A volt Veszprém megyei első titkár nevét rendszerint együtt emlegették a Kádár-korszak hírhedtté vált megyei kiskirályaiéval: Komócsin Zoltánnal (Csongrád), Cservenkánéval (Pest), Hári Bélával (Győr-Sopron). A közvélemény úgy tudja, hogy Pap kegyetlen ötvenhatos megtorló magatartásának köszönhette azt, hogy 1962–1963-ban belügyminiszter volt. Ismereteim szerint azonban – bár mindez nem érinti a Brusznyay-ügyben játszott szerepének megítélését – nem ez volt az ok.

Amit ennek a belügyminiszterségnek az igazi hátteréről tudni, ún. háttérinformációkon alapszik.

Az 1956. december 12–13-i egri sortűz, amelyet a kádárista karhatalom adott le a tüntető lakosokra, ismertté tett egy nevet, amelyről korábban kevesen hallhattak. Egy katonatiszt viselte ezt a nevet, az, aki a karhatalmat tűzparanccsal harcba vetette.

Jelen sorok írója azon kevesek közé tartozik a vele egykorú értelmiségiek között, aki előbb ismerte meg Gyurkó Lajos, mint Gyurkó László nevét.

Az 1917. októberi bolsevik hatalomátvétel után, az első hetekben az oroszországi lapokban még gyakran felbukkant egy nagybetűs szalagcím: Rövidesen megkezdi munkáját az Alkotmányozó Nemzetgyűlés! A kormány – a Népbiztosok Tanácsa – említésekor az újságírók többnyire nem mulasztották el odabiggyeszteni az „ideiglenes” jelzőt. A végleges kormánylistát ugyanis az Alkotmányozó Nemzetgyűlés küldötteinek kellett volna jóváhagyniuk.

Renner Péter 1932-ben Brnóban született, értelmiségi családban. Édesanyja zsidó származású volt, családját a nácik elpusztították Dachauban. A háború utáni magyarellenes diszkriminációs intézkedések miatt az apa és a fiú Magyarországra jött, az anya Csehszlovákiában maradt, majd Angliában telepedett le. Renner Péter az érettségi után két évig térképészetet tanult a Földtani Intézetben.

’56. október 23-án ott volt a tüntetéseken, részt vett röplapok készítésében. 24-től 29-ig az ORFK-n, a Jászai Mari téren fogva tartották, bántalmazták is.

’93 augusztusa – eltekintve az egyre szentebbé váló István-napi megemlékezésektől – újabb évfordulóval késztet visszatekintésre, számvetésre: 25 éve annak, hogy Prága irányában feldübörögtek a Varsói Szerződés testvéri tankjai. Mit is jelenthet ma, ’93 augusztusában ez az évforduló, amikor Európa-szerte megmosolyogják ’68 tavaszának és nyarának demokratikus szocializmusért lelkesedő aktivistáit?

Az 1968. augusztus 21-i esemény, a szovjet hadsereg bevonulása Csehszlovákiába, a Varsói Szerződés tagállamába, egy szövetséges államba – az 1956-os magyar felkelés eltiprásához hasonlóan – a háború utáni Európa egyik legelképesztőbb tette volt.

A magyar ifjúság lázasan keresi az egész lelkét betöltő nemzeti eszme mély értelmét, s a kutatás lázában már-már metafizikai síkokra téved. Garmadával íródnak a nemzeti jelleget vizsgáló és körvonalazó cikkek, ifjúságunk szenvedélyes hévvel ragad meg minden alkalmat, hogy a megkülönböztető magyar vonásokat kidomborítsa. Az irodalomban, a művészetben, a gondolkodásban, a politikában, sőt a gyakorlati élet különböző területein is azt a jellegzetes valamit keresik, ami hamisítatlanul magyar, s ha nem találják, maguk próbálják megteremteni.

Szenczei László, akit a Nagyvilág művelt és kissé titokzatos szerkesztőjeként ismertek Budapesten, 1935 és 1940 között a modern, poszttotalitárius liberalizmus legkiválóbb képviselője volt Erdélyben. Az Erdélyi Helikonban éveken át írt francia folyóiratszemléje, a szabadkőműves Ligeti Ernő szerkesztette Független Újságban, a baloldali-liberális Brassói Lapokban, a neokonzervatív Hitelben megjelent cikkei és tanulmányai a nyolcvan decembere utáni ínséges időkben lelkesedéssel töltöttek el.

Biztonságban éreztük magunkat Bogdányban. A szomszédok viszonylag hamar megszokták, hogy életmódunk eltérő, a hét bizonyos napjain mindhárman eljártunk dolgozni, ott voltak a gyerekek, barátaink időnként meglátogattak bennünket, a kertben termett a paradicsom meg az eper, az ebédet a helybéli szövetkezeti vendéglőből hordtuk, szóval kezdtünk beilleszkedni a falu mindennapjaiba.

A dolog 1980 tavaszán fordult igazán komolyra, amikor Békés Erzsivel, Riba Anikóval és Kovács Sándorral megvettük a Dunabogdány, Táncsics u. 37. szám alatti parasztházat. Ezzel a döntéssel többirányú életforma-problémáinkra igyekeztünk választ keresni. Először is szerettük volna kipróbálni az olyan együttélést, amely nem a szűk családi keretekre korlátozódik.

Sanyiékkal 1977-ben ismerkedtem meg Vácon, amikor közvetlenül az egyetem elvégzése után a helyi művelődési házban ifjúsági előadóként csaknem egy esztendeig azon erőlködtem, hogy sikerüljön egy filmklubot létrehoznom.