Mink András

Nyomtatóbarát változat

A törvénytervezet indoklása az 1827-es alapító törvénycikket idézi, melynek címe: „A haza nyelvének művelésére felállítandó tudományos társaságról, vagy a Magyar Akadémiáról.” Az Akadémia elnöke 1991-es tájékoztatójának címe azonban feledni látszik az alapítók nemes szándékait: „A Magyar Tudományos Akadémia reformtörekvéseiről és az új akadémiai törvény szükséges voltának indokairól.” Bár az is lehet, hogy ez a félresikerült archaizálás az „Indoklás” történeti érvelésének hangulati előkészítését szolgálja.

Csak azért emeltem ki ezt, mert árulkodik a törvény „Indoklásának” általános nyelvi és gondolati színvonaláról. Avagy hogyan értékeljük azt a messzire vezető eszmefuttatást, ami a 12. oldalon található a „magyar tudományos élet” pontos meghatározásáról: „A »tudományos élet« megjelölést köznapi jelentéstartalma szerint kell értelmezni. Az élet szó aligha szorul magyarázatra. Ami pedig a tudományt illeti… nem csupán igazságok (igazolt tételek, ismeretek) rendszeréről van itt szó… számba kell itt venni azokat az embereket, intézményeket, elosztási rendet, eljárásokat, vagyont… stb., amelyek a szűkebb értelemben vett tudományt, annak gyarapítását szolgálják vagy célozzák…” (Indoklás, 12–13. l.)

Vagyis tudomány az, ami általában a tudósoknak nevezett egyének tevékenységéhez kapcsolódik. Alig hiszem, hogy a szerzők ezt a 60-as 70-es években divatos „anarchista” tudományelmélettől kölcsönözték volna, bár vehették onnan is. Mindenesetre a definíció szerint az igazgatásban dolgozó ügyintéző is tudós.

Hasonlóan frappáns a „magyar” jelző meghatározása. (Ez mai napság nem jelentéktelen probléma.) „Mindebben pedig magyar az, ami hazánkban vagy bárhol másutt magyarok révén zajlik, avagy az is, ami az ország tudományos érdekeivel összefonódik”. (Uo.) Ezért érdemes volt!

A sort lehetne folytatni. A 8.-tól a 12. oldalig tart a lebilincselő gondolatmenet arról, hogy az önkormányzat önkormányoz, valamint, hogy a köztestület az önkormányzat, viszont az önkormányzat az köztestület.

Az akadémiai törvény ellenzőinek ellenvetéseit is lehengerlően világos és megalapozott érveléssel utasítják vissza: „Bár ezek az aggályok figyelemre méltóak, mégsem állhatják útját a jelen törvényjavaslat beterjesztésének”. És akit ez még mindig nem győz meg, az olvashatja az idiótáknak készült bővebb kifejtést: „Egyébként közismert, hogy az életviszonyok fölöttébb szövevényesek, a társadalmi fejlődési folyamatok kölcsönös függésben zajlanak. Következésképpen soha nem állhat elő részleges kodifikációra teljesen érett helyzet…” (I. m. 7–8. l.)

E néhány példa alapján azt is gondolhatnánk, hogy ez az egész teljesen értelem nélkül való. Pedig nem így van. Sőt a tervezet és a hozzá fűzött magyarázat nagyon is világos érdekeket jelenít meg. Nos, eredjünk ezek nyomába!

A történeti érvelés

Divat lett mostanában a különböző igényeket történeti érveléssel alátámasztani. Ez alól tervezetünk sem kivétel. Nagyon tanulságos, hogy az „Indoklás” összeállítói mit is tartottak fontosnak kiemelni az Akadémia több mint másfél évszázados történetéből.

