Szabó Miklós

Nyomtatóbarát változat

Megint gazdagabbak lettünk egy ünneppel. A Romhányi-front megünnepelte május 30-át, a hősök napját. Ezt a senki által nem ismert ünnepet állítólag egyszer már megülték 1944-ben. Megint egy kísérlet arra, hogy becsempésszék a Sztójay-kormány és a Keleti Arcvonal Bajtársi Szövetsége eszmeiségét a Magyar Köztársaság tudatába. Az ünnepség rendészeti biztosítását ellátó darutollas egyedek is világosan kifejezésre juttatták, hogy miféle hagyományról van szó. A darutoll körülbelül olyan nemzeti szimbólum, mint a nyilaskereszt. Most azonban nem is ezt akarom elsősorban szóvá tenni.

Hanem először is azt, hogy A Hét erről a marginális politikai demonstrációról úgy tudósított, mintha hivatalos ünnepségről lenne szó. Ha a tudósító csupán annyit elárul, hogy a nagyszabású hazafias akciót az ismert Jurta-vezér szervezte, már nagyjából eleget tesz a közszolgálati tájékoztatás követelményeinek. Ezzel szemben viszont éppen azt a látszatot keltette, mintha komolyabb megmozdulásról számolt volna be. A közönséget nem mutatta. Nem derült ki a néző számára, hogy itt bizony nem ezrek demonstrálnak. A Hét azt emelte ki, némileg dubiózus módon, hogy a rendezvény csúcspontja az ökumenikus istentisztelet volt. Négy egyház kollektív istentisztelete: a katolikus, a református, az evangélikus és az unitárius egyházak. A nagyon odafigyelő nézőnek szemet szúrhatott, hogy ez eltér az ökumenikus istentiszteletek kialakult szokásától, ahol a szertartásban negyedikként általában az izraelita felekezet szokott részt venni.

Hogyan kerültek a magyar keresztény egyházak, akármilyen formában is, erre a rendezvényre? A Jurta főtáltosának a személye nem volt elég garancia arra, hogy komoly intézmény ennek a rendezvénynek a közelébe ne menjen? Az akció fő rendezője a Romhányi hivatalos organizációja, a Magyarok Nemzeti Szövetsége volt, mellette azonos rangú szervezői és védnöki szerepet töltött be egy bizonyos Aranykopjás szervezet. Vezére Karaul Horváth fia, János György. Nem vicc, kedves olvasó, bármennyire is annak látszik. Ha kopjás Fekete nagyuram (a Kara ugyanis ozmán törökül fekete – ez szerepel a szerb dinasztia, a Karagyorgyevicsek nevében is) a Magyar Hírlapnak adott interjúban nem világítaná meg Kara auf Weiss, hogy miről van szó, akkor is nyilvánvaló volna ennyiből is, hogy itt a turanizmus nevű nemzetromantikai egzotikum ütötte fel újra a fejét. Nem előzmény nélkül. Noha az előző rendszer tiltotta az emigrációban keletkezett irodalom hazai terjesztését, az azért eléggé ismertté vált az értelmiség körében, hogy a két világháború között marginális helyzetbe szorult és lemosolygott turanizmus a magyar emigrációban erőteljes reneszánszot élt meg. Elsősorban a magyarság sumer eredetének széles körben terjesztett teóriájáról van szó, de nem csupán őstörténeti hipotézisről, hanem olyan tanrendszerről is, amely beilleszkedett a korábbi turanizmus már 1945 előtt is összefüggő eszmerendszerébe. Annak folytatása, hogy ne mondjam, alkotó továbbfejlesztése volt.

