőle bármi is függhet, beleszólhat egy s másba. Hétköznapi ember volt, aki ugyanúgy élt, mint bárki más: reggel felkelt, mint a többiek, dolgozott gyárban vagy autót vezetett, s este időben lefeküdt, hogy másnapra ne legyen fáradt. A szabályokat betartotta, mert törvénytisztelő. Az újságokból megtudhatta, hogy mindannyiunk, így az ő élete is jó irányba fordult, immár demokrácia van, erre szavazott a nép. Szabadon nyilváníthat véleményt, választhat a pártok között, s azt is megteheti, hogy adott esetben nem megy el szavazni. Végeredményben az is egy álláspont, még ha sajátos is, tudja ezt mindenki nagyon jól.

A középmagas férfi, aki most rendőr volt, bizonyára furcsállta is a helyzetét. Eléggé el nem ítélhető módon egyszeriben felrúgta a szabályokat, törvényt nem tisztelően megbénította az ország közlekedését, hatalmas káoszt idézett elő. Aggódott a nép, megegyezésre várt a haza. Megengedhetetlen, hogy néhányan – egyesek – lezárják az utakat, zsarolják a kormányt. S ez igaz, ezért is volt furcsa a helyzet.

De az átlagos kinézetű férfinak más járt most az eszében. Arca mintha némi elégedettséget tükrözött volna, mert fontosnak érezhette magát. Ott állhatott az utca közepén, és irányíthatta a forgalmat. Azt tette, amit régóta szeretett volna: tudni a dolgok menetéről, beleszólni sorsának alakításába. Néha rendőrnek lenni, a hatalom részesévé válni: vegyék végre észre őt.

Három napig erre a kisemberre figyelt az ország, még ha sokan szidták is. Lehetett taxis, magánfuvarozó vagy más is – a vágy ugyanaz: a hatalom ne söpörhesse félre az utca emberét. Ne higgye azt, hogy bármit bármikor megtehet. Már nem a benzináremelésről volt szó. Inkább arról: minek tekinti a hatalom az utca népét. Hajlandó-e vele szóba állni.

Fogas, izgalmas kérdések.

Alighanem ez is szavazás volt, akárcsak tavasszal vagy legutóbb, a helyhatósági választásokkor. Csak most útonállók módjára nyilvánítottak véleményt sokan, s ez mégsem helyénvaló. De komolyan vette volna-e a kormány az elégedetlenkedőket, ha azok nem így cselekednek? Volt-e stílusbeli változás azóta, hogy az utóbbi választások is érdektelenségbe fulladtak?

A középmagas férfi ekkor széjjelnézett, hogy szabad-e az út, majd felelőssége teljes tudatában felemelte jobb karját, baljával pedig jelzett: indulás. Néhány autós visszaintett, hogy rendben, mire a férfi arcán különös, örömteli elégedettség futott át.


















Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon