Skip to main content

Befejezetlen múlt


A Nyugaton világhírűvé vált memoárból nem világos, hogy a szökevény végül is mikor került szembe a szovjet politikai elittel. Annyi bizonyos, s ezt egy pillanatig sem titkolta A szabadságot választottam lapjain: mentalitását otthoni élete során mindvégig az határozta meg, hogy híven a sztálini ideológiához, egy hatalmas gépezet csavarjának tekintette magát. Vagyis homo sovieticus volt.

Éppen ezért váltott ki személye Nyugaton óriási érdeklődést: A szabadságot választottam egyedül az Egyesült Államokban négymillió példányban kelt el.



Még javában zajlott a világégés, melyet a Szovjetunióban Nagy Honvédő Háborúnak; a Tengely országaiban kommunistaellenes keresztes hadjáratnak, a nyugati demokráciákban pedig második világháborúnak neveztek. Ezekben az években vajmi keveset számított az egyes ember sorsa, mégis a szenzáció erejével hatott, amikor a nyugati lapok beszámoltak róla, hogy 1944.


Koncepciós per 1955-ben

1948. októberben a Stanislaw Radkiewicz vezette Közbiztonsági Minisztérium, azaz a Bezpieka egyik különleges csoportja letartóztatta a Demokrata Párt két vezető politikusát, Wlodzimierz Lechowiczot és Alfred Jaroszewiczet.



Amikor 1944. január 3-ról 4-re virradóan a Vörös Hadsereg átlépte a háború előtti szovjet–lengyel határt, a lengyel antifasiszta ellenállás két szárnya közel 700 ezer felfegyverzett tagot számlált. A korabeli lengyel erőviszonyokra jellemző, hogy míg a londoni emigráns kormány fennhatósága alá tartozó fegyveres szervezetek: a Honi Hadsereg, a Parasztzászlóaljak és a Nemzeti Fegyveres Erők együttesen több mint 650 ezer fővel rendelkeztek, az 1943-ban a kommunisták által létrehozott Népi Hadseregnek mindössze 50 ezer tagja volt.


Beszélő: Szabó Miklós és az Ön előadása ellentmondott egymásnak. Ő azt állította, hogy az 1956-os forradalom bázisdemokratikus intézményei a polgárháborús viszonyok következtében jöttek létre, és konszolidált körülmények között nem maradtak volna fenn, míg Ön szerint ezek az intézmények egy tartós alternatívát képviseltek. Milyen érvekkel tudná alátámasztani álláspontját?

Cornelius Castoriadis: Van némi igazság abban, amit Szabó Miklós mondott. A modern társadalmak általános tapasztalata, hogy az emberek csak akkor válnak aktívvá, ha társadalmi válság fenyeget.



Ma ismét rosszul áll 1956 ügye. Ma Horthy, Mindszenty, Teleki ügye áll jól. Hogy ez miért van így, ahhoz talán adalék lehet, hogy a politikai demokrácia ügye hogyan alakult 1956-ban.

A forradalom két szinten zajlott: az egyiket a kormány politikája alakította, a másikat a későbbi kifejezést megelőlegezve bázisszintnek nevezhetjük. Az újonnan megalakult pártok a kormány körül csoportosultak, a Nagy Imre-kormány által körvonalazott mozgástérben gondolták el politikai tevékenységüket.



1953. július 10-én a szovjet sajtóban hivatalos közlemény jelent meg, amely ellenforradalmi kártevő bandának minősítette Berija „összeesküvő csoportját”. A nyomozást az ún. pártvizsgáló bírákra és a katonai ügyészségre bízták, az ügyet azonban valójában mindvégig a párt elnöksége tartotta kézben. Lavrentij Beriját 1953. június 26-án fogták le a Kremlben. Másnap este nélküle vonult fel a kollektív vezetés az ominózus operaelőadásra.


1953. június 27-én a szovjet hatalmi szimbolikát jól ismerő diplomaták csodálkozva vették észre, hogy a moszkvai Nagy Színházban bizánci pompával bemutatott szocialista realista opera, a Dekabristák premierjén Lavrentyij Berija nem jelent meg. Pedig ezúttal is felvonult az eseményre a Sztálin halála után magát demonstratív módon kollektívnek minősítő szovjet párt- és állami vezetés.

És ez csak a furcsaságok kezdete volt.



Az alábbi történet hőse, az 54 éves Vizi Imre minden kétséget kizáróan igazi szabadságharcos, s noha eredeti nevére kiállított Corvin-gárdista igazolvánnyal és nemzetőrségi igazolvánnyal rendelkezik (az előbbi valószínűleg egyedi dokumentum), szinte mindenütt rideg közömbösségbe ütközik. Pedig állandó küzdelemben leélt igen szomorú múlt áll mögötte. Az utóbbi néhány évet leszámítva, születésétől a Fejér megyei Kápolnásnyéken élt. A forradalom előtt vasutasként nehéz körülmények között dolgozott.


Amikor ezen a tavaszon módom nyílt rá, hogy betekinthessek a néhai MSZMP 1956-tal kapcsolatos irataiba, s kezembe vettem az Ideiglenes Központi Bizottság november 4-e utáni első ülésének jegyzőkönyvét, a dátum – 1956. november 11. – óhatatlanul személyes emléksorokat is ébresztett bennem.

Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon