T. Kádár János úr,
a Magyar Szocialista Munkáspárt
első titkára

Budapest





Első Titkár Úr!

Egyéni panasszal fordulok Önhöz, kérve, hogy szíveskedjék megtenni a szükségesnek látott lépéseket annak orvoslására.

Három okmányt mellékelek – másolatban – ehhez a levélhez: egy elsőfokú bírósági határozatot, fellebbezésemet és a másodfokú határozatot.

(Háy Áginak)
Szóval, fel a fejjel, ha komplikáció van, akkor engem már nem kell sajnálni, túl vagyok rajta.
Maguk azok, akiknek még nagyon nehéz lesz. Nem is akarok gondolni rá, mert teljesen kétségbeesem.
Mert azt tudja persze, hogy mennyire szeretem.
Gyurika – a túlvilágról.





Csurka István: Mi már ismertük egymást ’56-ban a forradalomban.

Egy gyászhír az újságban: „Lambrecht Lívia és Budapest Terézváros Önkormányzata mély fájdalommal tudatja mindazokkal, akik szerették és tisztelték, hogy dr. Lambrecht Miklós nyugdíjas orvos, képviselő életének 71. esztendejében, 1992. augusztus 2-án elhunyt.” Sokan és sokáig fognak emlékezni rá.

1989–91 között kezdtek el iratmásolatokat átadni az akkor még szovjet belügyi hatóságok a svéd királyi külügyminisztériumnak a Budapestről, pontosabban Pestről 1945 január közepén elhurcolt Raoul Wallenberg svéd diplomata és vele együtt eltűnt magyar gépkocsivezetője, Langfelder Vilmos szomorú sorsára vonatkozóan.

Ezeknek az iratoknak közös jellemzője, hogy nem lehet belőlük megtudni, miért vitték Moszkvába és miért börtönözték be kettejüket.

tegnap este, amikor hazatértem, várt rám a Beszélő-összkiadás három kötete. Egy évtized ellenzéki magatartásának, gondolatainak, akcióinak corpusa ez – megindultan vettem kézbe. A megindultság persze nem politikai, hanem egzisztenciális természetű dolog. Hiába tudnám összekaparni ládákból és polcokról a régi, elmaszatolódott, összerongyolódott példányokat, úgy éreztem, jelképesen ezekkel a kötetekkel objektiválódott sokakkal együtt az én életemnek is egy jelentős része.

Megtiszteltetés és nagy öröm számomra, hogy én mondok bevezetőt ezen az összejövetelen. És öröm körülnéznem, és látni azokat, akik külön-külön helyeken, de együtt csináltak valamit. Külön-külön helyeken, mert ami engem illet, a szamizdat-Beszélő egész ideje alatt Párizsban voltam. Meg is lepődtem, amikor a Beszélő szerkesztői felkértek erre a bevezetőre. Hiszen itt se voltam. Aztán beláttam, hogy éppen azt lehetne elmondanom, hogy milyen volt a Beszélő Párizsból. Azzal kezdem, hogy amikor 1977.

A Beszélő-összkiadás megjelenése alkalmából június 4-én, a kora nyári estén összesereglettek a régi és új szerzők, szerkesztők, munkatársak, az egykori és mai Beszélő olvasói, barátai, és a kicsit szűkös teremben, a tágas, jó illatú, barátságos udvaron, a zöld repkénnyel befuttatott olaszos lépcsőfeljáró lábánál eső utáni friss hangulatban emlékeztek… Kemény István szociológus bevezetője után Kisbali László, az est házigazdája élőben játszotta, játszatta Rejtvény rovatát – a Ki beszél?-t –, így mutatván be az éppen soron következő szerzőt: Eörsi Istvánt, Iványi Gábort, Radnóti Sándort, Ha

„Nagy Imrét és mártírtársait Hruscsov és Kádár 1958. június 16-án végeztette ki. Azonban már 15-én is megölhették volna őket – ötlött fel a mostani szervezőkben, és erre az aktuálpolitikailag kedvezőbbnek ítélt időpontra tették a forradalmi emlékmű avatását. Ezt talán még George Orwell, az utólagos történelemjavítások legnagyobb világszakértője is értékelni tudná.”
(nwa:
A hét üzenetei)

Nemzeti Emlékhely Alapítvány
Budapest, 1992.

„Bár vennénk ma, ha nem is könnyebb, de békésebb időben, példát akkori önmagunkról, bár kötne össze valamennyiünket a nagy napok emléke, amikor népünk egésze fejjel volt nagyobb hétköznapi önmagánál.”

(Részlet Göncz Árpád június 15-én felolvasott leveléből)

„Ötvenhatosnak” lenni valamikor titkos szolidaritást jelentett, hallgatólagos közösséget, amelyet nem tartottak számon, illetve, ha számon tartottak, csak az elnyomó apparátus senkitől sem látható aktáiban.

– 1981. őszi indulásától 1985 tavaszáig nyomtattam a Beszélőt dunabogdányi házamban.

– Amikor az első számot kezébe vehette az érdeklődő olvasó, Lengyelországban Jaruzelski tábornok szükségállapotot hirdetett ki.