Vajna János

Nyomtatóbarát változat

A Rádiónak dolgoztam. Csak azt akartam, amit minden rádiós, jól dokumentált rádióműsorokat szerettem volna készíteni, és úgy gondoltam, a felvételek a Rádió lemeztárát fogják gazdagítani.

Magnó még nem volt, a viaszlemez már kiment a divatból, a rádiókban a gramofonlemezhez hasonló, de vékonyabb, négy-öt játszásra alkalmas decelitlemezt használták. Nagyjában 1500 lemezfelvétel készült. Hamarosan kiderült azonban, hogy nincs olyan politikai testület, amelyik kívánatosnak tartaná, hogy a párizsi eseményeket a maga nyers valójában, körítés és kozmetikázás nélkül feltálalják az illúziókban élő otthoniaknak. És kiderült az is – egy izgalmas, sajnálatos, megrázó és tragikus alkalom megmutatta –, hogy a küldöttségnek fontos a lemezen rögzített anyag ismerete.

A dolog megértéséhez tudni kell, hogy a béketárgyaláson a vesztesnek hallgass a neve. A legyőzöttről tárgyalnak és nem a legyőzöttel. Az ő küldötteik csak akkor ülhettek a tárgyalóasztal mellé, ha – valamelyik témához, valamelyik napirendi ponthoz hozzá akarván szólni – ezt külön kérték, és kérelmüket a bizottság egyik tagja is pártolta. Magyarország pedig a legyőzött országok sorának is a végén állt a Szálasi-puccs sikere, Horthy németek előtti kapitulációja miatt. Magyarország abszolút vesztes volt, többek közt azért is, mert Sztálin nem akarta a szövetségesek oldalán harcoló magyar önkénteseket, nyilván arra gondolva, hogy Észak-Erdéllyel fogja kárpótolni a románokat a Szovjetunió javára elcsatolt területekért.

Nem volt kedvező számunkra a közhangulat sem. Ma már nem könnyű elképzelni – Auschwitz élménye még nagyon új volt – a döbbenetet, amit a halálgyárakról készült fényképek kiváltottak. Az 1944-es magyarországi deportálásokról az egész világ tudott. Most pedig láthatták a képeket, amelyeken jórészt magyar csontvázak vánszorogtak, hiszen az utoljára érkezett magyarországi transzportokból viszonylag még sokan életben voltak, amikor a lágerek felszabadultak. De láthatták az újságolvasók a kezdetet is: Az SS például Nagyváradon meg másutt is fényképezte, filmezte a bevagonírozást, a magyar csendőröket, ahogy puskatussal terelik az embereket a vagonokba. Ezeket a felvételeket Svájcban forgalomba hozták, és a lágerképekkel együtt jelentek meg a lapokban. Ez persze nem befolyásolta a béketárgyalások menetét, de meghatározta a hangulatot, megnehezítette például, hogy a magyar ügy iránt jóindulatú cikkek jelenjenek meg az újságokban. A béketárgyalások menetét lényegesen befolyásolni valószínűleg semmivel sem lehetett volna: a győztes nagyhatalmak külügyminisztereinek tanácsa már előzetesen meghozta döntését, és az úgynevezett Draft Peace Treaty-ben írásba is foglalta azokat. A bizottságoknak – így a magyar bizottságnak is – az volt a munkamódszere, hogy végigment ezen az „Előzetes békeszerződés tervezeten”, és egyes pontjait vita nélkül nagy vitával körítve elfogadta.

Ez történt a magyar üggyel foglalkozó bizottság első ülésén is. Az elnök felolvasta a Magyarországról szóló fejezet bevezető részének első mondatát. Ez így hangzott: „Magyarország határai azonosak a trianoni határokkal, kivéve Rajka körzetében öt falut, amelyre Csehszlovákia tart igényt. Magyarok négyen voltunk a teremben a Luxembourg-palota elegáns szalonjában, ennyien kaptunk belépőjegyet Couve de Morville-től, a konferencia titkárságának vezetőjétől. Feszülten figyeltük, most mi lesz. Némi csönd után szólásra jelentkezett az Új-zélandi küldött. A magyarok – mondotta – szeretnék megtartani a Romániának ítélt terület egy részét. Ha jól tudom: Nagyváradot és környékét. Én is így tudom, szólt az elnök, egy Stankovic nevű, jóindulatúnak látszó jugoszláv diplomata. Az előbb levelet kaptam a magyar küldöttség főtitkárától, nyilván kérik, hogy hallgassuk meg álláspontjukat a határokról. Felbontotta mindenki szeme láttára a borítékot, belenézett a levélbe, és azt mondta: nem kérik. Azt akarják, hallgassuk meg őket, ha a Csehszlovákiának fizetendő jóvátételről lesz szó. A rádióstúdiót a tanácsteremmel összekötő kis folyosó végén álltam; figyeltem az arcokat. A mellettem álló szakértő, egy kolozsvári magyar fiatalember (ő is újságírónak adta ki magát, így kaphatott meghívót) az ajtónak dőlt, és sírt. A delegátusok arcára zavar ült ki, beszélni kezdtek, mind egyszerre, semmit sem lehetett érteni a hangzavarban. De az Új-zélandi szavait megértettem: – Ha nekik nem fontos, én sem erőltetem.

Mentünk vissza szomorúan és szégyenkezve a vidám, nyüzsgő Champs Élysées-n a szállodába. A szálloda előtt ott állt Gyöngyösi külügyminiszter és vezérkara, többek közt a washingtoni, moszkvai, londoni és párizsi magyar nagykövet. Mi történt?, kérdezte már messziről a miniszter, akit ötpercenként hívtak otthonról. Az újságok várták a párizsi anyagot, mindenki tudni akarta, mi van a határokkal. De senki sem tudta pontosan elmondani, hogy valójában mi történt. Kiderült, hogy az MTI tudósítója Pesten jobban tud franciául, mint Párizsban: itt nem tudta követni a felszólalásokat. Semleges információk sem voltak: az APP, a francia hírügynökség csak annyit tudott, hogy megkezdte munkáját a magyar bizottság.

Az persze világos volt, hogy baj van, hogy a delegáció főtitkára kötelességtudó, komoly jogász, aki amerikai egyetemi tanárként halt meg, izgalmában vagy gyakorlatlanságában megbocsáthatatlan hibát követett el. Az egyetlen pillanatban, amely megadatott a számunkra, nem a megfelelő kérelmet juttatta el a bizottsághoz. Szinte bizonyos, hogy az eleve kész döntésen nem lehetett volna változtatni. De olykor csodák is megeshetnek. A pozsonyi hídfő elcsatolásra ítélt öt falujából végül is csak hármat vettek el: Horvátjárfalut Oroszvárt, Dunacsényt. Ez a magyar propaganda sikere volt. Icipici siker, de siker. – ”Lemondok” – jelentette ki a külügyminiszter, amikor közölték vele, hogy újabb sürgető telefon érkezett otthonról.

A tanácstalanságban odasúgtam Boldizsárnak – ő volt a sajtó- és információs csoport vezetője, meg a mellette álló Vásárhelyi Miklósnak: itt van a tárgyalás egész anyaga lemezen. A közlést örvendő és kétkedő mosolyok fogadták. Elindultam gramofont keresni. Már 10 óra volt, amire a lemez leforgatásáig jutottam. Ment a vigasztalan szöveg, s egyszerre megszólalt Szegedy-Maszák, a washingtoni magyar követ. – „Ez az” – mondta. És megkért: kezdjem újból az imént hallott részt. Másodjára már a többiek is hallották, hogy valaki így szól a hangzavar közepette: „Különben is, ha nem tárgyaljuk most, mint magyar–román határt, megtárgyaljuk a román bizottságban holnapután mint román–magyar határt.” „Ez az” – mondta újra a fürge, okos és az ügyet egész szívvel magáénak tekintő diplomata, Szegedy-Maszák (az „egész szívvel” sajnos nem mindenkire volt érvényes): voltak ellendrukkerek is, „most már ki lehet adni a kommünikét”. Ki is adták nyomban: „A várakozások téves értesülésen alapultak; a határokról csak két nap múlva tárgyalnak.” Az, hogy pontosan mi történt, hosszú ideig kevesek titka maradt.

Számomra az volt az ügy következménye, hogy ezentúl, a hátralévő két hónapon át szállítottam, és le is forgattam a lemezeket a delegáció szűkebb vezérkarának.

Sokan úgy vélték – ezért is lett a történetből afféle legenda –, hogy valami nagy furfang rejtőzik amögött, hogy épp a kicsiny és legyőzött Magyarország rádiósának sikerült a konferencia színhelyére, a Luxembourg palotába kitelepített három stúdió közül az egyiket lefoglalni szinte a tárgyalások egész idejére. Holott 25 ország rádiósai tudósítottak a békekonferenciáról, s ezek mind igényt tartottak a felvételi időre.

Hogy a konferenciára kirendelt francia technikusok – mert végül is tőlük függött a dolog – miért kedveztek nekem, ezt valójában magam sem tudom. Azt hiszem, hatott rájuk, hogy sovány és fiatal voltam, a legfiatalabb tudósító az egész eseményen, ők maguk is fiatalok voltak. Valószínűleg rám volt írva, hogy mennyire szeretném, hogy sikerüljön a dolog. Rám volt írva, hogy szolgálni akarom a nemzeti ügyet, és persze az is, hogy ez személyes becsvágyam is. Még akkor is segítettek, amikor már híre ment az ügynek és egy szomszédos (de nem legyőzött) ország küldöttei panaszra mentek Couve de Murville-höz, hogy a magyar tudósító fölveszi a tárgyalásokat, a kerek lemezesdobozokat kicsempészi a bő felöltője alatt, és a legyőzött magyarok gyorsan és pontosan értesülnek mindenről.

Még valami segített. Akkoriban lelkes kommunista voltam, és ez tetszett a francia technikusoknak, akik maguk is javarészt kommunisták voltak. Mi több: épp akkor felbőszült kommunisták. Azokban a napokban verte szét De Gaulle az ellenállásban Párizsnak még az amerikaiak érkezése előtti felszabadítása idején kialakult egységet, akkor kezdődött a kommunista miniszterek eltávolítása, a tisztikarnak a kommunista ellenállóktól való megtisztítása. Nem ezt várták. Azt hitték, föltámad halottaiból a népfront, Franciaországból is népi demokrácia lesz. Szerencséjük volt: csalódniuk kellett. De akkor még nem tudták, hogy szerencséjük van, méltatlankodtak, s én velük éreztem. Méltatlankodtak, igaz, szabadkozva és zavart félmosollyal még másért is. Az ájtatos, bigott Madame De Gaulle – szinte egy ütemre a kommunisták elleni offenzívával – bezáratta híres és a kevésbé híres, de a rádió műszaki dolgozói által inkább kedvelt párizsi örömtanyákat. Mi tagadás: emiatt is velük méltatlankodtam.

• Befejezetlen múlt