[Kis János]

Nyomtatóbarát változat

A forradalom utóvédharcát még le sem törték, s máris működésbe lendült a bosszúállás gépezete. 1957 elején kivégezték a felkelő csoportok kézre került vezetőit; a következő években névtelenek százai követték őket a bitón. ’57 tavaszán és nyarán az értelmiségi ellenzékre csaptak le a hatóságok. Börtönbe került Déry Tibor, Háy Gyula, Zelk Zoltán; halálra ítélték Szirmai Ottó újságírót és Földes Gábort, a győri színház rendezőjét.

Ekkoriban mégis úgy látszott: Nagy Imre és legközelebbi munkatársai elkerülik a bírói felelősségre vonást. A Szolnokon színre lépett vezetés ezt ígérte: nem lesz Nagy Imre-per. Igaz, mentességet ígért azoknak is, akik november 4-e előtt fegyveres harcokban vettek részt – és szavát szinte már a kimondás pillanatában megszegte. A közvélemény mégis joggal hihette: Nagy Imréék ügye elintézett azzal, hogy száműzték és Romániában házi őrizetben tartják őket. A politikai rendőrség és a pártapparátus beavatott tagjain kívül senki nem tudott róla az országban, hogy Nagy Imrét és társait 1957 tavaszán hazaszállították és vizsgálati fogságba helyezték.

Így hát 1958. június 17-én általános megdöbbenést keltett a tárgyalás és a kivégzések utólagos bejelentése. Az elfásult és megfélemlített lakosság körében nem kavart ugyan viharos indulatokat, az emberek java része mégis haraggal és keserűséggel vette tudomásul, hogy az ország egykori miniszterelnökét a nép tudta nélkül perbe fogták és kivégezték.

Még utólag sem kaptak tisztességes tájékoztatást a történtekről. Sem az Igazságügy-minisztérium közleménye, sem a valamivel később kiadott Fehér Könyv (Nagy Imre és bűntársai ellenforradalmi összeesküvése, Tájékoztatási Hivatal, 1958) nem mondta el, mikor tartóztatták le Nagy Imrééket, hol és mikor folytak a vizsgálati kihallgatások, ki volt a per ügyésze és kikből állt a bíróság. Nem ismertették a tanúk névsorát, és főként: zavaros, áttekinthetetlen képet adtak a tárgyalás menetéről, a vád bizonyítékairól s a vádlottak védekezéséről. Nem csoda, hogy nyomban híre kelt: Nagy Imrééket valójában tárgyalás nélkül végezték ki, vagy ha volt is per, nem Magyarországon, hanem a Szovjetunió területén.

Huszonöt év telt el azóta, ám a hatalom szócsövei semmit sem tettek hozzá az 1958-ban kiadott, töredékes és érezhetően hazug tájékoztatáshoz. 1981-ben, a forradalom negyedszázados évfordulóján cikksorozat jelent meg a Népszabadságban; szerzői a Fehér Könyv állításait ismételgetik. A per jubileumáról pedig egyetlen napilap, egyetlen folyóirat sem emlékezett meg. A kormányzat 25 év után még mindig vagy a régi, képtelen rágalmakkal igazolja a létrejöttét és megszilárdulását kísérő rémuralmat, vagy egyszerűen elhallgatja.

Elismerjük, a hallgatás még mindig jobb, mint az örökös kegyeletsértés. Ám az elkövetett jogtiprást nem teszik jóvá azzal, ha úgy viselkednek, mintha semmi sem történt volna. Tartoznak a halottak emlékének az igazság bevallásával. És az élőknek is. Mert nem igaz, hogy a magyar társadalom az ’56 utáni megtorlás minden következményét kiheverte már. A negyedszázad előtti terror nyomai ott vannak a hatósági diszkriminációban, amit az egykori elítéltek mind a mai napig elszenvednek, meg a hazugságokban és elhallgatásokban, melyek még mindig nyomorgatják a kultúrát és a politikai közgondolkodást.

Cikkünk megkísérli felülvizsgálni a Közlemény és a Fehér Könyv állításait. Forrásaink, sajnos szűkösek; csupán személyes visszaemlékezésekre, memoárokra, történeti szakmunkákra támaszkodhattunk. A kép tehát, amit a történtekről adunk, még mindig hiányos – de legalább értelemmel felfogható. Először arról szólunk, mi is volt a Nagy Imre-csoport, melynek vezéralakjait 1958-ban a vádlottak padjára ültették. Majd magát a pert és előzményeit ismertetjük. Végül arról beszélünk, hogy miért kellett Nagy Imrének és három társának meghalnia.

I. A Nagy Imre-csoport

Az Igazságügy-minisztérium közleménye – a börtönben meghalt Losonczy Gézával együtt – tíz vádlottat sorol fel. Közülük kilenc az MDP tagja volt, s heten (Nagy Imre, Losonczy Géza, Donáth Ferenc, Gimes Miklós, Szilágyi József, Jánosi Ferenc és Vásárhelyi Miklós) az 1955-56-os pártellenzékhez tartoztak. A két másik kommunista (Kopácsi Sándor budapesti rendőrfőkapitány és Maléter Pál, az utolsó forradalmi kormány hadügyminisztere) nem vett részt a pártellenzék tevékenységében, és persze a tizedik vádlott, a kisgazdapárti Tildy Zoltán sem. Tildyt, a „burzsoá” politikust, szemmel láthatóan azért csapta hozzá a vád az „összeesküvő csoport”-hoz, hogy hitelt adjon az állításnak: a pártellenzék a szocialista rendszer felszámolására szövetkezett. A zendüléssel is vádolt Kopácsit és Malétert pedig azért, hogy az erőszakos hatalomátvételre való szervezkedés vádját hihetővé tegye. A többi vádlott azonban együvé tartozott Haraszti Sándorral együtt ők adták a magvát annak a laza baráti és politikai körnek, amelyet utóbb, a forradalom leverése után Nagy Imre-csoportként, Nagy-Losonczy-csoportként kezdtek emlegetni az ellenségei. Közös történetük 1955 tavaszán kezdődik.

Márciusban a Központi Vezetőség elítéli Nagy Imrét, áprilisban megfosztja miniszterelnöki rangjától, és kizárja a párt vezető testületeiből. Arra is rá akarják kényszeríteni, hogy gyakoroljon bűnbánatot, s maga ítélje el kormánypolitikáját. Ám Nagy Imre, aki korábban mindig kész volt a rituális önkritikára, ezúttal megmakacsolja magát. Tudja: más dolog titkos pártvitákban előadott nézeteit visszavonni, ahogyan utoljára 1949-ben, a kollektivizálás ügyében tette, és egészen más megtagadni az ország népe előtt képviselt programját. S tudja azt is, hogy az idő neki dolgozik. A szovjet pártvezetésben felülkerekedtek ugyan a konzervatív elemek, Malenkovot leváltották, a fogyasztókat támogató iparpolitikáját elvetették, de mindez csak átmeneti visszaesésnek látszott. Valóban, Hruscsov és Bulganyin már júniusban Canossa-utat tesz Belgrádba. S Tito rehabilitálása nem állhat meg félúton. Magyarország számára az következik ebből, hogy felül kell vizsgálni a Rajk-pert, ez pedig megingatja Rákosiék hatalmát.

Nagy Imre tehát vár – és közben feljegyzéseket szerkeszt a Központi Vezetőség számára; ’53-54 közötti politikáját veszi védelmébe, és sürgeti a KV-t: mielőbb térjen vissza 1953-ban hozott határozatához (ezen alapult Nagy Imre júliusi kormányprogramja), különben a tömegek elfordulnak a párttól, társadalmi katasztrófa következik be, és akkor „jóval messzebbre kell visszamenni, hogy urai maradhassunk a helyzetnek”.

A KV számára készített feljegyzések világos képet adnak a leváltott miniszterelnök politikai gondolkodásáról. Nagy Imre ortodox marxista-leninista volt, méghozzá abban az értelemben, ahogyan a marxizmus-leninizmust a húszas években kanonizálták. Nem vetette el a gazdasági fejlődés szovjet stratégiáját: a hagyományos nehézipari ágak elsődlegességét és a mezőgazdaság kollektivizálását. De azt kívánta, hogy az iparosítás és a szövetkezetesítés a „sajátos magyar viszonyok figyelembevételével” menjen végbe, az életszínvonal leszorítása és hatósági erőszak nélkül. Azzal is egyetértett, hogy az ország politikai rendszerét az MDP irányítsa, és hogy más pártokra nincs szükség. Azonban kívánatosnak tartotta, hogy a párton kívüli tömegek cselekvőén részt vehessenek a párt politikájának befolyásolásában és végrehajtásában; elgondolása szerint erre a Hazafias Népfront adott volna lehetőséget. Rendjénvalónak tartotta, hogy Magyarország a „szocialista tábor” része legyen – ám leszögezte, hogy a táboron belüli viszonyokat az egyenjogúság és a be nem avatkozás alapján kell rendezni.

Nagy Imre programja az ötvenes-hatvanas évek kommunista „revizionizmusának” első nagy lélegzetű kifejtése volt. Mai szemmel a revizionisták törekvései igencsak ellentmondásosnak látszanak: a rendszer demokratizálását követelték, de azt szerették volna, hogy a hatalmat monopolizáló pártvezetés álljon a demokratizálási mozgalom élére. Nagy Imre azonban köztük is a legellentmondásosabb politikai személyiségek egyike. A revizionizmusnak kezdettől volt egy szárnya, amely legalább a nyilvánosság adott fórumait – a pártszervezeteket, az értelmiség kulturális és szakmai egyesületeit meg a sajtót – igyekezett felhasználni a vezetés befolyásolására. Nagy Imre viszont a Központi Vezetőségen belül akarta megvívni a demokratizálásért indított harcát; külső támogatást eredetileg csak a szovjet párt vezető testületeitől próbált szerezni. Csakhogy a szovjet vezetők magatartása felemásabb, a magyar pártapparátus Rákosi-ellenes mozgolódása pedig jóval bátortalanabb volt, mint ahogy a volt kormányfő remélte, így kényszerült bele Nagy Imre szerepének következő ellentmondásába.

Ő, aki első miniszterelnöksége idején elzárkózott attól, hogy maga köré gyűjtse a párton kívüli híveit, most, minden hatalmától megfosztva, nem tehetett más: elfogadta közeledésüket. Már ’55 áprilisában látogatni kezdték: 1949 után lefogott kommunisták, akik neki köszönhették szabadulásukat, párttag írók és újságírók, akik az ő fellépése nyomán fordultak szembe a sztálinizmussal. Először Haraszti Sándor és Losonczy Géza keresi fel, majd Vásárhelyi Miklós, Gimes Miklós, Szilágyi József. Belőlük áll össze szűkebb baráti köre (Jánosi Nagy Imre vejeként került a csoportba, önálló politikai szerepet nem játszott benne; Donáth csak egy évvel később, ’56 nyarán találkozott Nagy Imrével).

Losonczyék – az egy Gimes kivételével – valamennyien régi, háború előtti kommunisták, s valamennyien résztvevői a Márciusi Front mozgalmának. Életük e sorsdöntő élménye erősen befolyásolta őket abban, hogy milyen kiutat kerestek az ÁVH-ra támaszkodó Rákosi-klikk személyi diktatúrájából: a párt belső demokratizálását, a törvényesség helyreállítását követelték, és azt, hogy a szocializmus párton kívüli hívei kapjanak részt a közügyek alakításában. Tehát olyasvalamit, amit Nagy Imre. Csakhogy ezek az emberek, akik vagy soha nem is tartoztak a pártvezetéshez, vagy időközben megjárták Rákosi börtöneit, kevesebb ortodoxiával értelmezték a pártszerűséget, mint Nagy Imre, és jóval kevésbé hittek abban, hogy a Rákosi manipulálta Központi Vezetőséget titkos vitákban meg lehetne győzni a demokratizálás szükségességéről, így hát hajlamosak voltak a párttagság, sőt, a szélesebb értelmiségi nyilvánosság elé vinni a vitát, alulról és kívülről gyakorolva nyomást a vezetésre.

Nagy Imre fékezni próbálta őket, s maga tartózkodott a nyilvános állásfoglalástól. A KV-nek szánt feljegyzéseit csupán személyes barátai és ismerősei szűk körében terjesztette, és csak ’56 nyarán vállalkozott – szimbolikus – közszereplésre: születésnapján nagyszabású fogadást adott házában[SZJ], megjelent a NÉKOSZ emlékünnepségén[SZJ], a Rajk-temetésen, a kivégzett katonai vezetők temetésén. A XX. kongresszus után azonban már semmi nem tartóztathatta fel a pártviták nyilvánosságra kerülését, s a szélesebb közvélemény mozgósításában oroszlánrésze volt Nagy Imre híveinek, ők kezdeményezték a Petőfi-kör tömeghatású vitáit, ők voltak a hangadók az egyre szabadabban beszélő sajtóban. De sem programjavaslataik, sem szervezeti lehetőségeik nem feleltek meg a társadalmi forrongásnak, melyben pedig látványos szerepet játszottak.

Országos híre sokáig csak annak volt, ami az értelmiségi elit fórumain hangzott el, s itt még az ősz elején is úgy látszott Nagy Imre csoportja a mozgalom élén halad. Valójában a közvélemény radikalizálódása jóval gyorsabb volt, mint az ő fejlődésük. Igaz, Nagy Imréék felismerték, hogy nyitniuk kell a párton kívüli politikai körök felé, s a nyár végén megkerestek néhány volt szociáldemokrata és kisgazda vezetőt: hajlandók-e tárcát vállalni egy esetleges új Nagy Imre-kormányban. De még október elején is a párt irányító testületeinek megújulásában gondolkodtak; fő jelszavuk a Rákosi távozását megszavazó júliusi KV-ülés határozatainak következetes végrehajtása volt, fő követelésük a végrehajtást szabotáló funkcionáriusok eltávolítása. A forradalom programját rendre előbb fogalmazta meg az utca, mint ők. Október 23-a előtt Nagy Imre szűkebb köréből csak Gimes gondolt a szabad választásokon alapuló többpártrendszer felújítására: csak Donáthot foglalkoztatta komolyan a lehetőség, hogy a gazdaság irányítását munkástanácsokra alapozzák; a szovjet csapatok kivonása – tudomásunk szerint – egyikük elgondolásaiban sem szerepelt

A Nagy Imre-csoport szervezeti lehetőségen is túlszaladtak az események. A szó megszokott értelmében ez a csoport még pártfrakció sem volt nem tartott üléseket, nem hozott határozatokat, nem kötelezte fegyelemre a tagjait. Egyedül Gimes állt elő ’56 közepe táján azzal a javaslattal, hogy hozzanak létre jobban kiépített szervezetet Azonban Nagy Imrét még a gondolat is annyira felháborította, hogy csaknem szakított Gimessel. Mégis, ’56 tavaszáig a laza baráti kapcsolatok elegendőek voltak ahhoz, hogy a Nagy Imre-csoport az ellenzéki mozgolódás központja lehessen. Minden aktív értelmiségi és pártmunkás Nagy Imrére figyelt, és mindenkit el lehetett érni személyes kapcsolatok útján. Losonczy, Haraszti, Gimes jól ismerte a számba jövő kommunista újságírókat, Déry, Zelk, Háy közvetítésével el lehetett jutni az írókhoz, Tánczos Gábor révén a Petőfi-körhöz; Fehér Lajos, a későbbi PB-tag és Schurecz József kommunista munkásból lett pártfunkcionárius pedig az apparátus változásokat kívánó tagjaival hozta össze Nagy Imrét De mihelyt megmozdultak az egyetemek, a vidéki értelmiségiek, mihelyt kezdett a gyárakra, a falvakra és a laktanyákra átterjedni a nyugtalanság, a Nagy Imre-csoport értelmiségi és pártbeli kapcsolatai végzetesen kevésnek bizonyultak.

1953. október 23-án tehát sem politikai követelései, sem szervezeti eszközei nem tették képessé Nagy Imre körét, hogy irányítsa az egyetemeken elhatározott tüntetést. A szervezeti lemaradást soha többé nem sikerült behoznia. (Csupán november 4-e után kísérelte meg Gimes, hogy az ellenállás irányítására szilárdabb szervezetet hozzon létre; a Magyar Demokratikus Függetlenségi Mozgalom néhány hétig tartotta magát.) Politikai programjukkal végül is felzárkóztak a tömegekhez Nagy Imréék; tragédiájuk – s talán az egész forradalomé –, hogy későn. Donáth, Gimes, Losonczy, Szilágyi 24-én tették magukévá az utca fő követeléseit, Nagy Imre 28-a és 30-a között 24-én az utcával szemben átmenetileg Gerőék oldalára került nem határolta el magát a szovjet csapatok behívásától, nem utasította el a PB és a KV első helyzetértékelését, a pártfőtitkár nyomásának engedve aláírta a statáriumot, s ahelyett, hogy idejekorán visszavonta volna, csupán végrehajtását halogatta. Ez a kitérő elegendő volt ahhoz, hogy átmeneti szakadás következzék be csoportján belül, s hogy ő maga néhány napra szembekerüljön a társadalom túlnyomó részével. S bár 28-a után általában elismerték a forradalom miniszterelnökének, ekkor sokan már inkább csak kompromisszumot kötöttek vele. Nem válhatott újra azzá, aminek október 23-a előtt tekintették, nem lett a népmozgalom elismert vezére.

Rabságában és vértanúhalálában azonban bebizonyította: nemcsak a nyomásnak engedett, amikor lépésről lépésre hátrálva elfogadta a felkelőcsoportokba, munkástanácsokba, forradalmi bizottságokba és pártokba szerveződő társadalom követeléseit. A revizionizmus dilemmájában végül a népet választotta a pártapparátus helyett, azon az áron is, hogy a bosszúálló apparátus feláldozza.

II. A per és előzményei

A majdani vádlottak közül elsőnek Maléter Pált tartóztatták le. Mint köztudott, ő vezette a magyar kormányküldöttséget[SZJ], mely november 3-án este – viszonozva a szovjet katonai vezetők parlamenti látogatását – Tökölre, a szovjet főhadiszállásra ment, hogy megbeszéljék a csapatkivonások részleteit. Valamivel éjfél után egy szakasz KGB-s rontott a tárgyalóterembe, s parancsnokuk – a legenda szerint maga Szerov tábornok, a KGB főnöke – letartóztatta a magyar küldöttség tagjait Malétert, Erdei Ferencet, Kovács Istvánt és Szűcs Miklóst előbb a sashalmi Rákóczi Ferenc katonai középiskola épületébe szállították, majd – 9-én – a Gorkij fasorba, ahol egy szovjet használatban lévő villa pincéjébe zárták őket. Ugyanide hozták Kopácsi Sándort, aki a főváros elleni támadás hírére a szovjet nagykövetségre ment. A foglyokat pár nap múlva átvitték a Fő utcai vizsgálati fogházba; itt is szovjet őrség vigyázott rájuk. Csak ’57. január végén vagy február elején vették át a fogházat a magyar belügyi szervek; addig a kihallgatásokat is szovjet nyomozótisztek vezették.

Gimes Miklós novemberben és december elején részt vett az ellenállási mozgalomban, s ezért bujkálni kényszerült; december 5-én fogták el egy barátja lakásán. A Fő utcába vitték; az első időkben tettleg is bántalmazták. Tildy Zoltán november 4-én reggel 8 óra körül hagyta el a Parlament épületét. Egy ideig még részt vett politikai megbeszéléseken, de az aktív ellenállásba nem kapcsolódott be. 1957 tavaszán tartóztatták le.

Maga Nagy Imre és néhány későbbi vádlott-társa (Donáth, Jánosi, Losonczy, Szilágyi) november 4-én hajnalban – élve a belgrádi kormány által felkínált menedékjoggal – a budapesti jugoszláv követségre ment. A családtagokkal együtt csaknem ötven személy menekült ide, köztük Fazekas György, Haraszti Sándor, Lukács György, Rajk Júlia, Szántó Zoltán, Tánczos Gábor, Újhelyi Szilárd, Vas Zoltán. Vásárhelyi már nem jutott be a követség épületébe: jugoszláv diplomaták lakásán húzódott meg. Ma már tudjuk: a jugoszláv kormány nem éppen hátsó szándékok híján hívta Nagy Imrééket a követségre. November 2-án Tito a Brioni-szigeteken fogadta Hruscsovot; áldását adta Magyarország tervezett katonai megszállására, és azt javasolta, hogy Kádárt nevezzék ki miniszterelnöknek. A menedékjog felajánlásával valószínűleg az volt a célja, hogy kivonja Nagy Imrét és társait a politikai életből, amíg a Kádár-kormány helyzete meg nem szilárdul.

A követség emberei november 5-én megtiltották Nagy Imrééknek, hogy a telefont használják; ettől fogva csak közvetett kapcsolatuk volt a külvilággal. Két esetről tudunk, amikor üzenetet juttattak ki: november 8-án jugoszláv újságírók útján tájékoztatták a világot hollétükről, pár nappal később pedig kérdéseket küldtek Gimeséknek: a lakosság hangulatát és a cselekvési lehetőségeket tudakolták. November 19-én Budapestre érkezett Vidics jugoszláv külügyminiszter-helyettes; az volt a feladata, hogy rendezze a Kádár-kormánnyal a menedéket kapott politikusok sorsát. 21-én a magyar fél hivatalos levélben biztosította a jugoszláv kormányt: Nagy Imre és társai sértetlenül hazatérhetnek otthonukba.

A megegyezés körülményei nem egészen tisztázottak. Lukács, Szántó és Vas már november 18-án (feleségestül) elhagyta a jugoszláv követséget. Két sarokkal odébb szovjet katonák megállították a diplomáciai rendszámú jugoszláv gépkocsikat, amelyek a lakásukra vitték volna őket. Valamennyiüket kiszállították, és a szovjet városparancsnokságra hurcolták. Nincs nyoma, hogy a jugoszláv fél tiltakozott volna az emberrablás miatt, s hogy Vidics biztosítékokat követelt volna: a többieket nem fogják ugyanígy elrabolni.

Nagy Imre és társai 22-én este 6 és fél 7 között hagyták el a követség épületét. Ekkor már velük volt Vásárhelyi is, akit a hazatérés időpontjára a követséghez vittek. Szovjet katonai busz jött értük – de nem haza, hanem a Rákócziánumba szállították őket. (Csak egy percre állt meg az Ajtósi Dürer soron, hogy a szovjet katonák lelökdössék a két jugoszláv diplomatát, akiknek a hazaszállítást kellett volna ellenőrizniük.) Sashalmon – családonként – háromágyas szobákban helyezték el a foglyokat, majd rájuk zárták az ajtót. Nagy Imrét, Donáthot és Losonczyt már ekkor elkülönítették a többiektől és egymástól.

November 23-án délelőtt Roman Walter, a román párt Központi Bizottságának tagja felkereste Nagy Imrét, hogy rávegye: tegyen nyilatkozatot a Kádár-kormány mellett, és jelentse ki, hogy Romániába kíván távozni. Nagy Imre válasza: csak erőszakkal hurcolhatnak el... (Nagy Imre levele Donáth Ferenchez, Beszélő 2.) Dél körül Münnich Ferenc érkezett a Rákócziánumba; ő a többi fogoly politikust hívatta egyenként maga elé. Azt ajánlotta nekik, hogy határolják el magukat Nagy Imrétől, és működjenek együtt a kormánnyal. Valamennyien elutasították (Donáth Ferenc levele Molnár Miklóshoz, Beszélő 2.). Estefelé a budaörsi repülőtérre vitték a foglyokat, és két repülőbe terelték őket. Bukarestbe, majd Snagovba, egy pártüdülőbe szállították a (családtagokkal) 48 embert. Nagyot, Losonczyt és Donáthot itt is elkülönítve tartották. Hamarosan külön villába került Szántó és Vas is.[SZJ] Ők saját maguk kérték elkülönítésüket, arra hivatkozva, hogy nem vállalnak közösséget a Nagy Imre-csoporttal. Lukács – politikai fenntartásai ellenére – maradt a többiekkel.

Romániai száműzetése idején Nagy Imre megírta októberi politikai tevékenységének igazolását. Védekezése 1957 áprilisában, vizsgálati fogságba helyezésekor a belügyi szervek kezébe került; feltehetőleg ma is a BM titkos irattárának mélyén lappang.

Karácsonyig szinte naponta látogatták a száműzötteket a román párt másodvonalbeli funkcionáriusai; igyekeztek rábeszélni őket, hogy álljanak át az új kormány oldalára. Lukácsot arra is kapacitálták: tartson előadást a bukaresti pártfőiskolán. December végén aztán nemcsak a látogatók maradtak el; a bánásmód is megváltozott. Addig úgy kezelték a száműzött magyar politikusokat, mintha a román kormány magas vendégei volnának – épp csak az üdülő területét nem hagyhatták el. Ettől fogva szigorúbbá vált az őrizet, és az ellátás is romlott. Egyre nyilvánvalóbb lett, hogy az ideiglenes száműzetés vége nem a szabadságot hozza Nagy Imrééknek, hanem a romániai fogva tartásnál is rosszabbat 1957 márciusában Snagovba érkezett Kállai Gyula,[SZJ] a PB követeként. Külön üdülőben helyezték el; ott találkozott azokkal, akiket nem készültek perbe fogni: Lukács Györggyel és Újhelyi Szilárddal (feltehetőleg Szántóval és Vassal is). Azt mondta nekik: Nagy Imre-ék ellen büntető eljárás indul, a többiek most már hazatérhetnek. Lukács élt a lehetőséggel; dolgozni akart, s nem látta értelmét, hogy továbbra is Romániában maradjon. Újhelyi azonban kijelentette: csak akkor megy haza, amikor az utolsó száműzöttet is visszaengedik – s mivel nem akarták visszaengedni társaihoz, éhségsztrájkba kezdett. Kilenc napi koplalás kb. ugyanennyi ideig tartó feltáplálás után végül visszavitték a többiek közé. Április eleje volt; azon a napon vitték el az első vád alá helyezettet, Fazekas Györgyöt. 10-én Haraszti, Jánosi, Tánczos, Vásárhelyi következett, 11-én Losonczy Géza. Nagy Imrére, Donáthra, Szilágyira a következő napokban került sor. Valamennyiüket Rajnai Sándor BM-ezredes – jelenleg a Magyar Népköztársaság moszkvai nagykövete – tartóztatta le. A vizsgálati foglyokat április 15-én repülőgéppel szállították Magyarországra, bilincsben, szemükön sötét hegesztőszemüveggel. Hozzátartozóik csak több mint egy évvel később, az ítélet nyilvánosságra hozatala után térhetlek haza.

A vizsgálati fogság alatt magánzárkában tartották Nagy Imrééket. Senkivel nem érintkezhettek, csomagot, levelet csak kivételesen kaphattak. Havonta-kéthavonta vitték őket sétára, elkülönítve, egy-egy szűkös, magas téglafallal körülkerített sétaketrecbe. A rossz táplálkozás és az egészségtelen életmód következtében betegesen elhíztak, avitaminózus tüneteit mutatták, többük egészsége maradandóan károsodott.

Nem ismeretes, mikor született az elhatározás, hogy Gimest, Kopácsit, Malétert és Tildyt a Romániából hazahozottakkal együtt állítják bíróság elé. Azt sem tudjuk, mikor és miért választották külön Fazekas, Haraszti és Tánczos ügyét, akiket a Nagy Imre-per mellékperében ítéltek el. Tudjuk viszont, hogy a hatóságok kezdetben arra gondoltak[SZJ]: a szociáldemokrata Kéthly Annát, a kisgazdapárti Kővágó Józsefet és a nemzetőrség parancsnokát, Király Bélát – távollétükben – Nagy Imrével együtt perbe fogják.

A vizsgálatot a Péter Gábor-féle államvédelmi apparátusból átmentett vizsgálótisztek vezették[SZJ], szovjet tanácsadók felügyelete alatt. Minden vádlottnak külön előadója volt, aki nap mint nap órákon át vallatta; a hosszúra nyúlt kihallgatások után az előadók összeültek, hogy az eredményt egyeztessék. Hajszolták a vádlottakat és magukat, mert eredeti utasításuk úgy szólt, hogy 1957 júliusára ki kell tűzni a tárgyalást. Végül csak augusztus közepe táján zárták le a vizsgálatot. Ám ekkor már nem volt olyan sürgős a dolog: több mint öt hónap telik el a három hónapos vizsgálati szakasz befejeződése után, amíg az ügyész – 1958. január 28-án benyújtja a vádiratot.

Bár a vádiratban még mind a tíz vádlott szerepelt, Losonczy Géza a vádemelés időpontjában már több mint egy hónapja halott volt. A börtönhatóságok által kiállított halotti bizonyítvány szerint 1957. december 21-én halt meg „tüdőödémában”. Halálának körülményei mindmáig tisztázatlanok. A tüdőödéma nem önálló betegség, más bajok szövődményeként szokott fellépni; a hatóságok nem árulták el, Losonczy esetében minek a következménye volt. Tudjuk: Losonczy letartóztatása után éhségsztrájkba kezdett; ismeretesek továbbá írásos vallomásai, melyek arra utalnak, hogy a börtönben kiújult tudatzavara, mely első fogsága idején már elővette. Nem kizárt tehát, hogy decemberben újból éhségsztrájkba kezdett, és a kényszertáplálás során elkövetett – véletlen vagy szándékos – műhiba ölte meg (ahogy börtöntársai tudják). De nem kizárt az sem, amit Kopácsi írt[SZJ], hogy az elborult elméjű Losonczy t meg kellett ölni a tárgyalás előtt, nehogy kiszámíthatatlan viselkedésével keresztülhúzza a vád számításait.

A vádirat benyújtása után úgy látszott, ismét meglódulnak az események. Tíz nap sem telt bele, és 1958. február 6-án megkezdődött a per a Legfelsőbb Bíróság Népbírósági Tanácsa előtt. Az elnök Radó Zoltán volt, az ülnökök Lakatos Péterné és Sulyán György megyei párttitkár. A vádat Szalai József, a legfőbb ügyész helyettese képviselte. Védőt listáról választhattak a vádlottak. A februári tárgyalás három napig tartott[SZJ], és a vádlottak kihallgatására szorítkozott. 8-án, Vásárhelyi Miklós vallomása után, a bíró szünetet rendelt el. A szünet végére levezették a tárgyalóterem előtti folyosóra Haraszti Sándort, az első tanút. A terembe azonban már nem hívták be. A bírót félbeszakítva váratlanul szót kért az ügyész, és bizonyítás-kiegészítés céljából a tárgyalás elnapolását kérte. Arra hivatkozott, hogy valami ellentmondást talált Maléter és Tildy vallomása között, s ezt tisztázni kívánja. Fellépése szemlátomást meglepte az elnöklő Radót is.

Szalai alapos munkát végezhetett, mert a pótnyomozás tovább húzódott, mint az ’57 áprilisától augusztus közepéig tartó vizsgálati szakasz. A Nagy Imre-ügy újabb tárgyalására csupán 1958 júniusában került sor. A kapkodó sietség és a nyilvánvaló időhúzás kiszámíthatatlan váltakozásai arra vallanak, hogy a per nem a nyomozás, a vizsgálat, a vádemelés és a bírósági tárgyalás belső logikája szerint haladt a tragikus végkifejlet felé. Menetét a politika fordulatait követő hirtelen, külső beavatkozások határozták meg. Hogy milyen hatalmi tényezők játszottak itt közre, arról írásunk utolsó fejezetében próbálunk beszélni. Előbb azonban el kell mondanunk, amit az utolsó felvonásról tudunk.

A pert végül is 1958. június 9-15. között rendezték meg[SZJ] a Fő utcai vizsgálati fogház épületében. Radó időközben betegségre hivatkozva lemondott (vagy ezzel az ürüggyel lemondattak); helyét a jóval agresszívabb Vida Ferenc vette át. A tárgyalás ideje alatt – a titkosságot biztosítandó – elzárva tartották az ügyvédeket és tanúkat, mely utóbbiak, persze, jórészt maguk is rabok voltak. Az egymás után felvezetett vádlottakat két-két civil ruhás állambiztonsági tiszt fogta közre, így nem érintkezhettek egymással. Szilágyi József már nem volt jelen, jóllehet a Közlemény szerint Nagy Imréékkel együtt tárgyalták az ügyét. Februárban nyilvánvaló lett, hogy fékezhetetlen, s még zárt ajtók mögött is képes volt felborítani a tárgyalás menetét. Politikai nyilatkozatokat tett; kijelentette, hogy Magyarországon nincs proletárdiktatúra, és kertelés nélkül odavágta, hogy a szovjet pártvezetés sztálinista szárnyát, Molotovékat okolja Nagy Imre és társai perbe fogásáért. Amikor pedig az ügyész halasztást kért, s a bíró sorjában megkérdezte a vádlottakat, hozzájárulnak-e a tárgyalás elnapolásához, indulatos nemmel válaszolt. „Maguknak éppen elég idejük volt ahhoz, hogy ezt a szemetet összehordják – mondta a vádiratra bökve –, semmi szükség további időhúzásra.” Elkülönítették társaitól; még májusban külön tárgyalást rendeztek neki, és egyetlen nap leforgása alatt halálra ítéltek. Mikor a bíró megkérdezte tóié, kíván-e kegyelemért folyamodni, Szilágyi – így mondták később a fegyőrök rabtársainak – azt válaszolta: „Nem kérek kegyelmet. Jobban szeretném, ha nem akasztanának, hanem inkább főbe lőnének, de maguktól még ezt sem kérem.

A Fehér Könyv szerint júniusban az elnapolt februári tárgyalást folytatták. Ez azonban nem biztos. Az első tanút, Harasztit ugyanis – szintén a Fehér Könyv állítása szerint – június 10-én, a második tárgyalási napon hallgatták ki: mi történt addig? Bármilyen különös, a per ma is élő vádlottai nem tudják egybehangzóan megmondani. Van, aki úgy emlékszik, valóban a tanúkihallgatásokkal kezdték (tehát ahol a februári tárgyalás félbeszakadt), és van, aki szerint elölről végigjátszottak az egész pert, a vádlottak kihallgatásán kezdve. Haraszti vallomásának keltezése az utóbbi változatot látszik igazolni. A Fehér Könyv véletlenül abban is segítségünkre van, hogy a per további menetét nagyjából rekonstruáljuk. Ugyanis dátumot tesz Szántó Zoltán tanúvallomása mellé is: június 13-a. (Szokatlan pontosság: a Fehér Könyvből általában az sem derül ki, hogy egy vallomás a tárgyaláson hangzott-e el, vagy a vizsgálat során, vagy valamilyen másik perben – a szövegek hitelességéről nem is beszélve.) Szántónak az utolsók között kellett vallomást tennie, hiszen ő főként arról beszélt, ami már november 4-e után, a jugoszláv követségen történt. Eszerint a vádlottakat június 9-én (és talán a 10-i tárgyalási nap egy részében) hallgatták ki; ezt követték a tanúkihallgatások június 10-e és 13-a között; valószínűleg 14-én hangzottak el a vád- és védőbeszédek, majd 15-én a bíróság ítéletet hirdetett.

