Szabó Miklós

Nyomtatóbarát változat

A hivatalos magyar külpolitika a Kádár-rezsim bukása óta a Nyugat felé közeledés politikáját azzal is kiegészítette, hogy kapcsolatait kiterjeszti a világ olyan országai felé, amelyektől szovjet blokkbeli beágyazottsága eddig elzárta. Az indíték elsősorban gazdasági. „Jólmenő” országokról van szó, amelyektől a kormányzat kedvezményes hitelt, működőtőke-behozatalt remél, és esetleg a fölöslegessé váló magyar munkaerő vendégmunkásként való átmeneti elhelyezését.

Az első ilyen áttörésszerű kapcsolat Dél-Korea volt. A „testvéri” Észak-Korea afféle koreai Hallstein-doktrína alapján áll: magát az egyetlen Koreának nyilvánítja, és nem hajlandó diplomáciai kapcsolatot tartani olyan országgal, amely diplomáciai kapcsolatban van Dél-Koreával (ebből azért a történtek után fogcsikorgatva engedett). A Grósz-kormány magára vonta a megvalósult negatív utópia országának haragját.

Az akció hozott valami kevéske pénzt, és még ígér ugyanannyi keveset. Kevesebb pénzt hozott az iráni próbálkozás. Egyébként Irán viszonya Khomeini halála után ugyanis azonnal javulni kezdett a Szovjetunióval. Élenjárt a magyar Külügy az Izraellel való kapcsolatban is, kockáztatva ezzel, hogy a közel-keleti szocialista forradalom élcsapata, a PFSZ nem fog ennek örülni. Diszkréten érintkezésbe léptünk a junta Chiléjével is – persze azt is figyelembe kell venni, hogy Pinochet közben megbukott (igaz, Allendét ugyanúgy nem rehabilitálták, mint sokáig Nagy Imrét). Ebben a sorban következett Dél-Afrika. Az apartheid rezsim második embere, Botha külügyminiszter nem hivatalos látogatást tett Magyarországon. A magyar Külügy nyomatékosan hangoztatja: nincs szó (még) a formális diplomáciai kapcsolatokról, de bizonyos kapcsolatok (természetesen főleg gazdaságiak) megindulnak.

A dél-afrikai külügyminiszter, aki útját eredetileg titokban akarta volna tartani, találkozni kívánt két magyar ellenzéki szervezet: az MDF és az SZDSZ képviselőivel. A két találkozó létrejött: az SZDSZ-t Vidos Tiborral együtt én képviseltem. Szuggesztív, idős emberrel ismerkedtem meg. Azt mondta el, hogy az apartheid a múlté, Dél-Afrika elindult a nyugati demokrácia normái felé. Ami a magyar felet különösen érdekelheti, abban nagyon készséges volt: több lehetőséget mondott arra, hogy itt az Unió tőkét fektessen be Magyarországon. És persze ezzel összefüggésben az országában élő 15 000 magyar lehetőséget kaphat, hogy itthoni rokonaikkal, eredeti hazájukkal zavartalanul kapcsolatot teremthessen.

A nyugati világ ugyan általában ellenséges érzelmű Dél-Afrikával szemben, de ott is politikai tőke az, hogy Magyarország elsőként állt velük szóba. Inkább úgy látják, hogy Magyarország megint megszegett egy blokktilalmat, nem pedig úgy, hogy engedett a demokrácia elveiből. Dél-Afrika nem elsősorban azért tilalmas ország egy népi demokrácia számára, mert ott a fekete lakosság nem bír egyenlő jogokkal a fehérekkel (Etiópiában, Angolában, Mozambikban stb. a fekete lakosság egyáltalán nem bír semmiféle jogokkal), hanem azért, mert keresztezi a szovjet orientációjú ANC-SWAPO gerillamozgalom célját, amely az Unió szovjet értelemben vett felszabadításán: bolsevik diktatúra megteremtésén fáradozik. A kapcsolat felvételénél elvileg számításba kell venni, hogy az államok nem szokták olyan mértékben ideológiai szempontok alá rendelni külpolitikájukat, mint Palme Svédországa – talán nagyon rokonszenvesen – tette. Különösen kis ország nem engedheti ezt meg magának. Kis, szegény ország, amely egy rossz hírű, gazdag országgal szóba állva remélheti, hogy a politikai előnyök kedvéért gazdasági előnyökhöz juttatja.

• Belföld