A közfelfogás szerint Magyarországon a hatvanas évek elején véget ért a megtorlás korszaka, és elérkezett a kiengesztelődés ideje. A változás valóban szembeszökő volt. A vádakat ugyan nem vonták vissza, de az elítéltek jó részét kiengedték a börtönökből. Az állásukból elbocsátottak többnyire visszatérhettek hivatásukhoz. A kulturális és tudományos intézmények éléről fokozatosan eltávolították a politikai biztosokat, félreállították a revizionizmus elleni kampány hangoskodott.

A forradalom utóvédharcát még le sem törték, s máris működésbe lendült a bosszúállás gépezete. 1957 elején kivégezték a felkelő csoportok kézre került vezetőit; a következő években névtelenek százai követték őket a bitón. ’57 tavaszán és nyarán az értelmiségi ellenzékre csaptak le a hatóságok. Börtönbe került Déry Tibor, Háy Gyula, Zelk Zoltán; halálra ítélték Szirmai Ottó újságírót és Földes Gábort, a győri színház rendezőjét.

Ekkoriban mégis úgy látszott: Nagy Imre és legközelebbi munkatársai elkerülik a bírói felelősségre vonást.

Orániai herceg: S ha mégis igazságtalanok
és ostobák volnának?
Egmont: Nem, herceg, ez lehetetlen.
(Goethe: Egmont)

Három, minden második nap megjelent lapszám, négy-négy oldalon, 1956. október 30. és november 3. között. Ezt jegyezheti fel a sajtótörténet a Magyar Szabadságról – az 1956-os forradalom alatt megjelenő új lapok legtöbbjéről persze ennyit sem. Mégis, a lap egyik munkatársa, Lőcsei Pál újságíró, aki 2012 januárjában lenne kilencvenéves, a rendszerváltás évében adott egyik interjújában ezt a rövid életű hírlapot jelölte meg, mint újságírói, szerkesztői tevékenységének egyetlen olyan teljesítményét, amelyre élete végéig büszke lehet.1