Skip to main content

Átváltozások – a megszelídült „To(po)rgyán”

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat
Mink András


A múlt hét szombatján, már megszokottan viharos ülésén új pártelnököt választott a Kisgazdapárt Nagyválasztmánya. Torgyán József ez év január óta folyó kampánya célba ért: tavaly decemberi, átmenetinek bizonyult veresége után a csúcsra jutott – és azonmód megszelídült. Kedden, sajtóértekezleten ismertette jövőbeni elképzeléseit.

Ez a fordulat már régóta a levegőben lógott. Az idei áprilisi nagyválasztmányon a most menesztett vezetőség abban bízott, hogy a frissen elfogadott kárpótlási törvénnyel a hátuk mögött sikerül konszolidálniuk a pártot. Az azonban már akkor is világos volt, hogy a tagság elégedetlen az MDF-fel közösen kimunkált kompromisszummal. Az akkori pártvezetés már áprilisban is csak azzal tudta elkerülni a bukást, hogy ügyesen halogatták a személyi kérdések napirendre tűzését, majd amikor a vég elkerülhetetlennek látszott, híveikkel angolosan távoztak az ülésről. Még mindig reménykedhettek abban, hogy a kárpótlási törvény végrehajtásának megindítása majd leköti a tagság figyelmét, és végül megnyugszanak az elért eredményben. Az Alkotmánybíróság elutasító határozata azonban megpecsételte sorsukat. Az alkotmányellenesnek nyilvánított passzusok elfogadott módosításait, különösen a licitálásra vonatkozó paragrafust a nagyválasztmányi küldöttek a pártprogram elárulásának minősítették. Ezenközben Torgyán József sem tétlenkedett, és április óta most már társelnökként, szívós vidéki kampánykörutakon igyekezett ébren tartani és szítani az elégedetlenséget a törvénnyel és nem utolsósorban a pártja koalíciós partnereivel szemben. Még esetleges rendőrügynöki múltjának szellőztetése sem csökkentette, hanem inkább növelte népszerűségét. A kisgazdatagság, némi joggal, az MDF és a vele lepaktált pártvezetés olcsó manipulációjának tartotta ezt a félresikerült befeketítési kísérletet. Megválasztásakor a fellelkesült küldöttek még azt is elhitték Torgyánnak, hogy nem az volt ügynök, akit a vizsgálat gyanúba kevert, hanem az, akit nem. Úgy látszik, hogy ezt a menetet ő nyerte, még a nagy taktikusként számon tartott miniszterelnökünket is lefőzve. Addig ügyeskedett, míg József Attila halhatatlan soraira rácáfolva, kint is, bent is fogott egeret.

Persze elsősorban saját pártja tagságát ültette hintába. A nagyválasztmányon a küldöttek lelkesen ünnepelték azokat a képviselőket – köztük Torgyánt –, akik nemmel szavaztak a kárpótlási törvény licitálási paragrafusára, ezzel kis híján megbuktatva a kormányt, és ütemes „árulók, árulók” kiáltással űzték el a paragrafust megszavazókat. A felháborodás és a lelkesedés eme fennkölt pillanatában azonban elkerülte a figyelmüket, hogy a kisgazdaképviselők többsége viszont megszavazta a törvényt, ezzel megmentve a kormányt és a törvényt is, a licittel egyetemben.

Már nem oly vérmesen


Már hónapokkal ezelőtt sejteni lehetett, hogy ha Torgyán elnyeri a pártelnöki széket, korántsem tanúsít majd olyan vérmesen ellenzéki magatartást a kormánnyal és a koalícióval szemben, mint tette azt a partvonalra szorítva. A keddi sajtótájékoztatóján az újdonsült pártelnök már éppen hogy csak érintette a kárpótlás kérdését. Az már amolyan történelmi realitás, ami úgy sikerült, ahogy sikerült. Azután hallhattuk, hogy a tervezett árnyékkormány sem árnyékkormány, csak amolyan szakértői apparátus, amelyre minden modern pártnak szüksége van; hogy a jobboldali is csak úgy jobboldali, mint George Bush és Francois Mitterrand (aki tulajdonképpen szocialista), tehát lényegében centrum. Csak hát középen az MDF van, ezért tőle jobboldali, vagyis jobbközép. A koalíció pedig természetesen fennmarad; teljes az egyetértés a frakció jobboldaliságától elhatárolódó előző napi nyilatkozatával, és pártszakadás sem lesz. Viszont lesz harmadik évezredre készülő, modern polgári párt, és lesz új pártprogram.

Régi-új módszerek

Ettől kezdve egyre erősödött bennem az az érzés, hogy mindezt már hallottam valamikor. Az új elnök hosszasan ismertette azt a cselekvési programot, amelyet már az előző vezetés is a nagyválasztmány elé terjesztett áprilisban, kísértetiesen hasonló helyzetben, a kárpótlási törvény akkori változatának elfogadása után. Akkor Zsíros Géza beszélt arról, hogy a kisgazdapárt elsősorban a tulajdonosok pártja kell hogy legyen; hogy a külföldi kölcsönöket a bankrendszer átalakításával egyenesen a vállalkozóknak kell juttatni; hogy a nemzeti polgárságot előnyben kell részesíteni a külföldi befektetőkkel szemben; hogy új gazdasági programot kell kidolgozni, hiszen lezárult egy korszak, és a párt most már nem koncentrálhat egyedül a kárpótlás kérdésére. És emlékezetem szerint Oláh Sándor akkori főtitkár vetette fel az ötletet, hogy a pártnak ki kell építenie a kárpótlási bizottságok országos hálózatát a kárpótlási törvény végrehajtásának elősegítésére és ellenőrzésére.

Mindezt hallhattuk az új elnök keddi sajtótájékoztatóján is. Vagyis a régi vezetés ment, de a programjukat a nagy sietségben ottfelejtették. És most már akár meg is nyugodhatunk. Dehogy akarta Torgyán felrúgni a koalíciót, felforgatni az országot, dehogy akart ő patakvért meg hasonló rémisztő dolgokat. Nem akart ő semmi mást, csak egy kicsivel több hatalmat.

Torgyán szemmel láthatóan pontosan ugyanúgy próbálja konszolidálni a párt belső viszonyait, ahogyan azzal elődei sikertelenül próbálkoztak. Azzal a különbséggel, hogy a mostani kárpótlási törvény még kevésbé elfogadható a tagság számára, mint az előző. Ezért érthető az a törekvése, hogy új posztján további hatalmi-kormányzati pozíciók megszerzésével akarja kárpótolni a kárpótlás miatt elégedetlen kisgazdákat, s visszaadni kisebbségi komplexusokkal viaskodó pártja öntudatát. De vajon meddig fogja ebben követni a tagság, amelyik a nagyválasztmányon talán másképp értékelte az elhangzottakat? Az első földárverésekig? És vajon most kiszorított, de a harcot nyilván fel nem adó ellenfelei nem fogják-e megvádolni azzal, hogy mégis összejátszott a miniszterelnökkel, aki látva, hogy Torgyán elnökké választását nem lehet elkerülni, és hogy csak ő tudja a kárpótlási törvényt a tagságnak „beadni” – leállította a kisgazdavezér múltjának teregetését? És végül: vajon mi lesz akkor, ha az új kárpótlási törvény is alkotmányellenesnek bizonyul? Ja, igen. Majd jön Romhányi, és lesz patakvér.

















Megjelent: Beszélő hetilap, 27. szám, Évfolyam 3, Szám 27


Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon