Skip to main content

Utódpárt? Nosztalgiapárt?

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat
Mink András


Április 12-én az MSZMP elnöksége sajtótájékoztatót tartott, ahol „tavaszi offenzívát” hirdetett meg.

Szinte nincs olyan politikai elemzés, amelyik ne villantaná fel a passzív tömegek jobb- vagy baloldali radikalizálódásának rémképét. A parlamenti pártok népszerűsége érezhetően kopik, s ez kedvezhet a választások során a hatalom sáncain kívül rekedt politikai erőknek; köztük az egyre hangosabban és nagyobb önbizalommal fellépő MSZMP-nek is. Saját megítélésük szerint ők a „távolmaradottak” pártja, a közönyös és csalódott többség „képviselői”. Könnyű lenne a dolgot elintézni azzal, hogy akik nem szavaztak, azok éppúgy rájuk sem szavaztak, és hogy ezek a pártok pont annyira képviselik a nem szavazókat, mint azok, amelyekre a nem szavazók szintén nem szavaztak. A legitimációs válság azonban valóságos probléma. S így nem érdektelen, hogy mit is kínálnak a „kívülrekedtek”, köztük is a legjelentősebb, az MSZMP, a kiábrándult „többségnek”.

A régi-új MSZMP-nek megalakulásától kezdve legnagyobb tehertétele az utódpártiság bélyege. Számos és nem is teljesen sikertelen kísérletet tettek arra, hogy lemossák magukról ezt a bélyeget. Kezdték azzal, hogy megszabadultak a múlt kompromittáló neveitől (utolsó mohikánként Berecz maradt benn a KB-ban, de a pártelnök éppen most szólította fel távozásra őt is). Keményen bírálták a volt MSZMP utolsó vezetőinek áruló, nemzet- és pártvesztő politikáját, amely nem a tagság véleményét, hanem önös érdekeiket tükrözte. Az új arcok új stílust is jelentenek. A demokrácia és alkotmány nélküli évtizedeket uraló párt most maga vádolja demokrácia-, sőt alkotmányellenességgel a kormányt. Mindezek figyelemre méltó jegyek, azonban úgy vélem, az MSZMP mégsem ezeknek köszönheti, hogy kitörni látszik a múlt börtönéből. Inkább annak, hogy – egyelőre – kis párt. Túl kicsi és hatalomfosztott ahhoz, hogy felidézné az emberekben a hajdani állampárt megfoghatatlan hatalmát. Egy idő után valóban nehéz elhinni, hogy ezek a kommunisták ugyanazok a kommunisták lennének. Az MSZMP ma az elnyomott és jogfosztott kisemberek kis pártjaként próbál fellépni. Hatalomfosztottsága némi idő múltával a kiszolgáltatottság és jogfosztottság nimbuszával ruházhatja fel. Fel is bukkan időnként az illegalitás iránti „nosztalgia”. A hatalmon kívüliség és a kispártiság előnyeit pontosan felismerte a párt vezetősége, amikor óvott az olyan arrogáns és régi félelmeket könnyen felidéző megnyilvánulásoktól, amelyek ezt a bimbózó rokonszenvet letörhetik. A stílusváltás, az alkotmányosság hangoztatása a pillanatnyi realitások felismeréséből fakad. Vagyis az Ő nyelvükön: „…még nincsenek adva a forradalmi helyzet feltételei Magyarországon… amíg a dolgozók ki nem ábrándulnak az ellenzéki pártokból is, nem lehet napirendre tűzni a szocializmus felé mutató rendszerváltást.” (Dr. Hegedűs Sándor: Gondolatok a forradalmi helyzetről. Szabadság, 1991. március 8.)

