Orosz István

Nyomtatóbarát változat

– 1981. őszi indulásától 1985 tavaszáig nyomtattam a Beszélőt dunabogdányi házamban.

– Amikor az első számot kezébe vehette az érdeklődő olvasó, Lengyelországban Jaruzelski tábornok szükségállapotot hirdetett ki. A szocializmus felszabadító egységei bevonultak önmagukba.

–1981 és ’83 között a Mozgó Világ több számának megjelenését akadályozta az Aczél György irányította kultúrpolitika (az 1981/3-as számét egyebek között amiatt a filmtanulmány miatt, amelyet a Gulyás testvérek Vannak változások című dokumentumfilmjéről írtam), mígnem az egész szerkesztőség lemondásra kényszerült.

– Kornidesz Mihály jelentései, amelyeket a KB számára készített, igyekeztek megkülönböztetni és elszigetelni az „ellenséges” értelmiségieket a „szalonképesektől”, akik csak „megtévedtek”.

– A rendőrség kultúrpolitikai egységei, ha tehették, nyomon követték a Beszélő papírszállító munkásait, és lehetetlenné tették, hogy a szívópapír eljusson a nyomdába, azaz hozzánk.

– Nemegyszer sétáltam a szentendrei Duna-parton, hiába várva Elemért az olyannyira sürgős szállítmánnyal, sőt, egyszer az is előfordult, hogy Elemér későn vette észre az őt követő AI-s Ladát, s már csak annyit tehetett, hogy nem állt meg a Görög Kancsó előtt, hanem egyenletes sebességgel tovább haladt, és visszament Pestre. A Lada azonban befordult a parkolóba, utasai, szám szerint négyen, kiugrottak a kocsiból és szétspricceltek. Egyikük a Görög Kancsót, ketten a másik két parti éttermet vették célba, a negyedik pedig fölsietett a parti sétányra, ahol én figyeltem meglehetősen tanácstalanul a fejleményeket. Szerencsére kellemes tavaszi este lévén, mások is andalogtak a parton. Az AI-s Lada utasa szapora léptekkel elindult abba az irányba, ahol én álltam, s közben jól megnézte az útjába kerülő andalgókat. Gondoltam, jobb lesz, ha lassan én is elkezdek andalogni feléje, semmint ha földbe gyökerezett lábbal várom, amíg elém áll. Ő szaporázta, én pedig igyekeztem olyan melankolikusan andalogni, amennyire csak tőlem tellett, amikor az úriember, mellém ért, jól szemügyre vett… majd továbbhaladt. Nem voltam ismerős. Néhány perc múlva mind a négyen, dolguk végezetlen, visszaültek a kocsiba, és elindultak Pest felé.

– Nem voltam ismerős. 1979-ben aláírtam a Charta ’77 szóvivőinek letartóztatása elleni magyarországi tiltakozó nyilatkozatot, 1985-ig ez volt az utolsó alkalom, hogy nevem közvetlenül ellenzéki környezetben megjelent. Két hét múlva megkaptam az értesítést, hogy a Tudományos Minősítő Bizottság – a sikeres vizsga ellenére – elutasította aspirantúrapályázatomat. Az orosz formalisták és Mihail Bahtyin irodalomelméletét óhajtottam volna tanulmányozni.

– 1976-ban végeztem az ELTE BTK magyar–orosz–esztétika szakán. Bahtyint, Vjacseszláv Ivanovot, Sklovszkijt, meg Szilárd Léna esszéit fordítottam az orosz szimbolistákról, műfajelméleti kérdések iránt érdeklődtem, az első elméleti jellegű esszém 1979-ben jelent meg a fiatal Lukács drámakönyvéről a Színházelméleti Füzetekben, s közben a Fővárosi Kertészeti Vállalat betanított munkásaként igyekeztem némi rendszeres jövedelemhez is jutni.

– 1976-ban magyar–orosz–esztétika szakos diplomával csak orosztanárként helyezkedhettem volna el – általános iskolában. Én azonban elhatároztam, hogy oroszt semmilyen körülmények között nem fogok tanítani, mert a nyelvhez kapcsolódó ideológia terjesztésében nem kívánok részt venni. (A fordítandó szövegeket illetően is ez volt az álláspontom: így aztán nem csoda, ha nem bővelkedtem megbízásokban. Barátaim meg is róttak: hja kérlek, ha te morális szempontokat viszel be…)

– Azt gondoltam, meglehet, naivan: ha értelmiségiként csak favágásért fizetnek, akkor több hasznot hajtok, ha nem értelmiségi munkával próbálok pénzt keresni, s ha közben sikerülne némi szabadidőre is szert tennem, hát akkor, abban az időben igyekeznék független értelmiségiként megnyilvánulni.

– Favágó persze, már csak testalkati korlátok miatt sem lett belőlem, 1976 és ’88 között azonban voltam telefonközpontos bejelentő, parkgondozó, fodrászműhely-takarító, kertész, portás, éjjeliőr és gondnok. Ástam, kapáltam, gazoltam, kaszáltam és füvet nyírtam, szedtem a szemetet és metszettem a rózsabokrokat és a cseresznyefákat, és közben rengeteg gyakorlati tudnivalóra tettem szert. (Egyszer, még újonc parkgondozó koromban kérdezte meg tőlem a budatétényi újságárus, amikor a bódéja melletti cserjeágyást ástam, hogy: „és különben még mivel keres pénzt?” „Hát többnyire fordítással próbálkozom” – válaszoltam. „Áhá, kertfordítással – bólogatott értően az újságárus –, hát annak van is keletje errefelé”. Ez volt az utolsó próbálkozásom, hogy „független értelmiségi” létezésemet nyilvánosan is összekapcsoljam kertészlétezésemmel.)

– Amikor 1979-ben barátaim körében egyre határozottabban kezdtem képviselni azt a véleményt, hogy a független gondolkodásnak térre van szüksége, s ennek elengedhetetlen feltétele, hogy a szabad gondolat nyomdai sokszorosított formában terjedhessen – nem állítom, hogy osztatlan egyetértésben lett volna részem. Mivel azonban azt is hozzátettem, hogy hajlandó volnék egy ilyen nyomda üzemeltetésére, s az említett baráti társaságba Magyar Bálint is beletartozott, aki akkoriban már rendszeresen járt Kis Jánoshoz – így aztán úgy esett, hogy én lettem a Beszélő nyomdásza.

– 1980-ban Nagytétényből feleségemmel, Békés Erzsébettel és kétéves lányommal Dunabogdányba költöztünk, nem utolsósorban azért, mert az a parasztház, amelyet baráti kölcsönök segítségével, Kovács Sándorral és Riba Anikóval együtt meg tudtunk venni, alkalmasnak látszott egy kis nyomda feltűnésmentes üzemeltetésére.

– Amikor eldöntöttem, hogy a Beszélő nyomdásza leszek, persze csak hozzávetőlegesen mérhettem fel, valójában mit is vállalok. Az mindenesetre világos volt, hogy ellenzéki tevékenységnek ez untig elég, nincs szükség arra, hogy más ellenzéki rendezvényeken vagy akciókban is részt vegyek. Na meg, nem is lett volna okos dolog ezzel veszélyeztetni az újság létét. Mert 1981 őszén egyáltalán nem lehetett tudni, miként reagálnak majd a hatóságok, lévén, hogy első sokszorosított szamizdat-folyóiratként Magyarországon a Beszélő teremtett precedenst. Nem jártam tehát semmilyen „gyanús” helyre, ahol a rendőrség fényképet készíthetett volna rólam, számomra a magamutogatásnál fontosabbnak látszott, hogy a bős–nagymarosi vízi erőmű botrányát, a csehszlovákiai és romániai magyarok emberjogi helyzetét vagy a szolgálatmegtagadók ügyét Magyarországon először cenzúrázatlanul elemző írások; az 1953-as KV-határozat, az ’56-os kronológia meg az ’56-os szám, sok-sok fennakadás, késlekedés után, de mégiscsak megjelenhessen.

– Sokszor hiányzott a papír, a megfelelő minőségű festék meg szinte mindig, rengeteg baj volt az agyonhasznált, Roneo gyártmányú stencilgéppel, amelyet persze nem egy 130-160 oldalas folyóirat 2000 példányban történő előállítására méreteztek. De azért a számok viszonylagos rendszerességgel napvilágot láttak.

– A nyomda 1985 februárjáig nem bukott le, bizonyára azért sem, mert nem voltam ismerős. (Mellesleg, a szerkesztők számára sem. A három és fél év alatt Nagy Bálinttal azt hiszem kétszer vagy háromszor, Kis Jánossal háromszor vagy négyszer találkoztam, a többiekkel egyszer sem.) Egyetlen szűk társaságba jártam rendszeresen: Vajda Mihály Heidegger-fordító munkaközösségébe, a régi Mozgó Világban megjelent esszéim mellett ezekben az években a Lét és Idő fordítása volt az az értelmiségi „luxus”, amit megengedhettem magamnak.

– Ez az életmód természetesen fokozatos elszigetelődéssel járt. Pesti barátaink lassan-lassan elmaradoztak, főként azok után, hogy időnként zárt ajtókra találtak nálunk – merthogy bent dolgoztunk. És hát az elismerés is, a nyomdát csak közvetlen érinthette, ha egyáltalán. Arról például, hogy egy svájci magyar emigránsszervezet az általa alapított Nagy Imre-díjat 1984-ben „a magyarországi kéziratos irodalom előállítóinak” ítélte oda, csak Borbándi Gyula: A magyar emigráció életrajza című könyvének egyik lábjegyzetéből értesültem – 1987-ben.

– Amikor aztán 1983 őszén megszűnt a régi Mozgó Világ, ezzel elveszett számomra az utolsó nyilvános fórum is. 1984-ben a Filmvilág felkérésére írtam egy portrét a Gulyás testvérekről. Szilágyi Ákos hosszú műfajelméleti fejtegetés kíséretében utasította vissza írásomat, amely – úgymond – nem felelt meg a portré műfajának. Ez az érvelés lehangolt, annál is inkább, mert magam is műfajelmélettel foglalkoztam. Hosszas töprengés után végül nem bírtam tovább, és elküldtem az esszét a Hírmondónak, mellékelve egy rövid kísérőlevelet, amelyben vázoltam a körülményeket. A levélen szerepelt a címem is. Ez súlyos hibának bizonyult.

– A Hírmondóban 1985 februárjában megjelent a Gulyás-portré a kísérőlevéllel és lakcímemmel egyetemben. Néhány nap múlva, február 13-án kora délután aztán a házunk elé kanyarodott egy AI-s rendszámú Lada. Mi odabenn, zárt ajtók mögött, a Beszélő 12-es számának nyomásával múlattuk az időt. A Lada utasai sokáig dörömböltek, érdeklődtek a szomszédoknál, majd miután nem tudtak bejönni, bosszúsan visszaültek a kocsiba és vártak.

– Békés Erzsivel dolgoztunk ketten; az első ijedtség elmúltával elhatároztuk, hogy a fél négyig rendelkezésünkre álló időben (ekkor kellett ugyanis elhoznunk lányunkat az óvodából) elégetjük a selejtes lapokat a cserépkályhában, amennyire lehet, rendet rakunk, majd összecsomagolom a táskastencilgépet, s megpróbálok meglógni vele a kert felé, amelyet takart a házunk.

– Hideg, havas február lévén, a Lada utasainak nem akaródzott kinn ácsorogni, így aztán nem sokkal fél négy előtt sikerült meglépnem a kertek alatt, kezemben a sebtiben disznótoroscsomagnak álcázott stencilgéppel.

– Míg én a dombok alatt jártam, Békés Erzsi elindult lányunkért az óvodába. Amint kijött a házból, a Lada egyik utasa elé állt, és a hollétem felől érdeklődött. Miután megtudta, hogy csak estére vagyok várható, rövid tanakodás után elindultak a házunk elől.

– Én közben a falu széli buszmegálló felé igyekeztem, átvágva a focipályán. Úgy harminc-negyven méterre lehettem, amikor egyszer csak látom az ismerős Ladát a megállóhoz közeledni. Akkor lélekben feladtam. Gondoltam, most már úgyis mindegy, nyugodtan lépkedtem tovább a megálló felé, menekülni teljességgel hiábavaló lenne. Ám legnagyobb megdöbbenésemre a Lada nem állt meg, továbbhajtott Pest felé. Ha észre is vettek – nem lehettem ismerős.

– Az incidens azonban nyilvánvalóvá tette, hogy házunk nem biztonságos többé, így aztán vége szakadt nyomdászkarrieremnek a Beszélőnél.

– Tudom, manapság az ilyen történeteknek nincs nagy keletjük. Hol vannak már a nyolcvanas évek egyébként is?! Két történelmi korszak hagyta rajta nyomát azóta Magyarországon. Én azonban változatlanul külön szerencsének tartom, hogy egy olyan folyóirat nyomdai előállítását végezhettem – Békés Erzsébet, Riba Anikó, Marosi Judit, Fogarasi Verona, Illés Zoltán és Modor Ádám segítségével –, amely körül a magyar történelem eddigi legnagyobb liberális mozgalma jött létre, és amely a Fidesz-generációnak is komoly ösztönzést adott. Hogy hogyan dolgoztunk, hogyan éltünk, miért és hogyan csináltuk – ugyan eddig nem kérdezte senki. Ám most, hogy a Beszélő szamizdatban megjelent, maszatos, ütött-kopott, néha nehezen olvasható számai is elnyerik azt a nyomdai formát, amelyre én és munkatársaim sajnos nem törekedhettünk a nyolcvanas évek első felében, gondoltam, leírok egyet-mást töredékesen történetünkből – bízva abban, hogy talán akad még egy-két érdeklődő olvasó.

Surbiton, 1992. május 25.

• Befejezetlen múlt