Eörsi László

Nyomtatóbarát változat

A nemzetőrség kötelékében

1956. október 30-án a XIV. kerületi rendőrkapitányság ideiglenes helyiségében (Amerikai út 90., pártiskola) Toller Károly egykori rendőr százados és SZDP-tag megbízást kapott a forradalmi rendőrség – később nemzetőrség – megszervezésére és irányítására.

A rendfenntartók nagyobb része a szolgálatot teljesítő rendőrökből állt, de a Rádió felhívására 1950 után elbocsátott rendőrök és a volt segédrendőrök is jelentkeztek, összesen mintegy 200-an. Odavezényelték az „Egyetemi Forradalmi Zászlóalj” 120 főnyi osztagát is Bartóffy György egyetemi tanár vezetésével (helyettese: Könye János egyetemi hallgató). Csatlakoztak hozzájuk a Keleti pályaudvar környéki vagányok is. Ez a tanulmány róluk szól.

E vagányok – ellentétben a budapesti felkelőcsoportokkal – egymást többé-kevésbé ismerve alkottak osztagot. E csoport abban is eltért a többi civil egységtől, hogy megalakítóinak túlnyomó többségét korábban közbűntényes vádakkal már elítélték, a hozzájuk tartozó nőket pedig időről időre erkölcsrendészeti okokra hivatkozva zárták be. E társaság részben a büntetőintézményekben ismerkedett meg, és a Keleti pályaudvar környéki kocsmákban rendszeresen találkoztak.

A legbefolyásosabbak – a 34 éves Klauber István villanyszerelő (aki október 26-án szabadult az oroszlányi rabmunkahelyről, és állítólag mindig nőkkel tartatta el magát) és a 25 éves Ludányi Ferenc („Bütyök”) autóbusz-kalauz, más forrás szerint üzemi tűzoltó (állítólag a katonaságtól a forradalom előtt szerelték le lopás vádjával) – felvették a kapcsolatot Toller Károllyal, és kezdeményezésükre beléptek a nemzetőrségbe – formálisan vagy informálisan – társaik is, a 29 éves Franyó Ferenc („Füles”) fogathajtó (aki a világháború idején a Hunyadi-páncélosoknál szolgált, az egyik forrás szerint a Rádió és a Köztársaság téri pártközpont ostromában egyaránt részt vett), a 31 éves Keller Károly („Kacsa”) szállítómunkás (aki 1944-ben a Hungarista Ifjúsági Légió tagja volt, s aki állítólag csak az 1956-os évben kezdett el dolgozni, addig nőkkel tartatta el magát), a 39 éves Barabás Tibor („Hosszú Tibi”) szállítómunkás (megjárta a keleti frontot, majd egy évig a KMP tagja volt), a 36 éves Grosszmann Frigyes („Wágner Frici”, „Frici bácsi”) csatornabúvár (aki a világháború idején mentősofőrként fejlövést és szilánksérülést szenvedett, alig élte túl), a 44 éves Németh József („Csúnya Jóska”) vízvezeték-szerelő (aki állítólag már 30-as években is italozó életmódot folytatott), a 28 éves Csermák János („Suta”) segédmunkás (akit 1950-ben internáltak, mert a kocsmában megütött egy szovjet tisztet), a 22 éves Szivák István hegesztő (akit önkéntes távozásért a hadbíróság három évre ítélt, a forradalom idején szabadult), a 35 éves Cserveny Ferenc betanított munkás, fivére, a 29 éves Cserveny Károly („Buszos Karcsi”) betanított villanyszerelő (aki a ragadványnevét munkahelyéről a Fővárosi Autóbuszüzemről kapta), a 17 éves Báki László („Betyár”, „Kisbetyus”) segédmunkás, a 38 éves Kovács Ferenc („Kiskovács”) csatornatisztító, a 44 éves Till Károly szállítómunkás, a 16 éves Kiszel Ernő karosszérialakatos, a 33 éves Gál Lajos („Vörös”) anyagbeszerző (aki állítólag zsebmetsző volt), a 29 éves Papp Vilmos („Ludas”, „Ludas Matyi”) rézműves vagy gépkocsivezető (aki állítólag sosem dolgozott), Molnár József („Szepi bácsi”) tetőfedő, a 19 éves Nagy Miklós szerszámkészítő és testvére, Nagy Béla István. A nők közül a 43 éves Magori Mária („Vörös Pali Manci”) takarító (aki egyik élettársáról kapta ragadványnevét), a 26 éves Parák Sándorné Gál Irén segédmunkás, a 32 éves Kálmán Jánosné („Zsóka”) segédmunkás, a 19 éves Jancsó Magdolna és a kb. 28 éves Ornstein Béláné Szepesi Márta („Zsidó Márta”), valamint Tánczos Erzsébet a fentebb említett férfiak mellett maradt. E csoport tagjainak politikai nézeteiről nincsenek adataink, de nyilvánvalóan a rákosista rendszer megdöntéséért és az ország függetlenségéért fogtak fegyvert.

Állítólag nem sokkal a forradalom kitörése után e csoport tagjai közül többen, így Klauber, Franyó, Grosszmann, Keller, Barabás, Ludányi és Till a Thököly úti Takács vendéglőnél más tüntetőkkel együtt rekviráltak egy Csepel teherautót, és zászlót lengetve a következő jelszavakat kiabálták: „Vesszen az Ávó! Éljen Nagy Imre! Ruszkik haza!” Lehetséges, hogy a csoport egyes tagjai más forradalmi eseményben is részt vettek, de erről nincsenek megbízható forrá­saink.

Vannak utalások arra is, hogy e társaság egyes tagjai már az októberi fegyveres összecsapásokban is részt vettek. A XIV. kerületi Kiegészítő Parancsnokságot például 25-én este foglalták el a felkelők, valószínűsíthető, hogy Ludányiék közül is csatlakoztak az ostromlókhoz. A Köztársaság téri pártház ostromában közülük – spontán módon – többen is részt vettek.

Egyik belügyi forrás szerint – nem derül ki, milyen alapon – a csoport október 25–26-án alakult meg a Thököly úti Közgazdasági Technikum épületében. E verzió szerint kirabolták a Május 1. úti objektumot és a Róna utcai BM raktárt. A Thököly út 9.-ben vagy 11.-ben lévő MDP-helyiséget állítólag feldúlták, felgyújtottak, egyes irodahelyiségekbe beköltöztek.

Amikor az Amerikai úton Toller Károly megalakította az új rendőrséget, Klauber István és Ludányi Ferenc tárgyalt vele a csatlakozásról, és arról, hogy felveszik a fegyvereket, igazolványokat állítanak elő részükre, majd rendfenntartó feladatokat végeznek. Toller nem vizsgálta meg a jelentkezők múltját, mindenkit felvett. Ruhaneműkkel is ellátták őket, és állítólag 2000 Ft-ot is kaptak a csoport élelmezésére.

A csoportot továbbra is Klauber és Ludányi irányította (abban eltérnek a források, melyikük volt a főparancsnok, és ki a helyettese). Rajtuk kívül még Franyó Ferenc („Füles”) és Keller Károly („Kacsa”) is jelentős befolyással bírt. Állítólag Keller gyakran ellenőrizte, hogy a felállítási helyeket nem hagyta-e el valamelyik fegyveres.

Fegyveres szolgálatot főleg a Thököly út és a Dózsa György út kereszteződésénél és annak környékén adtak, de voltak közülük olyanok is, akik például a Thököly úton lévő rendőrőrsön. A fiatal gyerekektől el kellett venniük a fegyvert, és az elfogott ÁVH-sokat be kellett gyűjteniük. Apostol Sándort és Balogh Benjámint – miután házkutatást tartottak az Erzsébet királyné útjai lakásukban – Franyó a társaival az Amerikai úti pártiskolára szállította, ahonnan 4-én reggel szabadultak. Állítólag előfordult, hogy amikor az igazoltatandó kocsi nem állt meg, kilőtték a kerekét, és az utasok szétszaladtak. Az utcán, az igazoltatáskor nem ejtettek senkit foglyul.

Feladatuk volt még, hogy fegyvereket szállítsanak például a Műszaki Egyetemről a Gyarmat utcai nemzetőrség részére. Mások a gépjárműveket őrizték vagy a forgalmat irányították. Állítólag Toller az Amerikai úti bázison Till Károlyt (akit társai közül többen részegesnek jellemeztek) mint megbízható bajtársat beállította telefonkezelőnek.

Valószínű, hogy miután megkapták az ellátást, függetlenítették magukat a nemzetőrségtől, és önkényes akciókat hajtottak végre. Az egyikük így emlékezett vissza két évvel később: „…amikor megkaptuk a fegyvereket, leléptünk.”

Mindenesetre rendőrségi és katonai járművet is lefegyvereztek, és így jelentősen megnövelték a készletüket, emellett a Hungária körút és a Kerepesi út sarkán lévő föld alatti garázsból szereztek gépkocsikat maguknak.

Nem tudjuk, hogy a Nemzetőr-parancsnokság hogyan ítélte meg a csoportot; Toller Károly látszólag egyáltalán nem emlékezett rájuk, említést sem tett róluk. Csak egyik szemtanú tett ilyen megállapítást: „Klauber fegyveresei alvilági elemek voltak. Sokat raboltak, fosztogattak.”

Előkészületek az ellenállásra

November 4-én hajnalban, amikor a szovjet támadás megkezdődött, Toller Károly, a XIV. kerületi rendőrkapitányság vezetője, a rendőrőrsök elöljárói és a Gyarmat utcai Kiegészítő Parancsnokság vezetője, Palotás Ferenc honvéd alezredes hazaküldte a beosztottait. Az „Egyetemi Forradalmi Zászlóalj”, Bartóffy György és Könye János
vezetésével, valamint a civil fegyveresek – így a Klauber–Ludányi vezette csoport – viszont felkészültek az ellenállásra, tüzelőállásaikat a Dózsa György út – Thököly út kereszteződésénél építették ki. A VII. kerületi oldalon a Thököly út 27.-ben (itt volt a Sportvendéglő is) állították fel, az I. emeleti lakásokban. A többi bázishelyet a kereszteződés XIV. kerületi oldalán alakították ki, a Thököly út 42.-ben (itt volt a Stadion népbüfé és vendéglő, a közbeszédben a „Stadion-ház” vagy „Czisler-ház”) és a Thököly út 44.-ben („Közért-ház” vagy „Steiner-ház”), szintén az I. emeleti lakásokban. Tehát a kereszteződésnél lévő három saroképület mindegyikét megszállták, s így a Thököly út és a Dózsa György út mindkét irányú ellenőrzését biztosították.

E körzet védelmét egyébként november 2–3-án (amikor még Király Béláék is bíztak az ország függetlenségének megtartásában) a Nemzetőr-parancsnokság írta elő. Valószínűleg az „Egyetemi Forradalmi Zászlóalj” Zuglóban tevékenykedő csoportjával a Nemzet­őr-főparancsnokság már nem tudta felvenni a kapcsolatot, amikor úgy döntött, hogy mégsem konfrontálódik a szovjet erőkkel.

Tehát a Klauber–Ludányi-csoport az egyetemisták útmutatása alapján rendezkedett be a Dózsa György út – Thököly út kereszteződésének körzetében. „Az utasítás során elhangzott, hogy a VII. kerületi roham-szakasszal [Klauber–Ludányi csoport] tartják a kapcsolatot, és újabb erősítést később kapnak. [...] 1956. november 4-e előtt is az volt az utasítás, hogy a roham-szakasz tartson kapcsolatot a VII. kerületben működő, hasonló feladatú egységgel, és nagyobb arányú akciókat közösen hajtsanak végre.” Feltételezhető azonban, hogy mindenképpen ezen a környéken maradtak volna, itt megvolt a kellő helyismeretük.

A fő bázishelyüket a Thököly út 44.-ben építették ki, ebben a házban lakott a csoport egyik alparancsnoka, Franyó Ferenc is. A Közért felett az első emeleti lakásokat foglalták le, azokat, amelyekből jó kilátás, jó kilövés kínálkozott. Itt állították fel az ablakoknál a géppuskáikat. Ebből – más felkelőcsoportokhoz képest – jól el voltak látva. Öt-hat darab volt belőlük, de nem volt mindegyik használható. A fegyverek egyik részét a Thököly útra, a másik részét a Dózsa György útra irányították, de elsősorban a kereszteződést igyekeztek ellenőr­zé­sük alatt tartani. Ezeken kívül nyolc-tíz golyószóróval, 60-70 géppisztollyal rendelkeztek. A korábbi készletet ugyanis még a kora reggeli órákban – állítólag a Nemzetőr-parancsnokság utasítására – a Lámpagyárból, a Hős utcai laktanyából bővítették. A nők és a fiatalok a Dózsa György út és Istvánmezei utca sarkán lévő benzinkútról mintegy 200 palackot töltöttek fel. Állítólag a csoport két gépkocsival is rendelkezett.

A felkelők fő bázishelyén, a Thököly út 44.-ben lakott Csala Béla ÁVH-s beosztott, akit Franyó Ferenc parancsnokhelyettesi minőségében – sikerrel – védelmébe vett, sőt még az egyenruháját is megmentette. Csala Béla a lakótársaival együtt a pincében vészelte át a harcokat. Ebben az időben senkit nem engedtek vissza a lakásába. A lakók azt állították, hogy ruhák és egyéb tárgyak is eltűntek otthonukból. Azokban a környező házakban is levonultak a lakók a pincébe, ahol a felkelők kiépítették állásaikat.

A csoport újabb csatlakozókkal erősödött. A 27 éves Csányi Sándor („Cigány”) segédmunkás ezen a napon, 4-én szabadult a Markó utcai börtönből, s bár saját bevallása szerint „erzsébeti csavargó” volt, a Thököly úti felkelőkkel tartott, miként a 22 éves Szivák István hegesztő is, aki már november 1-jén szabadult a komlói rabmunkahelyről. Csányi döntésében az játszhatott főszerepet, hogy közelebbi kapcsolatba került Magori Máriával. A 22 éves Krausz Gyula kocsist ekkor szerelték le a honvédségből, ő környékbeliként kapcsolódott az ellenálláshoz. Rajtuk kívül a Thököly útiakhoz csatlakozott a 34 éves Kondorosi Imre lakatos, aki évekig volt szovjet hadifogságban, valamint Jágerszki Mihály és a 14 éves Trombitás József („Csita”) segédmunkás is, aki ott volt a Sztálin-szobor ledöntésénél és a Rádió épületének ostrománál is. A fentieken túl voltak még jó néhányan, akik vállalták a fegyveres ellenállás kockázatát. A nemzetőrségből Hideg Gyula és Jánossy János a szovjet egységek felderítését kapták feladatul, valószínűleg Klauberékkel is kapcsolatban álltak.

A Klauber–Ludányi-csoport összesen mintegy 60-70 főből állt, többségüket az ott lakók alvilági elemeknek tartották. Arra is van utalás, hogy nyolc-tíz katona is ott volt a felkelőkkel, akiket erősítésül küldtek oda. Ez azonban nem kellően bizonyított, miként az sem, hogy továbbra is velük maradt egy egyetemista, aki „magasabb vezető volt, mint Klauber”. A nők a későbbiekben is a csoporthoz tartoztak. Közülük néhányan a harcokban is részt vettek, és/vagy az élelmezést biztosították (a Péterfy-kórházból hoztak kész­ételt), valamint vöröskeresztes feladatokat láttak el.

Többször látogatást tett a „partizánok házánál” egy hatfőnyi olasz újságírói csoport, akiknek tagjai fényképeket készítettek, s később megírták magyarországi tapasztalataikat. Három újságíró is beszélt Klauber István parancsnokkal, akire „Glauber”-ként emlékeztek, egy nagy ragtapasszal a fülén. (A Köztársaság téri pártház ostromakor átlőtték a fülét.) Az egyikük ezt írta róla: „Két fotelben nyúlt el, szőrmekucsma van a fején, rongyos, véres a köpenye, egyik sebéből üthet át. Jobb kezében pléhedényben konyakot tart, a baljával a géppuska csövét simogatja. Pokoli és emelkedett figura, egy Hemingway-hős.” Mások, mint a „teljhatalmú főnököt” emelték ki. Klauber arról nyilat­kozott, hogy ameddig bírják, tartják állásaikat. „Az oroszok azt gondolták, hogy nácikat találnak majd Budapesten. Az ukrán parasztoknak azt magyarázták, hogy Magyarország egy fasiszta csürhe kezében van, akiket megfertőzött a nyugati propaganda. Most ezek a fiúk félnek lőni, mert tudják, hogy a gyárakban és mezőkön dolgozó testvéreik ellen harcolnak. A mongolok, akiket a legvadabb indokokkal csalogattak le a hegyekből, világosan látták az átverést. Ha tehetnék, egyetlen lövést nem adnának le. Természetesen engedelmeskedniük kell a parancsnak, mert olyanok, mint egy nagy gépezet fogaskerekei, de nincs bennük lelkesedés. Hozzá vannak szokva a harchoz, de nem a gyilkoláshoz. Megspórolják, ha tehetik. Végtére ők egyáltalán nem bűnösök” – fejtette ki Klauber a véleményét az olasz újságíróknak. Az olaszok egyöntetűen szimpatizáltak a Thököly úti felkelőkkel, hősöknek és nem alvilági figuráknak látták őket.

A levéltári források szerint a 30 év körüli, több nyelven beszélő Csap János révén kerültek oda a külföldi újságírók, akik később a harci jeleneteket is fotózták.

A „pokoli kereszteződés”

A délelőtt folyamán megjelentek az első szovjet csapatok. Ezen a napon azonban itt csak szórványos lövöldözések fordultak elő, komolyabb összecsapás nem alakult ki.

Másnap, 5-én azonban a Thököly útiak elszántnak mutatkoztak a szovjet csapatok feltartóztatásában. Valamelyik felkelőparancsnok így biztatta társait: „…csak egy napig kell kitartani, és jönnek az angolok ejtőernyővel.” De más is serkenthette a harci vágyat: állítólag Kálmán Jánosné „Zsóka” 1956. november 5-én reggel kijelentette, hogy „azzal fog aludni, aki legelőször agyonlő egy szovjet katonát”.

A szemtanúk szerint különböző módon próbálták megnehezíteni a szovjetek behatolását. Utcakövekből barikádokat építettek (állítólag ezt tették már a forradalom kirobbanása után is). A Thököly út 42. és a 44., a bázishelyük között álcázott robbanótöltetet, kézigránát-köteget zsineggel huzigálva irányítottak úgy, hogy szovjet járműveket robbantsanak fel. „Látja azt a spárgát?” – kérdezték az egyik olasz újság­írót. „Látom.” „Tessék, a spárga leér az utcára. A másik végén robbanótöltet van, újságpapírral és ronggyal álcázva. Amikor jön a tank, meghúzom a spárgát, és a tank repül. Nem zseniális?” – hangzott az újabb kérdés. „Bólintok, hogy az. Hihetetlen az egész, mint valami álom. Meg kell győződnöm róla, hogy ébren vagyok.” Mindemellett olajat és szappant locsolnak szét az úton, csúszkáltak is ettől a páncélosok. Gumicső felhasználásával akarták benzinnel lefecskendezni a harci járműveket, de erről az egyik lakó lebeszélte őket. Egy mentős szerint a kereszteződést aláaknázták, ez azonban valószínűleg nem volt igaz.

5-én már a hajnali órákban megjelentek a megszálló egységek. A Thököly úti csoport a megfelelő pillanatot kivárva kezdte meg a támadást. A parancsnoki utasítás úgy hangzott, hogy „senki ne lőjön, csak ha a géppuska kezdi a tüzet”. Egy másik verzió szerint Klauber parancsnok kezdte mindig a tüzelést. E harcról nemigen ismerünk részleteket, csak arról van forrásunk, hogy a felkelők egy páncélautót – amely a Thököly úton a Keleti felé haladt – megsemmisítettek, a benne lévő szovjet katonák elpusztultak. A kilőtt páncélautót a közeli református templom mögé tolták, hogy ne vegyék észre a Thököly úton haladó szovjetek.

A délutáni harc előtt újabb erősítés érkezett: a 20 éves Futó János géplakatossegéd (aki 4-én még a Royal Szállót védte) a harcok hírére jött Garay téri csoportjával (asztalosipari tanuló Horváth Róbert és D. Tóth Ferenc, Máté Pál, Czibulya István, Grega Zoltán, Klárik Károly és Szatmári Béla György vájártanulók), és a Thököly út 42.-ben, illetve a Sport moziban foglaltak el tüzelőállást.

Újabb szovjet alakulatok érkeztek, amelyeket a felkelők megtámadtak.
A harcok lefolyásáról különbözőképpen emlékeztek a résztvevők és a szemtanúk, azonban leszögezhető, hogy a Thököly úti felkelők – folytonosan ittas állapotban – igen eredményesen küzdöttek.

Ekkor, november 5-én, délután Zugló felől a Thököly úton haladó két páncélautót vettek célba. Az egyik páncélautó kigyulladt, hat szovjet katona azonnal meghalt. A két harckocsit, amely a páncélautókat kísérte, szintén megtámadták. Kondorosi géppuskával lőtte a harckocsikat (a fiatal Trombitás József „Csita” töltötte a hevedereket), Papp Vilmos (Ludas”) benzines palackot dobott az egyikre. Annak hátsó része kigyulladt, de így is tovább haladt. Előbb azonban, ahogy forgolódott, belelőtt az egyik házba, óriási zavart okozva a bámészkodók között. A felkelők közül csak Kiszel szenvedett szilánksérülést a lábán. Ekkor sebesült meg Franyó is a vállán – saját figyelmetlensége miatt.

A november 5-i harcokról szemtanúkként írtak az olasz újságírók. A Thököly út – Dózsa György út kereszteződésére a „pokoli kereszteződés”, „halálos kereszteződés”, „tragikus kereszteződés”, „végzetes kereszteződés” kifejezéseket használták. Az egyik összecsapásról ilyen beszámoló íródott: „A felkelők pokoli tüzet nyitnak a harckocsikra, misztikus madzagok az utcán, amiket meghúznak, és a jelentéktelennek tűnő bádogdobozok nagy robajjal felrobbannak a harckocsik lánctalpa alatt. Benzines üvegek repülnek, és a tankokon törnek darabokra. A tűz a lánctalptól a motorhoz ér, majd a benzintartályba kap. És a robbanás félelmetes. Az oroszokat, akik a tankot vezetik – ha nem Glauber [Klauber] géppuskája által végzik – szénné égve veti ki a benzintartály robbanása. Jelentős az ily módon megsemmisített harckocsik száma.”

„Látja? Minden zsinór egy az utcán elhelyezett dinamittal teli dobozzal van összekötve” – mutatta az egyik felkelő valamelyik olasz újságírónak. „Általában a hadoszlop utolsó tankját robbantjuk fel, hogy a többi ne tudjon reagálni. Elég egy rándítás, amikor a tank félúton van a bombán. Tízből kilencszer kigyullad, és aki benne van, elevenen elég, de sokaknak sikerül időben kijutniuk. Ha megadják magukat, egy hajuk szála sem görbül; de ha fegyverrel szállnak ki, és lőnek, géppuskával szétlőjük őket.” „Így vívták a forradalmat a magyarok, remény nélkül, ésszel szembeszállva egy nagyhatalom tankjaival, több tonna acél félelmetes erejével” – folytatta az újságíró a beszámolóját. „Több, mint fél órát maradtam hétfőn [november 5-én] a Thököly úti felkelők között; kínáltak brandyvel, cigarettával, nagy vállveregetések közepette.”

Ugyanezen a napon még egy röpcédulát is kibocsátottak – ennek körülményeiről semmit sem tudunk – a következő szöveggel:

Magyarok

Hőseink vérükkel pecsételték meg a szabadságharchoz való jogukat. Méltók akarunk maradni a ’48-as hősök emlékéhez! Ismét harcol a magyar, szólaljon meg minden magyar lelkiismerete! Támogassátok hőseinket, a nemzeti létünkért, a magyar szabadságharcért küzdenek!

Segítsetek! Segítsetek!

A XIV. kerületi hősök nevében
A Glauber [Klauber] István egyetemi zászlóalj

November 6-án folytatódott a harc. A reggeli-délelőtti órákban a Thököly út – Dózsa György út kereszteződéséhez érkezett a Szovjet Hadsereg 41166. sz. egységének I. sz. páncélos zászló­alja, amelyhez egy ejtőernyős század személyi állományát is beosztották. A felkelők a két elvonuló harckocsit célba vették, de nem tudtak kárt okozni bennük, tovább vonultak a Keleti pályaudvar felé.

A páncélosokat két GAZ-63 típusú tehergépkocsi követte, ezek egy légelhárító löveget, illetve egy 37 mm-es légelhárító ágyút vontattak. A felkelők – szinte mindnyájan – géppuskával, golyószóróval és géppisztollyal tüzet nyitottak rájuk a Thököly út mindkét oldaláról, az emeletekről. Ha a szovjet összegzések pontosak (valószínűleg túlzóak), akkor ez a tűzcsapás volt a legsúlyosabb szovjet szempontból a novemberi intervenció idején: az ejtőernyős század állományából 35-40 katona áldozatul esett, emellett a légelhárító üteg állományából hat harcos és egy tiszt, egy fő pedig nyomtalanul eltűnt, és négyen megsebesültek. Az azonosított elesettek: Kanunov I. P. főhadnagy, Vlaszov A. F., Vajpan A. P. harcosok. Bezzubov L. Sz. tizedest, Pirkov M. M., valamint Szaratov R. harcosokat súlyosan sebesülten vitték a Péterfy Sándor utcai kórházba, de már nem tudták megmenteni az életüket. A Kerepesi temetőben temették el őket. Az említett műszaki felszerelés (a két tehergépkocsi, a légelhárító löveg és a légelhárító ágyú) megsemmisült.

Az egyik Keleti pályaudvar felé haladó harckocsi visszatért, és telibe találta a Thököly út 42.-es ház első emeleti sarokszobáját, ahol a felkelők – főleg a Garay téri fiatalok – tartózkodtak. Közülük senki sem sérült meg, ám egy környékbeli lakó koponyaalapi törést, agyvérzést, légnyomást, agyrázkódást szenvedett.

A felrobbant kocsikhoz Klauberék – biztonsági okokból – nem engedték oda a bámészkodó tömeget. A zsákmányolt légelhárító ágyút az Istvánmezei útra, a református templom elé húzták. Pálya György – erősen illuminált állapotban – az ágyú csövét magasra emelte, majd négy lövedéket kilőtt. Ezek szerencsére a levegőben felrobbantak, és nem okoztak kárt.

Másnap, 7-én délelőtt egy híradós tehergépkocsi – ezúttal a Keleti pályaudvar felől – ért a Thököly út – Dózsa György út kereszteződéséhez. Ekkor a Thököly út 44.-es bázisról a felkelők megtámadták, és benzines palackkal felgyújtották. Két vagy négy szovjet katona bent égett. A többiek kiugrottak, és berohantak a legközelebbi épületbe, a Thököly út 25.-be vagy a Verseny utca felé futva a Dózsa György út 24.-be.

A felkelők utánuk iramodtak. Hat katona a Thököly út 25.-ben próbált menedéket találni. Először a Sport vendéglő tetőzete felé menekültek, de észrevették őket. Futó János géppuskával, egy társa golyószóróval végigverette a cserepeket, de nem találták el a szovjet katonákat. Hárman bevettek egy földszinti lakást, a negyedik a WC-be menekült, de meggondolta magát, és a társai után rohant. Az ötödik a bejárattól jobbra lévő kézikocsi alá rejtőzött, a hatodik a kapu belső oldalához bújt. A házat a Thököly útról és a Százház utca felől egyaránt támadták. Körülbelül egyórás tűzharc alakult ki. Két katona a lichthofon át a Thököly út 23.-ba, egy földszinti lakásba mászott be. Őket nem vették észre, sikerült megbújniuk.

A kézikocsi alá és a kapu mögé bújt, könnyebben sebesült szovjet katonát Klauber parancsnok elfogta, őket elsősegélyben részesítették. Eközben a másik parancsnok, Ludányi is lőtt sérülést szenvedett, de megadásra kényszerítették a lakásban végsőkig védekező, sebesült két katonát. Egyiküket comblövés érte. Őket még a házban elsősegélyben részesítették. Állítólag Klauber ezt mondta az egyik fogolynak: „Csak azért nem lőlek agyon, mert ilyen szép, fiatal gyerek vagy.” Miután bekötözték, ő vitte az autóba a katonát. Az összes sebesültet a Péterfy-kórházba szállították.

Mint említettem, a híradós gépjármű lángra lobbanása után a katonák másik része – szám szerint négyen – a Dózsa György út 24.-be, Kiszel Józsefné lakása elé menekült. (Kiszelné fia, Kiszel Ernő a Thököly úti csoport tagja volt.) A szovjetek először a lépcsőfeljáratnál próbáltak védekezni az ideérkező felkelők ellen, majd elfoglalták a Kiszel-lakást. Körülbelül itt is egy óráig tartott a géppisztolyos tűzharc, amelynek a felkelők kézigránátja vetett véget: a legtöbb szemtanú szerint Molnár József („Szepi” bácsi) dobta be a lakásba, s ezt követően a szovjetek – a csoporthoz tartozó orvos, dr. Horváth orosz nyelvű felszólítására – beszüntették az ellenállást.

Négyük közül hárman (egyesek szerint ketten) sebesültek meg, egyikük – Pavel Sztanyiszlavics Mastalek – nagyon súlyosan, egyik kézfejét szakította le a kézigránát. Ezeket a katonákat is a Péterfy-kórházba szállították, az egész­ségest/egészségeseket szabadon engedték. A kórházba szállítottak közül Mastalek szívműködése, légzése már leállt, mire műtétre kerülhetett volna sor.

A megsemmisített híradóautó legénységének az a két tagja, akik harc közben a Thököly út 25. egyik lakásának világítóudvarából észrevétlenül a Thököly út 23.-ba másztak át, Kéri Gáborné szuterén­lakásának fürdőszobájában sikeresen átvészelték az éjszakát. 8-án azonban Banka Andor lakó (darukezelő) – nyilván a házigazda kérésére – a hollé­tüket elárulta a felkelőknek. A délelőtti órákban el is indult ellenük a támadás, a lakókat leparancsolták a pincébe.

Állítólag a harc úgy kezdődött, hogy egy magyar katona beütötte az ablaküveget, mire az egyik szovjet kilőtt egy sorozatot. A felkelők – akikhez csa­t­­lakozott az épp arra járó Soós László
negyedéves szegedi joghallgató – körbevették a házat, és a Thököly út, va­lamint a Százház utca felől vették célba a szovjeteket.

A nyomás tovább nehezedett, amikor többen benyomultak Cserveny Ferenc szemben lévő, Százház utca 41. I. emeleti lakásába, és annak ablakából tüzeltek. „Jól láttam a konyhám ablakából az ott [Kériné lakásában] mozgó katonákat, akik hol a falnál, hol a sarokban voltak, hol a szoba egyik részéből a másikba ugrottak át, amikor a szobám ablakából lőtték őket az ellenforradalmárok” – vallotta a házigazda. Állítólag eközben a felkelők Kérinét is lelövéssel fenyegették, mert nem akarta beengedni őket a lakásába. Az egyik lakó – vallomása szerint – lekiabált, hogy miért lövöldöznek. Egy felkelő így kiabált vissza: „mind [minden lakót] le kellene lőni, mert zsidókat és oroszokat bújtatnak”. Két fegyveres a pincébe is lement, és szidalmazta a lakókat, hogy „zsidókat és oroszokat rejtegetnek”. (A felkelőkkel kapcsolatos forrásokban nagyon ritkán találkozunk antiszemita kitétellel. Ez esetben is inkább tudatlanságról, mint antiszemitizmusról beszélhetünk: az illető a zsidókat az ÁVH-sokkal azonosította.)

A tüzelés mintegy fél óráig tartott, miután a beszorult szovjetek még az orosz nyelvű felszólítás ellenére is folytatták az ellenállást. A felkelők itt is a radikális befejezés mellett döntöttek. Valamelyikük létrára állva kézigránátot dobott be az ablakon, sőt – az egyik verzió szerint – égő benzines palackot is behajítottak. Kériné lakása kigyulladt, a felkelők bemásztak. Az egyik szovjet katona öngyilkosságot követett el, a másik megadta magát, lábsérülésével a Péterfy-kórházba szállították. Bár a lakók eloltották a tüzet, a lakás teljesen tönkrement.

Klauber parancsnok mindvégig tartotta a kapcsolatot Könye Jánossal, az „Egyetemi Forradalmi Zászlóalj” parancsnokhelyettesével, aki arra biztatta, hogy tartson ki a csoportjával, mivel „jön az erősítés”. Ma már aligha tisztázható, hogy Könye milyen erősítésre gondolt. Lehetséges, hogy az ENSZ-csapatok beavatkozására. Az egyik szemtanú szerint a csoportnál az volt az általános nézet, hogy a felkelők nem győzhetnek. Az „együtt maradást az ENSZ-csapatok beavatkozásába vetett remény indokolta” – emlékezett vissza Soós László joghallgató. Azt latolgatták, hogy lesz-e ENSZ-beavatkozás, vagy sem.

Ekkoriban (valószínűleg november 8-ára virradóra) fosztották ki a Thököly út és a Murányi utca sarkán lévő ruházati áruházat és cipőboltot, „inkább mi öltözzünk fel, mint az oroszok” jelszóval. Ebben részt vettek a Garay téri Futó-csoport tagjai is. Ebben az időben kerülhetett sor fő bázishelyük, a Thököly út 44. alatti közért kiürítésére is. A Hernád utcai bank kirablását – két tanú vallomása szerint – Klauber, Gál Lajos („Vörös”) és a Baross téri Balogh László („Pipó”) hajtotta végre.

Több szemtanú szerint Klauberék még 8-án délelőtt is harcba bocsátkoztak a Thököly út – Dózsa György út kereszteződéséhez érkező szovjet erőkkel. Még az eddigieknél is eltérőbbek a forrásaink arról, hogy milyen erőkkel, mi módon történt az összecsapás. Az egyik változat szerint két harckocsival kellett megütközni, s amikor a szovjetek viszonozták a tüzet, a felkelők menekülőre fogták. A második változat szerint közülük négyen meghaltak, nyolcan-tízen megsebesültek. Ez azonban valószínűtlen, semmilyen forrás nem erősíti meg, és minden jel arra mutat, hogy a Thököly útiak köréből nem követelt áldozatot a fegyveres ellenállás.

A harmadik (és negyedik) változat szerint ismét a felkelők arattak fényes győzelmet. A Thököly sörkert épületéből (Thököly út 28.) benzines palackkal, kézigránáttal, lőfegyverrel támadták a páncélosokat, valamint a gyalogosokat, és legalább egy harckocsit felgyújtottak. A katonák egy része el tudott menekülni, a többiek bent égtek, vagy a géppisztolytűz áldozatává váltak. Egy résztvevő szerint a szovjetek közül 15-20-an elestek.

A ötödik változat szerint a Thököly útiak jelentős támogatást kaptak: Hercegh Benjámin és Zoltán Ferenc vezetésével mintegy 30-40 főnyi Baross téri felkelő foglalt tüzelőállást a Thököly út – Dózsa György út kereszteződésénél, és együtt támadtak meg egy két páncélautóból és 10-12 tehergépkocsiból álló alakulatot. E verzió szerint a szovjetek még sokkal súlyosabb veszteségeket szenvedtek. Ez utóbbi két változat sem valószínű: ilyen mértékű összecsapásra és ilyen nagyszámú szovjet áldozatra nyilvánvalóan több szemtanú is emlékezne.

A szovjetek teljes veszteségét nem könnyű rekonstruálni. Az egyik szemtanú szerint Klauberék körülbelül 10 páncélautót, harckocsit, gépkocsit lőttek ki összesen, és a harcokban 15-20 katona vesztette életét. Ezt azonban önmagában a már említett november 6-i összecsapás szovjet adatai is mintegy háromszorosan felülmúlják. Egy magyar belügyi összefoglaló szerint összesen körülbelül 50 katona halt meg a Thököly út – Dózsa György út kereszteződésénél, de ez az adat túlzónak tűnik, a résztvevők és a szemtanúk legfeljebb ennek felét említik. Mindezek alapján becslésem szerint 20-30 lehetett a szovjet elesettek száma, 10-15-en megsebesültek, és mint­egy tízen eltűntek.

Említettem azt is, hogy a felkelők közül mindenki túlélte a harcokat, mindössze hárman sebesültek meg könnyebben. Klauberék harci sikere minden valószínűség szerint egyedülálló a novemberi ellenállás történetében. A lakók azonban nagyon megszenvedték a harcokat. A felkelők bázishelyei, a Thököly út 27., 42., 44. sz. épületek, a bennük lévő lakások a belövésektől alaposan megrongálódtak. Voltak könnyebb-súlyosabb sérülések is, sőt a Thököly út 42. pincéjében a valószínűleg a harcok következtében keletkezett gázszivárgás emberéleteket követelt.

