Skip to main content

Befejezetlen múlt

Murányi Gábor: Volt egyszer egy Magyar Nemzet?


A Magyar Nemzet története a szerkesztő és az újságolvasó szempontjából rendkívül kellemetlen történet. Ugyanis nem lehet leegyszerűsíteni. Nem lehet belőle kiemelni a lényeget, mivel a lényeg éppen az események halmazatában van. Abban, hogy összefüggéseikben jelennek meg itt és világítják meg egymást mindazok a nagy kérdések, amelyeket a rendszerváltás a médiumok világában felvetett.

A halmazat

1989 őszén a pártállami lapgazda-rendszert a Magyar Nemzet szerkesztőségének a lázadása tette a sírba.




Kiegészítő vallomástöredék Murányi Gábor könyvéhez (II.)


…Murányi könyvéből nem derül ki, hogy hosszan tárgyaltam László Balázs kormányszóvivővel is. Aki kifejtette, hogy szerinte Antall József oly szilárd a Magyar Nemzetet illető koncepciójában, és azt némely tanácsadója oly következetesen tovább szilárdítja, hogy ő abban aligha ingathatja meg miniszterelnökét; ám megkísérli…

Miközben László Balázzsal zajlott beszélgetésünk a Parlament épületében – tőlünk néhány tucat méternyire robbant a „Jeszenszky-bomba”.



Ha a miniszter azt akarta mondani, hogy Trianont mindenki ellenezte Magyarországon – a politikában gondolkodók közül – akkor ebben az értelemben bizonyos nemzeti egység valóban fennállott. Túlzás volna ugyan azt vélni, hogy akkor, 1920–1922 táján minden magyar legfontosabb gondja a békeszerződés volt, viszont a béke kérdésében lényegében egységes álláspont uralkodott. A hazai „földműves szegénység”, a „hárommillió koldus” csak a két forradalom felborult viszonyai között vált a politikai cselekvés alanyává, konszolidált időben nemigen gondolt politikai dolgokkal.


„Ezen a napon összetalálkozik a hazaszeretet és a szabadságvágy. Veszélyes találkozás!” – írta Krassó György, persze, még a maga idején, a diktatúrát fenyegetve, 1983-ban.

Amilyen heves volt a vére, amennyire a forrongást sóvárogta, az öreg harcos fel sem tételezte, hogy egy így kikevert szellemelegy esetleg mégsem robban… Hanem csak megalvad, elöregszik, elzápul a hosszas állásban.

De ezzel már a mához jutunk el. Amikor az ötvenhatos, szent forradalom veteránjai azzal invitálnak a térre, kurtítsuk meg már kicsit a – szent – sajtószabadságot!





Így történt

1973. október 6-án, szombaton, 14 órakor az egyiptomi és a szíriai hadsereg egyidejűleg támadást indított az izraeli állások ellen a Szuezi-csatorna mentén és a Golan-fennsíkon. Jom Kippur volt (Hosszúnap), a legnagyobb zsidó vallási ünnep, ilyenkor Izraelben teljesen megbénul az élet.

Az egyiptomi csapatok átkeltek a csatornán, és lerohanták, illetve bekerítették az ún. Barlev-vonal erődjeit; a szíriaiak a Genezáret-tó (Kineret) felé nyomultak előre, és kb.





Tíz év Beszélő az életfogytiglanra szabadelvű demokratának ítélt számára kivételes ünnep, a papagájnak viszont – mely tudvalevőleg szorongásában és önmaga vigasztalására formál szavakat – maga a kárhozat.

Minek is kezdtünk egy évtizeddel ezelőtt beszélni, s van-e még most is mit mondanunk? A precíz dátumokra csak a világháborút is megélt öregek vagy a történészből lett politikusok szoktak emlékezni. Ezért tőlem csak benyomásokat, színfoltokat várhattok, kicsit meghatott dadogást csupán.



Valaha, az ántivilágban sokszor felrémlett szemem előtt a Kádár-emlékmű. Nem az ötvenhat utáni tisztogatók, hanem a „legvidámabb barakk” sztarosztájának emlékműve. Négy sarokfigurával képzeltem el. Jelentőségük sorrendjében: Aczél György, Fehér Lajos, Biszku Béla, Gáspár Sándor. Aczél az elcsökevényesedett, de még így is felszámolhatatlan politikai hadszíntér: az értelmiségpolitika, kultúrpolitika, irodalompolitika komisszárja.

Román József írása kapcsán


Engem terhel a felelősség, amennyiben elsikkadt volna, hogy Fehér az ötvenes-kilencvenes évek közötti időszak magyarországi alkotó értelmiségének arról a részéről beszél, amelyik saját autonómiáját a politikai hatalom vonatkozásában határozta meg.

A Fehér Ferenc-interjúhoz (Beszélő, aug. 31.)


Mindenekelőtt a tiszteletkör; nem formálisan és nem pukedlikkel.


A sikertelen puccsal a konzervatív erők – halljuk eleget – „lefejezték magukat”. A pártbürokrácia, a KGB, a hadiipari komplexum pozíciói olyannyira meggyengültek, hogy a visszarendeződés veszélye, egy birodalmi-kommunista restauráció fenyegetése lekerült a napirendről. Ha pedig vereséget szenvedett a Rossz, akkor (és következésképpen) csak a Jó diadalmaskodhatott: a demokrácia Jelcin mögött felsorakozott erői. A konzervatív erők veresége után az egykori centrumból óhatatlanul „jobbra” tolódó Gorbacsov pozícióvesztését jól jelzi a történéseknek ezt a diadalmas dinamikáját.

Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon