Skip to main content

Zűrzavar és késő bánat?

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat
Mink András
– pesszimista tudósítás –


Alul is forrongásban van az SZDSZ. A szolnokiak többsége – ki többé, ki kevésbé – elégedetlen volt a párt eddigi működésével. Legtöbben a paktum megkötését, a 20 ezer forintos kárpótlás ötletét rótták fel a vezetőségnek – bár a felelősség kérdésében megoszlottak a vélemények – és azt, hogy hagyta magát beleugrasztani haszontalan ideológiai torzsalkodásokba. Ugyanakkor többen hiányolták, hogy az SZDSZ, a taxisblokád esetét leszámítva, nem foglalt határozottan állást a közvéleményt foglalkoztató kérdésekben. (Adórendszer, költségvetés, társadalombiztosítás, autósok kiszipolyozása, nyugdíjasok helyzete stb.)

Azt hiszem, nem az a lényeges, hogy ezek a kritikák jogosak-e, hiszen például az adórendszer, a költségvetés vagy a társadalombiztosítás kérdésében az SZDSZ-nek határozott véleménye, önálló koncepciója van, hanem az, hogy léteznek. Magyarázkodásra pedig nincs idő, és azt hiszem már senki nem is lenne rá kíváncsi. A szolnokiak egyértelmű és határozott politikai stratégiát és döntéseket várnak a küldöttgyűléstől és a várhatóan átalakuló vezetőségtől.

Nem is lenne semmi baj, ha ez a forrongás ígéretes erjedésről, nem pedig tanácstalanságról árulkodna. Volt, aki szépen pontokba szedve beszélt az SZDSZ válságáról (vezetési, személyi, politikai, ideológiai, szervezeti stb.). Nem szólt viszont arról – a szervezeti kérdést leszámítva –, hogy ott Szolnokon és talán másutt mit is gondolnak az SZDSZ-tagok arról, hogyan lehetne visszahódítani az elforduló szavazókat, visszanyerni a morzsolódó tagságot, milyen stratégiával lehet ’94-ben választásokat nyerni. Vagyis arról, mi lehetne a következő és az azutáni lépés. Volt szó ideológiai válságról is – így a liberális-szociáldemokrata alternatíváról, arról, hogy önmagában egyik sem megvalósítható és arról, hogy a két irányzat egymással ellentétes célokat fogalmaz-e meg –, de azon az önvédelmi reakción kívül, hogy ezeket tisztázni kell és kiegyenlíteni, senki nem merte föltenni magának és a másiknak a kérdést: miért is vagyunk az SZDSZ-ben, és milyen pártot is szeretnénk magunk körül látni.

A tagság és a vezetés amolyan róka fogta csuka helyzetben van. Az emberek határozott vezetést akarnak – néhányan vezérürüt is emlegettek, aki után legalább menni lehet – ugyanakkor több beleszólást a döntésekbe. Átfogó és lefordítható programot anélkül, hogy erről a programról elképzelésük lenne. A vezetés pedig érzésem szerint éppen az ellenkezőjét reméli a küldöttgyűléstől. Tisztázást és határozott jelzést a tagságtól.

Ez a kommunikációs zavar nagyobb veszély, mint az olykor emlegetett pártszakadás. (Abban Szolnokon is mindenki egyetértett, hogy a probléma nem fordítható le személyi ellentétekre.) Az a veszélyes, ha se a választók, se a tagság, se a párt leendő vezetői nőm fogják jobban ismerni egymást a küldöttgyűlés után, és az emberek továbbra sem fogják tudni, mi is az SZDSZ a politikai küzdőtéren. Ha a küldöttgyűlés egy parttalan kívánságlista kibeszélésével és az új elnök megválasztásával zárul – ezzel meg lehet menteni az SZDSZ-t a gyors szétbomlástól, de nem lehet megmenteni a lassú enyészettől.










Hivatkozott cikkek

Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon