[Iványi Gábor]

Nyomtatóbarát változat

Tíz év Beszélő az életfogytiglanra szabadelvű demokratának ítélt számára kivételes ünnep, a papagájnak viszont – mely tudvalevőleg szorongásában és önmaga vigasztalására formál szavakat – maga a kárhozat.

Minek is kezdtünk egy évtizeddel ezelőtt beszélni, s van-e még most is mit mondanunk? A precíz dátumokra csak a világháborút is megélt öregek vagy a történészből lett politikusok szoktak emlékezni. Ezért tőlem csak benyomásokat, színfoltokat várhattok, kicsit meghatott dadogást csupán. Nem emlékszem tehát pontosan, mikor is hívta össze Kis János egy tervezett időszaki folyóirat reménység szerinti szerkesztőségét.

Kőszeg Ferencék lakásában egy elég borzalmas helyen, a fogorvosi rendelő előszobájában jöttünk össze. Kilátszott a hanyattdöntött szörnyű szék vége, a homályban is félelmesen csillogó műszerekről nem is beszélve. Vélhetőleg azért esett választásunk a borzalmak eme helyére, mert reméltük, hogy ide a legelszántabb személyi követők sem merészkednek. Bár az sem zárható ki, hogy nem létezett más, elfogadható helyszín.

A már említett nagyszerű személyeken kívül ott volt még Nagy Bálint, Szilágyi Saci (ha emlékezetem nem csal, a lapindítás az ő ötlete volt), a mindig vibráló Haraszti Miklós, Petri György, ki szabályos időközönként lenyúlt válltáskájába egy lapos üvegért, és magam, aki tökéletesen érzékeltem, hogy ismét olyasmibe sodródom, amihez nem értek, s amit csinálni állhatatosan képtelen leszek.

De nagyszerű és kedves volt nekem a társaság, melynek tagjaival más és más módon ismerkedtem meg. Kis János alkalmi hallgatója volt – szolidaritásból – a templomából kiűzetett egyházközségem soraiban istentiszteleteinknek. A Kőszeg Ferenccel való megismerkedésemre pedig így emlékszem: ültünk a parkettán – úgy ’79 táján – flanellinges, farmernadrágos, dacos diákjai a hétfői szabadegyetemnek, mikor az előadás fele körül jólnevelten betipegett egy kifogástalanul öltözött úr, valami kivételes kisállat szőréből készült fejfedőben.

Solt Ottiliánál sok-sok macska, kutya és állandó bejelentővel csak az ő címén rendelkező otthontalan társaságában ismerkedtem meg – a borzas szakállú – Nagy Bálinttal, aki – saját meghatározása szerint – ebben az időben (s ezt jelezte bimbós irhasapkája is) meghökkentős korszakát élte.

Haraszti Miklós révén jutottam kapcsolatba egyáltalán a „de” köreivel, aki a Darabbérért vívott utóharcaiból kölcsönzött egyházügyi csetepatéinkhoz némi muníciót. Szilágyi Sacival 1979-ben a Charta ’77 melletti rokonszenv-aláírás kapcsán Radnóti Sándor lakásán futottam össze először. Míg többen élénk izgalommal ecsetelték, indokolták, ki kivel miért nem hajlandók közösen aláírni, Saci odaszólt nekem: – Apóka, mi ne törődjünk ezzel, rakjuk össze valahogy az íveket!

Petri Gyurit Jeles Andrásnál ismertem meg, miközben lilahagymával szalonnázott egy vágódeszkán. Aztán egy véletlenül szerzett kötetét vittem hozzá dedikálásra az Eötvös utcai bérház udvarán álló lepusztult kis házmesterlakásába, ahol mindig rossz volt a klozet és csak a mosdóba üríthettük a hólyagot. A kötet Gyuri első verseskötete volt, Magyarázatok M. számára. Rilke sorait írta bele ajánlásul. Mivel valaki azóta ellopta a polcomról, csak hevenyészve idézhetem a bejegyzést – valahogy így:

„Nagy szók a korból,
melyből látható volt
a valóság – nem hozzánk valók…
Győzést ki említ?
Minden csak kitartás.”

Nos, hosszú hónapokig csak készülődtünk, Kis János kérlelhetetlen alapossággal megkövetelte, hogy mielőtt megjelenünk, megfelelő mennyiségű és minőségű anyagot, szellemit, valamint papírban és festékben kifejezhetőt összegyűjtsünk, mert többé nem írógépelt 9 példányban, hanem stencilgéppel sokszorosítva lépünk a nyilvánosság elé.

A lap neve sehogy nem akart felbukkanni. Kis János lengyel mintára a Politika nevet, Petri Gyuri mókásan a DDT-t, megint mások a Kisúgó lapcímet ajánlották. Az utolsó pillanatban bukkant fel a Beszélő elnevezés.* Haraszti Miki azonnal rohant egy grafikushoz, aki leszitázta kályhacsőezüsttel az első börtönrácsos címlapot.

De mit akart a Beszélő? Megtörni végre az agonizáló késő-kádárizmus mellébeszéléseinek, cinkos lapításainak süket csöndjét. A beszélni merészkedők szócsöve kívánt lenni. Szerkesztői – kik közül hamar kimaradtam** – pimaszul, névvel és címmel vállalták a lapot, s az érte járó atrocitásokat. A Beszélő megtörte a csöndet. Beszél-e, nyomtatottan immár, így még az azóta régi s új szerkesztőivel is? Mert újra ingerük az új keserűségekben s félelmek torokszorításában a hallgatás. Beszélőviszonyban lesz-e legalább saját köreiben a Beszélő?

Barátaim!

Nagy dolog beszélni. A világ teremtése is ennyi: a mérhetetlen hideg zűrzavarban, a kilátástalan, vak tohuvabohuban az Isten beszélni kezdett. Előbb csak úgy magának. S ezt mondta: Legyen…!

Beszéljetek, barátaim! (Elhangzott december 13-án, a tízéves Beszélő jubileumi összejövetelén.)

*     A szerző elhallgatja: a név az ő leleménye volt.


**  Csak félig maradt ki: a szerkesztőséget heti ülésein gyakran vidította fel váratlan érkezése, a lapnak – Fehér Dániel néven – végig munkatársa volt.

• Befejezetlen múlt