A Magyar Nemzet története a szerkesztő és az újságolvasó szempontjából rendkívül kellemetlen történet. Ugyanis nem lehet leegyszerűsíteni. Nem lehet belőle kiemelni a lényeget, mivel a lényeg éppen az események halmazatában van. Abban, hogy összefüggéseikben jelennek meg itt és világítják meg egymást mindazok a nagy kérdések, amelyeket a rendszerváltás a médiumok világában felvetett.

A halmazat

1989 őszén a pártállami lapgazda-rendszert a Magyar Nemzet szerkesztőségének a lázadása tette a sírba.

…Murányi könyvéből nem derül ki, hogy hosszan tárgyaltam László Balázs kormányszóvivővel is. Aki kifejtette, hogy szerinte Antall József oly szilárd a Magyar Nemzetet illető koncepciójában, és azt némely tanácsadója oly következetesen tovább szilárdítja, hogy ő abban aligha ingathatja meg miniszterelnökét; ám megkísérli…

Miközben László Balázzsal zajlott beszélgetésünk a Parlament épületében – tőlünk néhány tucat méternyire robbant a „Jeszenszky-bomba”.

Ha a miniszter azt akarta mondani, hogy Trianont mindenki ellenezte Magyarországon – a politikában gondolkodók közül – akkor ebben az értelemben bizonyos nemzeti egység valóban fennállott. Túlzás volna ugyan azt vélni, hogy akkor, 1920–1922 táján minden magyar legfontosabb gondja a békeszerződés volt, viszont a béke kérdésében lényegében egységes álláspont uralkodott. A hazai „földműves szegénység”, a „hárommillió koldus” csak a két forradalom felborult viszonyai között vált a politikai cselekvés alanyává, konszolidált időben nemigen gondolt politikai dolgokkal.

„Ezen a napon összetalálkozik a hazaszeretet és a szabadságvágy. Veszélyes találkozás!” – írta Krassó György, persze, még a maga idején, a diktatúrát fenyegetve, 1983-ban.

Amilyen heves volt a vére, amennyire a forrongást sóvárogta, az öreg harcos fel sem tételezte, hogy egy így kikevert szellemelegy esetleg mégsem robban… Hanem csak megalvad, elöregszik, elzápul a hosszas állásban.

De ezzel már a mához jutunk el. Amikor az ötvenhatos, szent forradalom veteránjai azzal invitálnak a térre, kurtítsuk meg már kicsit a – szent – sajtószabadságot!

Így történt

1973. október 6-án, szombaton, 14 órakor az egyiptomi és a szíriai hadsereg egyidejűleg támadást indított az izraeli állások ellen a Szuezi-csatorna mentén és a Golan-fennsíkon. Jom Kippur volt (Hosszúnap), a legnagyobb zsidó vallási ünnep, ilyenkor Izraelben teljesen megbénul az élet.

Az egyiptomi csapatok átkeltek a csatornán, és lerohanták, illetve bekerítették az ún. Barlev-vonal erődjeit; a szíriaiak a Genezáret-tó (Kineret) felé nyomultak előre, és kb.

Tíz év Beszélő az életfogytiglanra szabadelvű demokratának ítélt számára kivételes ünnep, a papagájnak viszont – mely tudvalevőleg szorongásában és önmaga vigasztalására formál szavakat – maga a kárhozat.

Minek is kezdtünk egy évtizeddel ezelőtt beszélni, s van-e még most is mit mondanunk? A precíz dátumokra csak a világháborút is megélt öregek vagy a történészből lett politikusok szoktak emlékezni. Ezért tőlem csak benyomásokat, színfoltokat várhattok, kicsit meghatott dadogást csupán.

Valaha, az ántivilágban sokszor felrémlett szemem előtt a Kádár-emlékmű. Nem az ötvenhat utáni tisztogatók, hanem a „legvidámabb barakk” sztarosztájának emlékműve. Négy sarokfigurával képzeltem el. Jelentőségük sorrendjében: Aczél György, Fehér Lajos, Biszku Béla, Gáspár Sándor. Aczél az elcsökevényesedett, de még így is felszámolhatatlan politikai hadszíntér: az értelmiségpolitika, kultúrpolitika, irodalompolitika komisszárja.

Engem terhel a felelősség, amennyiben elsikkadt volna, hogy Fehér az ötvenes-kilencvenes évek közötti időszak magyarországi alkotó értelmiségének arról a részéről beszél, amelyik saját autonómiáját a politikai hatalom vonatkozásában határozta meg.

Mindenekelőtt a tiszteletkör; nem formálisan és nem pukedlikkel.

A sikertelen puccsal a konzervatív erők – halljuk eleget – „lefejezték magukat”. A pártbürokrácia, a KGB, a hadiipari komplexum pozíciói olyannyira meggyengültek, hogy a visszarendeződés veszélye, egy birodalmi-kommunista restauráció fenyegetése lekerült a napirendről. Ha pedig vereséget szenvedett a Rossz, akkor (és következésképpen) csak a Jó diadalmaskodhatott: a demokrácia Jelcin mögött felsorakozott erői. A konzervatív erők veresége után az egykori centrumból óhatatlanul „jobbra” tolódó Gorbacsov pozícióvesztését jól jelzi a történéseknek ezt a diadalmas dinamikáját.