Nincs különösebb jelentősége annak, hogy ez a magyarság származására vonatkozó elmélet sült dilettantizmus, amely a tudomány véglegesen tisztázott és lezártnak tekinthető megállapításait vonja kétségbe – nyilván nem tudományos indíttatásból. Azt ma már Karaulék sem vonhatják kétségbe, hogy a magyar nyelv a finnugor nyelvcsaládba tartozik, de mindenképpen bizonyítani szeretnék, hogy ez nem jelent „halszagú” származást, és a magyarság nyelve ellenére a hódító fegyveres nomád népek legrégibbjei közé tartozik. Már a sajtóban is hallatszanak a turanista hangok, amelyek igényt támasztanak arra, hogy a magyar őstörténet „orientalista” koncepcióját a tudományos élet ugyanolyan szakmai hipotézisnek ismerje el, mint a finnugor teóriát. Ez körülbelül annyit jelent, mintha a csillagászati fakultáson valaki tanszéket követelne a ptolemaioszi kozmogónia számára.

A keresztény egyházak számára azonban ez nem csupán dilettantizmus kérdése. A turanizmus vallási koncepciót is jelent. Az ősmagyar hitvilág feltámasztásának és politikára hangszerelt aktualizálásának programját. Ez a felfogás nem vallásellenes ateizmust jelent, nem is egy új-régi nem keresztény hit kultuszát, hanem elkötelezetten és kombattánsan keresztényellenes vallási felfogást. Eme nemzeti kultúreszme szerint a kereszténység felvétele a magyarság dekadenciájának kezdete volt. Ekkor szakadt el ősi gyökereitől, és csatlakozott a tőle idegen, enervált, hanyatlásra rendeltetett Nyugathoz. Aranykopjásék két világháború közötti elődei azért áldoztak fehér lovat a Gellérthegyen, hogy tisztelegjenek a Gellért püspököt meglincselő pogány ellenállási mozgalom emléke előtt. Okkal feltételezhetjük, hogy a Hősök terén megtartott „hősök napja” neopogány szertartás, Hadúr-ünnep volt. Legyen vallásszabadság. A neojakobinusok imádhassák a Legfelső Lényt, és az óegyiptomi vallás felélesztői hódolhassanak a Napistennek. Hadúrt is imádhatja, akinek ez a lelki szükséglete. A visszás az, hogy keresztény papok összeadják magukat ezzel a lényege szerint keresztényellenes kultuszpróbálkozással. Nem várhatjuk el a túlterhelt, nehéz feladatok elvégzésén fáradó keresztény lelkészektől, hogy kimerítő botanikai ismeretekkel tájékozódjanak a magyar politikai hiedelemvilág vad virágos rétjén, de arra azért ügyelni kellene, hogy ne kerüljön ismét olyan helyzetbe, mint május 30-án a Hősök terén és a temetőben került: ministrált egy mélyebb filozófiai értelme szerint keresztényellenes vallási szertartásban.

Ami pedig a székely kaput illeti, tiltakozunk az ellen, hogy a magyar hazafiasság minden megnyilvánulásába, minden patriotikus megemlékezésbe belecsempésszék, beleerőltessék az „Erdélyt vissza” követelést. Mert ugyan mi a székely kapu politikai üzenete, ha nem ez? Mi köze van 1956-hoz? Hogy kerül az aranybocskor az asztalra? A „magyar október” a nemzeti függetlenség ügye volt, nem a területi revízióé. Ennek követelése a forradalom idején nem merült fel. Az ötvenhatosok sírjára erőltetett irredenta szimbólum sérti azt a hazafiságot, amit azok a halottak képviseltek.

A fehérló-áldozás temetői folytatásán – döbbenetes tény – részt vesz és beszédet mond Bulányi György. A katonai szolgálatmegtagadás magyar apostola a „hősök napján”! Belekeveredik egy aranykopja-csörtető hőskultusz ünnepébe!

Az már nem lep meg, hogy a temetői megemlékezés alkalmat talál a nagyimrés mártírok meggyalázására. Természetesen nem Nagy Imre és csoportja készítette elő a forradalmat. Hanem kik? Netán vitéz Hentzi Iván azzal, hogy közreműködött Budapest hídjainak felrobbantásában? Az ’56-os kegyelet tetőpontja az, hogy ellenparcella létesült a revizionista mártírokkal szemben. A 301-essel szemben a 298-as.

• Belföld