Vargha Márton

Nyomtatóbarát változat

Párbeszéd a postán:

– Miért írja rá a személyi számomat az utalványra?
– Ez a szabály.
– A szabályzat csak a személyi igazolvány számáról szól!
– Jó, de az lopott is lehet, a személyi szám biztosabb.
– Lopott személyiben a személyi szám is lopott!
– ??!!??

Véletlen, hogy éppen azon a héten zajlott le a fenti beszélgetés az egyik budapesti postán, amelyen az Alkotmánybíróság eltörölte a személyi számot. Jól mutatja azonban, hogy az a bevezetése óta eltelt másfél évtized alatt micsoda fétissé vált az emberek szemében. Azok, akiknek az állásuk múlhat azon, jól azonosították-e az ügyfelet, mágikus tisztelettel viseltetnek iránta. Minderről ugyanaz a szabályozatlanság tehet, amely végül is arra késztethette az Alkotmánybíróságot, hogy állást foglaljon a személyes adatok védelmének kérdésében.

Ma ugyanis Magyarországon szinte már csak a sarki fűszeres az, aki nem a személyi szám segítségével tartja nyilván az adósait. Ezt kéri az Autóklubtól a bankokig mindenki, akivel kapcsolatba kerülünk. Pedig eredetileg „csak” arra találták ki, hogy államigazgatási központi adatbázisokat hozzanak létre a segítségével az ország lakosságáról. A cél az volt, hogy az oktatástól az egészségügyön át a rendőrségig és az igazságszolgáltatásig minden ágazat felépíthesse a maga adatbankját az emberekről.

Gyors és praktikus az ilyen rendszer, pillanatok alatt kikereshető belőlük minden, amit egy-egy emberről tudni lehet, de a tervezéshez szükséges statisztikai számításokat is könnyen elvégezhetővé teszi. Az igazsághoz azért hozzátartozik, hogy a totális információgyűjtés nem a totalitárius rendszerek találmánya – mint ahogy a számítógép sem.

A személyi számmal való azonosítás azt könnyíti meg, hogy a különböző célokra létrehozott adatbankokból egy helyre, egy gépre szedjék össze az emberek adatait a bankszámlájuk forgalmától kezdve a betegségekig, és azokat elemezve valamilyen képet alakítsanak ki róla.

A személyi szám eltörlése nem teszi lehetetlenné az adatbankok összekapcsolását, de megnehezíti azt, és megbontja a számítógépes hálózatok szövedékét, ahol ellenőrzés nélkül vándorolhatnak az adatok adatbankról adatbankra. Amit most két nap alatt, pár ezer forintért meg tudnak csinálni, azt nem biztos, hogy akkor is megteszik majd, ha milliókba kerül és több hónapig tart.

A fejlett országokban szinte a nagy központi adatbankok gondolatával egy időben felmerült a személyes adatok védelmének kérdése is. Ennek köszönhető, hogy egyrészt sok országban – például az Európa Tanács országaiban – már törvény gondoskodik a személyes adatok védelméről, másrészt kiforrottnak mondhatók azok az alapelvek, amelyekkel a probléma jogilag megfogható. A két legfontosabbat az Alkotmánybíróság határozata az indoklásban részletesen ki is fejti, elébe menve ezzel a Luca széke módjára készülő, évek óta vajúdó információs törvénynek. A határozat első mondata is ezen alapelvekre utal, kimondva, hogy „…a személyes adatok meghatározott cél nélküli, tetszőleges jövőbeni felhasználásra való gyűjtése és feldolgozása alkotmányellenes.”

A célhozkötöttség, amiről itt szó van, a másik alapvető elvnek, a személyes adatokhoz kötődő információs önrendelkezésnek a megvalósulásához szükséges. Azt jelenti ez a két elv együtt, hogy aki adatot kér tőlem, az köteles megmondani, hogy hogyan fogja azt tárolni, mire fogja használni, és ki mindenkinek fogja átadni. De jelentik az alapelvek azt is, hogy senki az én tudtom nélkül, mástól rólam beszerzett adatokat nem tarthat nyilván, sem a számítógépében, sem pedig a kartotékaiban, hacsak nincs erre különleges törvényi felhatalmazása, de olyan, amely összhangban van az alkotmánnyal.

Az Alkotmánybíróság döntése és a talán most már végre megszülető információs törvény azonban önmagában még nem véd meg minket és az adatainkat. Igaz, hogy a legnagyobb, leginkább szem előtt lévő adatgyűjtőket, adathasználókat valamennyire kordába szorítja, de a számítástechnika terjedésével a jogtalan adatgyűjtés felderítésének esélye is csökken. Kétféle garancia is szükséges ahhoz, hogy valóban minél teljesebbé váljon az információs önrendelkezés. Az egyik az állampolgárok tudatossága, érzékenysége. Ne adják meg szó nélkül mindenkinek az adataikat, aki azt kéri.

A másik eszköz, amelyre szükség van, egy olyan nyilvántartás, ahol mindenki megtudhatja, vajon milyen adatbankokban őrizhetik egyáltalán az ő adatait. Igaz, a nyilvántartás önmagában nem ellenőrzés, az adatoknak már magának az állampolgárnak kell utánamennie.

A tudatosságot talán növeli az Alkotmánybíróság most hozott határozata, a többit, az adatgyűjtés szabályozását, a nyilvántartások nyilvántartása felállításának elrendelését, a lehetőséget arra, hogy utánajárjunk az adatainknak, csak az információs törvénytől várhatjuk.

• Belföld