Ha bárki azt hiszi, hogy egy 15 éves és 5 hónapos kamasz disszidálása mögött 1956 novemberében bármily politikai megfontolás is volt – az téved. Miként a forradalom napjaiban, különösen az elején, a kalandvágy, a kíváncsiság vezérelt és vezényelt egyik helyszínről a másikra, úgy a harcok csillapodása után is csak azokat az eseményeket kerestem, amelyek mindennapjaimtól, megszokott világomtól eltértek.

Kissé talán túlságosan is provokatívra sikerült címválasztásom, úgy érzem, némi magyarázatra szorul. Hogyan lehet „bűnbaknak”, vagyis per definitionem ártatlan áldozatnak nevezni azt a politikust, akinek nevéhez tízezrek halála, fővárosunk történetének legtöbb anyagi és emberi áldozatot követelő ostroma, az ország jó részének romba dőlése és kirablása fűződik? Csakis egy értelemben: ha nevét és rendszerét „megtisztítjuk” mindazoktól a rágalmaktól és vádaktól, amelyeket rá és rendszerére szórtak, és megkíséreljük tisztázni, hogy ő, illetve az 1944. október 15-16-án német fegyveres segítséggel uralomra került rezsimje ténylegesen mit tett, mit követett el.

Vladimir Velebit nevét akkor ismerte meg a világ, amikor 1948 nyarán Belgrádban nyilvánosságra hozták a szovjet és a jugoszláv pártvezetés között lezajlott és a két ország szakításához vezető levélváltás anyagát. Ő volt ugyanis az a jugoszláv vezető, akit Sztálin és Molotov először vádolt meg, hogy „angol kém”. Velebit az utolsó ma is élő tagja az egykori Tito-féle partizán vezetésnek. Emiatt szinte már intézménynek számít, akinek genfi és zágrábi lakásán egymást váltják a történészek és televíziós stábok. Ennek ellenére az interjú megszervezése jóval könnyebben ment, mint vártam.

Mottó: Szembe kell néznünk fasiszta és kommunista történelmünkkel (Esterházy Péter)[1]

Külföldön élő horvátok egy csoportja elhatározta, hogy augusztusban egy Sveti Rok nevű falu templomkertjében emléktáblát állít Mile Budak írónak. Ez a látszólag érdektelen hír a legteljesebb mértékben felkavarta a horvát kulturális, tudományos és politikai élet nyári nyugalmát. A következő hetekben újból napvilágra került a horvát történelem elmúlt hetven évének számos eseménye és traumája.

1956. szeptember 1., Szolnok

Kedves Apa, Anya és Pisti!

Eltelt egy nap, az első nap L. „mérnök szaktárs” életében. Szép nap volt, tanulságos. Sok elvtárssal megismerkedtem, sok mindent láttam egy nap alatt. Munkahelyemről csak annyit, hogy nagyon szép hely, szeretek itt lenni. A berendezés is eléggé új – 4-5 éves – az épület pazar, egy fala például tiszta üvegtéglákból épült. Szobám 4x6 méteres, 3 ablakkal, kétajtós szekrénnyel, fehér, széles csőággyal, kis asztalkával, két székkel. Padlója fehér gumi.

„Lényeges, hogy saját eszközeinkkel segítsük elő, hogy az operatív helyzet a konszolidáció felé mozduljon, mert a politikai vezetés jelenleg sajnos nem tud kellő súlyú hatást gyakorolni a társadalmi folyamatokra.”
Horváth József csoportfőnök
1989. november 6.



A (politikai) botrányok sorsa, hogy az újabb skandalumok hírei gyorsan letaszítják a korábbiakat az újságok címoldalairól. A Dunagate-botrány 1989. december végén, azaz tizenöt éve robbant ki.

A felkelők utóélete többnyire szerencsétlenül alakult. A Kádár-rendszerben mindvégig diszkrimináció sújtotta őket és családjukat, majd csalódtak a rendszerváltásban is. Többen gyökeresen megváltoztatták 1956-ban vallott nézeteiket. Ebben nagy „segítségükre” voltak bizonyos „próféták”, akik többnyire annak idején nem vállaltak semmiféle kockázatot, ám a kilencvenes évek elejétől mindinkább a szélsőjobb irányába vezették az ’56-os szervezeteket. Mindez a Széna tériek esetében mutatkozik meg leginkább.

„1944-ben Mindszenty folyamatosan igyekezett menteni
a zsidókat a nácik elől. Sokukat a saját házában rejtett el.”
(John W. Mc Cormack szenátor beszéde az amerikai Kongresszusban.

The Hungarian Observer 1954. február–március)

„Mindszenty József bátran ellenállt a náciknak és a magyar
fasisztáknak.

Bibó István megállapítása szerint „[a] magyarországi zsidóüldözések számonkérése és jóvátétele első pillanattól kezdve nem tisztázott és nem őszinte feltételek mellett folyt”.[1] Bibó – amellett, hogy megállapítása teljesen igaz – finoman fogalmazott. 1945 után a társadalmi felelősséggel való őszinte szembenézés helyett a magyar zsidóság holokausztot túlélt részének az antiszemitizmus újjáéledésével kellett szembesülnie.