Eörsi László

Nyomtatóbarát változat

A csoport megalakulása

1956. október 23-án a késő esti órákban a Rádió előtt kirobbant fegyveres felkelés reggelre átterjedt a budai oldalra. A legjelentősebb civil erő a Széna téren és környékén gyűlt össze, ám a csoport megalakulásának részleteiről igen kevés adatunk van. Minden valószínűség szerint a munkásokból, segédmunkásokból, ipari tanulókból spontán módon rekrutálódott, személyes összetételében állandóan változó, de létszámban egyre gyarapodó társaság október 25-én jutott fegyverhez, és harc nélkül elfoglalta az ottani földalatti építkezés munkásszállóját, amelyet bázisává alakított ki.

Egyelőre azonosítatlan, 24 éves egyetemista parancsnokuk irányításával mindinkább ellenőrzésük alá vonták a környéket, igazoltatták az autókat, a Széna téren pedig barikádot, védősáncokat építettek. Ám míg Pesten, főleg a VIII–IX. kerületben igen súlyos harcok dúltak, itt komolyabb összecsapásokról nincsenek információink.

Október 26-án csatlakozott a fiatalokhoz a később legendássá vált Szabó János (Szabó „bácsi” ) 59 éves gépkocsivezető és a jugoszláv állampolgárságú Ekrem Kemál villanyszerelő. Szabó előzőleg a bámészkodó tömeghez tartozott, amikor megérkezett egy teherautó fegyverekkel. A felkelők odaszóltak a tömeghez, hogy segítsenek behordani. „Ekkor felkaptam én is pár darabot és bevittem. A kezemben tartottam egy újat és nézegettem, ha már a kezemben van. Na bátyám, ha már a kezében van, tartsa is meg, és maradjon köztünk azzal a nagy bajuszával, legalább megismerjük. [...] Úgy is szükségünk van komoly idős emberekre. Láttam, hogy sok fiatal gyerek is van, megkérdeztem, hogy tudtok bánni a puskával, és hát nem féltek? Azt mondták nem [...], tudják miért harcolnak. Miért? Hát a Rákosi-rendszer ellen. Hány éves vagy? 15. És te már olyan sokat szenvedtél a Rákosi-rendszerben, hogy fegyvert fogsz ellene? Hát, panaszkodott édesapám eleget. [...] Eszembe jutott az a sok szenvedés, ami engem ért, meg másokat is igazságtalanul. Így hát a lelkemben valami furcsa érzéssel maradtam. Örültek. Megismerkedtem a parancsnokkal. [...] A következményekkel számoltatok-e, mert óriási erővel állunk szemben. Tudjuk, mondta egy idősebb emberke, mi nem is harcolunk, csak védekezünk, ha ők lőnek, mi is lövünk. Egyébként is a munkásság fogja sztrájkkal folytatni ott, ahol mi abbahagyjuk. [...] De mi sokkal jobban szeretnénk, ha meg tudnánk egyezni békességben.” Világossá vált számára, hogy a felkelők a szovjet csapatok kivonását, a függetlenséget, a bérek emelését, a rákosisták kormányból történő eltávolítását követelik. Ezekkel a célkitűzésekkel Szabó egyetértett.

Az első harci események

Komolyabb harci események október 27-ig nem történtek, inkább csak szórványos lövöldözések fordultak elő a rendőrök és a felkelők között.

A hatalom a II. kerületi pártház védelmét – amelyet október 25-én ért az első támadás – már csak presztízsokokból is kiemelt fontosságúnak ítélte. A Petőfi Akadémia egyik szakaszát (amely október 25-étől gépkocsival felderítő és rendbiztosítási feladattal járőrözött a Városmajor környékén), Pesti Endre ezredes-parancsnok utasítására Munk Károly százados vezetésével a pártházba vezényelte, amelyet már egy határőrraj védett. Megszervezték az épület körkörös védelmét. A felderítők jelentéseiből kitűnt, hogy a felkelők támadása állandóan fenyegetett, ám nem tudták kipuhatolni, hogy mekkora ellenállásra számíthatnak. A védők közül néhányan harci lázban égtek, ezért a parancsnok határozott utasítást adott, hogy csak tűzparancsra lehet fegyvert használni. A pártfunkcionáriusok egy része azonban pánikba esett, az objektum feladását sürgette, és ezzel nehezítette a védők munkáját.

Az egyik forrás szerint 27-én 11–12 óra között a Széna tériek harcba szálltak egy nagyobb ÁVH-s osztaggal. A felkelők – akiknek sorait három Bem laktanya-beli katona is erősítette – visszaverték az ÁVH-sok támadását. Egy államvédelmista meghalt, a Széna térieknek ekkor nem voltak veszteségeik.

Ugyanekkor a szovjet parancsnokság Gorbunov ezredes vezetésével a 128. lövész-gárdahadosztályt küldte a térségbe, azzal a feladattal, hogy semmisítsék meg a felkelőket Buda körzetében. (Ez az egység Krivosejev vezérőrnagy hadosztályát váltotta fel, amelyet a nyugati határra, Szombathely térségébe vezényeltek.)

A felkelők a Széna tér házaiban, legnagyobb erőkkel a bázishelyükön, a földalatti építkezés épületében és a Budavár vendéglő tetején foglaltak állást. Szabó János parancsnok így emlékezett vissza az első szovjet támadásra: „A Moszkva tér irányából jött egy nyitott páncélautó röplapokat szórva. Amikor az általunk megszállt épület közelébe ért, teljesen váratlanul géppuskával tüzet nyitott az épületre, anélkül, hogy megállt volna. A tüzelés annyira váratlanul ért minket, hogy nem is viszonoztuk a tüzet.” Ugyancsak Szabó szerint még ugyanezen a napon, 27-én „jött egy hasonló páncélautó ugyanabból az irányból. Ugyanekkor az Attila utca irányából ideérkezett egy harckocsi. Ez, amint az emelkedőre ért, tűz alá vette az épületünket. Közben a páncélautóból röplapokat szórtak. Amikor ez a katonai fogház közelébe ért, célba vettük a gumiját, hogy elfogjuk a benne lévőket. Próbálkozásunk eredménytelen maradt. A harckocsi 3-4 lövés után továbbment.” Szabó emlékezete szerint éjfél körül már sikert könyvelhettek el a felkelők: „egy újabb harckocsi-támadás készült. Láttuk, amikor a tankokból gyalogság is kiszállt. Megvártuk [...], hogy mit akarnak. [Amikor] láttuk, hogy támadásra indulnak, mi megelőztük őket. Ez [...] meglepte őket, rövid harc után elmenekültek…”

Hanus Imre két harci eseményt említett: „...tüzet nyitottunk egy nyitott tehergépkocsira. A kocsin tartózkodók közül két személy a tüzelés következtében összeesett. […] Ugyancsak aznap délelőtt arra haladt egy páncélautó, melyben szovjet katonák ültek. Szabó bácsi parancsára erre is lőttünk, és tüzelésünk következtében a páncélautóban ülők közül három személy bukott a kocsi padlójára.”

Ezen a napon játszódott le az a harci esemény, amelyet később sokan, szinte megegyezően, felidéztek. A Moszkva tér felől érkező szovjet páncélkocsi fegyverkezelői tüzet nyitottak azokra a Széna téri házakra, amelyekben felkelőket sejtettek. Ám kézigránátokkal eltalálták a harci járművet, amely megpördült, és miután nekiment egy lámpaoszlopnak, mozgásképtelenné vált. A nyolc szovjet katona a Széna tér – Retek utca sarkán lévő romos épületbe, a lépcsőházba, majd egy lakásba menekült. Szabó bácsiék odaküldtek egy oroszul tudó felkelőt azzal az ajánlattal, hogy ha leteszik a fegyvereket, szabadon elvonulhatnak. A szovjetek azonban erre nem voltak hajlandóak megválni a fegyvereiktől. Egy tiszt levelet dobott le, hogy azt vigyék el a felkelők a Margit híd budai hídfőjéhez a szovjet páncélosoknak, ők nem adják meg magukat. Az ostromot a felkelők nem kockáztatták meg, az esti órákban érkező szovjet páncélosok kiszabadították társaikat.

A többi, szovjetekkel történő összecsapásról csak töredékek maradtak fenn. Az egyik katonai közlés szerint „a Moszkva téren a tömeg kilőtt két szovjet harckocsit, és birtokba vette” . A harcok alatt egy felkelőt lőttek fejbe, rajta kívül halálos sebet kapott egy Szilágyi Erzsébet nevű fiatal elsősegélynyújtó is. A szovjetek közül egy katona halt meg.

Összegzésként megállapítható, hogy bár több ízben szembekerültek egymással a Széna téren és környékén a szovjet csapatok és a magyar felkelők, távolról sem itt dúltak a legkeményebb harcok a szabadságharc októberi szakaszában.

Tűzszüneti tárgyalások

Az 1956-os forradalom kitörését követő első napok után a politikai és a katonai vezetés előtt világossá vált, hogy a felkelők leverése lényegesen nehezebb feladat, mint azt gondolták. A harcot ugyan folytatták ellenük, és a statáriumra utaló fenyegetések sem szűntek meg, de közben igyekeztek tárgyalásokba bocsátkozni a legnagyobb felkelőcsoportokkal, a Corvin köziekkel és a Széna tériekkel a fegyverletételük érdekében.

A hatalom képviselőit befolyásolhatták olyan hamis híresztelések is, miszerint a szovjet csapatok a Moszkva téren átálltak, és a felkelőket támogatják. Más politikai szempontok is a megegyezést sürgették. Széll Jenő, a Rádió kormánybiztosa azt kérte a pártközpontban, hogy továbbítsák Nagy Imrének: „A Széna téren tatabányai bányászok harcolnak. Azonnali tűzszünetet javasol, mert ezt nem bírja ki Nagy elvtárs presztízse.”

A Hadműveleti Csoportfőnökség utasítására Kővágó Sándor alezredes, a Bem laktanya parancsnoka (ez a katonai objektum – pf. 7015 – volt a legközelebb a Széna térhez) 12 fős kísérettel már október 26-án felkereste a felkelőket, és igyekezett meggyőzni őket „a céltalan lövöldözés értelmetlenségéről” , és arról, hogy a rend helyreállítása érdekében vegyenek részt a honvédséggel együtt a járőrözésben. Előzőleg a Május 1. mozinál a szovjetekkel megállapodtak, hogy ha a felkelők rájuk lőnek, 2-3 harckocsival a segítségükre sietnek.

A felkelők bázishelyénél, a földalatti építkezés épületénél megtalálta a parancsnokot – Szabó bácsi azonosítatlan egyetemista elődjét. „Mondtam, hogy nincs semmi értelme az ellenállásnak, a követeléseiket a kormány már teljesítette, Gerő lemondott. Ők azt mondották, hogy az ő követelésüket a kormány nem teljesítette, ezt a kormányt nem ismerik el addig, amíg a szovjet csapatok el nem hagyják az országot, az ÁVH-t fel nem számolják, a fegyvert le nem teszik, inkább meghalnak.” A parancsnok minden kertelés nélkül visszautasította a tiszt közös járőrözést célzó ajánlatát. A megegyezés lehetőségét a szovjet csapatok távozásához és az ÁVH feloszlatásához kötötte.

Az alábbiakban ismertetendő október 27–28-ai tárgyalás részleteit – sok résztvevő ellenére – csaknem kizárólag Deák Ferenc őrnagy tanúvallomásaiból ismerjük. Tekintve, hogy a Deáktól származó ellenőrizhető információk gyakran hamisnak bizonyulnak, e tárgyalás rekonstrukciójánál az átlagosnál nagyobb a tévedés lehetősége.

Deák őrnagy emlékezete szerint a fiatalok rendkívül elcsigázottak, a vezetők pedig kissé ittasak voltak. Látta, hogy a harcosok koffein- és morfiumampullákat kapnak. Mintegy 15 felkelő vett részt a tárgyaláson. Köztük volt Szabó János parancsnok, valamint Bán Róbert és Ekrem Kemál parancsnokhelyettesek. Deák őrnagy rögvest előállt küldetésének legfőbb céljával: fegyverletételt javasolt szabad elvonulás fejében. Azzal érvelt, hogy a felkelők harca kilátástalan, a szovjet–magyar erők könnyűszerrel felmorzsolnák őket. Ezt Szabó bácsi a többiek felhördülése közepette visszautasította, s kijelentette: „Mi a fegyvert nem tesszük le, mi a végsőkig harcolunk. [...] Vagy legalábbis fegyverben maradunk az általános választások megtartásáig.”

Ezután a tárgyalás politikai síkra terelődött. Deák őrnagy megkérdezte, hogy milyen elképzeléseik vannak a választásokról. Lehetségesnek tartják-e a választások kiírását egy olyan országban, ahol ostromállapot van? Az őrnagynak úgy tűnt, hogy a kérdés váratlanul érte a felkelőket. A Butkovszky és a Széna tériek vezetőségéhez tartozó azonosítatlan orvos szerint a választások megtartása ilyen viszonyok között nem lehetséges. Erre Deák ezt kérdezte: hogyha Önök is elismerik, hogy ilyen viszonyok között nem lehet választást tartani, akkor meddig akarnak harcolni? Szabó János válasza: „Ha megfelelő biztosítékokat kapunk a szabad elvonulás biztosítására, és ha biztosítva lesz, hogy mi nem hiába harcoltunk a szabadságért, hanem a mi képviselőink is helyet kapnak a kormányban, akkor esetleg letesszük a fegyvert.” A felkelők mind kijelentették, hogy nem ismerik el a kormányt. Kifogásolták az összes korábbi miniszter személyét is az új kabinetben. Egyedül Kovács Bélát és esetleg Nagy Imrét ismernék el, de csak akkor, ha a kormány átalakul, és az ő képviselőik is helyet kapnak benne. Ekkor Deák megkérdezte személy szerint Szabó bácsit, hogy ő melyik tárcát pályázná meg. Erre a felkelőparancsnok nagyot nevetett, és ezt válaszolta: „én, fiam, semmilyen pozíciót nem vállalok, ha harcunkat befejezzük. Én egy elemit végeztem, és nekem nincsenek képességeim a politikai vezetésre. De vannak itt köztünk olyanok, akik mindezt helyettem kiválóan megoldanák.”

Ezután a tiszt ismételten határozott választ kért, hogy az elvonulás biztosítása mellett hajlandók-e a felkelők reggel 7 óráig letenni a fegyvert, és elvonulni. Hozzátette, hogy amennyiben ezt teljesítik, közben fog járni, hogy azok a harcosok, akik a 18. életévüket betöltötték, és egyéb szempontból is megfelelnek fegyveres szolgálatra, meghatározatlan ideig működő gyárőrségben biztosíthassák a Klement Gottwald gyárat. A felkelők vezetői ebben a kérdésben megosztottnak, határozatlannak mutatkoztak. Kovács Dénes, a „Forradalmi Szövetség” képviselője megpróbálta meggyőzni a jelenlevőket, hogy akár lesz gyárőrség, akár nem, tegyék le a fegyvert. Ám a szoba sarkából fegyvert fogtak rá, és így „jobb belátásra” bírták. Butkovszky Emánuel is a fegyverletétel mellett foglalt állást – feltéve, hogy szabad elvonulást biztosítanak nekik –, emiatt a radikálisabb Széna tériek megbízhatatlannak minősítették a „Forradalmi Szövetséget”. Szabó bácsi hajlott az ajánlat elfogadására, Bán Róbert azonban nekitámadt az őrnagynak: „Mit gondol maga, hogy mi mindent elfogadunk? Maga azt hiszi, hogy a legmegbízhatóbb és legkiválóbb harcosainkat lefegyverezzük. Nem, nem. Erről szó sem lehet, barátom. Ezeknek az embereknek én vagyok a parancsnoka, és én nem hagyom őket lefegyverezni.” A tiszt azonban úgy mérlegelt, hogy érdemes tovább feszegetni ezt a kérdést. Egyrészt azért, mert úgy látta, hogy a fiatalok mind fizikailag, mind idegileg rendkívül kimerültek, nem sokáig bírják már a harcot, és előbb-utóbb úgyis el fognak szökdösni, ha nem engedik el őket, másrészt mert Szabó János és az idősebbek nagyobb tárgyalási készséget mutattak. Szabó kijelentette: „Gyárőrségről szó sem lehet, mi nem azért harcolunk, hogy közönséges gyárőrök legyünk.” Hozzátette, ha a 18 éven felüliek valóban a honvédség mellett tevékenykedhetnek, akkor reggelre minden 18 éven alulit hazazavar. Deák ezt azzal a módosítással fogadta el, hogy csak azok a 18 éven felüliek jöhetnek szóba, akik politikai, erkölcsi szempontból is megfelelnek a fegyveres szolgálat ellátására, és hogy mindezt a feletteseknek továbbítani kell, jóváhagyásra. A radikálisabbak (Deák emlékezete szerint Bán Róbert, Ekrem Kemál és még mások, sőt részben még Szabó bácsi is) ismét felvetették, hogy korai még a fegyverletételről tárgyalni, hiszen – ahogy már a tárgyalás elején is kijelentették – a választásokig nem teszik le a fegyvert. Kiderült, hogy Ekremék bíznak a nyugati támogatásban, az ENSZ-csapatok beavatkozásában. Az őrnagy ezt megalapozatlan illúziónak tartotta, majd nyílt fenyegetést is megkockáztatott: amennyiben reggel 7-ig nem teszik le a fegyvert, harckocsikkal megerősített lángszórós és vegyi alakulatokkal megsemmisítik a csoportot. Végül a felkelők egymás között abban állapodtak meg, hogy ők senkit nem küldenek el maguk közül, csak az teszi le a fegyvert, aki akarja. A döntésekben Szabó bácsinak jutott a főszerep. Ekkor a külső helyiségekből sorozatlövés hallatszott. Erre az őrnagy felállt, és kijelentette, hogy ilyen viszonyok között nem tárgyal tovább. Ám állítólag géppisztollyal visszatérítették, és még megbeszélték azt is, hogy milyen módon vonuljanak el azok a felkelők, akik nem kívánnak ott maradni. A tárgyalás hajnali fél 4-ig tartott.

„A Moszkva téri gócnál a honvédség parlamenterei tegnap este többszöri előzetes tárgyalás után fegyverszünetet kötöttek a felkelőkkel. A fegyverletételre vonatkozóan ma reggel 7 óráig gondolkodási időt kértek…” – közölte másnap reggel fél 8-kor a rádió. Ez az állítás azonban nem volt tényszerű. Minthogy az 1957-es hivatalos verzió sem, amely szerint 28-án reggel csak 15-en maradtak Szabó János mellett, akiket Kővágó alezredes letartóztatott, ám a kormány rendelete értelmében – amely szabad elvonulást biztosított –, még aznap elengedték Szabóékat. Az a változat sem valós, hogy a felkelők, a szabad elvonulás lehetőségével élve, a Bem laktanya katonái előtt letették a fegyvert.

Valójában a katonák számára 28-án hajnalban nyilvánvalóvá vált, hogy tárgyalásos úton ezúttal sem tudják érvényesíteni akaratukat a felkelőkkel szemben. 4 órakor, fél órával a tárgyalás befejezése után a HM parancsot adott a Széna téri csoport felszámolására. A Bem laktanya 110 katonája és a hozzájuk csatlakozó 20 rendőr az I. kerületi rendőrkapitányságról Kővágó Sándor alezredes vezetésével és a szovjet harckocsizók támogatásával bekerítette a Széna tériek bázishelyét.

A felkelők mindezt csak a hatalmas ágyúdörgés és robbanások hallatán észlelték. A Mártírok útján még továbbra is folytatódott a szovjet harckocsik és a magyar gyalogság felvonulása. Bán Róbert, Táky Gyula és Neubrandt Rezső vallomása alapján a felkelők – köztük ők hárman is – kétségkívül megkísérelték megállítani az óriási túlerőt. A Ganz Villamossági Gyár udvarán valaki – nyilván a HM megbízottja – Kovács István vezérőrnagynak telefonált: „A Széna téren a kölykök nem akarják a fegyvert letenni.” De voltak olyan felkelők is, akik esztelenségnek tartották a géppisztollyal folytatott küzdelmet a harckocsi ellen. Szabó bácsi kijelentette, hogy a bázis nem tartható, mert rommá lövik, és kiadta az „oszolj!” parancsot, azzal, hogy másnap mindenki térjen vissza. Azután Laurinyecz András rábeszélésére ő is elmenekült. Egyes katonák hívták a felkelőket a Bem laktanyába, bántatlanságot ígérve. Ám ezt az ajánlatot civil harcosok – a lefegyverzéstől, sőt a kivégzéstől tartva – mindnyájan, túlságosan kockázatosnak ítélve, elvetették. A Ganz Villamossági Gyár hátsó kerítésén kimászva a budai hegyekbe szöktek. A bányászok visszatértek munkásszállójukra, Pilisszentivánra, s velük tartott több budapesti is, nehogy felismerjék és feljelentsék őket a városban. Magukkal hozták a csoport legértékesebb fegyverét, a géppuskát is, szétszerelve. Mások pedig elrejtették a fegyverüket, és hazamentek.

Kővágó alezredes ismertette a kormány tűzszüneti felhívását, Ekremék pedig az ipari tanulók szándékát és küldetésük célját. Kővágó a feletteseitől kért instrukciókat. Kovács István vezérőrnagy (Borus százados közvetítésével) utasította a Bem laktanya parancsnokát, hogy fogadja el a felkelők követeléseit: juttassák vissza a bázisukat, ha ennek fejében együtt járőröznek majd a katonákkal, és a 16 évesnél fiatalabbakat hazaküldik.

Ekkor félbemaradt a tárgyalás, hogy Ekrem és Csecskán visszatérjen, és megnyugtassa, tájékoztassa a fiatalokat, majd másfél óra múlva, 11-kor ültek le ismét a tisztekkel. Ekkor már velük volt Sessler Béla is, aki a harcok idején csatlakozott a Széna tériekhez. Kővágó alezredes-parancsnok mellett Tóth Béla és Fábián Jenő századosok, valamint Deák Ferenc őrnagy foglalt helyet a tárgyalóasztalnál.

Nagy Imre tűzszüneti felhívásáról Ekrem valószínűleg a megbeszélés szünetében értesült, és azt a gyengeség jeleként értékelte. Így lényegesen kedvezőbbnek ítélte a tárgyalási pozícióját: „A tűzszünetet nem mi kértük, hanem az Önök kormánya, a feltételeket én fogom megszabni, mert én hiába kötöm meg az egyezményt, ha az egységeim nem mennek bele.” Emellett teljesen elfogadhatatlannak minősítette a kormány összetételét, nemhogy Nagy Imrét, de még Kovács Bélát sem ismerte el. A konszenzus reménytelennek tűnt. Ekkor Butkovszky Emánuel, a „Forradalmi Szövetség” vezetője telefonon kereste Ekremet. Előbb Deák őrnaggyal beszélt, aki arra kérte, hogy hasson valahogy a Széna téri küldöttek frontemberére, hogy fejezze már be a makacskodást, ne erővel próbálja a kérdést megoldani, mert ez kudarcra van ítélve a katonák képzettségével és technikai fölényével szemben. Butkovszky – hasonlóan a korábbi tárgyaláshoz – továbbra is a fegyverletétel mellett volt, és nyomatékosan felhívta Ekrem figyelmét, amennyiben ilyen magatartást tanúsít, a „Forradalmi Szövetség” semmiféle felelősséget nem vállal érte. Ekrem iránta sem mutatkozott barátságosabbnak: kijelentette, hogy semmilyen utasítást nem fogad el tőle, és semmi szüksége sincs a „Forradalmi Szövetségre”.

Mindezek ellenére – nem tudjuk, minek a hatására – Ekrem lehiggadt, és megkezdődött a tárgyalás konstruktív szakasza. Többórás vita után a felek elhatározták, hogy írásos megállapodást kötnek. Így készült el a 8 pontos Tüzet Szüntess Egyezmény az alábbi szöveggel:

„1. Budapest II. Széna téri földalatti felvonó területét a pf. 7015 alakulat csapatai 1956. október 29-én 02.00 óráig kiürítik és átadják azt rendelkezésének, illetve rendeltetésére.

2. Rádiónak és a sajtónak sem a szabadságharcosok, sem a pf. 7015 alakulat részéről adatokat nem szolgáltatunk, továbbá javaslatot teszünk, hogy valótlan híreket ne közöljenek.

3. Biztosítjuk a szovjet csapatok és honvédségi alakulatok szabad elvonulását, kivéve az ÁVH-t.

4. A nemzetközi és magyar Vöröskereszt által nyújtandó segítségképpen küldött javak átvételét korlátozás nélkül biztosítjuk. (Kivételt képez a fegyver, lőszer és a robbanóanyag.)

5. Megegyeztünk abban mindkét fél részéről, hogy egy-egy fő járőr párt indítunk a térképen megszabott vonalon. Úgy a szolgálat alatt, mint a szolgálat után kölcsönös garanciát vállalunk, hogy az egymás birtokában lévő fegyvereket és lőszert sem erőszakos, sem más egyéb formában egymástól el nem sajátítunk, illetve el sem veszünk és nem cserélünk.

6. A járőr párok kijelöléséért, eligazításáért a pf. 7015 alakulattól Nagy Imre [Nagyimre Imre] fhdgy. felelős, a szabadságharcosok részéről Ekrem Kemál alparancsnok felelős. A járőr katona tagja egyenruhában géppisztollyal, a szabadságharcosok tagja pedig polgári ruhában piros-fehér-zöld karszalaggal és géppisztollyal fog közlekedni.

7. A járőrök menetvonala: Széna térről kiindulva – Vérmező út – Várfok utca – Keleti Károly utca – Marczibányi tér – Lövőház utca – Fény utca – Retek utca – Várfok utca bezárólag. A 7-es számú katonai körzethez tartozó területre indítandó járőrök csak a 7-es számú katonai parancsnok jóváhagyása után indulhatnak.

8. Jelen szerződés mindkét fél részéről érvényben marad a rend teljes helyreállításáig. A szabadságharcos csoport fegyvereit, lőszerét, felsőbb szervek utasítására az akkori kijelölt alakulatnak fogja átadni.

Érvénybelépés ideje az aláírás pillanatától. Budapest, október 29-én.

Aláírók: Ekrem Kemál, Csecskán Sándor, Sessler Béla Ottó, illetőleg Kővágó Sándor alezredes, Tóth Béla százados, Deák Ferenc őrnagy.”

Ekkor, október 29-én a katonai vezetés – a kormány megkerülésével – döntő támadást tervezett a Széna tériek ellen, ám ez 30-án, a szovjet kivonuláskor elvesztette aktualitását.

Szintén 29-én Szőnyi István – volt parancsnokhelyettesként a Nagy Imre-beszéddel indokolva – a Szabad Népben kérte korábbi fegyvertársait a fegyverletételre.

A felkelők visszakapták a bázishelyüket, és már hajnalban közösen járőröztek a Bem laktanya katonáival. Ezzel értek véget a Széna tériek tűzszüneti tárgyalásai. A csoport ezután betagozódott az egységes Nemzetőrségbe, és a felkelők fő sérelme is megszűnt azzal, hogy ismét fegyverhez juthattak.

A Széna tériek a fegyverszünet idején

A szovjet–magyar katonai nyomás megszűnése után más felkelők is visszatértek a Széna térre, sőt nagyobb létszámban jelentkeztek új emberek, hogy részt vegyenek a rendfenntartásban. A fegyveres csoportokhoz való csatlakozás immár lényegesen csekélyebb veszéllyel járt: amellett, hogy a szovjet haderő ekkor már (legalábbis átmenetileg) nem fenyegetett, a kormányzat is elősegítette a jelentkezést. Még a rádióban, de utcai hangszórókkal is ilyen értelmű felhívásokat tettek közzé. A közeli Bem laktanyában is létrejött a Forradalmi Katonai Tanács, és a katonák immár közösen járőröztek a felkelőkkel, többen önként adtak fegyvereket a Széna térieknek.

A Széna téri nemzetőrség hatásköre – a honvédségi és a rendőrségi erőkkel összehangolva – Pest felé a Margit hídig, Óbuda felé a Lukács fürdőig, a budai részen a Városmajori templomig terjedt ki, de járőrözés folyt a Szilágyi Erzsébet fasoron is. A Budai Várban állítólag Szabó János parancsnoksága alatt 40-50 fő fegyverest helyeztek el, akiket a Széna térről élelmeztek.

Ekkoriban a II. kerületi pártház is a Széna tériek kezébe került. Bár október 28-án a pártközpontból utasítás érkezett a kerületi „elvtársakhoz” egy helyi munkás-zászlóalj megszervezésére, kiderült, hogy a kerületi rendőrkapitányság Kopácsi ezredestől ezzel ellenkező értelmű parancsot kapott. 30-án a tömeg létrával megrohamozta az épületet, a könyveket, a képeket, a zászlókat ledobálták és felgyújtották, betörték az ajtókat, ablakokat. A megérkező Széna téri parancsnokok – Szabó János, Ekrem Kemál – végül megfékezték a rongálást.

Október 30-án 11-kor a honvédekből, rendőrökből, felkelőkből álló 10-12 fős közös járőr leállította a Határőr-parancsnokság autóját a Vérmezőn, amelyben Kőrösi György (politikai csoportfőnök) és Szalva János (országos parancsnok) ezredesek voltak útban Münnich Ferenctől, a BM-ből a Manréza felé. Tagadni próbálták, hogy van náluk fegyver, de megmotozták őket, és lebuktak. „Ávós gyilkosok!” – a kiabálásra egyre nagyobb tömeg gyűlt össze, többen a kivégzésüket követelték.

A járőrök azonban sértetlenül Szabó bácsihoz vitték a határőrtiszteket, aki pedig négy fegyveres őrre bízva fogdába zárta őket („Nagy halak, vigyázzatok, ezek ezredesek!” ), de „ötpercenként huligánok jöttek fenyegetni” . Délután megjelent Bán Róbert is: „Ti voltatok a zöldávósok, ti lőttetek a Parlamentnél, ti gyilkoltátok a népet. Ezért majd felelni fogtok.” Kísérete megmotozta őket, de igazolványukat már előzőleg eldugták a lefolyóban.

Bánék elvitték Szalvát a határőr-parancsnokságra azzal, hogy ha egy órán belül nem érkeznek vissza, akkor a felkelők kivégzik Kőrösit. A Manrézán a parancsnokság és a Széna tériek együttműködésben állapodtak meg, és Kőrösiért eljöttek a tiszttársai.

Ugyanezen a napon, délután Nógrádi Kálmán kutató mérnököt is elfogták, és bekísérték. Szabó János megígérte, hogy szabadon engedi, ha fegyvert szerez a felkelőknek. „Kritikus helyzetbe kerültem, mert a felkelők túszként akartak ott tartani, ugyanis az igazolványomból megállapították, hogy kinek vagyok a fia.” (Édesapja Nógrádi Sándor altábornagy, a KV tagja volt.) „Kényszerűségemben elfogadtam a felkelők ajánlatát.” Felhívta a Távközlési Kutató Intézet munkástanácsának elnökét, és a rendészeti osztályvezető jelenlétében négy géppisztolyt átadott, amikor három felkelővel odament. Ezután Nógrádit a Május 1. mozihoz kísérték, és szabadon engedték.

Szintén 30-án mintegy 30 katonaruhába öltözött, Pécsről érkezett ÁVH-st is letartóztattak a felkelők a Széna téren. Először azt mondták magukról, hogy rendőrök, de mivel nem tudtak semmilyen igazolványt felmutatni, egyértelművé vált, hogy államvédelmisták, márpedig e szervezet leszerelését már a rádió is közölte. A foglyokat a földalatti építkezés épületének kultúrtermében helyezték el, és szidalmazták őket, de voltak csitító hangok is. A megérkező Szabó bácsi korholni kezdte őket, hogy „miért mertek fegyvert fogni a magyar népre” . Később kijelentette: mindenkit haza fognak engedni. Minthogy nem találtak náluk fegyvert (mert már Érden a katonák elvették tőlük), látja, nem harcolni jöttek ellenük. Kérte is, hogy ne fogjanak fegyvert a felkelőkre, hiszen azok munkások, dolgozók. Ezután kezdték összeírni, ki a pesti, aki tud magának szerezni polgári ruhát, és 24 órán belül mindenkit elengedtek. Állítólag közülük öten-hatan be is álltak a csoportba.

A sok új jelentkező közül kiemelkedő jelentőségűvé vált a Széna téri csoport történetében Sillay Rudolf gépkocsivezető és Szilágyi Zoltán vasesztergályos csatlakozása. Sillay október 26-ától gyógyszert szállított a kórházaknak. 30-án a János kórházból visszafelé a Széna téren a fegyveresek feltartóztatták, és az autójának átadására szólították fel. Minthogy erre nem volt hajlandó, fuvarozni kellett őket. Éjszaka a Vöröshadsereg útján (Hűvösvölgy közelében) lévő ÁVH-s nyomdájához mentek. Előzőleg ugyanis két ÁVH-s tiszt kereste fel Szabó Jánost, és felkelőket kértek a feletteseik által cserbenhagyott és így szinte védtelenül maradt, ám komoly értékeket őrző objektumuk megvédésére. Az őrséget adó ÁVH-s sorkatonák átadták fegyvereiket, de távozni nem akartak, mert azt túlságosan kockázatosnak vélték. Sillay felajánlotta, hogy ott a nyomdában készít számukra „civil” igazolványt. „Ekkor az itt velem jöttek előtt felfedtem katonai múltamat, elmondtam, hogy tart. szds. vagyok, és én jártas vagyok ezekben a dolgokban. Így ők elismertek parancsnokuknak. Kineveztem a nyomda új őrségét a velem jöttekből, mivel értesültem az ott lévő nyomdavezetőtől, milyen hatalmas összeg, illetve érték van ebben az objektumban.” Szabó bácsi valamelyik helyettesétől telefonon kapott utasítás értelmében 5000 db igazolványt és egy körbélyegzőt készíttetett a csoportnak. Az igazolvány általa fogalmazott szövege: „XY. a Széna téri Szabadságharcos Fegyveres Csoport tagja.” A bélyegzőn: „Széna téri Szabadságharcos Csoport.” A munka 31-én délelőttre készült el. A Széna téren elnyerte Szabó bizalmát, különösen azután, hogy elmondta: a páncélos tisztiiskola tanára volt, s ígéretet tett arra, hogy meg fogja teremteni a csoportnál a katonai fegyelmet.

Szilágyi Zoltán 28–29-én először csak szemlélődött a Széna téren, majd – miután észlelte a szervezetlenséget – úgy döntött, hogy csatlakozik hozzájuk. Egyenruhát szerzett, századosnak mutatkozott be (a három csillagot ő varrta fel), és határozott fellépésével kivívta a vezetők bizalmát.

Ebben az időben több nyugati (angol, amerikai, francia, német, osztrák) újságíró kereste fel a Széna térieket. Végigjárták a körzetüket, felvételeket és interjúkat készítettek. Szabó János, Bán, Ekrem és Fónay kísérgette őket.

Az új helyzet, a Nemzetőrség megalakulása, a Nemzeti Bizottmány és a jelenlévő katonák nyomása egyaránt szerepet játszott abban, hogy a csoportot katonai mintára kellett átszervezni. Először ismét a parancsnoki kar megválasztására került sor. Az egész egység főparancsnokává természetesen Szabó Jánost jelölték, ezt a jelenlevők örömfelkiáltással fogadták. Legbefolyásosabb helyettese továbbra is Bán és Ekrem maradt, ők a korábbi feladataikat látták el a továbbiakban is. Alparancsnok lett Fónay Jenő, ifj. Németh Bálint és Takács Béla. Fónay megbízást kapott más budapesti csoportok közötti összeköttetés, együttműködés megteremtésére. „Azért esett rá a választás, mert értelmes ember volt, határozott volt és a hídnál is tevékenykedett” – vallotta Bán Róbert. E feladatot Fónay végül is csak igen csekély mértékben teljesítette. Németh-et a gazdasági ügyek irányításával bízták meg (október 27-től 29-ig a Manrézában volt fogságban, mert a rendőrök a Rózsadombon előállították). Takács Béla – aki október 27-én csatlakozott a csoporthoz, de két napig őt is fogva tartották – egészségügyi részleg élére került.

Törzsparancsnokságra Sillay Rudolf kapott megbízást, Kiss Béla főhadnagy volt az állandó segítője (aki korábban valószínűleg politikai tiszt volt). Ők Szabó bácsi közvetlen tanácsadóiként maradtak a parancsnokságon. „Véleményem szerint Szabó bácsi azért tartott maga mellett, mivel bennem mint régi horthysta katonatisztben jobban megbízott, mint a demokratikus hadsereg tisztjeiben” – vallotta később Sillay. Ez igaz lehet akkor is, ha Szabó János a legkevésbé sem kívánta a Horthy-rendszer restaurációját.

A Széna tériek külső kapcsolatai

A megváltozott politikai helyzetben a fegyveres testületek és a jelentősebb felkelőcsoportok egyaránt szükségesnek tartották, hogy kialakítsák az együttműködés kereteit. A Széna tériek – mint láttuk – legelőször a közeli Bem laktanya-beliekkel léptek szövetségre, majd felvették a kapcsolatot a körzetükhöz tartozó Petőfi Politikai Katonai Akadémiával és a Határőr-parancsnoksággal (Manréza) is.

A Petőfi Sándor Katonai Politikai Akadémiára 28-án érkezett az az utasítás, hogy meg kell szervezni a kerületi munkás-zászlóaljat, vagyis támogatni kell a Széna térieket. Ez nehéz helyzetbe hozta a katonákat, hiszen – mint emlékszünk – mindössze egy nappal ezelőtt támadták meg a felkelőket, amelynek következtében többen is meghaltak. Az egyik tiszt nem is titkolta felháborodását: „A következő napon »kiderült«, hogy a fasiszták nem fasiszták, hogy a felkelők »hazafiak«, akik jogos követelésekért fogtak fegyvert, és ezen a címen öldösik az ÁVO tagjait.”

A Széna tériekkel történő együttműködés kidolgozásával az Akadémia vezetői Munk Károly századost bízták meg, akit 29-én a Nemzeti Bizottmányba is beválasztottak. A katonák küldöttsége október 30-án látogatta meg a felkelők bázisát, de az „igazi” tárgyalás az Akadémián, a Vöröshadsereg útján kezdődött. Pesti ezredes vezetésével öt politikai tisztből álló bizottság kereste az együttműködés lehetőségeit a felkelőket képviselő Ekremmel és két társával. Előbb azonban tisztában akartak lenni szándékaikkal, politikai elképzeléseikkel. Először azt firtatták, hogy mi a felkelők elképzelése a reprivatizációról. „Épeszű magyar ember [a tulajdonviszonyok] visszaállítását nem akarja, és a Széna tériek jó része dolgozó munkás ember, a háború előtti rendszert nem kívánja forradalommal visszaállítani, mert ez az eddig elért szocialista vívmányok megdöntéséhez vezetne” – válaszolt Ekrem. A következő kérdés az MDP megítélésére irányult, erre a felkelők küldöttségének vezetője kitérő választ adott: „Erről nem tudok véleményt formálni, ez a magyar dolgozó nép ügye, én pedig a kommunista Jugoszláviának vagyok az állampolgára, ez magyar belügy.” Ezután merült fel a Szovjetunióval való kapcsolat jövője. A felkelők annak a reményüknek adtak hangot, hogy baráti viszony teremtődik a két ország között, egyenlőségi alapon. Ezután kezdődött el a tényleges tárgyalás, amelynek alapját voltaképpen a Tüzet szüntess! Bem laktanya-beli egyezség képezte. Ekremék ígéretet tettek, hogy a „Petőfi-alakulatok” szabadon mozoghatnak a Széna téren, majd felosztották az ellenőrizendő területeket.

A Nemzeti Bizottmány és a felkelők

A Nemzeti Bizottmány (amelynek tagjai között – mint láttuk – Széna téri felkelők is voltak) a II. kerületben Dudás József nélkül kezdte meg működését. Ez a szervezet, amely az egész ország forradalmárainak egységbe szervezését tűzte ki célul, valójában csak ebben a kerületben funkcionált: sikeresen átvette a szétzilálódott közigazgatás szerepét. Elnöke Pásztor Tamás (volt kisgazdapárti képviselő), titkára dr. Kovács Zoltán (a Nemzeti Parasztpárt volt tagja, korábban pénzügyőri tisztviselő, 1956-ban segédmunkás) lett.

Seifert Tibor (volt tisztviselő) akit Pásztor Tamásék – saját kérésére – megtettek a kerület katonai parancsnokává, október 30-án csatlakozott a szervezethez. A rend fenntartása érdekében Seifert felvette a kapcsolatot Kővágó alezredessel, a Bem laktanya parancsnokával, Németh Imre rendőr századossal, a kerületi rendőrkapitánnyal és Szabó Jánossal, a Széna téri felkelők parancsnokával.

Ezt követően hozzálátott fő célja megvalósításához: az összes kerületi egységet az irányítása alá akarta vonni. Magabiztos fellépésével, utasításaival, a tekintélyes Bizottmány támogatásával meggyőző vezetőnek mutatkozott. Sikeréhez hozzájárult az is, hogy a katonai és rendőrségi főtisztek – a diktatúrában betöltött szerepük miatt – saját beosztottaik és a tömegek előtt egyaránt hiteltelenné váltak. Igazolványokat is csak a Bizottmánytól szerezhettek. Seifert egyébként nem ismerte el a kerületben – a Petőfi Akadémián és a rendőrkapitányságon – már működő két nemzetőrséget. Önbizalmát növelhette az is, hogy egyes parancsnokok magukra hagyták a honvédeket, akik hozzá fordultak segítségért.

A sikerek fokozták Seifert ambícióit. Előbb Butkovszky Emánuel jóváhagyásával átvette a III. kerület katonai irányítását, majd összehívta a szomszédos körzetek parancsnokait (Kővágó Sándort, Németh Imrét, Szabó Jánost, Ekrem Kemált, valamint a III. kerületi nemzetőrparancsnokot), és közölte velük, hogy ő a II. kerület katonai parancsnoka, de diszponál az egész budai oldal fegyveresei felett is. (Ez utóbbi teljesen nélkülözte a realitásokat.)

Szabó bácsi – noha a Bizottmány tagjául választották – az alakuló ülés után már csak felkelő-parancsnoki minőségében járt a Frankel Leó utcában, nem tartotta magát a szervezet tagjának. A felkelők érdekében járt közben, innen kapta a fegyverviselési engedélyeket, bizottmányi igazolásokat. Emellett meleg ételt kért, és némi pénzt is, hogy segíthessenek családtagjaiknak. Seifert közreműködött a konyha felállításában, de a pénzbeli juttatásra a Bizottmánynak nem volt módja.

Seifert 31-én a Széna téren akarta megkeresni Szabót, de csak egyik helyettesét, Bán Róbert műszerészt találta ott. Kerületi parancsnokként mutatkozott be, és ordítva utasította Bánt, hogy tartson rendet (mert azt hallotta, hogy még mindig nem szüntették be a céltalan lövöldözést), tegyen jelentést egy órán belül a létszámról, fegyverzetről. Azt is követelte, hogy szereljék le a nem katonaviselteket, mivel azok rendbontók. Mivel Bán nem teljesítette a parancsot, 1-jén délben ismét magából kikelve vonta felelősségre, majd este magához kérette Szabót és őt is.

November 1-jén este a Széna téri vezetők eleget téve Seifert utasításának, megjelentek a Bizottmány irodájában. Éppen ekkor kapta meg „a forradalomban szerzett érdemeiért” a tartalékos tizedes Seifert a Bizottmány vezetőitől az alezredesi rendfokozatot. A bizottmányi tagok gratuláltak az előléptetéshez, előkerültek a poharak, és az ünnepi hangulatban megkínálták likőrrel, kávéval a megérkező felkelőket is, személy szerint Szabó Jánost és Bán Róbertet, Kiss Béla főhadnagyot, valamint Vasvári Ottót. Seifert azonnal utasította Vasvárit, hogy hozzon neki egy vadonatúj egyenruhát alezredesi rendfokozattal, de Bán ennek ellenszegült, és nem engedte el társát.

A megszólítás kérdése is szóba került: az elvtárs semmi esetre sem jó, a bajtárs sem eléggé („mert nem vagyunk bajban” ), legmegfelelőbbnek az úr hangzását tartották.

Végül kiderült, hogy a Bizottmány Dudás kezdeményezésére másnap reggelre szemlét tervez a Széna téren, a honvédség, a rendőrség, a nemzetőrség részvételével. Dudás töretlenül nagy tekintélynek örvendett a II. kerületben, Pásztor, Kovács és Seifert egyetértett abban, hogy elvárásait minden körülmények között a legmagasabb szinten kell teljesíteni. Seifert parancsot adott Szabó Jánosnak, hogy felkelőit készítse fel erre, Kiss Bélát pedig arra utasította, hogy vegye fel a kapcsolatot az I., II., III. kerületi összes csoporttal, és teremtse meg az összeköttetéseket is, hogy a parancsokat zökkenőmentesen lehessen továbbítani. Ám az óriási előkészület hiábavalónak bizonyult, mert a szemle – Dudás elfoglaltsága miatt – elmaradt.

Dudást egyébként a Széna tériek – talán egyedüliként az összes jelentősebb fővárosi felkelőcsoportok közül – mindvégig nagyra becsülték. A „közlegények” közül többen úgy tudták, hogy közvetlenül ő (is) irányítja a csoportot, mások a korábbi szónoklata miatt tisztelték, a vezetők a nemzetőrségi gyűléseken rendre kiálltak mellette. Szőnyi István volt parancsnokhelyettes így írt: Budai szabadságharcosok! „…a már nélkülözhetetlen egységnek érdekében csatlakoznunk kell a Dudás József vezetése alatt álló Magyar Nemzeti Forradalmi Bizottmányhoz.”

Ellentmondóak a források arra vonatkozóan, hogy a Nemzeti Bizottmány tényleges irányítást gyakorolt-e a felkelők felett. A legellentétesebb vélemények közül – Szabó János elfogadta felettes parancsnokának Seifertet; a Bizottmány nem rendelkezett Szabó bácsi csoportjával – a fegyverszüneti időszakon belül az előbbi közelebb jár az igazsághoz.

A felkelők utalásai azt sugallják, hogy Szabó – Bán Róberttel ellentétben – készségesen együttműködött a Bizottmánnyal. Egyes vélemények szerint Szabó nagyon is respektálta Dudást (aki egyébként – bár többen hivatkoznak rá – a Bizottmány alakuló gyűlése után már nem járt többet a Széna téren, de a Frankel Leó utcában sem), és ezért hajtotta végre Seifert parancsait. Dudás és Seifert viszont arról panaszkodtak, hogy Szabó bácsit és csoportját képtelenség volt engedelmességre bírni. A felkelők verziója a hitelesebb: a legveszélyesebb időszakot végigküzdő harcosok – és főleg Szabó János – érthetetlen nyugalommal tűrték, hogy ordítozva parancsolgassanak nekik.

Szabó bácsinak csak a forradalom leverése után alakult ki a szervezettel szembeni ellenérzése. Plebejus öntudattal azt nehezményezte, hogy a külföldi küldeményeket maguk között osztották el. Ez előfordulhatott, de a lakosság összességében mégis meg volt elégedve a Bizottmány szociális téren mutatott teljesítményével. Szabó emellett több ehhez hasonló véleményt fogalmazott meg: „Akkor, amikor Budapest utcáin magyar vér folyt, ők nem a néppel voltak, hanem a dolgozószobáikban ültek, a horthysta rendszer visszaállítására szőttek terveket, és a miniszteri tárcákon veszekedtek.” A Horthy-rendszer restaurációjára a Bizottmány vezetői közül nyilvánvalóan egyikük sem törekedett. Hogy csak az egyéni karriervágyuk motiválta volna őket, az túlzás. Ők többségükben kisgazdapártiak voltak, és Szabó szerint nem korrekt módon törekedtek a pártjuk győzelmére az elkövetkezendő választáson.

Ekkoriban a Széna téren és a Maros utcában is megjelentek a pártok képviselői, akiket Szabó két helyettese, Ekrem és Bán egyaránt leplezetlen ellenszenvvel fogadott. Ekrem szerint a jövevények különböző követelésekkel álltak elő (például fegyveres kíséretet, gépkocsit kértek). „Annyira felidegesítettek, hogy őrséget szólítottam oda, és ezeknek a küldötteknek megmondtam, hogy akkor, amikor Budapest területén hős fiatalok, polgári és katonai egyének vére folyt, és erre fel jönnek most ők, hogy az eseményekből maguknak vezető funkciókat kovácsoljanak, és pecsenyéjüket sütögessék, és ezen jár az eszük, nemhogy segítenének a zűrzavarban a rendet helyreállítani, majd rámutattam a szobában tartózkodó fegyveresekre és a parancsnokokra, hogy ezek a szabadságharcosok nem azért vettek kezükbe fegyvert, hogy majd funkciókat és vezető állásokat szerezzenek maguknak, hanem hogy lehetőség szerint megőrizzék a környék rendjét, és a rend helyreálltával mindnyájan visszatérünk a termelőmunka padjaihoz. Ezután az őrséggel kivezettettem őket.”

Bántól azt kérték, hogy az FKgP részére biztosítson egy helyiséget, pecsételje le a kiutalást. „Ezt én megtagadtam azzal, hogy semmiféle pártot nem akarok.” Ugyanígy elutasította az SZDP és Mindszentyék kérését is.

ÁVH-sok a Maros utcai fogságban


A Kormányőrség Maros utcai laktanyája (a volt Dzserdzsinszkij iskola) már a forradalom első napjaiban is a tömegek támadásának az egyik célpontja lett. 24-én a politikai foglyok szabadon bocsátását követelték, mire Virág alezredes-parancsnok hármat szabadon engedett. (Nem tudjuk, volt-e több politikai is.)

26-án a felkelők támadásra készültek, de az épület előtt két harckocsi szétkergette őket. 28-án újabb támadás fenyegetett, és ez az eddigieknél veszélyesebbnek bizonyult, ugyanis a felkelők az objektumon belül is szövetségesekre leltek, elsősorban Szabó András tanácstag személyében, akit korábban kizártak a pártból, s aki állítólag 29-én a Széna téren több száz fő előtt beszédet tartott, és a népi demokratikus államrend és a szovjet csapatok elleni harcra buzdított.

30-án Adorján Gyula alezredes, a laktanya új parancsnoka is belátta, hogy nincs értelme az ellenállásnak, és kiadta az utasítást az állomány lefegyverzésére. A Bem laktanyából kértek katonákat a laktanya és a 90-120 lefegyverzett kormányőr őrzésére, ők garantálták a személyes biztonságukat. 31-én több egység katonáival, harckocsijaival együtt jött jó néhány Széna téri felkelő is. Vezetőjük (Szabó János vagy Bán Róbert) arra fordította leginkább a figyelmét, hogy az objektum elfoglalása incidens nélkül folyjon le: a kormányőröket gépkocsikkal a DISZ Központi Vezetőségének Böszörményi úti épületébe szállították át három páncélos fedezetével.

A fegyverszüneti időszakban szinte valamennyi budapesti felkelőcsoport „különleges osztagai” akcióba léptek, hogy összegyűjtsék és később bíróság elé állítsák a Rákosi-rendszer fő vétkeseinek tartott államvédelmistákat és pártfunkcionáriusokat. Az összes csoport közül messzemenőkig legnagyobb létszámban ezt a feladatot Szabó bácsiék végezték, és ez az előállított „elvtársak” számszerűségében és magas pozícióikban is megmutatkozott. Tudomásunk szerint összesen mintegy 150 fogoly került a Maros utcába (ez több mint két és félszerese a corvinisták foglyainak), köztük Marosán György, Nagy Dániel, Farkas Mihályné. (Kőrösi György és Szalva János határőrtiszteket és Nógrádi Kálmánt még a Széna téren őrizték.) Ott volt a későbbi megtorlások három nyomozója, Kása Tibor, Sándor József századosok és Szalma József őrnagy is (a már említett Muzserák Józsefen és a Fő utcaiaknak átadott Galambos Istvánon kívül).

Nem minden foglyot a felkelők szállítottak be. Többen rádiófelhívásra vagy anélkül, önként jelentkeztek. Sőt, közülük állítólag néhányan csatlakozni akartak a felkelőkhöz, fegyvert is kértek. A Fő utcai ügyészség emberei – nem tudjuk ügyészek-e vagy Butkovszky beosztottjai – Szabó János hívására a Maros utcában felülvizsgálták a jelentkezőket, és ha úgy látták helyesnek, beszállíttatták az intézményükbe, vagy szabadon engedték őket. Lehetséges, hogy egyes esetekben a Nemzeti Bizottmány döntött.

A Maros utcában a foglyokat kihallgatták: mikortól meddig volt az ÁVH tagja? Milyen beosztásban dolgozott? Jelenleg hol dolgozik, mekkora a jövedelme? Részt vett-e a fegyveres harcokban? Hová tette a fegyverét? A pártfunkcionáriusoknál szóba került, hogy az illető mikor és meggyőződésből lépett-e be a pártba. A felkelők között volt, aki kommunistának vallotta magát, és kijelentette, hogy a harc nem is a kommunisták ellen folyik. Erre az egyik parancsnok megjegyezte: „Mi nem is nyúlunk a párthoz, az úgyis szét fog hullani, mint a buborék.” A Maros utcai laktanya korábbi beosztottjaitól azt akarták megtudni, hogy volt-e kivégzés ott a Rákosi-érában. Sillay többször ellenőrizte a kihallgatásokat. „Az elfogott és önként jelentkező államvédelmisták helyzetét illetően az volt az álláspontunk, hogy aki túlságosan exponálta magát a Rákosi-rendszer mellett, azt átadjuk az ügyészségnek.”

Bár egyes adatokban felmerül, hogy a Maros utcában a felkelők kivégezték foglyaikat, egyértelműen leszögezhető, hogy egyetlen ilyen eset sem fordult elő. Nyilvánvalóan többen is hajlottak volna a leszámolásokra, de a vezetés (amely ebben egységes volt) elég erősnek bizonyult ahhoz, hogy megakadályozza az önbíráskodásokat, így inkább csak a fenyegetőzés volt a jellemző. Kiss Béla főhadnagy minden fogollyal barátságosan elbeszélgetett, kizavarta az oda be nem osztott felkelőket. Főleg Szabó és Bán Róbert arra törekedett, hogy indokolatlanul senkit se tartsanak fogva. Így hamarosan távozhattak a már régen leszerelt államvédelmisták.

Két foglyot azonban mégis sokat gyötörtek: Lantos Mihály ÁVH-s elhárítótisztet és a felkelők által jól ismert Besenyei Lajos csolnoki egészségügyi őrmestert („Professzor”).

Néhányan a rossz körülményekre panaszkodtak: a zsúfoltságra, arra, hogy a hidegben nem mindenkinek jutott takaró és az éjjeli zaklatásokra. A foglyokkal különböző munkákat végeztettek: sepregettek, konyhán vagy pince melletti garázsban dolgoztak. Külföldi (német, francia, angol, amerikai) újságírók is megtekinthették, lefényképezték őket. Tolmács segítségével elbeszélgettek a foglyokkal, és ők is hangsúlyozták, hogy sokkal szerencsésebb helyzetben vannak, mint a Rákosi-rendszer rabjai.

A Széna tériek és a szovjet intervenció

Ismeretes, hogy a szovjet hadsereg második intervenciója november 4-én vette kezdetét. A hadműveleti tervek alapján Gorbunov ezredes vezetésével ismét a 128. lövész-gárdahadosztály feladata volt Buda elfoglalása (Moszkva tér, Gellérthegy, laktanyák megszállása) és az, hogy ne engedje be Nyugatról a magyar katonai erőket.

November 4-én fél öt körül a parancsnokság riadóztatta a Maros utcában a nemzetőröket: szovjet páncélos hadoszlopok közelednek Kelenföld felől.

Sillay Rudolf, aki ágyúzásra ébredt, majd hallotta Nagy Imre rádiószózatát, így emlékezett vissza: „…én azonnal felmértem a helyzetet. Megállapítottam, hogy a Maros utcában lévő laktanya védelmi célra nem alkalmas. Így a laktanyában lévő három századot különböző helyre vezényeltem, és helyeztem biztonságba.” Eszerint a bányászbrigád helyett 3-án új századot szerveztek, amelyet Sillay a Vérmezőnél lévő iskolához küldött, hogy védelmi állást foglaljon el. A II. századot a Déli pályaudvarhoz, a harmadikat (részben a Gerő-villa őrségéből) a Fogaskerekű alsó végállomásához vezényelte. A fegyvereseknek olyan parancsot adott, hogy amíg más utasítást nem kapnak, ne bocsátkozzanak harcba. A laktanyában csak az egészségügyi részleg és a konyha maradt. Kiss Béla segítségére volt a laktanya kiürítésében, a lőszer kiosztásában.

Sillay a tevékenységéről jelentést küldött a Várban lévő alegységnél éjszakázó Szabó Jánosnak. A főparancsnokság azt válaszolta, hogy informálódik, s majd kiadja a további parancsokat. A Maros utcába visszatérve Görgényi Dániel vezérőrnagy telefonon olyan utasítást adott, hogy a csoportja tegye le a fegyvert. Szabót ez mérhetetlenül feldühítette, és kijelentette, hogy erről szó sem lehet.

Ezután beszédet intézett a Széna tériekhez: „Magyarok vagyunk, nem hagyjuk szabadságunkat, a szovjet csapatokkal nem ilyen megállapodást kötöttünk.” Majd elénekeltette a Himnuszt, és kijelentette: „Mindenkinek az utolsó csepp vérig harcolni kell.” A felmerülő kérdésekre ilyen válaszokat adott: „Nem tudja, mi hogyan alakul, egyelőre irtsuk a ruszkikat.” „Nem kell a kommunistákat kímélni, [...] haza kell őket vágni.” Autóba szállt, hogy ellenőrizze a kivezényelt századokat (más forrás szerint a XII. kerületi tanácsházától a Margit hídig lévő felkelőket készültségbe helyezte), Sillayt azzal bízta meg, hogy a Széna téri földalatti építkezés egyik irodájából irányítsa az egységet, és ismét ez lett a csoport központi bázisa. Itt Ekrem Kemál már hajnalban szintén elrendelte a riadót, mivel ő is hallotta Nagy Imre felhívását, és azt úgy értelmezte, hogy „minden magyar embert ellenállásra szólított fel” .

A Déli pályaudvarhoz éppen megérkeztek a szovjet erők, erre Szabó a II. századnak kiadta a tűzparancsot, és állítólag felállt az egyik barikádkocsi tetejére, és géppisztolyát megcsókolva megesküdött, hogy fegyverrel a kezében fog meghalni, de nem adja meg magát.

Ezalatt Szilágyi Zoltán kíséretével a II. kerületi rendőrkapitányságra ment, hogy a rendőröket elhívja harcolni. Ezt ők nem vállalták (Szilágyi ezért gyáváknak minősítette őket), de a fegyvereiket átadták.

A szovjet erők a reggeli-délelőtti órákban csaknem sértetlenül vonultak át a Déli pályaudvaron. Ám öt katona leugrott az egyik harci járműről, őket rögtön célba vették. A vagonokhoz rohantak, hogy elrejtőzzenek. A civil fegyveresek azonban továbbra is lőttek rájuk, illetőleg kézigránátot dobtak a rejtekhelyükhöz, amíg a szovjet katonák halálos sebeket nem kaptak. Néhány órával később az Alkotás utcában egy szovjet harckocsioszlop után haladó generátoros autóra az egyik házból benzines palackot dobtak, emiatt két-három katona megégett.

Ezalatt a III. század a Fogaskerekű alsó végállomásánál tétlenkedett. A terv az volt velük, hogy csak a Moszkva tér felé közeledő kisebb egységgel veszik fel a harcot, a nagyobb csapatot átengedik, hogy azt majd a Moszkva téren másik két Maros utcai századdal és a Széna tériekkel bekerítsék. De nem jött arra semmilyen szovjet egység. A frissen alakított század (amelyet Sillay a Vérmezőn állított fel) tevékenységéről nincs semmilyen adatunk. Legvalószínűbb, hogy e nemzetőrök a Déli pályaudvarhoz vonultak, és ők is ott próbálták feltartóztatni a szovjet páncélosokat.

Dél körül a Maros utcai parancsnokságnál jelentkezett Antal Ferenc katonatiszt. Megbízatásáról így emlékezett viszsza: „Délelőtt – 4-én – kapcsolatot teremtettem több elvtárssal. [...] Megkezdtük a szovjet csapatok tájékoztatását. Tekintettel arra, hogy a Moszkva tér környékén lakom, olyan megbízást kaptam, hogy derítsem fel a Szabó-csoport erejét, és adjak erről megfelelő tájékoztatást. [...] Szabó bácsit kerestem, és mondtam, hogy a Kiliánból jövök. Azonnal azt kérdezte tőlem, hogy mi újság, és rögtön körülfogtak az emberek, és érdeklődtek. Szabó azt kérdezte tőlem, tudom-e a Kilián laktanyában Maléter telefonszámát. Mondtam, hogy igen, és közöltem is vele. Úgy látszik ezzel akartak ellenőrizni. [...] A cél az volt, hogy szétzüllesszem a csoportot, megijesszem őket. Ez sikerült is. [...] A felderítés után azonnal tájékoztatást adtam Tulipán őrnagynak. [...] Este érintkezésbe léptem telefonon a kormány egyik tagjával, és azt javasoltam, ha lehetséges, egyes háztömbök ellen rohamosztagot vezessünk be, kiemelve a házakat.”

Nem Antal Ferenc aknamunkája, hanem a szovjet páncélosok tömeges megjelenése miatt a Maros utcai bázist immár teljesen ki kellett üríteni, ami a pincében tartózkodó foglyok miatt nem volt egyszerű feladat, még akkor sem, ha számuk ekkorra már 25–30 főre csökkent, miután a többieket szabadon engedték vagy a Fő utcába szállították át. A szovjetek közeledésére kapkodás lett úrrá az őrségen, és durván becsmérelve fenyegették a foglyokat: „Kutyák, most megdöglötök. Bejöttek a barátaitok, de innen ti nem mentek ki.” Egyik szemtanú szerint éles vita alakult ki a felkelők között az ÁVH-sok, pártfunkcionáriusok sorsáról. Szabó János és Szilágyi Zoltán azt kezdeményezte, hogy a foglyok is fogjanak fegyvert a „szovjet imperializmus” ellen. A délutáni-esti órákban átvitték őket a Széna téri földalatti építkezés épületéhez, ahol még ezen a napon szabadultak – lehetséges, hogy néhányuk csatlakozott az ellenállókhoz.

A Széna térre öt menetben beérkező szovjet erők csak a délutáni órákban ütköztek nagyobb ellenállásba. A földalatti tornyánál már hajnalban géppuskaállást rendeztek be homokzsákokkal. Vimi Tivadar százados a munkásszállóval szembeni házban jelölt ki tüzelőállást a Széna téri rajoknak. Köztük volt nyolc Bem laktanya-beli katona is, akik az előző nap csatlakoztak a Széna tériekhez. A tatai lövésziskola tisztjei és hallgatói – akiket „rendteremtésre” még október 24-én teljes harckészültségben vezényeltek fel, majd járőrszolgálatot teljesítettek – ekkor indultak vissza, de a Széna téren megállították őket: a szovjetek mindjárt ideérkeznek, már lövik végig az utcákat. Ekkor a Mártírok útja egyik bérházába tessékelték be őket, majd ők is részt vettek az ellenállásban. A Tárogató úti SZOT-iskolából is csatlakozott 10-15 fiatal, akiket a tisztparancsnokok végképp nem tudtak visszatartani.

A lakók közül is többen kértek fegyvert. Ekrem a Vertesz gyárba, majd a II. kerületi pártházba vonult egy tucatnyi fegyveressel. A reggeli órákban a Maros utcaiaktól kb. 200 fegyveres jött, és 30-30 fős golyószórós, géppuskás szakaszokban elhelyezkedtek a Mártírok útján, a bérházak tetején. Szilágyi Zoltán százada egy részét a Budavár étterem épületébe, a II. emeletre vezényelte. A többi szinten Tolnai (Till) Antal rendezkedett be fegyvereseivel, később megjelent Ekrem is. Feladatuk az volt, hogy az Ostrom utcát védjék. Délelőtt több száz civil jelentkezett beosztásra „Budapest védelmére” . A MÁVAUT garázsában több dolgozó is fegyvert fogott. Pesthidegkútról megérkezett a Köteles Lajos vezette nemzetőri csoport egy része is, miután a Széna tériek telefonon kértek segítséget tőlük. A kora délutáni órákban megérkezett a Fogaskerekűnél addig tétlenkedő III. század is. Összesen mintegy ezer ellenálló lehetett a Széna téri épületekben és a közvetlen környékén. A Budavárban is mintegy harminc Széna téri felkelő készült támogatást nyújtani az ottani védelmet ellátó civil fegyvereseknek, elsősorban egyetemistáknak. Vimi százados parancsa értelmében a felkelők a harcot nem kezdeményezhették, csak visszalőhettek. Ezt a nap első felében még betartották. Szabó bácsi pedig azt az utasítást adta, hogy a harckocsikat ne lőjék, csak a gyalogosokkal vegyék fel a harcot.

Valószínűleg kideríthetetlen, hogy kik, honnan kezdték meg a tüzelést, de hirtelen az egész téren nagy lövöldözés támadt. A Széna téri házakból, azok tetejéről össztűz zúdult a szovjet erőkre. A páncélosokban a felkelők valószínűleg még a benzines palackokkal sem tudtak kárt tenni, a motorkerékpárosokat viszont kilőtték, Szabó János is eltalálta az egyiküket, amely a Budavár vendéglő előtt haladt el. A szovjetek a harckocsik ágyúival, géppuskáival viszonozták a tüzet. Ennek áldozatul esett a békásmegyeri Herhoff György és az egyik Ausztriából érkező felkelő a III. századból.

A szovjetek a harc szünetében rádión megadásra szólították fel a védőket: senkinek nem lesz bántódása, ha leteszik a fegyvert. Szabó bácsi a tér közepén kérdezte meg harcosaitól, hogy elfogadják-e az ajánlatot. A nemzetőrök általános véleménye az volt, hogy nem szabad behódolni. Meggyőződésüket fokozta egy azonosítatlan, 30 éves, állítólag csehszlovák származású nő, aki angol és amerikai újságírókra utalva azzal hatott buzdítólag, hogy Kéthly Anna külföldre távozott segítségért, és csak az ENSZ-csapatok megérkezéséig kell kitartani, amely legkésőbb három napon belül várható.

Ezt követően a szovjetek megkezdték az óriási pusztítást előidéző aknatámadást, amellyel szemben a felkelőknek semmilyen ellenszerük nem volt, annál is kevésbé, mivel az aknavetőket a Gellérthegyről működtették. A Vertesz gyárba becsapódva négy embert azonnal megölt. Az ellenállók nagy része szétszéledt, elbújt, de a tisztek már a tűzharc idején elhagyták a csoportot. Sillay szerint: „…amikor a Széna téren, a Maros utcában [...] az egységek az utasításomra a hadállásokat elfoglalták, az addig hangos parancsnokok eltűntek.”

Ha hihetünk egy szovjet szemtanú visszaemlékezésének, a megszálló erők – a látszat ellenére – nem könyvelték el átütő sikernek a november 4-ei hadműveleteket: „A 128. lövészhadosztály alakulatainak azok a kísérletei, amelyek a Moszkva tér, a Budai Vár és a Gellérthegy déli térségéhez közel fekvő lakóterületek bevételére irányultak, az erős ellenállás miatt kudarcba fulladtak.” „A városban az ellenállásnak két góca maradt: a Corvin közi filmszínház és Buda nyugati részén a Moszkva tér.”

Az éjszaka Sillay ellenőrizte a csoport meglévő egységeit. E munkával csak reggel végzett, mert meglehetősen nagy területet kellett bejárnia. Visszatérve jelentést tett Szabónak és Ekremnek: az előző napi létszámnak a 75%-a hiányzik. A további ellenállást nem javasolta, mert a harckocsikkal és tüzérséggel támadó szovjet erőkkel szemben nehéz fegyverek híján kilátástalan a védekezés, csak a polgári lakosság életét és vagyonbiztonságát veszélyezteti. Végül azt indítványozta, hogy mindenki hagyja ott a harcállását, és menjen haza vagy emigráljon, ki-ki a belátása szerint. Szabó bácsi azonban hallani sem akart a harc beszüntetéséről (Ekrem álláspontjáról ellentmondásosak a források). Hosszas vita után – ágyútűz-zaj közben – abban állapodtak meg, hogy Szabó összegyűjti azokat az embereket, akik a hegyekbe vonulva végsőkig folytatják az ellenállást. A környéken lévők közül mintegy harmincan jelentkeztek. Többen letették a fegyvert, de akadtak jó néhányan olyanok is, akik megtartották harci állásaikat.

Szabó János a Statisztikai Hivatal épületében egyre veszélyesebbnek ítélte a csoportja helyzetét, különösen azért, mert a szovjetek már körbevették és ágyúzták a közeli pártházat, és megbeszélte a szétszóródott alegységek vezetőivel, hogy november 7-én este elhagyják a várost, hogy a fegyveres ellenállást „kitereljék” a hegyekbe. A Statisztikai Hivatalt a pincekijáraton akarták elhagyni, de a szovjetek lövedékei miatt a főkapun futottak ki, és a Rózsadombra menekültek. Ott a sötétedés után, egy erdőben találkoztak és egyesültek a Frankel Leó utcai részleggel. Úti céljuk a pesthidegkúti SZOT-üdülő volt, majd Nagykovácsi, ahol találkozhatnak Király Béla tábornokkal, a Nemzetőrség főparancsnokával és egységével.

A szórványos ellenállás még november 10-ig tartott a körzetben, amikor is a szovjet erők parancsnoka, Malasenko tábornok idevezényelte a 97. gépesített ezred alegységeit. A felkelők a túlerő elől visszavonultak, Király Béla a mellette maradó nemzetőregységgel megindult nyugatra. A fegyveres ellenállás rövidesen véget ért, bár a pesthidegkúti SZOT-üdülőt végérvényesen csak november 13-án hagyták el a csoport utolsó maradványai. Néhány napig a Széna téren egy-két elkeseredett felkelő nyugtalanította a megszállókat és a karhatalmistákat, miközben a hatóságok – árulással – letartóztatták Szabó János exparancsnokot, és ezzel megindították a megtorlás gépezetét.

14 Széna téri felkelőt sújtottak a legsúlyosabb büntetéssel. Név szerint: Bán Róbert, Czimer Tibor, Ekrem Kemál, Folly Gábor, Garamszegi Alfréd, Kiss István, Kokics Béla, Kolonics János, Laurinyecz András, Mansfeld Péter, Nagy József, Papp (Pópa) József, Rusznyák László, Szabó János. Közülük Bánt, Czimert, Kokicsot, Laurinyeczet, Pappot, Rusznyákot és Szabót kizárólag a Széna téri eseményekben való részvétele miatt ítélték el. Fónay Jenőre is halálbüntetést szabtak ki jogerősen, ám az MNK Elnöki Tanácsa kegyelemben részesítette. 16 felkelőt sújtottak tízévi vagy annál hosszabb időtartamú szabadságmegvonással.

Irodalom

Izsák Lajos és Szabó József (szerk.): 1956 a sajtó tükrében. Budapest, Kossuth, 1989.

Baló A. Péter: Dudás József a forradalom alatt. Kézirat, 1995. Az 1956-os Intézet könyvtárában.

Eörsi László: A (II. kerületi) Nemzeti Forradalmi Bizottmány. Évkönyv XI. Budapest, 1956-os Intézet, 2003. 208–22.

Varga László (szerk.): A forradalom hangja. Budapest, Századvég–Nyilvánosság Klub, 1989.

Horváth Miklós: 1956 hadikrónikája. Budapest, Akadémiai Kiadó, 2003.

Gál Éva, Hegedűs B. András, Litván György, Rainer M. János (szerk.): A „Jelcin dosszié” . Szovjet dokumentumok 1956-ról. Budapest, Századvég–1956-os Intézet, 1993.

Király Béla: Honvédségből néphadsereg. CO-NEXUS PrinteR Kft., 1989.

Marosán György: A tanúk még élnek. Budapest, 1989.

Bindorffer Györgyi, Gyenes Pál (szerk.): Pesti utca – 1956. Válogatás a fegyveres felkelők visszaemlékezéseiből. Budapest, Századvég–1956-os Intézet, 1994.

Györkei Jenő és Horváth Miklós (szerk.): A szovjet katonai intervenció 1956. Budapest, H&T.

Visszaemlékezések 1956. Budapest, Zrínyi Katonai Kiadó, 1986.

Zólomy László: Én is ezredes voltam a vezérkarnál. Közli: Litván György. In Évkönyv I. 1956-os Intézet, 1992. 171–89.

Levéltári források


A II. ker. területén politikailag kompromittált személyek. Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára (továbbiakban TL) O-1653. III/1. 25. kötet.

Az 1956. évi magyarországi ellenforradalom az állambiztonsági munka tükrében. TL V-150352/1.

1956-os Gyűjt. Hadtörténeti Levéltár (továbbiakban HL) 1., 7., 8., 9., 12. d.

Ábrahám Géza és tsi. TL V-141307, /a.

Bálint István és tsi. TL V-141805, V-141793, BFL 7101/57, 67/90.

Benke Miklós és tsi. BFL 777/57, TL V-147674.

Bazsó József és tsi. TL V-141308.

Berényi Imre ügye. TL V-142310.

Blaski József és tsi. TL V-144222, BFL 8084/58, 2541/75.

Bük János ügye. TL O-16561.

Csenki Ottó és tsa. Budapest Főváros Levéltára (továbbiakban BFL) 8021/58, 2582/75.

Dékány Bertalan és tsa, Kőfaragó Árpád. BFL 1306/60.

Dudás József és tsa. HL 00115/57, TL V-116766/1–12.

Cserbakői Endre és tsa. BFL 1252/57, TL V-141328.

Folly Gábor és tsi. BFL 889/57.

Fónay Jenő és tsa. BFL 8023/58, TL V-143166/1–3.

Földesi Attila pere. BFL 4998/57.

Földvári György és tsi. TL V-141385.

Garamszegi Alfréd pere. BFL 8067/58 2537/75.

Hegedűs János pere. BFL 2638/57.

Herke János és tsa. HL 451/57. TL V-141663.

Holczinger Bernát és tsa. BFL 5502/58.

Kásás Andor és tsi. TL V-145822/1 Pest megyei Levéltár 1865/57.

Kellner József és tsa. BFL 3262/58, TL V-143777.

Képes Árpád. TL V-144896, BFL 9022/59, 2796/75.

Kiss István pere. HL 035/58, TL V-144989.

Kiss Lajos pere. HL 068/57. TL V-143834.

Kiss Tibor és tsi. BFL 5432/57, TL V-142624.

Kolonics János pere. HL 020/59, TL V-144702.

Kovács István és tsi. TL V-150005, /1–23.

Kovács Ferenc ügye. TL V-144475.

Kovács József és tsi. TL V-141318.

Kovács Zoltán dr. és tsi. TL V-145715 /1–8.

Krizsek Ferenc és tsi. TL V-141317.

Lakó Géza pere. BFL 5079/58, TL V-144393.

Limbek Ottó és tsa. TL V-143162, BFL 9034/59, 2773/75.

Mecséri János és tsi. HL 031/58.

Menyhárt Lászlóné és tsi. TL 144135, /1–2.

Nagy Géza pere. TL V-143086, BFL 328/58.

Nagy Imre és tsi. Magyar Országos Levéltár XX-5-h.

Németh Bálint ügye. TL V-144134.

Németh János és tsi. TL V-141315.

Oláh Vilmos és tsa. TL V-150011.

Rásó László és tsi. BFL 5857/57, TL V-149561.

Renner Péter és tsi. HL 076/57 TL V-141853/1.

Rusznyák László és tsi. BFL 2383/57, TL V-146379.

Sántha László és tsi. HL 711/57.

Seifert Tibor ügye. TL V-141833.

Sillay Rudolf pere. BFL 4987/57, TL V-142262.

Sipos Endre és tsi. TL V-141325.

Sághy Endre és tsi. TL V-141324.

Szabó András ügye. TL V-143160 /1.

Somogyi Antal pere. BFL 990/58.

Szirmai István pere. BFL 4476/58., TL V-144228.

Szita József és tsi. TL V-141321.

Tóth János és tsi. TL V-146048 /1-11, BFL 1383/60, 2846/75.

Wurmbauer Adolf ügye. TL V-141572/1–2.

Zsámboki Zoltán és tsi. TL V-144629.

• Befejezetlen múlt