1927-ben az Akadémia „önkéntes és szabad adományok” révén állíttatott fel. „Az 1848-as kormány az Akadémia jelentős átalakítását tervezte: magánalapítványokból fenntartott tudóstársaságból közpénzekből fenntartandó (a költségvetés keretei között működő) intézménnyé kívánta fejleszteni.” E biztató kezdeményezést megakadályozta a szabadságharc leverése „…az önkényuralom az Akadémiát nem tekintette közintézménynek, saját bevételeit sem fordíthatta a tudományra, erőteljesen megadóztatták.” Ezeknek az áldatlan állapotoknak a kiegyezés vetett véget. „1867 és 1918 között az Akadémia tevékenysége kiteljesedett, önkormányzata, vagyoni önállósága erősödött.” Majd Trianon traumája után ismét a költségvetés segített az anyagilag megrendült Akadémián. Az 1923. évi I. törvény az MTA-nak évi 12 millió korona rendes segélyt biztosít „az állami való elszámolás kötelezettsége nélkül”.

Az 1945-ös megújítási kísérleteket a kommunista hatalomátvétel hiúsította meg. „Az Akadémia önkormányzati jogaira támaszkodva – igen nehezen simult össze a kibontakozó, új államhatalommal, csak igen lassan vagy egyáltalán nem engedett az ország hatalmi tényezői által is támogatott személyi törekvéseknek. Végül is csak erős nyomás alatt »hajolt meg«… Így született meg az 1949. évi XXVI. tv., amely igen sok feladatot és széles korú jogosítványokat ad az Akadémiának, s ezzel mintegy »államosítja« azt.” A pártállam azután tovább csorbította az Akadémia jogait, mígnem elérkezett a rendszerváltás, amely alkalmat ad arra, hogy az Akadémiát visszahelyezzük jogaiba.

Milyen következtetéseket sugall ez a rövid történeti visszatekintés? Kétségtelen, hogy a magyar szellemi élet két, talán legsötétebb korszaka, az önkényuralom és a kommunizmus időszaka egybeesik az Akadémia vagyoni és önkormányzati jogfosztottságával. (Kérdés persze az, hogy egy hasonlóan kellemetlen és sötét korszakról, az 1940-es évekről miért nem esik itt szó. Talán azért nem, mert számos tagja érésen kompromittálódott a háború előtt és alatt tanúsított magatartásával, s többek között azért így lehetett az Akadémia „könnyű falat” 1949-ben az új rezsim számára. A kiegyezés előtti és a kommunista korszak párhuzamának nyilvánvalóan sugallt megfordítása azonban már vitatható. Arany János és Deák Ferenc Akadémiáját nehéz azonosítani a pártállam ellen „következetesen küzdő” Pál Lénárdok, Tőkei Ferencek Akadémiájával. Hiszen az Akadémia azért kaphatott 1949-től széles körű igazgatási vagy inkább ellenőrzési jogokat, mert a „megfelelő” emberek belülről is biztosították lojalitását.

Igazságtalanok lennénk, ha azt állítanánk, hogy a szerzők maguk is ne éreznék, hogy érvelésük kicsit sántít. Az önkritika zöngéje azonban lágyan és halkan elsuhan a szöveg fölött. „Az akadémia tagjainak jogállása és a tudomány más művelőinek jogállása azonban korántsem azonos…” – olvashatjuk a 14. oldalon. „Az Akadémia alapítóinak szándéka szerint megfogalmazott és az akadémiai hagyományokban híven megőrzött követelmény és tény (ha ezzel összefüggésben voltak is ellentmondásos jelenségek), hogy az Akadémia tagjai alkotják a magyar tudományos élet legmagasabb szintjét; ennek folytán meghatározzák az Akadémia jellegét és tevékenységét.” A történeti érv, a szokásjogra való hivatkozás itt már sommásan kizár minden lehetséges etikai kifogást. És most lássuk, hogyan is teljesedne be a történeti igazság a tervezet megalkotói szerint.

Az Akadémia jogállásáról

Az előterjesztés szerint az Akadémia önkormányzati elven működő köztestület, amely maga alkotja meg alapszabályát, megválasztja tisztségviselőit, rendszeres költségvetési támogatásban részesül és saját vagyonnal rendelkezik, amelyet önálló költségvetés alapján hasznosíthat. Gazdálkodásának jogszerűségét (pl. a politikai pártokéhoz hasonlóan) az Állami Számvevőszék ellenőrzi.

Ez idáig rendben is volna. A magyar tudományos életnek valóban nagyon is szüksége van biztos és bőséges anyagi forrásokra, ha nem akar a harmadik világ szintjére süllyedni.

Ha azonban figyelmesen végigolvassuk a tervezetet, akkor más dolgoknak is nyomára bukkanunk. Az Akadémia vagyonának gerincét a jelenleg állami tulajdonban, de az Akadémia kezelésében lévő vagyon alkotná, ami korlátozás nélkül kerülne az Akadémia tulajdonába. Igaz ugyan, hogy az Akadémiát annak idején megfosztották tulajdonától, a jelenleg kezelésében lévő vagyon (épületek, kutatóintézetek, felszerelések stb.) túlnyomó többsége azonban a költségvetés Akadémiának juttatott hányadából ered. A tervezet szinte minden bírálója megemlíti, hogy milyen anomáliákhoz vezethet, ha egy zárt, meritokratikus testület, amelynek összetétele vitatható, és amelynek tagjai életre szóló jogosítványokkal rendelkeznek; szóval, ha egy ilyen testület dönt kizárólagosan, a magyar tudomány szinte teljes vagyonának és forrásainak elosztásáról. Így azok valamiféle feudális hitbizományként kerülnének a jelenlegi tagság és nem utolsósorban a vagyont kezelő apparátus kezére. A tervezet nem kerüli meg ezt a problémát. „Nyilvánvaló, hogy így tetemes, egy kézben összpontosuló vagyon jön létre, amely a központtól, erősen függő helyzetbe hozhatja az akadémiai intézményeket, elsősorban a kutatóintézeteket.” Ezt a kockázatot mégis vállalni kell – olvashatjuk tovább – a kutatói hálózat megőrzése és együtt tartása érdekében. A célok nemesek, csak az nem világos, hogy miért pont így valósítandók meg. Ugyanis a veszélyek kiáltóak. Ez nemhogy megváltoztatná, hanem konzerválná a magyar tudományos élet jelenlegi feudalisztikus vonásait. Különösen, hogy a tervezet lényegében kizárja az érintetteket, vagyis az intézeti kutatókat a döntéshozatalból.

Természetesen a tervezet úgy tesz, mintha nagyon is demokratikusan gondoskodna a nem akadémikusok képviseletéről a közgyűlésben. „Az Akadémiát mint a köztestület tagjai, valamint önkéntes részvételük alapján – a tudomány más művelői alkotják. Ez utóbbiak jogaikat képviselet útján gyakorolják.” (Tervezet 1. §/2.)

A képviselet módjáról és főleg arányáról azonban nem a törvény, hanem az önkormányzati önállóság szent elvéből következően, az alapszabály hivatott dönteni. Az alapszabály, amit a közgyűlés fogad el. A régi vicc juthat eszünkbe: azt már tudjuk, mi lesz. De mi lesz addig? Kik a tagjai annak a közgyűlésnek, amelyik elfogadja az alapszabályt, ami arról (is) dönt, hogy kik lehetnek tagjai a közgyűlésnek? A válasz kézenfekvő: az akadémikusok, akik eleve tagjai annak. S kevés a kétségem afelől, hogy a döntésnél kellően figyelembe veszik majd saját érdekeiket.

Persze a tudományos élet demokráciáját elősegítendő, szó esik a tervezetben egy bizonyos nagygyűlésről is, ahol a tagok és a kutatók egyenlő arányban képviseltetik magukat. (Tehát a közgyűlésben, bármilyen is lesz, semmi esetre sem.) E gyűldének széles a jogköre: véleményt nyilváníthat tudományos életünk alapvető kérdéseiben, továbbá véleményezi az Országgyűlés számára készült akadémiai tájékoztatót. (Erre maximum 3 évenként egyszer van alkalma.) Aki pedig attól tart, hogy ez már mégiscsak túl demokratikus, azt siet az „Indoklás” megnyugtatni. „…döntéshozatali szempontból … a közgyűlés a legfelsőbb köztestületi szerv, a nagygyűlés viszont tanácskozó fórum… Ez a megoldás eloszlatja azt az aggodalmat is, amely – a paritásos elv alkalmazása miatt-az akadémikusok jogosítványainak némi sérelmét véli felfedezni…”

A magyar kutatók máshol is érezhetik az Akadémia gondoskodását. Ezúttal az önkormányzati önállóság szent elvét figyelmen kívül hagyva, már a törvényben biztosítani kívánják azt, hogy az Akadémia kizárólagos joga dönteni a kutatóintézetek felállításáról és megszüntetéséről, azok anyagi juttatásairól, vezetőik kinevezéséről. Sőt az „Indoklás” értelmezése szerint a külső megrendelésekből származó jövedelem is automatikusan az Akadémiát illetné. Ezzel szemben a kutatóknak joguk van eredményeiket szabadon közzétenni, valamint az Akadémia gondoskodik szakmai fejlődésükről. És ez azért ugye nem kevés!

Patríciusok, kliensek, libertinusok

Összegezve tehát: ha a parlament ezt a törvényt elfogadná, akkor az Akadémia és igazgatási apparátusa korlátlan hatalmat kapna a magyar tudományos élet irányítására. Ez valójában a régi centralizált struktúra és a tudományos életet át- meg átszövő informális kapcsolatrendszerek és hierarchiák átmentését jelentené. Véglegesítené az Akadémia 1949-ben kiterjedt igazgatási jogkörét (amit korábban a pártközpont kihelyezett „tudós” funkcionáriusai és lekötelezettjeik gyakoroltak), csak most már minden külső és főleg belső kontrollt kizárva. (Az „Indoklás” nem győzi hangsúlyozni, hogy a háromévenkénti parlamenti tájékoztatás nem „beszámoló”, vagyis a parlamentnek sincs semmilyen felügyeleti jogköre.) És egyben véglegesítené az intézeti kutatóknak a római kori libertinusokhoz hasonló jogállását. Nékik – mint felszabadított rabszolgáknak – korlátozott jogaik és szabadságuk fejében tehetségükkel szerzett jövedelmünk nagy részét gazdáiknak kellett beszolgáltatniuk. Igazat kell adnunk a szerzőknek: az Akadémia nem csupán a tudósok testülete, hanem „tudományos nagyüzem”. Az analógiát kölcsönvéve a tervezet pedig nem más, mint a magyarországi rendszerváltás eddigi legnagyobb hatalom- és vagyonátmentési kísérlete, amely mögött feltehetően nem is elsősorban a tagság, hanem a vagyont eddig is kezelő és jórészt eddig is fölöslegesen élősködő apparátus áll.

Azt hiszem, az sem véletlen, hogy a tervezet kiagyalói most látják időszerűnek a törvény keresztülvitelét. Úgy látszik, az Akadémián is rájöttek, hogy elegendő néhány szimbolikus gesztussal lekenyerezni az új hatalmat, hogy azután a rendszerváltás hajnalának tétova óvatosságát félretéve véghezvigyék akaratukat. (Talán ezt jelzi a háborús bűnökért elítélt Hóman Bálint sietős rehabilitációja, amely még a bírósági ítélet semmissé tételét sem várta meg.) Jó példát pedig maga a kormány mutat. „Régen nem léteztek nyilvánvaló formális jogcímek, ezért nagyobb szerepük volt az informális szabályoknak… Míg a régebbi világban a kormány elvileg bármit megtehetett, mert intézkedéseit formális szabályok alig korlátozták, a legutóbbi évtizedben – éppen a gyengeség miatt érvényesülő informális kötöttségek miatt – mégsem gondolta senki, hogy a kormány bármit meg is tesz… Ma azonban ellenkező a helyzet: a társadalom azzal az érzéssel él együtt, hogy a kormány mindent hajlandó megtenni, amire formálisan joga van. Bármi megtörténhet, aminek nincs törvényes akadálya.” (Kövesdy–Rátfay–Rév–Várady: A súlyos kormány esete a bizalommal – Magyar Hírlap 1991. május 27.)

• Belföld