A terhes emlékektől lassacskán megszabaduló MSZMP mintha kezdene kitörni az elszigeteltségből. Elmondásuk szerint felvették a kapcsolatot a szakszervezetekkel, javul a viszonyuk az MSZP-vel, együtt kívánják ünnepelni május 1-jét. Igaz, Thürmer Gyula elnök vonakodott néven nevezni azokat a szakszervezeteket, amelyekkel tárgyalásokat folytatnak, nem akarván „hírbe hozni” őket. Annyit azonban elárult, hogy elsősorban az MSZOSZ ágazati tagszervezeteivel keresik a kapcsolatot, bár eddig csupán a vasasszakszervezettel tudtak tető alá hozni egy közös nyilatkozatot.

E vélt vagy talán valódi sikereken felbuzdulva, s hogy az elégedetlenséget meglovagolják, a párt átfogó tavaszi politikai offenzívába kezdett, amelynek alappillére négy jól csengő és tömör jelszó: „munka, kenyér, föld, alkotmányosság.”

A program nem vet el olyan elveket, amelyek ellen beszélni ma nem divat. (A „piac”, „magántulajdon”, „verseny” felbukkan a szövegben, mint a varázsige, ez azonban nem kell hogy megtévesszen bennünket. A szavak soha nem önmagukat jelentik, a szövegkörnyezet tompítja, relativizálja jelentésüket. Mintha valaki foszladozó köpenyét más színű foltokkal próbálná megmenteni. A szerzők (MSZMP Gazdaságpolitikai Munkacsoport) hűek maradtak a kései Kádár-kor programjainak semmitmondó ideológiai lavírozgatásaihoz, amikben a szavak azt jelentették, amilyen jelentéssel éppen felruházták őket.

A kádárizmushoz való visszatérés? Az MSZMP talán nem is sikertelenül kísérletezik a kor iránti nosztalgia élesztgetésével, a kisemberekről gondoskodó állam felidézésével. Előkerülnek a „szocialista vívmányok”, a korhű statisztikai számmisztika, acéltonnák tízezrei, beruházások százmilliárdjai, lenyűgöző növekedési ráták sorjáznak emlékezetünkben.

A mechanikus visszatérés azonban valószínűtlen. Kérdés, hogy ebben a keretben merre lehet továbblépni. Az egyik lehetőség a kispolgárság és a szakszervezetek támogatását élvező, a hadseregre és az államapparátusra épülő nacionalista-populista állam. (Talán Peron Argentínája a legjobb példa.) Szomorú véget ért kísérleteinek tanúi lehettünk Dél-Amerikában.

Lehetséges az elmozdulás valamiféle önigazgatói vagy dolgozói tulajdonra épülő szocializmus felé, amely szintén operálhat nemzeti jelszavakkal is. Déli szomszédunk éppen most aratja e próbálkozás kétes gyümölcseit. A Munkáspárt tavaszi virágcsokrát a történelem már elhervasztotta.

Mindazonáltal a választás nem lehet könnyű. A pártban már-már szakadással fenyegető viták robbantak ki. E vita önértelmezésében sem maradt a párt hűtlen ideológiai hagyományaihoz. Felbukkan a megszokott szentháromság; a „dogmatikusok”, a mérsékelt „centrum” és a „revizionisták” csoportja. A vita persze lényegében arról szól, vállalja-e a párt a kilépést a forradalmi marxista munkáspárt kereteiből, hogy valamiféle osztályok feletti populista párttá igyekezzék válni. Ezt képviseli az Udvarhelyi-féle csoport, amely a rendszerváltás során „kisemmizett” rétegek felé próbál nyitni (értelmiség, közalkalmazottak, szolgáltató szektorban dolgozók, sőt, esetleg tönkremenő kisvállalkozók).

Hogy mennyire utódpárt az MSZMP, az ennek a vitának a kimenetelétől is függ. Ma így vagy úgy, de a múlt pártja marad. S reméljük, soha nem lesz a jövő pártja. Munkát talán adhat…, de kenyeret nem. Föld az van, az alkotmányosság pedig… hát, mint tudjuk: „még nincsenek adva a forradalmi helyzet feltételei Magyarországon.”






















Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon