Eörsi László

2 hozzászólás

Nyomtatóbarát változat

A Budapesti Pártközpont a forradalom kitörésekor

1956. október 23-án, miután a tömeg megostromolta a Rádió épületét (majd a fegyvert gyártó üzemeket, a fegyverraktárakat, a katonai és rendőri objektumokat, a telefonközpontokat, valamint a nyomdákat is), a hatalom rendkívüli intézkedéseket tett a végveszélybe került sztálini pártállam megmentésére. A történteket ellenforradalomnak minősítve a fővároshoz közeli katonai egységekből többet felrendeltek, majd segítségül hívták a szovjet hadsereg alakulatait is. Gyülekezési, majd kijárási tilalmat és statáriumot rendeltek el. Megalakult az MDP KV Katonai Bizottsága, hogy a hatalom minél gyorsabban és hatékonyabban leverje a „rendbontást”.

A Budapesti Pártbizottság Köztársaság téri központját is lázban tartották az események. A pártbizottság első titkára Kovács István volt, aki a Katonai Bizottság egyik vezetőjeként a forradalom első napjaiban a Honvédelmi Minisztériumban tartózkodott, így a pártházat október 24-étől ténylegesen Mező Imre harmadtitkár vezette, aki egyébként szintén tagja volt a Katonai Bizottságnak.

Mezőék felszólítására még 23-án este a kerületi párttitkárok behívták a megbízható kádereket a kerületi pártbizottságokra, hogy a kerületeket, az üzemi pártszervezeteket felkészítsék a politikai harcra. Sőt, miután elhatározták, hogy mozgósítják a régi kommunistákat is, már egyöntetű volt a véleményük: „fegyvert kell adni a megbízható munkások kezébe.”

Az általános radikalizálódás azonban a Köztársaság térieket is teljesen készületlenül érte. A titkárság erősítés után nézett: Orbán Miklós ezredes, a BM belső karhatalmi csapatainak parancsnoka még az este 48 főnyi erősítést vezényelt oda a Szamuely laktanyából. A kétszakasznyi egységet hat tiszthelyettesből és negyven államvédelmi sorkatonából sebtében állították össze, Tompa Károly hadnagy és Várkonyi György alhadnagy parancsnokságával, akik a beosztottaik nagyobb részét nem ismerték. Orbán ezredes személyesen igazította el a két tisztet: feladatuk az objektum védelme lesz, csak támadás esetén használjanak fegyvert. A további utasításokat a pártvezetőktől kapják meg, de értesítsék őt, ha bármilyen esemény történik.

Tompa főparancsnok és helyettese pisztollyal, a 12 rajparancsnok géppisztollyal (személyenként két töltött tárral), a többiek puskával (fejenként 60 db tölténnyel) voltak felfegyverkezve. Magukkal vittek egy láda könnygázgránátot is. A pártházban azonban nem voltak megelégedve a támogatás mértékével. A Honvédelmi Minisztérium politikai főcsoportfőnökségének közbenjárására 24 órán belül még 50 darab puskát, két láda kézigránátot és három láda lőszert kaptak, amit a pártbizottsági dolgozóknak adtak át. Mező – aki de facto teljesen átvette a Budapesti Pártbizottság irányítását – a karhatalmistákat bízta meg a pártfunkcionáriusok fegyveres kiképzésével. A pártházban és az azzal összeépült DISZ-központban mindegyik sorkatonának kiosztották a felállítási helyét, a figyelési sávokat és a lőirányokat, miközben a pártvezetők és beosztottaik szinte folyamatosan értekeztek.

A Budapesti Pártközpont az ostrom előtt

24-én reggel több kisebb-nagyobb csoport haladt át a Köztársaság téren, a levegőbe lövöldözve. Kiderült, hogy a tettvágyban égő karhatalmisták nem sokáig bírják a passzivitást. Három civil fegyverest lefegyvereztek és foglyul ejtettek. Ezt Várkonyi György jelentette a Szamuely laktanyának. Felettesei azt az utasítást adták, hogy a jövőben tartózkodjanak a hasonló akcióktól, mivel bizonytalan, hogy mikor tudják onnan a foglyokat elszállítani.

25-én este egyenruhás katonák – mint kiderült, szombathelyi ÁVH-sok – civil fegyvereseket üldöztek. Erre Tompáék leadtak néhány lövést, mire az „ellenforradalmárok” megadták magukat. A szombathelyiek három foglyot átadtak nekik, sőt – Várkonyi kérésére – egy golyószórót is. A foglyokat a többiekhez zárták. Egy súlyosan sérült civil fegyverest is elfogtak, őt mentővel a Koltói Anna Kórházba vitették. Ezeket az eseményeket is jelentették, és a Belső Karhatalom parancsnoksága 26-án reggel gondoskodott a foglyok elszállításáról.

Október 24-én, miután a Budapesti Pártbizottság vezetése látta, hogy még a szovjet erők sem tudják megtisztítani a fővárost a felkelőktől, újabb fegyvereket kértek és kaptak a Zrínyi Miklós Katonai Akadémia (ZMKA) parancsnokságától. Mező Imre utasította a kerületi bizottságok titkárait, hogy szervezzék meg pártbizottságuk fegyveres védelmét, ő pedig a Köztársaság téren oldotta meg az éjjel-nappali ügyeleti szolgálatot. A pártbizottságok együtt akarták megakadályozni a sztrájk kibontakozását, és elősegíteni a kijárási tilalom betartását. Ám még ugyanezen a napon riasztó hírek érkeztek szerte a városból, különösen a déli külső kerületekből: Pestlőrinc, majd Kispest, valamint Csepel pártszékházát már megtámadták a felkelők; a II. kerületben is gyülekeztek a pártépület előtt. 25-én pedig a VII. kerületi pártközpontot érte heves támadás. Legszilárdabban a III., X. és XIII. kerületiek álltak a lábukon.

A kerületi pártbizottságokat főleg a kiegészítő parancsnokságok látták el fegyverekkel, de ez kevésnek bizonyult, és ezért minduntalan a Köztársaság tériekhez fordultak. Mezőék türelemre intették őket, abban a tudatban, hogy a különböző fegyveres testületektől a megígért fegyverszállítmány végre hozzájuk is megérkezik. Mivel ez nem történt meg, és biztató szavakon kívül semmit sem tudtak adni, a végveszélyben lévő kerületi pártbizottságok előtt a hitelüket elvesztették. A kerületeken kívül az üzemek is állandóan keresték őket. Mivel fegyvert nekik sem tudtak adni, az ottani „elvtársak” is mindinkább elvesztették a talajt a lábuk alól. Mi több, a fegyveres testületek között is akadt olyan, amelyik tanácstalanságában a Budapesti Pártbizottsághoz fordult: október 26-án délelőtt Balogh őrnagy a Mosonyi utcai laktanyából azzal jelentkezett, hogy van 350-400 felfegyverzett rendőre, mit tegyenek, mivel a főkapitányság nem adott utasítást. A Köztársaság tériek nem vállalkoztak az eligazításukra.

Ugyanezen a napon, miután Csepelen Kalamár József tanácselnököt egy fegyveres csoport megölte, az az álláspont alakult ki a Budapesti Pártközpontban, hogy mielőbb fel kell készülni a harcra, mivel előbb-utóbb támadás éri az ő épületüket is. Erre feletteseik is figyelmeztették őket. A dilemma ekkor az volt, hogy bent maradjanak, vagy alakítsanak ki inkább egy illegális központot. Kőbányai üzemekben, Mátyásföldön az Ikarusnál, a délpesti Vas- és Acélgyárnál tájékozódtak, és végül megállapodtak, hogy ez utóbbi üzemben folytatják a pártmunkát, ha a Köztársaság teret fel kell adniuk.

Október 27-én este erősítés érkezett: 20-30 géppisztoly és egy láda lőszer. A helyzet azonban leginkább azzal vált megnyugtatóvá, hogy a szovjet katonai törzs a hadműveleti csoportfőnökség javaslata alapján V. Ny. Kutikov százados parancsnokságával három harckocsit vezényelt a pártház védelmére. (Jóllehet a pártszékház védelme elvileg a belső karhatalom feladata lett volna.) Kutikov a Különleges Hadtest parancsnokságáról kapta az utasítást, s azt írták elő neki, hogy egyikük sem mozduljon ki a harci járművéből. E páncélosok a csaknem nyílt terepen lényegesen nagyobb biztonságban voltak, mint azok, amelyek a házak közé merészkedtek, tehát kellő védelmet nyújthattak a pártháznak.

A Budapesti Pártbizottság dolgozói továbbra sem hanyagolták el az ideológiai munkát. Cikkeket, rádiókommentárokat, röplapokat szerkesztettek, és október 27-én megjelentették az Esti Budapestet, amelyet a Szabad Néppel együtt páncélkocsik segítségével terjesztettek szerte a fővárosban.

Mező időnként összehívta a munkatársakat, és informálta őket a városban történtekről. Az eligazítás már csak azért is szükséges volt, mert a rádió, a sajtó (a pártsajtó is) ellentmondó hírekkel volt tele.

A pártházbeliekhez több úton érkeztek információk, úgy is, hogy lehallgatták a (párt)ellenzékiek telefonbeszélgetéseit, és írott formában továbbították azokat Gerő Ernőnek. „Telefonbeszélgetésekből, amelyeket illegálisan lehallgattunk, és amelyek világossá tették előttünk, hogy árulás van” – emlékezett vissza Csikesz Józsefné. (Főleg Kopácsit tartották árulónak, és sürgették a letartóztatását. Két nappal később a rendőrfőkapitánytól 200 db nemzetőr-igazolványt kértek, de azok nem érkeztek meg.)

A morális válság csak másnap jelentkezett. „Emlékszem arra, hogy 28-án, vasárnap néhány kiskatona megfogott. [...] Elém tették az újságot, a Szabad Népet, és azt kérdezték: mondjam meg, ki a hazafi, ki az ellenforradalmár? Mert a cikk [Híven az igazsághoz] szerint ők, akik fegyverrel védik a pártházat – ellenforradalmárok, és akik kívül vannak, és fenyegetik a pártbizottságot – a hazafiak. Valaki azt mondta: »Maga kommunista és vezető, mi sorkatonák vagyunk, parancsra vagyunk itt. Mi van tulajdonképpen? Hiszen a maguk központi lapjában írják azt, hogy a hazafiak nem mi vagyunk«” – emlékezett vissza Kertész István. Nagy Imre rádióbeszédét követően tovább romlott az őrség hangulata. „Nem értették meg, mit jelent a rádióban közvetített rendelkezés az Államvédelmi Hatóság felszámolásáról.” A pártvezetők azon a véleményen voltak, hogy a Központi Vezetőségben árulók vannak, úgyhogy csak magukra számíthatnak. Másnap a Hajnalodik című cikk megjelenése a párt központi lapjában végképp megzavarta az „elvtársakat”. Ráadásul a felkelők ekkor foglalták el a közeli VII. kerületi pártházat.

A tényleges irányítás a már napok óta betegeskedő Mező Imre kezében volt. A Budapesti Pártbizottság első titkárát, a népszerűtlen, keményvonalas Kovács Istvánt pedig 29-én jobbnak látták leváltani, és Köböl Józsefet állították a helyére.

Mező Imre szerepe nem tisztázható megnyugtatóan. Köztudott, hogy Nagy Imrével és a pártellenzékkel szimpatizált, de a ránk maradt – kizárólag 1989 előtti – források, melyek a forradalom alatti szerepéről szólnak, ennek ellenkezőjét sugallják. Ezek szerint ő tárgyalt október 28-án a Honvédelmi Minisztériummal a munkásmilícia felállításáról, ő kért megbízható katonatiszteket a Katonai Bizottságtól, és 28-án este ezt mondta a kerületi pártitkároknak a munkásmilíciák szervezése kapcsán: „Ha van erő, akkor lőni. Ez ellenforradalom. [...] A Központi Vezetőség cselekvésképtelen. Ülésezik, de nem várhatunk felülről semmit. Magunk vagyunk. Mi azonban legalább tudjuk, mit akarunk. Nincsenek eltérő koncepciók.” Vezetésével a pártvezetők még ezen a napon tárgyaltak a látogatóba érkező Partizánszövetség küldötteivel „a politikai offenzíva lépéseiről”. Mindez Nagy Imre rádióközleményei után! Másnap három SZOT-delegált is megjelent, akik azt kifogásolták, hogy nincsenek bekapcsolva a szervezésbe, és még a kormányzásból is részt kértek. Mező vitába szállt velük: „Peidl-kormányt akarnak talán?”

A budapesti pártvezetők 29-én délután állítólag határozott intézkedéseket követeltek a Központi Vezetőségtől. Azt javasolták, hogy Kádár János vegye át a vezetést, „mert már a 24. órában vagyunk”. Megoszlanak a források abban, hogy Kádár 29-én este látogatást tett-e a Köztársaság téren Mező Imrénél. Egyesek szerint „megkereste a budapesti kommunistákat; nemcsak bátorítani, helytállásra buzdítani, de mint maga mondta később, erőt meríteni is jött ide, ahol se árulás, se revizionista ingadozás nem gyengítette a kommunisták sorait”. Valószínűbb azonban, hogy ezt hívei találták ki, hogy ezzel is piedesztálra emeljék. Kádárt ugyanis ekkoriban mindenki a nemzeti kibontakozás elkötelezettjeként ismerte.

A szovjet páncélosok azonban 29-én – a tűzszüneti megállapodás értelmében – elvonultak a térről. Ám a két hadvezetés megegyezett abban, hogy a távozó szovjet erőket magyarok váltják fel. Így még a harckocsik elvonulása előtt Hazai Jenő vezérőrnagy, politikai főcsoportfőnök két tehergépkocsit küldött oda mintegy ötven tüzértiszti iskolással, akik a székházhoz közeli Erkel Színházban helyezkedtek el, hogy onnan biztosítsák a védőket. 29-én délelőtt még egy páncélozott járművet is odavezényeltek, egy főhadnaggyal és három magyar, valamint két szovjet katonával. Ám a tüzértiszti iskolásokat 29-én este, a páncélozott jármű személyzetét 30-án reggel visszarendelték. Nem tudjuk, ki adta ki ezt a parancsot.

29-én estefelé és éjjel fegyveres csoportok jelentek meg a Köztársaság téren, és ez nagy nyugtalansággal töltötte el a pártházbelieket. A karhatalmisták kilövöldöztek az ablakon, foglyokat is ejtettek.

Este Tóth Lajos ezredes felderítésre küldte a VII. vagy a VIII. kerületi pártházhoz Asztalos János ezredest és Szabó Lajos alezredest. Visszafelé a civil fegyveresek lefegyverezték, de továbbengedték őket. Asztalosék a pártházban azt jelentették, hogy egy volt jutasi őrmester vezetésével készülődnek az objektum megtámadására. Mezőék ennek alapján éjszakára vagy másnapra várták az ostromot, és ilyen értelmű jelentést tettek a HM vezetőinek és a BRFK-nak.

Várkonyi György alhadnagy állítólag azt szorgalmazta, hogy gyors rajtaütéssel számoljanak le az ellenforradalmárokkal, de Mező a higgadtságot képviselve továbbra is csak a védelmi előkészületek felügyeletével bízta meg őt.

Kísérlet a munkásmilícia (munkásőrség) felállítására

A „munkásosztály” felfegyverzését – mint láttuk – már a forradalom kirobbanásakor több pártvezető javasolta. Kovács István, a Budapesti Pártbizottság első titkára, majd Apró Antal, a Katonai Bizottság vezetője az október 26-i KV-ülésen is ezt sürgette. Sőt, ezen a napon már több megyei pártbizottság meg is kapta a kért fegyvereket a munkásosztagok részére, „de a magyar és szovjet fegyveres erők, valamint a munkásalakulatok tevékenységének összehangolatlansága következtében felmerült annak veszélye, hogy egymásra fognak lőni”. Ám a gyárakba kihordott fegyvereket a munkások nem akarták átvenni, egy részük pedig egyenesen a felkelők kezébe került. Mindemellett a sajtóban október 27-én a következő híradás jelent meg Csepel és Angyalföld munkászászlóaljat alakított címmel: „A csepeli munkások fegyveres munkászászlóaljat alakítottak, hogy a magyar honvédség oldalán kivegyék részüket a fegyveres támadók lefegyverzésében, a munkáshatalom, a népi demokratikus rend megvédésében. Munkászászlóalj alakult a XIII. kerületben is. A munkászászlóalj vezetői közt vannak a kerületi pártbizottság tagjai.” Ez persze a legcsekélyebb mértékben sem csökkentette az „ellenforradalom” térnyerését, nincs is rá példa, hogy bármely munkásosztag szembekerült volna felkelőcsoporttal.

A szovjet instrukciók figyelembevételével Janza Károly honvédelmi miniszter október 28-án délelőtt azt az utasítást adta Tóth Lajos ezredesnek, a HM szervezési és mozgósítási csoportfőnökének, hogy az általa kiválasztott tisztekkel települjön át a Budapesti Pártbizottság épületébe, és Mező Imrével, valamint Földes Lászlóval, a Katonai Bizottság két tagjával „megbízható munkásokból kerületenként egységeket szervezve és felfegyverkezve biztosítsuk a munkáshatalmat”. Ezt a legnagyobb titokban akarták végrehajtani: „…még mi velünk is, akik ebbe be lettünk vonva, csak a Bu-    dapesti Pártbizottságon közölték, hogy miért lettünk odaküldve.”

A szervezés titkosságát utólag többen tagadták, például Tóth Lajos, az egykori főszervező is. Október 28-án, amikor a szervezést megkezdték, már megjelent a Szabad Nép aznapi (11 óra 7 perckor a rádióban is beolvasott) vezércikke, amelyben már benne volt az addigi események átértékelése. Ezt 13 óra 20-kor Nagy Imre közleménye követte, amelyben elrendelte az általános, azonnali tűzszünetet. 17 óra 25-kor Nagy azt is bejelentette, hogy „a rend védelmére és a közbiztonság helyreállítására haladéktalanul megalakul az új karhatalom a honvédség és a rendőrség alakulataiból, valamint a munkások és az ifjúság felfegyverzett osztagaiból”. Nagy Imre október 28-a előtt támogatta a munkásmilícia felállítását, s az sem világos, hogy ebben a beszédében az új karhatalom összetevőiként kikre gondolt. (Mint tudjuk, ezt követően mindinkább azonosult a forradalom követeléseivel.) Ezekhez a fejleményekhez kapcsolódott az október 30-i, 10 órás bejelentés is, amelyet Köböl József, a PB tagja, a Budapesti Pártbizottság újonnan kinevezett első titkára jegyzett: „A budapesti pártbizottság felhívása a kommunistákhoz: alakulnak a nemzetőrségek. A kommunisták kötelessége minden erővel részt venni a nyugalom biztosításában, a munkáshatalom megvédésében. Ezért a fegyverforgatásra alkalmas kommunisták azonnal jelentkezzenek a nemzetőrségek szervezési központjaiban.” A hatalom retrográd része azonban csak látszatra fogadta el a Nagy Imre-féle kibontakozást, titokban a rákosista rendszer megvédésére, konzerválására törekedett. Tehát egyidejűleg két ellentétes céllal szervezték a nemzetőrség egységeit! Sőt, az sem zárható ki, amit Gosztonyi Péter állít: „…egy földalatti szervezkedés, katonai puccs előkészítése folyt Nagy Imre új nemzeti programja, a nemzeti kibontakozás ellen.” Az egyik fő szervező, Földes László ezt megerősíti: „…másképp nem lehet úrrá lenni a helyzeten: a népi demokrácia elbukik, ha nem kiáltjuk ki a katonai diktatúrát.” Tóth Lajos viszont – aki ebben kérdésben csak a rendszerváltás után foglalt állást – tagadja ezt. Figyelemre méltó a Budapesti Pártbizottság vezetőinek (Csikesz Józsefné, Chajesz Ida, Méhes Lajos, Kovács János, Nagy Mária) állásfoglalása: „Még nem volt teljesen világos, hogy az ellenforradalom elleni politikai ellentámadás feltétele a Nagy Imréékkel való szakítás és szembefordulás.”

A Köztársaság téri pártvezetők valószínűleg már akkor is tudtak e szervezkedésről, legalábbis Csikeszné visszaemlékezése erre utal: „Amikor már látszott, hogy sem a rendőrségre, sem a katonaságra nem számíthatunk, egy kivezető utat találtunk: a megbízható kommunisták felfegyverzését, a munkásmilíciák (vagy ahogy többen nevezték: munkásőrség) létrehozását.” Sőt, olyan forrás is van, amely szerint „ebben a helyzetben az ellenforradalom elleni harc egyik kiemelkedő erőssége valóban a Budapesti Pártbizottság lett”.

A tiszti osztag kiküldésének olyan célja is volt, hogy erősítsék a pártház védelmét. A katonatisztek (Asztalos, Papp József és mások) megnyugtatták Tompa Károly hadnagyot, a karhatalmisták parancsnokát, külső támadás esetén ők átveszik az épület fölött a parancsnokságot.

A Tóth Lajos vezette katonai stáb megérkezésekor létrehozta a törzset, amely minden kerületben megteremti a felfegyverzett munkásosztagok központját. Azt tervezték, hogy a törzs instrukciókkal látja el a kiképzőközpontokat, biztosítja számukra a szükséges felszerelést, és később elvégzi a helyszíni ellenőrzéseket is.

A stáb azonnal munkához látott. Először egy térképen feltüntették a kerületi pártbizottságokat, amelyek titkárait Földes László berendelte, majd Tóth Lajos fegyveres kiképzést tartott részükre. Ebben az „elvtársak” teljes tájékozatlanságot árultak el. Az összejövetelen egyébként nem történt komolyabb előrelépés a szervezés terén: mindenki a saját problémáját ecsetelte, a közös célok teljesen háttérbe szorultak. Mintha a bizalom is hiányzott volna: a résztvevők fele még az elérhetőségét sem árulta el Tóth ezredesnek. De végül néhány kerület kivételével mégis csak sikerült beindítani a szervezőmunkát, megkezdték a felszerelések kiszállítását és az élelmezés megszervezését. Egyes körzetekben hamarosan 100–300 fős osztagokat állítottak fel. Az elhelyezés problémáját azonban a pártbizottságoknak kellett megoldaniuk.

Ám a forradalmi erők túlsúlya mégsem kedvezett a munkásmilícia felállításának. A munkások nagy többsége láthatóan nem lelkesedett érte, mi több, jelentős részük már addig is a rákosista hatalom ellen harcolt. A szervezésnek pedig radikálisan véget vetett a pártház ostroma. A támadók közül azonban senki sem tudott a stáb tevékenységéről, céljáról.

A felkelőcsoportok felvonulása

A Köztársaság téri pártház megtámadásának indokairól alig vannak megbízható forrásaink, jószerivel csak következtetni tudunk. A szovjetek elvonulása után a felkelők „birtokba akarták venni” az egész várost. A Budapesti Pártbizottság épületét azonban láthatóan még mindig a gyűlöletes „ancien régime” karhatalmistái őrizték, akik még mindig útját állták a kibontakozásnak, és lőttek a forradalmárokra. Lehetséges, hogy a Szamuely és a Mosonyi utcai laktanyákból szabadon engedett néhány fogoly – akiket, mint láttuk, előzőleg a Köztársaság téren fogtak el – terjesztette a hírt a pártházbeli „ávósokról”, mindenesetre az a rémhír kapott lábra, hogy az objektumban számos szabadságharcost őriznek. A pártház ostromát elsősorban az ÁVH-sok lefegyverzésének és a vélt foglyok kiszabadításának célja motiválta.

A nagyobb, ismertebb felkelőcsoportok közül a Baross tériek érintettek leginkább a történetben, ami csakis azzal magyarázható, hogy tartózkodási helyük (Baross tér 19.) nagyon közel esett a Köztársaság térhez. A csoport a forradalom első napjaiban alakult, de kb. 28-ára fejlődött ütőképes, mintegy 200 fős egységgé, és a létszám tovább gyarapodott. Először Pásztor Gyula vasesztergályos és Pásztor Sándor rakodómunkás (nem rokonok) vezették az itteni felkelőket, majd Nickelsburg László műszerész vette át a főparancsnokságot, de a csoport vezetésében továbbra is fontos szerepet játszott a két Pásztor, valamint Balogh László („Pipó”) csatornatisztító.

A parancsnokság értesült arról, hogy a Köztársaság téri pártházban ellenséges erők húzódnak meg. (Egy adat szerint Mocsári József szakaszparancsnok rendszeresen járőröztetett egy szakaszt a Köztársaság téren.) Október 30-án hajnalban Nickelsburg főparancsnok gyűlést hívott össze, s ekkor ő, valamint egy „vendég” beszélt az egybegyűlteknek: „a Köztársaság téri pártházat meg kell támadni, ki kell füstölni az oda befészkelődött ávósokat, és a pártházat el kell foglalni.” Nickelsburg a támadás célját főleg a politikai foglyok kiszabadításában jelölte meg. Ezután tehergépkocsira szállt a csoport parancsnokaival, és terepszemlét tartott a Köztársaság téren. Ott találkoztak egy hasonló célból megjelent corvinista egységgel, és ekkor beszélték meg az együttes támadást és annak részleteit. Fél óra múlva Nickelsburg riadót rendelt el a Baross téren. Azt hangoztatta, hogy nemcsak a Corvin közieknek, hanem a Baross térieknek is kötelességük, hogy harcba szálljanak az ÁVH-sokkal. Amellett, hogy a harcosokat hősiességre buzdította, többek szerint kíméletlen leszámolásra is utasítást adott.

A Corvin köziekkel azt beszélték meg, hogy a corvinisták délről, az Erkel Színház felől közelítik meg a pártházat, a Baross tériek pedig észak felől. Nickelsburg az induló, mintegy 150 fős egységet két részre osztotta: a Fiumei út – Légszesz utca felől haladó osztagot Pásztor Gyula, a Rákóczi út – Kenyérmező utca felőlit pedig Balogh László vezette. A főparancsnok arra is utasítást adott, hogy akadályozzák meg, hogy a színház felől támadó corvinisták nyomására az ÁVH-sok elmenekülhessenek.

A corvinisták (kb. 100 fő) előkészületeiről, felvonulásáról igen kevés forrásunk van, a parancsnokaik a különböző értekezletek, tárgyalások miatt valószínűleg csak utólag értesültek az eseményekről. Mesz János („Tuskólábú”), a Corvin köziek tüzérparancsnoka volt a legrangosabb köztük, aki induláskor mindenkit egyenként figyelmeztetett, hogy a gyávát, a szökevényt ő maga lövi le.

Amikor a Baross tériek és a corvinisták elfoglalták a tüzelőállásaikat, a Köztársaság téren már sok azonosítatlan fegyveres és fegyvertelen is összeverődött.

A pártházban lévők már a hajnali óráktól észlelték a téren a mozgást, és azt is látták, hogy az Erkel Színház tetőteraszán – a pártépületre irányítva – géppuskát állítanak fel, mások pedig a színházban és a fák között lőállásokat foglaltak el.

Mező összehívta a védőket, és felhívta a figyelmet a várható támadásra: „Aki akar, még elmehet.” A fegyvertelen férfiakat és a nőket Mező távozásra szólította fel: „…mondta, hogy senkit nem kényszerít erre, mert nem lehet tudni, mi történik, mindenre fel kell készülnünk.” A karhatalmistákat is figyelmeztette: „mivel a kormány a testületüket feloszlatta, törvényesen immár semmi sem kötelezi őket az ott maradásra.” Mező felvetette a távozás lehetőségét a katonai törzsnek is. De ott maradtak, „ha úgy tetszik a KV határozatával szemben kitartottak az elv, az eszme meg Mező Imre mellett”. „Otthagyni, harc nélkül átengedni annyit jelentett volna, mint feladni az ellenforradalom visszaszorítására, további előretörésének megakadályozására tett kísérleteket” – vélték.

Mező tudta, hogy az ÁVH-sok helyzete a legveszélyesebb, ezért javaslatára a karhatalmisták rendőregyenruhába öltöztek át. Olyan utasítást adott, hogy „a provokációt kerüljék, őrizzék meg fegyelmet és a nyugalmat. [...] Mi nem fogjuk kezdeni a tüzet. [...] Ha bejönnek, hogy tárgyaljanak velünk, megpróbálunk tárgyalni. [...] Ha harcra kerül a sor, mindenki fegyelmezetten, bátran kell, hogy viselkedjék.”

Mezőék az ostrom előkészületeit látva jelentést tettek a pártközpontnak, a kormánynak, a főkapitányságnak, és védelmet kértek.

Incidens a bejáratnál

A Köztársaság téren és a környező utcákon mindinkább elterjedt, hogy a pártházból az ÁVH-sok lőttek a szabadságharcosokra, és az is, hogy az épület politikai foglyokat rejt. Egyesek azt kiabálták szerte a környéken, hogy „az ávósok lövik a népet”. Rossz szemmel nézték a megérkező élelmiszer-szállító tehergépkocsit is, amelyről a pártházbeliek behordták a húst. Ekkor, 9 és 10 óra között a tömegből két csoport elindult a főbejárat felé, mindkettőt egy-egy járőröző rendőr – Nádas Jeremiás őrmester és Nébald Richárd tizedes – vezette, akiket erre a civil fegyveresek kényszerítettek. Megkérdezték az ott posztoló rendőr törzsőrmestert, hogy kik vannak szolgálatban a pártházban. Rendőrök – hangzott a válasz. A jövevények erre benéztek az ajtón: a vadonatúj egyenruha, amit az embereken láttak, még inkább felkeltette gyanakvásukat. A törzsőrmestert lefogva, mintegy tizenöten behatoltak a házba.

Az előcsarnokban körbevettek és lefegyvereztek kilenc őrszolgálatot ellátó karhatalmistát, csakúgy, mint a portán, az éjszakai szolgálat után pihenő két rendőrt. Valaki felrohant az emeletre az éppen borotválkozó Tompa Károly parancsnokhoz. (A katonatisztek behúzódtak a lépcsőházba.) Eközben az egyik karhatalmista kézigránátot dobott le, amely felrobbant. A civil fegyvereseket ez menekülésre késztette, de a foglyaikat eközben kihurcolták. Állítólag az egyik támadó meghalt. A két rendőr, Nádas és Nébald, valamint valószínűleg négy civil bennrekedt, az utóbbiakat lefegyverezték.

Tehát fegyvert először a védők használtak, de olyan helyzetben, amikor korszaktól, helyszíntől és a harc céljától függetlenül bármilyen fegyveres alakulatnak ezt kell tennie. A pártház vezetőinek felelőssége abban nyilvánulhat meg, hogy a végsőkig ragaszkodtak egy szűk oligarchia korlátlan, diktatórikus hatalmához.

Kint az államvédelmi foglyokat sorba állították, és megmotozták. Egy géppisztolyos rájuk szegezte a fegyverét, és a pártház felé kiabált: „adják meg magukat, mert a foglyaikat kivégzik.” A színház felől repült egy kézigránát, mire a karhatalmisták szétugrottak, de a tömegből mindenfelől lövések zúdultak rájuk. Hárman halálos sebet kaptak a robbanó kézigránáttól vagy a lövésektől, öten pedig megsebesültek. A három fogságba került rendőr szerencsésebben járt, visszamenekültek szolgálati helyükre, a Mosonyi utcai laktanyába.

A lövések ezt követően a pártházra irányultak, és ezzel megkezdődött a forradalom egyik legtragikusabb eseménye. A felelősség kérdésében megoszlanak a vélemények. A pártházbeliek és híveik szerint a Budapesti Pártbizottság be akarta tartani a tűzszünetet, nem így az „előrehömpölygő ellenforradalom”. Érthető, hogy a forradalom átmeneti győzelme idején a felkelők nem tűrtek meg olyan bázishelyet, ahol – beigazolódó sejtésük szerint – rákosista erők húzódnak meg, főleg a gyűlölt államvédelmisek, még azután is, hogy szervezetük feloszlatását kihirdették.

A védelem irányítását Mező vette a kezébe, a két karhatalmista tiszttel. A munkásmilíciát szervező katonatisztek nem avatkoztak ebbe bele. Várkonyi felszólított mindenkit, hogy foglalja el tüzelőállását az emeleteken. Az összes Köztársaság téri ablakhoz odaálltak a pártmunkások, a karhatalmisták, a katonák, némelyikhez ketten is. „Amit Mező elvtárs előre látott, az be is következett. A tér felől különböző csoportok fegyvereikből tüzelve megindultak a pártház felé, majd megszólalt az Erkel Színház tetején felállított gépfegyver is.” Ekkor Mező is kiadta a tűzparancsot.

A támadó felkelőcsoportok

Mint említettük, a Baross tériek a Légszesz utca és a Rákóczi út – Kenyérmező utca felől közelítették meg a pártházat két alegységgel – tehergépkocsival és gyalogosan. A Légszesz utca két oldalán Pásztor Gyula vezetésével nyomultak előre, de amikor kiértek a térre, a védők tűz alá vették őket. Az egyik forrás szerint két-három felkelő halálos sebet kapott, a másik szerint csak sebesülés történt. Ezalatt viszont Balogh László („Pipó”) vezetésével a másik részleg a Kenyérmező utca Rákóczi út felőli oldalán lévő épületrészt megszállta, és ostrom alá vette a pártszékházat. Végül Pásztor Gyuláéknak sikerült átjutniuk a veszélyes zónán, és elfoglalták a Köztársaság tér – Kenyérmező utca sarkán lévő Szlovák Kollégiumot és munkásszállót (Kenyérmező utca 6–8.), amelynek emeleteiről támadták a pártközpontot. Folyamatosan tűz alatt tartották az ablakokat.

A Kenyérmező utca felől nemcsak lőfegyverrel harcoltak, hanem kézigránáttal, benzines palackkal is. A pártházbeliek is ezt a frontot tartották a legveszélyesebbnek. A Baross tériek más osztagai a Köztársaság tér különböző pontjairól vették célba a pártházat. A parancsnokság több tagja is részt vett az ostromban, így Hercegh Benjámin, Hámori István, a parancsnokhelyettes Pásztor Sándor, sőt a főparancsnok Nickelsburg László is, de erről nincsenek konkrét adataink.

A mintegy 100 fős Corvin közi – Práter utcai osztag Mesz János („Tuskólábú”) vezetésével főleg az Erkel Színház épületét használta fedezékként a támadáshoz. Hamarosan újabb corvinista rajok érkeztek erősítésként az Üllői útról, a Kisfaludy utcából és a Vajdahunyad utcából. Az összes jelentősebb VII. és VIII. kerületi felkelőcsoport bekapcsolódott a pártház ostromába.

A kádárista források igyekeznek minél inkább fölnagyítani a támadók létszámát, akár távoli felkelőcsoportokkal is, hogy bizonyítsák az „ellenforradalmárok” szervezettségét. Ám sem a Széna tériek, sem az újpestiek, sem a pestlőrinciek nem vonultak ki csoportosan a Köztársaság térre, legfeljebb egyénileg, véletlenszerűen.

Az ostrom első részében csak a támadók szenvedtek veszteségeket, becslésem szerint 15-20 főt, és mintegy 40-60-an sebesülhettek meg.

A védők ellenállása és segélykérése

A reggeli incidens következményeként már csak 113 férfi maradt a pártházban (beleértve a technikai személyzetet, melynek többsége feltehetően nem fogott fegyvert), és – Tompa parancsnok 1990-es visszaemlékezése szerint – kb. 120 puskával és géppisztollyal, valamint még egy golyószóróval rendelkeztek, amelyet a szombathelyi ÁVH-egységtől kaptak öt nappal korábban. A lőszertartalékukkal azonban – a védők utólagos közlése és a kádárista források szerint – takarékoskodni kellett.

Bár jelentős – öt-hatszoros – számbeli fölénnyel kellett szembenézniük, és minden oldalról tűz alatt tartották őket (a leghevesebben a Kenyérmező utca felől), lényegesen kedvezőbb helyzetben voltak, mivel fedezék mögül mindenütt szemmel tarthatták a támadókat. Nyilván azért is vállalták az ellenállást, mert bíztak stratégiai előnyükben. („Kézi fegyverrel a ház védői védhetőnek ítélték az épületet, és a külső támadás elhárítására ígéretet kaptunk.”)

Az objektum megközelítéséhez túlságosan hosszú volt a távolság. Aki ezt mégis megkockáztatta, számolnia kellett azzal, hogy sorozatlövés éri, sőt azzal is, hogy egyes, célzott lövésekkel veszik célba. Így is történt: amikor az épületet már nyolc-tíz méterre megközelítették, Várkonyi György alhadnagy tűzparancsot vezényelt. A levéltári források és a későbbi visszaemlékezések szerint a harci szellemet nem érhette bírálat, a sorkatonák, a katonatisztek, a pártfunkcionáriusok egyaránt bátran szembeszálltak a támadókkal. Többek szerint a védők mindenkit, még a mentősöket is célba vettek, ez azonban nem kellően bizonyított állítás, a levéltári források sem támasztják alá.

Mező kifejezte elégedetlenségét Tóth Lajossal szemben, mivel kitűnt, hogy nem nagyon ért a harcászathoz. A védelem irányítását mindjárt a kezébe vette, és azt mindvégig meg is tartotta, noha a betegsége továbbra is kínozta.

Később, délfelé a védők helyzete nehezebbé vált, amikor a Kenyérmező utcából – valószínűleg a Baross tériek – kézigránátokkal, sőt gránátkötegekkel nagy rést ütöttek egy-két ablaknál. Még riasztóbb volt a Mosonyi utca felől megjelenő Kossuth-címeres, mindmáig azonosítatlan T–34-es harckocsi, amely a színház kelléktára mellől kb. 11 órától szintén tűz alá vette a pártházat. Bár körülbelül tízpercenként lőtt egyet-egyet, az ágyúlövedékek minden emeletet értek, a tetőszerkezetet is, de legfőképp a Kenyérmező utcai szárnyat rombolták. Egyes helyiségek kigyulladtak, részben a kézigránátoktól és a benzines palackoktól is. A védők egy része így a tűzoltással foglalkozott. Mások lőtt sérüléseket szenvedtek, és kidőltek a harcolók sorából. A védők többsége az épület biztonságosabb, belső részében keresett menedéket, de a közlekedés is egyre bizonytalanabbá vált. Mind többen húzódtak le a pincébe a sebesültekkel.

A védők a bizalmas vonalakon már az ostrom kezdetétől fegyveres segítséget kértek a kormánytól, a pártközponttól, a HM-től és a X., XIII. kerületi pártszervektől. Kovács István II. emeleti szobájába vonult fel Nemes Dezső Kelemen Lajossal és Szántó Miklóssal, de több pártvezető és katonatiszt is folyamatosan telefonált, Lovas Márton például a IV. emeleti irodából.

Nemes: „Én voltam a fő telefonista. [...] Amikor jelentettem, hogy a támadás megkezdődött, és tűzharcban állunk, ígérték, hogy fél órán belül megjön a segítség. Ez minket meg is nyugtatott. [...] Segítség azonban nem érkezett. Kérdésemre [...] az volt a válasz, hogy »küldünk egy repülőgépet«. Megütközve kérdeztem, hogy miért repülőgépet. A válasz az volt, hogy felderítésre.” Természetesen Nagy Imre miniszterelnököt valóban többször is keresték, de csak titkárnőjével, Balogh Józsefnével beszéltek, aki át is adta az üzenetet (üzeneteket). Nagy – aki különböző delegációkkal folyamatosan tárgyalt, és egyébként is szakadatlanul a legkülönbözőbb hírek érkeztek hozzá szerte az országból – valószínűleg nem vette komolyan a Köztársaság téri helyzetről érkező információkat.

Amikor már egy órája folyt a harc, a főkapitányságról érdeklődtek, hogy „tudják-e tartani magukat”. Méhes Lajos „feltétlenül” erősítést kért. Ezután Vas Zoltánnal is beszélt, aki azt kérdezte, hogy miért nem próbálnak tárgyalni a támadókkal, majd közölte, hogy utasítást adtak a repülősnek, hogy lőjön a színház tetejére. Arra a felvetésre, hogy nem csak onnan lőnek, az volt a válasz, hogy „csak nem képzeli, hogy a fél várost össze fogjuk lőni”. Később: „Mező elvtárssal közölték a HM-ből, hogy a kiküldött repülőgépről nem látták azt, hogy a pártház olyan nagy veszélyben volna.” (A felderítésre küldött, alacsonyra ereszkedő repülőre azonban lőni kezdtek, ezért hamarosan visszafordult.)

Még az ostrom kezdetekor Janza Károly altábornagy, honvédelmi miniszter Mező Imre segélykérésére a Hadműveleti Csoportfőnökséget utasította: biztosítson a Budapesti Pártbizottság részére megfelelő erőket. Ám azt a jelentést kapta, hogy az alakulatok szét vannak aprózva, nemigen található mozgósítható egység.

Tóth Lajos vezérőrnagy, vezérkari főnök erre parancsba adta, hogy Virág Ede ezredes, a XIII. kerület katonai parancsnoka küldjön ki harckocsikat. A ZMKA is utasítást kapott, hogy küldjön ki legalább 100 főt a Köztársaság tér megtisztítására. Az Akadémiáról jelentették, hogy csak 40-50 főt tudnak kiküldeni, mert egyébként kevés erejük marad az Akadémia biztosítására. A katonák meg is érkeztek, de nem tudtak bejutni a Köztársaság térre, mert a hatalmas tömeg minden oldalról elzárta a mellékutcákat, és visszafordultak. Szentesi Ede alezredes (HM) azt javasolta a védőknek, hogy próbáljanak meg az épület hátsó részén kitörni, a Rákóczi úti oldalon lévő gépkocsi-telephelyen keresztül.

Tóth Lajosék „stábja” is igyekezett segítséget szerezni a HM-ből és a XIII. kerületből, de amikor ez nem érkezett meg, az addigi szervezési munkájuk eredményét átküldték a HM-be.

Várkonyi György alhadnagy is támogatást kért elöljáróitól, a Szamuely laktanyából. Orbán Miklós ezredes-parancsnoktól azt a választ kapta, hogy nem áll módjukban fegyveres segítséget nyújtani, „…cselekedjenek legjobb belátásuk szerint”. Hasonló választ kaptak a HM ügyeletes tisztjétől: „…nem tudnak segítséget küldeni, mivel nagy a tömeg a PB körül, s ha a tömegbe belelőnek, újabb provokációra adnak okot, végül is azt felelte, hogy oldjuk meg magunk a helyzetet.”

A partizánok ugyan ígértek segítséget, de végül nem jutottak el a Köztársaság térre. Az Egyetemi Forradalmi Diákbizottság néhány tagja kiment a térre, majd vezetőjük, Pozsár István kezdeményezésére Kopácsi Sándornál a BRFK-n felajánlották a bölcsész nemzetőrség segítségét. A rendőrkapitány állítólag azt válaszolta, hogy rádión már felvette a kapcsolatot Király Bélával, aki segítséget ígért.

Mező Földest is elérte, aki a szovjet parancsnokságtól kért segítséget. Mihail Sz. Malinyin hadseregtábornok azt válaszolta, hogy ő indulna a pártház felmentésére, de a magyar kormány engedélye nélkül nem tehet semmit.

Ekkor ismét Biszkut hívták, aki fel volt háborodva, amiért folyton nyaggatják. „Értsd meg Béla, itt emberek életéről van szó” – mondták neki. A HM-ból közölték, hogy küldik a segítséget, de csak abban az esetben, ha Mező vállalja a felelősséget a tömegbe lövetésért. Ám Mező és Tóth Lajos azt az álláspontot hangoztatták, hogy nem lehet a pártra áthárítani a felelősséget, a HM köteles megvédeni a pártházat. A segítséget mégis megtagadták azzal, hogy ha Tóth nem adja ki a parancsot, akkor nem lőhetnek a tömegre.

Ezek a fejlemények a pártházban lévők körében fokozódó nyugtalanságot és elégedetlenséget váltottak ki. Úgy érezték, hogy az „elvtársak” teljesen magukra hagyták őket, és „a mérhetetlen tehetetlenség mellett az ellenforradalom erői bontakoznak ki”. De amikor újra hívták Biszkut, ő határozottan kijelentette, hogy már elindultak a harckocsik a XIII. kerületből, és ezt hamarosan Janza honvédelmi miniszter is megerősítette. „Mező elvtárs értesítést kapott, hogy öt-hat páncélos érkezik segítségünkre. Hogy a védőkbe lelket öntsek, mondta, hogy ezt adjam hírül a többieknek.” Pár perc múlva hallották is a dübörgésüket.

Harckocsik a Köztársaság téren

Biszku Béla arra utasította a Mátyás laktanyában tartózkodó Virág Ede ezredest, a XIII. kerület katonai parancsnokát, hogy küldjön ki harckocsikat a Budapesti Pártbizottság védelmére. A 33. (esztergomi) harckocsiezred egységei álltak a rendelkezésére, amelyeket október 28-án helyeztek el ebben a laktanyában. Virág több szempontból is nehéz helyzetbe került. A Köztársaság téri helyzetet részleteiben nem ismerte, a katonai képzettsége meglehetősen alacsony szintű volt, ráadásul a Mátyás laktanyában – csakúgy, mint másutt – a forradalom térnyerésével párhuzamosan meglazult a fegyelem. A segélynyújtáshoz a páncélos alegység parancsnokául Galó István őrnagyot szemelte ki. Galónak nem a laktanyában volt az egysége, tehát számára ismeretlen beosztottakkal kellett a feladatot teljesítenie. Mindemellett a helyismerete is igencsak hiányos volt. Mindezt fel is vetette Virág ezredesnek, aki vázlatot készített a Köztársaság térről, az odavezető útvonalról, a pártházról (megjegyezve, hogy az egy sárga épület), az Erkel Színházról, a szoborról és a térre torkolló utcákról.

Az ezredes úgy igazította el Galót, hogy meg kell védeni a pártházat, de lőni csak akkor kell, ha támadás éri őket. A tömeg szétoszlatására szükség esetén riasztó lövéseket kell leadni. Gyorsan kiderült, hogy a katonák egy cseppet sem lelkesednek a parancs végrehajtásáért: az „elvtársak” megvédéséért, a tömeg oszlatásáért. Sőt, nyíltan latolgatták, hogy menjenek-e vagy sem. Közülük ugyanis többen már korábban megfogadták, hogy a „néppel szemben” nem használnak fegyvert, és ezt most szóba is hozták. Emellett pedig a kilőtt harckocsik látványa sem volt kedvező hatással a tisztek és a legénység harci moráljára. Már csak ezért sem fogadható el az állítás, hogy a katonák „meg voltak győződve, hogy a harckocsik puszta jelenléte véget vet a harcnak”.

Virág igyekezett lelkesíteni őket, nem tudjuk, az utolsó ajánlata hatott-e: „ha jól végrehajtják a feladatot, kapnak egy kupica pálinkát”. Az ezredes csak Galót ismerte a sebtében összeállt alegységből, az esztergomi parancsnokok közül sem egyeztetett senkivel.

Amikor Virág indulási parancsot adott, kiderült, hogy a harckocsik között egyáltalán nincs rádióösszeköttetés. Az ezredes annyira sürgette az indulást, hogy erre csak legyintett. Ennek hiánya – mint majd látjuk – döntő jelentőségűvé vált. „Új állapotban lévő csehszlovák rádióink voltak, a kezelők értettek is hozzájuk. Ha parancsot kaptunk volna behangolásukra, öt perc alatt végre lehetett volna hajtani” – vallotta később egyikük. Szintén nagyon kedvezőtlen előjel volt, hogy nemcsak Galó alegységparancsnok, hanem a beosztottak közül sem ismerte senki a helyszínt.

A harckocsioszlop a Róbert Károly körút – Hungária körút – Kerepesi út – Fiumei út – Légszesz utca útvonalon haladt. Az élen természetesen a parancsnoki harckocsi, amelyben Galó főparancsnokon és a személyzeten kívül Pitala Ferenc hadnagy harckocsiparancsnok tartózkodott. Utánuk következett Németh Ferenc hadnagy, Péterfi hadnagy, Miklay István szakaszvezető, Pónus Károly szakaszvezető és Németh József szakaszvezető harci járműve. Péterfi hadnagyékhoz önként beszállt Liska János főhadnagy, ezredpárttitkár is, „nehogy a rossz hangulat következtében balul üssön ki az akció”.

Az eligazítás értelmében mindenáron meg kellett akadályozni, hogy a harckocsik a felkelők kezére jussanak. Hogy ennek még az úton elejét vegyék, a harckocsivezetők ügyeltek arra, hogy ne szakadjanak le az oszlopról, és lehetőleg senkit se engedjenek a járművek közelébe.

A Légszesz utcánál már hatalmas volt a tömeg, sok fegyveressel. Parancsnoki utasításra lezárták a toronyajtót, majd a parancsnoki harckocsiból riasztólövést adtak le, mert az emberek nem akartak félreállni az útból. Ezután Galóék elhaladtak a pártház épülete előtt, de mivel a Berzsenyi utcánál is sokan tömörültek, még két riasztólövéssel próbálták jobb belátásra bírni a tömeget. Eztán balra fordulva megkerülték az Erkel Színházat. Mivel a lövegzár a harmadik lövés után elakadt, a színház mögött rövid időre megálltak, és újabb riasztólövéseket adtak le. Az őket követő harckocsikat azonban lőfegyverekkel, kézigránátokkal, sőt Németh József szakaszvezető harci járművét az igazi veszélyt jelentő benzines palackokkal is támadták. A lövegtornyokat szüntelenül forgatták, nehogy bárki felmásszon a járművekre. Úgy érzékelték, hogy az utcáról és a pártházból érkeznek a támadások, pedig felülről az Erkel Színházból dobták rájuk a kézigránátokat (amelyek kisebb károkat is okoztak). A páncélosok megérkezése előtt különböző híresztelések terjedtek a téren; az is, hogy szovjet harckocsik közelednek. Többen utalnak arra, hogy a „tankistákat” megzavarták a látottak: csak tömegre számítottak, nem pedig arra, hogy éles harc folyik. Pedig a harckocsik megjelenése idején a harc jóval alábbhagyott. A téren a többség izgatottan figyelte, mi következik.

A parancsnoki harckocsi a színházat megkerülve ismét balra fordult, megindult a tér közepe felé, majd megállt a pártházzal szemben. Galó még mindig nem ismerte fel, melyik az az objektum, amelynek a védelmére küldték. Pitala Ferenc harckocsiparancsnok sem tudta, de meglepte, hogy elöljárója mennyire tanácstalan. Ekkor felfedezték a közvetlenül a színház épülete mellett álló idegen harckocsit, amely tüzelt a pártházra. Hamarosan besorolt az alegység többi páncélosa, és abban a hiszemben, hogy a parancsnoki járművet „kopírozzák”, ahogy a szabályzat ezt – rádióösszeköttetés híján – előírja, ők is tűz alá vették a pártépületet, ahol egyébként torkolattüzeket láttak, és úgy vélték, onnan érte a támadás őket. Az egész alegységből senki sem akadt, aki ismerte volna a helyszínt. Galó és Liska a színházat tévesztette össze a pártházzal. Azt sem tudták egyértelműen megállapítani, hogy a civilek melyik épületet támadják.

A pártházbelieket mindez hideg zuhanyként érte, hiszen mindnyájan arra számítottak, hogy a megjelenő harckocsik felszabadítják őket. A felkelők, akik eddig árgus szemekkel figyelték a páncélosok tevékenységét, beszüntették a velük szembeni ellenségeskedést, sőt boldogan üdvözölték őket. („Ezek a mi tankjaink!”)

Ekkor Galó őrnagyban felerősödött a gyanú: az alegysége a kapott parancsnak éppen az ellenkezőjét teljesíti. A toronyajtót nem merte felnyitni, hogy integetve utasítást adjon, mert amikor még közvetlenül a térre érkezése után megkísérelte ezt, rálőttek. Utasítást adott a motor elindítására, és a téren a harckocsik mögött egy kört írt le, hogy a többiek figyelmét ráterelje, és beszüntetve a harci tevékenységüket, kivonja őket onnan. A kísérlete azonban szerény eredménynyel járt: csak Németh Ferencék vették észre a manővert. Ők a nyomukba eredtek. A többiek a felkelők reakcióit sem észlelték. Ezután Galóék kifelé tartottak, és közben lövéseket adtak le, hogy szétriasszák a tömeget. A Fiumei úton az egyik lövés eltalált és leszakított egy faágat, amely valakit leütött. A lövedék szilánkjai behatoltak a 10-es számú házba, és egy férfit megöltek, vagy súlyosan megsebeztek.

A két harckocsi a Kerepesi út – Hungária körút kereszteződésénél lévő Zrínyi Miklós Katonai Akadémiánál állt meg, Galó pedig bement a parancsnokságra. Először Virág ezredessel szeretett volna kapcsolatba lépni, de ez nem sikerült. Márton András ezredestől, az Akadémia parancsnokától gyalogsági deszantokat kért, de nem kapott. Ezután Zentai Gyula alezredessel lerajzoltatta a Budapesti Pártbizottság épületének fekvését, és most már egyértelműen bebizonyosodott számára a fiaskó. „Azonnal a harckocsiba!” parancs következett, hogy mentsék, ami menthető.

A Keleti pályaudvarnál találkoztak Liska Jánosék páncélosával. Az ezredpárttitkár közölte velük, hogy vége mindennek, „rábasztunk, szétlőttük a pártházat!”, és a Mátyás laktanyába tartott, hogy ezt jelentse. Galó utasítására azonban mindhárom harckocsi visszatért a Köztársaság térre, ahol már nem volt harc: a társaik kiszálltak a páncélosaikból, amelyeken civilek álltak.

Az ellenállás beszüntetése és a leszámolás

Galóék távolléte alatt társaik – Németh József szakaszvezető személyzetének kivételével – kíméletlenül ágyúzták a pártházat, akárcsak az ismeretlen felkelők harckocsija. A felkelők eközben a harckocsi fedezéke mögül újult erővel támadtak.

Amikor a megérkezett páncélosok a felkelők mellett szintén a pártházra lőttek, a védők még bizakodó hangulatát a teljes csüggedés váltotta fel. Az intenzív ágyúzás miatt végképp nem lehetett megközelíteni az ablakokat. Ekkoriban egy sorkatonát halálos lövés ért, több védő pedig megsebesült.

A távolabbi szobákból leadott lövések már nem sok kárt tehettek a támadókban, legfeljebb azt jelezték, hogy a védők még kitartanak. Rövid időn belül már alig volt olyan terem, amely védelmet nyújtott, de a fojtó gázszag is kínozta őket. Hamarosan a legelszántabb védők kivételével mindenki a pincékben vagy más biztonságos helyiségben talált menedéket. Tetőtűz is keletkezett, emiatt a tűzoltóságot riasztották. A pártvezetők a pincéből is folytatták a segélykérést. („Igen itt vannak, de ezek is minket lőnek! Küldjenek gyalogosokat!”) A XIII. kerületi pártbizottsággal, Biszku Bélával is mindvégig kapcsolatban álltak, közölték is, hogy most már nem menekülhetnek meg. A harckocsik mintegy 20 perces ágyúzása után a védők – valószínűleg legelőször a tisztek – felvetették, hogy megadják magukat.

Az értékelések többsége szerint az esztergomi páncélosok döntötték el az ostrom kimenetelét. Pedig a védelem – nehézfegyverek híján – már az egyetlen T–34-es harckocsi fellépésétől is összeomlott, pedig az csak kb. tízpercenként lőtt. Tehát az esztergomiak inkább csak gyorsították a pártház elestét.

Volt menekülési lehetőség is, amit Szatmári Miklós ismert, ugyanis a környéken nevelkedett, és emlékezett arra, hogy annak idején egy lyukon keresztül be tudott mászni az épületbe. Bassa Endrével indult el, de Nemes Dezsőt mindenképpen meg akarták menteni, és nagy nehezen sikerült is őt áttuszkolni a résen. A többiek nem is tudtak a dologról. (Nyilván jelentősen növelte volna a kockázatot, ha mások is velük tartottak volna.)

Kettő, fél három körül a pártházban Mező kiadta a „tüzet szüntess!” parancsot, és mindnyájan letették a fegyvereket az egyik helyiségben. Fehér abroszból és kilőtt ablakkeret roncsából rögtönzött zászlóval Mező elindult a bejárat felé, miután senki sem tudta lebeszélni arról, hogy kimenjen a támadókhoz. Vele tartott Asztalos János ezredes és Papp János ezredes is.

A kapun kilépve elindultak a színház irányába. Ekkor néhány pillanatra abbamaradt a lövöldözés. A színház tetejéről és a térről kiabáltak: „Ne lőj, megadják magukat!” Ekkor mégis géppisztolysorozat zúdult a parlamenterekre, mindhármukat halált okozó találatok érték. A leghitelesebbnek tűnő szemtanú, Stadinger Katalin így számolt be a történtekről: „…a kapuval szemben az egyik fa mögül előbújt egy falábú, 40 éven felülinek látszó személy, és géppisztollyal megnyitotta a fehérzászlós személyekre a tüzet. A falábú azonos személy a »Fehér Könyvben« látható tuskólábúnak nevezettel. A fehér zászlós parlamenterek egészen kijöttek az épület elé, még a járdáról is leléptek, amikor a tüzet a tuskólábú megnyitotta. Társai, hallva a lövéseket, szintén tüzet nyitottak.” Ez alapján nagy valószínűséggel megállapítható, hogy a fegyvertelen, tárgyalni kívánó emberek megöléséért elsősorban Mesz János, a Corvin közi és Práter utcai felkelők tüzérparancsnoka a vétkes. Mező lelövésével kapcsolatban az a képtelen legenda terjedt el, hogy a pártházból az „elvtársai” lőtték le, de ez képtelenség, amiről még lesz szó.

A Köztársaság téren lévő ostromlók – mivel már huzamosabb ideje nem tapasztaltak ellenállást – „hurrá!” kiáltásokkal megrohanták a pártházat. Megelőzték őket a Kenyérmező utca felől jövő – zömében Baross téri – fegyveresek, akik egy felrobbantott ablakon keresztül hatoltak be. A védők közül egyedül Várkonyi György alhadnagy próbálkozott ellenállással. Kállai Éva pártfunkcionárius (akiről később utcát is elneveztek) levetette magát a II. emeletről, és fél évig tartó betegeskedés után belehalt sérülésébe. A pincékben és az emeleti termekben meghúzódó ÁVH-s sorkatonákat és pártfunkcionáriusokat rugdosva-ütlegelve kihurcolták az utcára. A felajzott tömeg közülük többeket igen brutálisan bántalmazott, másokat pedig a támadók lelőttek. (A vétkeseket elsősorban a Baross téri és az Almássy téri felkelők között találhatjuk.) Jó néhányan viszont a bajbajutottak segítségére siettek, a védők nagyobb része nekik köszönheti a megmenekülését. A Péterfy Sándor utcai kórház orvosai, ápolói, sofőrjei is igen áldozatkésznek mutatkoztak.

A Budapesti Pártbizottság ostroma a védők közül összesen 25 halálos áldozatot követelt (a pártközpont 4 munkatársa, 3 honvédtiszt, 18 karhatalmista, közülük 17 sorkatona). Többen súlyos, maradandó sérülést szenvedtek.

Lényegesen nehezebb a támadók veszteségeit felmérni. 15-20 főre becsülöm az életüket vesztett támadók számát. Levéltári forrás szerint több mint 50 sebesültet helyeztek el a támadók közül a kórházakban, s ez valószínűleg tükrözi a valós helyzetet, csakúgy, mint az az adat, amely szerint 5-600 fő vett részt az ostromban, és a tömeg a pártház eleste után több ezresre duzzadt.

Több lövés érte fényképezés közben Jean-Pierre Pedrazzinit, a Paris Match tudósítóját is. Őt a Péterfy Sándor utcai kórházba szállították, ahol november 7-én meghalt.

A népítélet áldozatainak tetemét többen meggyalázták: megcsonkították, köpdösték, rugdosták, pénzt, párttagsági könyvet dugtak a szájukba, stb. A munkásmozgalmi kiadványokat kidobálták a pártházból, és felgyújtották. Az ágyneműket, a pokrócokat, a ruhaneműket, az írógépeket, a szőnyegeket, a függönyöket, az edényeket és egyéb ingóságokat a kórházakba és a csoportok bázishelyére szállították el. Voltak olyanok is, akik a páncélszekrényekbe belelőttek, fejszével feszegették az ajtókat, és fosztogattak.

Mások pedig tovább kutattak védők után: átnézték a pincéket, a szomszédos épületeket, raktárakat, de nem találtak senkit. A tömeg továbbra is a Köztársaság téren maradt, s még az indulatok sem csitultak. Egyre inkább gyökeret vert az a hiedelem, hogy a pártszékház alatt titkos kazamatarendszer működik az ÁVH-sok elrejtésére és a politikai foglyok őrzésére. Lejáratot azonban sehol sem találtak. Állítólag késő délután felhívást tettek közzé a rádióban, hogy aki ismeri a „Köztársaság téri ÁVH-épület pincelejáratát”, jelentkezzen. A felkelőparancsnokok ettől kezdve a pártház építőinek-tervezőinek felkutatására törekedtek.

A vélt kazamaták

„Kora délután jelentették, hogy a pártházat a felkelők elfoglalták, és a bentlevőket felkoncolták. Ellenőrzés folytán megállapítást nyert, hogy a pártházban egyik telefont sem veszik fel” – emlékeztek vissza a Honvédelmi Minisztériumban.

Kb. 4 órától Szőllős Sándor ezredes (a Műszaki Szolgálat főnöke) utasítására Dobos Sándor százados a társaival felderítést végzett a Köztársaság téren. Dobos közbenjárására elvégezték a feladatukat a katonai halottszállítók.

Este nyolckor megkezdték a fúrásokat. A felkelők néhány óra múlva megtalálták Takács Gyulát, az óvóhely tervezőjét, aki közölte, hogy nem épültek onnan lejárók, de azért folytatták a kutatást.

Másnap, 31-én még nagyobb erőkkel folytatódtak a munkálatok a Földgép Vállalat egykanalas földkotrójával (exkavátorával) és földtolójával (dózerével), később pedig az Olajkutató fúrótornyával is. Megjelent a Geofizikai Kutató Intézet „fülelő” brigádja fúrókocsival, mikrofonnal, erősítővel, fejhallgatóval és egyéb műszerekkel.

A kutatásban segédkeztek a különböző felkelőcsoportok osztagai. Ők biztosították a terepet, az ásatásoktól távol tartották a tömeget, többen pedig segédkeztek a munkálatokban. Sokan szakadatlanul kutattak olyan ÁVH-sok, pártfunkcionáriusok, mérnökök után, akik felfedhetik a kazamaták titkát.

Eközben az éppen megalakuló központi Nemzetőr-parancsnokság utasítást adott a Köztársaság téri pártház tervezőmérnökének előállítására, hogy információkat szerezzenek a „titkos kazamatákról”. A parancs végrehajtásáról a Mosonyi utcaiak Forradalmi Bizottsága gondoskodott. A főkapitányságon a mérnökkel emlékezetből lerajzoltatták az épület alaprajzát.

Szőllős ezredes november 1-jén még két exkavátort, egy világító szerelvényt, 30 feszítővasat, ásót és csákányt küldött katonákkal és a földmunkálatokban jártas tiszttel, Ficzere Béla alezredessel (műszaki tanszékvezetővel) „életmentési munkálatokra”.

A két tiszt, Ficzere ezredes és Dobos százados megállapodott abban, hogy közösen vezetik az ásatásokat, Ficzere a gépi munkálatokat irányítja, míg Dobos a feltárás többi részét tartja a kezében. A szakemberek a terepet végigjárták, megnézték a ház helyszínrajzait. Semmiféle földalatti folyosót nem találtak.

Dombai Tibor, a Geofizikai Intézet igazgatója odarendelte a cég piliscsabai műszerkocsiját, ám a tömeg mozgolódása miatt a szeizmométer használhatatlan volt, márpedig az embereket nem lehetett a térről eltávolítani.

A munkálatok alatt állandóan jöttek az önkéntes bejelentők. Ficzere megbízásából Tamás László és Franke László mérnök főhadnagyok hallgatták ki őket a színház büféjében. A többségük megalapozatlan rémhistóriákkal állt elő. Nemes Ferencnét, a pártház gondnokát Ficzere faggatta, szigorú hangon. Nemesné sírva mondta, hogy semmit sem tud a kazamatákról. Bekérettek mindenkit, akitől információkat vártak, de senki sem tudott felvilágosítást adni a „titkos földalatti objektumról”.

Másodikán újabb, polgári „erősítések” érkeztek. Jöttek Babics László mérnök vezetésével „varázsvesszősök” is („varázsvessző” = radiesztéziás pálca), akik arra a megállapításra jutottak, hogy a pártház és a színház között valami üreg húzódik. Hárman geofonos készülékkel (vagyis talajrezgést mérő műszerrel) jelentek meg, a Földtani Intézetből pedig torziós ingát hoztak. Az ő felméréseik nyomán jelölték ki Ficzeréék a fúrások további helyeit. Az ezredes a pártház pincéjében is megbontatta a betonpadlót, miközben a liftaknáknál is folytak bontási munkálatok.

Másodikán éjféltájban egy műszaki őrnagy és két százados Király Béla nevében jött érdeklődni. Megjelentek a Magyar Nemzet munkatársai, másnap pedig osztrák, német, belga, angol, amerikai újságírók is. Az egyik angolszász sajtós HM-es pecséttel jött, Király Béla aláírásával, hogy a mentési munkálatokhoz beléphetnek és informálódhatnak. Ficzere azt a felvilágosítást adta nekik, hogy a lehallgatások alapján 147 ember van a föld alatt, és rövidesen kimentik őket. Miután ezt a hangszóróba bemondták, a tömeg letaposta a kordont, és a szennyvízcsatornába elhelyezett lehallgatót egymásnak továbbítva a fülükhöz emelték. Többen úgy tudták, hogy nem foglyok sínylődnek, hanem ÁVH-sok rejtőzködnek odalent.

Harmadikán újabb műszereket is hoztak, s azokkal azt állapították meg, hogy „a pártháztól egy földalatti folyosó vonul a tér színház felöli szélén egész a színház mögötti földszintes házig”. Késő este Oroszlányból megérkezett a második fúrókocsi is, amely azonnal munkához látott. Egy civil mérnöki bizottság is megjelent, velük Ficzere és Dobos megállapodott: folytatják a munkálatokat.

„Ficzere nekem mondta, hogy tudományosan meggyőződött arról, hogy nincs földalatti rendszer, de erről még jobb hallgatni, mert a tömeg nem hiszi el” – állította egy mérnök százados. Kétségtelen, hogy a Köztársaság téri tömeghisztéria napok alatt sem csökkent. A pártházba egyébként november elsejétől bevonulhattak a hajléktalanok.

A gépek hajnali fél négyig dolgoztak, a munka leállítására kezelőik akkor kaptak parancsot, amikor már hallható volt a szovjet csapatok ágyúzása és a harckocsik dübörgése.

November 1. és 4. között összesen 20 fúrást végeztek 20–20 méter mélységben. A kutatás teljesen eredménytelen maradt.

A megtorlás

A Köztársaság téri kegyetlen önbíráskodás fontos ürügyül szolgált a második szovjet intervenció megindításához. Szóba került Brioniban is, a szovjet és jugoszláv pártvezetők találkozóján.

„Az ellenforradalmárok egyre arcátlanabbak. Kegyetlenül üldözik a demokrácia híveit, a nyilasok és más vadállatok gyilkolják a becsületes hazafiakat és a mi legjobb elvtársainkat” – hangzott el november 4-én reggel a megalakuló Kádár-kormány felhívása.

Ennek megfelelően már a november 4-én elfogott és kihallgatott felkelők között is azokat keresték, akik részt vettek valamilyen „terrorcselekményben”. E kifejezés legfőképp a Köztársaság téri önbíráskodást jelentette. A régi-új rendszer már megalakulásának első napjától kiemelt ügyként kezelte a Budapesti Pártbizottság ostromát. Különösen a szervek megerősödésétől, 1957 tavaszától folyt a Köztársaság téri ostromlók, önbíráskodók vagy „izgatók” letartóztatása, és az utolsó halálos ítéleteket is ezzel összefüggésben hozták meg 1961. augusztus 26-án. A nyomozást nagymértékben elősegítette a külföldi riporterek által készített sok fotó, amelyekből jó néhányat már az 1957-ben megjelent Fehér könyvben is bemutattak. A szintén külföldi tudósítók által készített filmanyagból 1958-ban elkészült Kolonits Ilona Így történt című filmje. A forradalom egyetlen más eseményéről sem állt a hatóságok rendelkezésére ilyen bőséges és jól felhasználható dokumentáció. A kiadott könyv és bemutatott film alapján számtalan bejelentés érkezett a szervekhez, amelyek nagymértékben megkönnyítették a nyomozást. Minden esetet kivizsgáltak, de – bármennyire is ellentétben áll ez a közvélekedéssel –, csak akkor indítottak eljárást, ha elegendő bizonyíték gyűlt össze. Gyakori eset volt, hogy a gyanúsított még a forradalom napjaiban tett felelőtlen kijelentéseivel sodorta magát bajba, de ha szemtanú nem akadt, akkor viszonylag simán megúszta.

Ezzel együtt a hatalom ebben az ügyben különleges szigorral járt el, ennek indoka e perek vádirataiban, ítéleteiben is világosan megmutatkozik. Például: „A Köztársaság téri események nem kétséges módon a Népköztársaság teljes felszámolását, a demokratikus erők teljes megsemmisítését, és ezáltal a szocialista rendszer megszüntetését célozták. Ebből okszerűen következik, hogy minden olyan cselekmény, amely a Köztársaság téren történt, és amely a pártház elfoglalására és a népköztársaság védői életének megsemmisítésére irányult, a Népköztársaság megdöntésére irányuló cselekményként bírálandó el.”

A Köztársaság téri eseményekben való részvétel 57 bírósági eljárásban, 110 vádlott bűnlajstromában szerepelt. Közülük 36-ot végeztek ki.

Legendák

A Köztársaság téri eseményekkel kapcsolatban számos legenda keletkezett, s többségük ma is szívósan tartja magát.

A hivatalos értékelések a forradalom leverése után a „nemzetközi imperializmus” és a „belső reakciós erők” jelentőségét domborították ki az „ellenforradalom” átmeneti győzelmének okául. Ez érthető: a régi-új oligarchia nem kívánt szembenézni azzal, hogy a tömegek spontán megmozdulása szinte pillanatok alatt lerázta a „munkáshatalom” diktatúráját, amelyet csakis a szovjet páncélosok segítségével állíthattak viszsza. A kádárista szerzők az „ellenforradalmárok” összes akcióját szervezettnek tartották, így a Köztársaság téri pártház megtámadását is. „Az ellenforradalom, amely már 23-a előtt és után is bőven élt a provokáció eszközeivel, a Budapesti Pártbizottság elleni ostromban is igénybe vette ezt a fegyvert.” „A fegyveres ellenforradalmi bandák is megmutatták »kibontakozási« programjukat: a tűzszünet leple alatt, a szovjet csapatok távozása után, október 30-án támadást hajtottak végre a párt budapesti székháza ellen.” Szerintük a felkelők még a részletekről is tudtak, arról pl., hogy a pártház védői közül hányan értenek a fegyverhez, milyen katonatiszti csoport érkezett a munkásmilícia szervezésére stb., és az ostrom előtt hangulatkeltő csoportokat küldtek szét. Ez mind abszurditás. A felkelőcsoportok szovjetellenes és ÁVH-ellenes alapon alakultak, tagjaik általában korábban nem ismerték egymást, 29-én még harcoltak, illetőleg vezetőik tárgyaltak a politikai és a katonai vezetőkkel. 29-én este elterjedt a VII. és a VIII. kerületben, hogy a Köztársaság téri pártházban ÁVH-sok lövöldöznek, és szabadságharcosokat tartanak fogva, és ez váltotta ki a támadást.

Összeesküvés-elméletek is kialakultak. A Hollós Ervin – Lajtai Vera szerzőpáros csakúgy, mint ellenlábasuk, Gosztonyi Péter valaminő titkos erők játékát látták abban, hogy 30-án hajnalban elvezényelték a pártház védelmére rendelt magyar erőket. A szerzőpáros kötetének fő mondandója, hogy a háború előtti úri Magyarország 1956-ig szunnyadó erői, a revizionisták és a Nyugat felelősek az „ellenforradalom” térnyeréséért. Ennek az elgondolásnak a tarthatatlansága a rendszerváltás után, a levéltári források ismeretében teljesen bebizonyosodott, tapasztalatom szerint emellett már csak a régi „elvtársak” tartanak ki.

Gosztonyi e témával foglalkozó utolsó, legrészletesebb tanulmányában azt sulykolja, hogy a Köztársaság téri tragédia teljes egészében a Kreml, a KGB mesterkedése volt. Ennek bizonyítására azt a momentumot említi, amikor Földes László a pártházbeliek védelmére a szovjetekhez fordult. Gosztonyi szerint a megkeresett Malinyin tábornok a védők érdekében a pártelnökség két tagjával, Mikojannal és Szuszlovval tárgyalt. „Nekik lehetett érdekük, hogy minél zavarosabb legyen a helyzet Magyarországon, és ez okot szolgáltasson Moszkva katonai fellépésére a Nagy Imre-kormány ellen.” Ez tévedés! Ma már – a szovjet források ismeretében – tudjuk, hogy a szovjet prezídium ekkor teljes kivonulásra készült (miként azt is, hogy Hruscsovék 31-én éjszaka döntöttek az újabb megszállásról).

Különféle összeesküvés-elméletek formálódtak, a legeredetibb talán Szatmári Jenő Istváné, aki abból indul ki, hogy a Köztársaság téri vérengzés és Mező megölése Kádárnak állt elsősorban érdekében.

A fiktív földalatti titkos pincerendszerrel és tömeghisztériával kapcsolatban is ugyanez a felállás. A Hollós–Lajtai szerzőpáros hosszú oldalakon keresztül értekezik az „ellenforradalmárok provokációs hazugságáról” és a „kommunistaellenes hisztéria fokozására tett erőfeszítésekről”. Gosztonyi viszont ebben is a KGB keze nyomát vélte fölfedezni. E verziókkal szemben is leszögezhető, hogy semmilyen előkészített propaganda nem volt. Nem csoda, hogy az ÁVH-val szembeni gyűlölet, az évekig tartó rettegés és a szörnyű tapasztalatok rémhistóriákat szültek, amelyek a tömegben elterjedtek. Ez a magyarázata annak a felfokozott indulatnak, amely a Köztársaság téren napokig megnyilvánult. De kiderült: nincsenek titkos kazamaták.

Időnként egyesek kísérletet tettek arra, hogy a közvéleményt megtévesszék. Pongrátz Gergely azt írta, hogy társaival a Köztársaság téri pártház pincéjében fél méter mélyről „10-15 kezüket hátul összekötözött, összedrótozott és tarkón lőtt szabadságharcost” ásott ki. Ennek semmilyen valóságalapja nincs, Pongrátz állítását egyetlen forrás sem támasztja alá.

Az 1994-es választási kampány idején mutatták be Dézsy Zoltán Pincebörtön I–II. című dokumentumfilmjét, amellyel a szerző tisztán politikai célból, hamis szemtanúkkal igyekezett újabb tömeghisztériát kelteni – mérsékelt eredménnyel.

Pongrátz Gergely opuszához vissza kell térnünk, hiszen nagy hatású műről van szó, amelynek egyes részleteit gyakran átveszik, idézik. Pongrátz azt állította, hogy az ő irányításával odaérkező három Corvin közi harckocsi döntötte el a küzdelmet. Ez is valótlanság, sem Pongrátz Gergely, sem a Corvin köziek páncélosai nem vettek részt a Köztársaság téri pártház ostromában. Minthogy Maléter Pálnak sem volt semmilyen része e történetben, noha többen, így a bírái is vádolták ezzel. Maléter az ostrom idején a Corvin közben tárgyalt, többek között Pongrátz Gergellyel a honvédség és a felkelők együttműködésének feltételeiről.

Az 1956-os perek vallomásainak összességéből rendszerint rekonstruálhatóak a tények, csak azokat a hozzájuk fűzött hatósági kommentárok olykor a felismerhetetlenségig eltorzítják. Maléter esete kivételes volt, őt mindenképpen likvidálni akarták, és ezért szükség volt Uszta Gyula hamis tanúvallomására: „…2-3 fegyveres jelent meg a szobában, és a következőt jelentették: »Ezredes bajtárs jelentjük, a kapott feladatot végrehajtottuk, a Köztársaság téri pártházat megsemmisítettük.« Erre Maléter a következőket válaszolta: »Jól van, köszönöm, derék fiúk vagytok.«” Ennek alapján már súlyos vádat lehetett ellene előkészíteni: „Maléter tudomással bírt a Köztársaság téri pártház ellen készülő támadásról, már a parancsnoksága alá tartozó Corvin közből vezényelt ki kb. 50 főt a támadók megsegítésére.”

A forradalom másik legendás személyiségét, Dudás Józsefet (noha halálbüntetéssel végződő perében nem vádolták a Köztársaság téri eseményben való részvétellel) a kádárista történetírás – egyöntetűen, de teljesen megalapozatlanul – súlyosan felelősnek minősíti a Köztársaság téri tragédiáért.

A Mátyás laktanyából a pártház védelmére induló esztergomi páncélosok megítélésére is érdemes kitérni. A belügyi szervek és egyes kádárista (sőt, rendszerváltás utáni) szerzők még évtizedekkel Galó őrnagyék 1957 nyarán lezajlott pere után is azt emlegették, hogy ők a Köztársaság téren árulókként átálltak az „ellenforradalmárok” oldalára, noha az eljárás alatt egyértelműen bebizonyosodott, hogy erről szó sem volt. Ezért is voltak enyhék az ítéleteik.

A parlamenter Mező Imre haláláról az a legenda kapott lábra, hogy őt nem szemből, a térről, a támadók lőtték le, hanem hátulról, a pártházból, a vele egyet nem értő „elvtársak”. Ez a mítosz a forradalom leverése utáni hetekben-hónapokban – a börtönvilágban is – elterjedt, a rendszerváltás után még inkább lábra kapott, noha egyetlen szemtanú sem támasztotta alá.

A történészek óvatosak maradtak. Gosztonyi Péter az 1994-es művében „máig felderíthetetlen okok következményeként” tartja számon Mező halálát. Hasonlóképpen Tulipán Éva is: „A források ismeretében is csak kérdőjeleket tehetünk, valószínűsíthető azonban, hogy a pártbizottság titkárát nem ugyanabból a szögből érte a golyó, mint Asztalos János és Papp József ezredeseket. Míg a tisztek elölről kaptak – egy, illetve több – golyót, addig Mező Imre oldalt, hátulról szenvedhetett találatot. Ez a tény megkérdőjelezi azt a közkeletű elméletet, amely biztosra veszi, hogy Mezőt a forradalmárok lőtték le.”

Kövér László, a Fidesz ügyvezető alelnöke határozottabban fogalmazott 2002 februárjában, egy lakossági fórumon: „Medgyessy Péter és Kovács László nem mert kijönni a Köztársaság téri pártszékházból, nehogy úgy járjanak, mint szegény Mező Imre, akit onnan kilépve hátba lőttek.”

Ezt az állítást többek között az orvosok tanúvallomása és Mező Imréné nyilatkozata is cáfolja, de egyébként sem döntő, hogy Mezőt hol érte a lövés, hiszen amikor megpillantotta a rászegezett fegyvereket, önkéntelenül is elfordulhatott. Képtelen, semmivel sem indokolható feltételezés, hogy a pártház védői vették volna célba, és még valószínűtlenebb, hogy ez, ennyi szemtanú esetében, titokban maradhatott volna.

A fenti tanulmány kötetben is megjelenik 2006. októberében az 1956-os Intézet gondozásában.

Irodalom

Galgóczi Zoltán és tsi 8068/58, 2540/75

Tutsch József és tsi 9008/59, 2785/75

Panczer Ferenc 8002/58, 2592/75

Jankó Piroska 2309/57

Kovács István 2920/57

Vass Lajos és tsi BFL 5308/59

Futó János és tsi BFL 9019/59, 1649/64 TL V-145612

Schmidt László és tsa 9129/60, 5826/74

Fáncsik György és társai 9024/59, 2144/75

Delkosz Jorgosz 4316/57

Somlai István 1001/57

Franyó Ferenc és tsa 7080/57, 2657/75

Gal(l)ó Is és tsi 012/57

Újvári és tsi 9/58

Kovács Dezső és tsi 278/58

Nádas Jeremiás és tsa 066/57

Budapesti Pártbizottság Archívuma (BPA). B 21/1957/a (A védők visszaemlékezései)

Nagy Imre és tsi MOL XX-5-h 21. d 30. k

Hercegh Benjámin és tsi MOL XX-5-h 41–49. d

Kovács István és tsi V-150000

1. 11. 9. III/1 Monográfiák 20. kötet

Ellenforradalmi fegyveres csoportok TL V-150383

V-141409 Klenovszky István és társai perirata (FB 2134/57)

V-141781 Kalmár Péter és társa perirata (FB 3461/57)

V-142941 Wittner Mária és társai perirata (BFL 8046/58, 757/94)

V-144180 Góber András és társai perirata (FB 4421/58)

8009/58, 624/89 Steiner Lajos és társai perirata

Lovas Márton: A Köztársaság téri pártházban. Élet és Irodalom, 1957. V. 24.

A „Jelcin-dosszié”. Szovjet dokumentumok 1956-ról. Szerk. Gál Éva, Hegedűs B. András, Litván György, Rainer M. János. Ford. Gál Éva, N. Goller Ágota, Páll Erna. Bp., Századvég–1956-os Intézet, 1993.

Eörsi László: Corvinisták 1956. Bp., 1956-os Intézet, 2001.

Földes László: A második vonalban. Bp., 1984.

Gosztonyi Péter: A Köztársaság téri ostrom és a kazamaták mítosza. Budapesti Negyed, 1994/3.

Gyurkó László: Bakancsos forradalom. Bp., Kossuth, 2001.

Hollós Ervin – Lajtai Vera: Köztársaság tér 1956. Bp., Kossuth, 1974.

Horváth Miklós: 1956 hadikrónikája. Bp., Akadémiai, 2003.

A Magyar Dolgozók Pártja vezető testületeinek dokumentumai. 1956. október 24–28. (Sajtó alá rendezte: Horváth Julianna és Ságvári Ágnes. Szerkesztette és a jegyzeteket készítette: Horváth Julianna és Ripp Zoltán. In: Ötvenhat októbere és a hatalom. Napvilág Kiadó, 1997.

Lengyel Zoltán: Harc a budapesti pártház védelméért. Belügyi Szemle, 1970.

Pongrátz Gergely: Corvin köz, 1956. Chicago–Budapest, 1982–2004.

Pozsár István: Az Egyetemista Forradalmi Bizottság Diákbizottságának történetéhez. Kézirat, 1994. 1956-os Intézet könyvtára.

Rainer M. János: Nagy Imre II. Bp., 1956-os Intézet, 1999.

Ripp Zoltán: A pártvezetés végnapjai. In: Ötvenhat októbere és a hatalom. Napvilág Kiadó, 1997.

Sólyom József – Zele Ferenc: Harcban az ellenforradalommal. Bp., Móra Ferenc Könyvkiadó, 1957.

Szatmári Jenő István: Kádár ölette meg Nagy Imrét? Új Demokrata, 1995/41. 23–27.

Szücs Miklós: Ezredes voltam 1956-ban a vezérkarnál. Bp., Szabad Tér Kiadó, 1989.

Tóth Lajos-interjú. (Szalay László: Ki mond igazat?) Kurír, 1991. XI. 13., 13.

Tulipán Éva: A Köztársaság tér a forradalomban. Áprilisi ifjak (Gondolkodó fiatalok honlapja), 2003. X. 31.

Bassa Endre szóbeli közlése, 1994.

Kerekasztal-beszélgetés az 1956. X. 30-i Köztársaság téri eseményekről. 1993. V. 27. (1956-os Intézet)

A szerző honlapja: www.eorsilaszlo.hu.

• Befejezetlen múlt

• A hozzászóláshoz regisztráció és belépés szükséges