Az ellenállás beszüntetése

November 8-án a Keleti pályaudvar felől néhány páncélos érkezett, ezeket a felkelők nem támadták meg. A katonák a Thököly útiak parancsnokát keresték, és egy orosz tolmácsot. A parancsnokság mindhárom tagja (Klauber, Ludányi és Franyó) dr. Horváthtal eleget tett a hívásnak. A szovjetek az új városparancsnokra (Kuzmin Jevdokimovics Grebennyik) hivatkozva rövid határidőt szabtak a fegyverek letételére és a távozásra. A további ellenállás esetére a felkelők megsemmisítését helyezték kilátásba.

Klauber előbb egyeztetett Könye Jánossal, az egyetemisták parancsnokhelyettesével, majd összehívta a csoportot. Közölte, hogy a csoportot feloszlatja, a továbbiakért nem vállal felelősséget, mindenki eldöntheti, hogy harcol-e tovább, vagy sem. A felkelők letették a fegyvereiket, és ekkor vagy másnap, 9-én reggel elhagyták a harcok színterét. A csoport két vezetője és a harcokban szintén jelentős szerepet játszó Molnár József („Szepi” bácsi), Gál Lajos („Vörös”), Papp Vilmos („Ludas”) és Jágerszki Mihály néhány napon belül emigrált.

A lakók egy-két tehergépkocsira való hátrahagyott fegyvert, lőszert leadtak a Mosonyi utcai rendőr-karhatalmi laktanyába, a benzines üvegek tartalmát pedig a kanálisba öntötték.

Epilógus

A Thököly úti felkelőcsoport túlnyomó többségét 1958. október 1-jén tartóztatták le a nyomozó hatóságok, és egy 24 fős monstre-pert indítottak. Tutsek Gusztáv és Borbély János tanácsa egyaránt 11 halálos ítéletet hozott. Mivel kegyelmet senki nem kapott, 1959. október 28-án valamennyiüket ki is végezték: Futó János, Keller Károly, Németh József, Grosszmann Frigyes, Csermák János, Magori Mária, Barabás Tibor, Csányi Sándor, Kondorosi Imre, Szivák István, Krausz Gyula. Franyó Ferencet másfél évvel korábban, 1958. február 20-án akasztották fel, ugyancsak a Tutsek-, illetve a Borbély-tanács szabta ki a legsúlyosabb büntetést.

Kovács Ferencet életfogytig tartó börtönbüntetésre, Kiszely Ernőt, Cserveny Károlyt, Báki Lászlót és Pálya Györgyöt 15–15 évre, Parák Ferencnét és Cserveny Ferencet 12–12 évre, Jánosi Jánost, Hideg Gyulát, Horváth Róbertet tíz–tíz évre, Kálmán Jánosnét és Till Károlyt nyolc–nyolc évre, Máté Pált és D. Tóth Ferencet hat–hat évre ítélték.

A fiatalkorúak közül Czibulya István, Grega Zoltán, Klárik Károly, Nagy Sándor, Szatmári Béla György ellen nem emeltek vádat, fél évig tartó fogság után szabadon engedték őket, mivel „…a szocialista együttélés szabályait betartják, következésképpen személyük a társadalomra nem veszélyes”.

Jancsó Magdolnát beismerő és másokra is terhelő vallomásai eredményeképpen már 1957 márciusában a belügyi hatóságok beszervezték. (Csak őt, s ezt utólag hibául rótták fel maguknak.) 1958-as bevallása szerint ügynökként több személyre is hamisan vallotta, hogy a Thököly úti felkelők közé tartoztak. (Ezeket az embereket letartóztatták, és elindították ellenük az eljárást, de mivel „ártatlannak” bizonyultak, szabadon engedték őket.) S mivel a találkozókra sem járt el, „mindenáron ki akarta vonni magát a kapott feladatok végrehajtása alól”, régebbi vallomásait is visszavonta, 1958 novemberében kizárták a hálózatból. Felmerült, hogy pert indítanak ellene, ám – biztonsági okokból – elálltak ettől.

Irodalom

„Franyó Ferenc és társa” BFL 7080/57., ÁBTL V-142552.
„Futó János és társai” BFL 9019/59., ÁBTL V-145612.
„Toller Károly és társai” BFL 7108/57.
Tanulmány a Thököly úti ellenforradalmi csoport ügyében TL V-150389/3.
Giuseppe Lian személyes közlései (2008–2010).
Luciano Cossetto: Mongol szempár néz ránk a gépfegyverek célkeresztje mögül. Il Piccolo, 1956. XI. 14.
Matteo De Monte: Gerillaháború az utcákon, dinamit a tankok ellen. Il Messaggero, 1956.
Sergio Perucchi: Ahol a világ lelke lakott. In: Ungheria 1956 – La cultura si interroga. A cura di Roberto Ruspanti. Rubbettino, Soveria Mannelli, 1996, 161–188. o. Fordította Walcz Amarylisz.
Filippo Raffaelli: Kádár éjszakái. Grafis Edizioni, 1986, 112. oldaltól.
Bruno Tedeschi: Budapest hősiessége és áldozata a szovjet tankok harapófogójában – A félelem hete Budapesten. Il Giornale d’Italia, 1956. XI. 13.

Az említett olasz szerzők írásait Giuseppe Lian küldte el nekem, köszönet érte.
Cossetto, De Monte, Raffaelli, Tedeschi cikkének lefordításáért Kismartoni Katalinnak tartozom hálával.

A szerző honlapja: www.eorsilaszlo.hu.

• Befejezetlen múlt

• A hozzászóláshoz regisztráció és belépés szükséges