Szabó Miklós

Nyomtatóbarát változat

Nyugdíjba megy a jó öreg Munka Törvénykönyve. A kormány még a múlt ősszel előterjesztette „A köztisztviselők jogállásáról” szóló törvénytervezetet, s vitájára előreláthatólag 2-3 héten belül sor kerül. Az új szabályozás, amennyiben törvényerőre emelkedik (nyugodt erővel jelentem ki, hogy törvényerőre fog emelkedni), véget vet annak a hosszú korszaknak, amely a különböző foglalkozású emberek munkaviszonyát egy jogszabályi rendszerbe igyekezett foglalni. Mint annyi más téren, ezúttal is a múlt az irányadó, a közszolgálati tisztviselők 1945 előtti gyakorlata.

Rangosztály és fizetési osztály

Újra lesz „fizetési osztály” (foglalkozási kategória szerinti besorolás persze eddig is volt – ellátva a megfelelő „státuskulcsszámmal”), az osztályrendszer azonban a korábbi besoroláshoz képest jelentősen meg fogja emelni a köztisztviselők hivatásbeli öntudatát. Pedig az elnevezés demokratizálási szándékkal keletkezett: a köztisztviselők egy részének fizetéséről rendelkező 1893. évi törvény, mint a Révai Lexikon – mindnyájunk közéleti bölcsességének eme jelentős forrása – írja, változtatta az addigi hivalkodó „rangoszály” elnevezést „fizetési osztály”-ra. De a meghatározott fizetési osztályba sorolt főtisztviselőknek még fél évszázadon át kijárt a „méltóságos” cím és a díszmagyar viselésének joga is. Vágtázó demokráciánk jele, hogy a jelen előterjesztés törvényerőre emelkedése után sem fogja semmiféle jogszabály korlátozni bármely fizetési osztály tagjainak díszmagyar-viselési szabadságát.

De nem csupán fizetési osztály lesz újra. Az új törvény jogszabályba rögzítve biztosítja a tisztviselő előmeneteli pályáját (tudományos nevén: szamárlétra). Szabályozza a törvénytervezet a tisztviselők minősítésének rendjét (ebben a népi demokratikus hivatali gyakorlat nem tért el lényegesen az 1945 előttitől), és meghatározza a fegyelmi gyakorlatot.

Korábban mindezeket különböző, más-más alkalmakkor hozott törvények szabályozták. E jogszabályokat pusztán praktikus megfontolásból gyűjtötték össze egy kiadványba – ezt hívták annak idején Szolgálati Pragmatikának.

Hivatalnoki érdekvédelem

Az előmenetel és a fegyelmi ügyek rendje, és a fizetési kategóriák törvényi szabályozása a hivatalnokot is védte a főnöki önkénytől. Védte a szakképzettséget és szakértelmet a protekció útján való állásba kerüléstől, védte az intézkedő hivatalnokot felettese esetleges praktikáinak kényszerű kiszolgálásától. Az új szolgálati pragmatika nem kevésbé tisztviselőbarát. Megjelenik benne a nevezetes „ellenállási jog”: a 40. § 2. pontja. „A köztisztviselő köteles felettese utasításának végrehajtását megtagadni, ha annak teljesítésével bűncselekményt, illetve szabálysértést valósítana meg.”

Nem érvényesül a védelem ilyen mértékben a tisztviselő számára legfontosabb kérdésben, a minősítés tekintetében. A minősítést az új tervezet szerint is kizárólag a hivatali felettes végzi, mint a korábbi korszakokban. A minősített legfeljebb bírósághoz fordulhat jogorvoslatért. A törvényjavaslat az egész kérdést a régi és az új keleti paternalista bürokratizmus szellemében kezeli, amikor a 35–37. §-okhoz fűzött indoklásban azt írja: „A Javaslat a köztisztviselő alanyi jogaként biztosítja a minősítéshez, az értékeléshez való jogot.” Mintha a minősítés nem a felettesek hatalmi eszköze volna, hanem a hivatalnok lehetőségét biztosítaná érdekei érvényesítésére. Tévetegen megjelenik ugyan egy mondat arról, hogy „a köztisztviselő – jogai védelme érdekében – kérheti az érdek-képviseleti szerv bevonását minősítésébe”. De éppen itt szakad el az érdekvédelmi helyzet a Munka Törvénykönyve korszakának rendszerétől. Akkor az érdekvédelem elvileg egyértelmű, a hivatalos szakszervezet közjogi rangú intézmény volt. Ilyenként volt jelen a munkahelyeken, és kapcsolódott bele – elvben! – a munkaadó–munkavállaló közötti konfliktusokba.

Ma azonban miféle érdekvédelemhez fordulhat a hivatalnok? Az érdekvédelmi pluralizmus azt jelenti, hogy a politikai ízlése szerinti érdekképviselethez. Ez azonban a minősítés ügyébe nem kapcsolódhat be, hiszen a minősítésnek közjogi hatálya van, a részt vevő érdek-képviseleti intézmény viszont nem rendelkezik közjogi felhatalmazással. A pluralista felépítésű érdekképviselet nem politikasemleges, ahogy ezt a közigazgatástól megkívánják – a demokratikus érdek-képviseleti gyakorlat általában politikai irányzatokhoz kapcsolódó érdek-képviseleti intézményeket ismer –, részvétele a hivatalosan politikasemleges köztisztviselő minősítésében tehát megoldhatatlan. Valamiféle tisztviselői kamara láthatna el efféle érdekvédelmet, ez azonban – minthogy közjogi felhatalmazással bírna – nem illeszkedne bele a demokratikus érdek-képviseleti rendszerbe.

Politikamentes szolgálat

Mindeddig csupán a tisztviselőnek a főnöki önkénytől való védelméről esett szó, holott távolról sem ez a legfontosabb. Fontosabb ennél az, hogy az egységes munkaügyi joggyakorlat megszűnése, a köztisztviselői jogállás sajátos elvek szerinti szabályozása nem fenyegeti-e a társadalmat egy új bürokrataosztály létrejöttével. Nem fog-e vajon a Szolgálati Pragmatika új köztisztviselői kasztot nevelni, amely a maga „ideológia- és politikamentességében” nagyon is meghatározott politikai értékek szerint viselkedik, és látja el „politikamentesen” a végrehajtó hatalom (köz)szolgálatát. A törvény szelleme ebből a szempontból kevéssé megnyugtató. Félreérthetetlen benne a törekvés, hogy nem a társadalom egyéb, hasonló helyzetű rétegeibe beágyazott államhivatalnokságot kíván kinevelni, hanem egy sajátos köztisztviselői kart, amely a maga közhivatalnoki ethoszával elkülönül a „laikus” társadalomtól. A valahai liberalizmus az angolszász országokban több választott és kevesebb szakhivatalnokot akart, a rendőrség élére választott seriffel állított, a bírói döntést pedig alárendelte az esküdtek ítéletének – azaz inkább lemondott a szakértelem egy részéről, csak hogy elkerülje a szakbürokrácia létében fenyegetően benne rejlő „abszolutisztikus” lehetőséget. A szakértelem időközben még inkább nélkülözhetetlenné vált – a szakértelemmel álcázott hatalmi helyzet kialakulása mindenütt fenyegető veszély.

A mindnyájunk szellemi épüléséhez annyit hozzásegítő Révai Lexikon ezt írja: „Hivatalnokminisztérium az, amelyet nem politikusokból, hanem hivatalnokokból állítanak össze. Parlamentáris kormányforma mellett a hivatalnokminisztérium csak ritkán, inkább a politikai pártok kialakulásának vagy erőviszonyaik megállapításának idejére, átmenetileg van helyén.” A lexikon ugyan a hivatalnokkormányról írta ezt, de jól illik a „politikamentes” (de annál inkább kormányhű) hivatalnokkaszt koncepciójára is.

• Belföld