A Fehér Könyvből is kitűnik, hogy a vádlottak – Kopácsi és a beteg, öreg Tildy kivételével – nem törtek meg. Védekeztek, amennyire lehetett. Az ügyész és a bíró körmönfont, gátlástalan technikával dolgozott: kibogozhatatlanul egymásba kuszáltak igaz tényállásokat valótlanságokkal, helytálló közléseket hamis értelmezésekkel. Ha Nagy Imréék elismerték, hogy október 23-án délelőtt megbeszélést tartottak Losonczy Géza lakásán, a bíróság ezt úgy vette, mint az illegális összeesküvés vádjának beismerését. Ha Maléter nem tagadta, hogy Cowley angol katonai attasé november 1-jén, miniszterhelyettesi kinevezése után mintegy húszperces tisztelgő látogatást tett nála a Kilián-laktanyában, ez már annak a beismerése volt, hogy Cowley – Maléter közreműködésével – részt vett a felkelés irányításában, és kémkedett.

Az ügyész és a bíróság hatásos eszközökkel rendelkezett e taktika alkalmazásához. Először is, ott voltak Losonczy Géza írásos vallomásai[SZJ]. A beteg Losonczyval azt írattak kihallgatói, amit csak akartak; kívánságuk szerint vádolta magát, társait, sőt, kívülálló személyeket is; úgy fogalmazott, mint aki a váddal azonosul: „a sztálinizmus ellen inkább támaszkodtunk a jobboldali szociáldemokratákra is... csak gyűlölt ellenségeinket a pártvezetésből kiszorítsuk.” (idézi Berecz János: Ellenforradalom tollal és fegyverrel, Budapest, 1969, 57. sk. old.) Nem nehéz felismerni: Losonczy ugyanabba a helyzetbe képzelte magát, amiben 1951-ben, a Kádár-Donáth-per mellékperében volt. Feljegyzéseit azután úgy adták elő, mintha valamilyen egykorú, 1955-56-os napló részletei lettek volna. (A Fehér Könyvben szereplő idézetek első ránézésre is árulkodnak a hamisításról. 1956. október 23-ának délelőttjéről például azt írta volna naplójába Losonczy: „Kedden délelőtt érintkezés a forradalmi ifjúság és a Nagy-csoport között.” Először is: a Fehér Könyv csupán arról tud, hogy Nagyék Tánczos Gáborral álltak telefonkapcsolatban. Másodszor: ez az egyetlen mondat két vaskos anakronizmust tartalmaz, "forradalmi ifjúság"-ról csak néhány nappal később kezdtek beszélni, „Nagy-csoport”-ról pedig csak néhány hónappal később!)

Azután felhasználhatta az ügyész és a bíróság Kopácsi, valamint Nagy Imre néhány távolabbi híve vallomásait; ezek a megfélemlített emberek készségesen együttműködtek a váddal. Végül elővezettek közönséges hamis tanúkat is: például Maléter ellen egykori partizántársát, Uszta Gyulát; Nagy Imre ellen egykori titkárnőjét, Balogh Józsefnél. Mindehhez hozzájárult, hogy a védők nagyobb része csak tessék-lássék végezte a dolgát, s a bíró erőszakos tárgyalásvezetéssel igyekezett megakadályozni a vádlottakat abban, hogy maguk védekezzenek. Ekkora nyomás alatt a legtöbben arra szorítkoztak, hogy a nyilvánvaló hamisításokat cáfolják, és tagadják a kellően nem bizonyított tényállításokat, de nem bocsátkoztak elvi vitába az ügyésszel és a bíróság ebükével. Tudomásunk szerint hárman tértek el ettől a közös védekezési technikától: Gimes, Maléter és Nagy Imre.

Gimes annyiban, hogy mindent elismert, amit valóban cselekedett (vállalta azt is, hogy ő a szerzője az 1956. november-decemberben megjelent illegális lap, az Október Huszonharmadika programadó cikkeinek, jóllehet ezek anonim írások voltak), viszont nem volt hajlandó olyasmit vallani, ami bárki másra terhelő lehetett volna. Az utolsó szó jogán kijelentette, hogy vállalja a felelősséget tetteiért. Hozzáfűzte: sajnálja, hogy az októberi események során, melyekben maga is aktív szerepet vállalt, atrocitásokra is sor került.

Maléter úgy harcolt az igazságért, mint aki nincs égészén tisztában vele – vagy nem hajlandó tudomásul venni –, hogy a bíróság célja nem az igazság kiderítése. Egy pillanatra sem vállalta a szerepet, amelybe próbálták belekényszeríteni. Mindjárt a tárgyalás elején szóváltásba keveredett a bíróval. „Foglalkozása?” –”Vezérőrnagy, honvédelmi miniszter.” A bíró erre olyasvalamit válaszolt, hogy a Nagy Imre-kormányt már régen menesztették, őt magát pedig lefokozták. „Engem senki nem váltott le” – vágott vissza Maléter. Fáradhatatlanul vallatta a tanúkat, keresztkérdéseket tett fel, ellenvetésekkel élt. Az egész tárgyalás folyamán csak egyszer veszítette el az önuralmát: elsírta magát volt bajtársa, Uszta Gyula megátalkodott hazugságainak hallatán. (Uszta 1956. november elején megjelent a Kilián-laktanyában. A tárgyaláson azt állította: azért, hogy figyelmeztesse Malétert, hová vezet árulása. Maléter szerint a szolgálatait jött felajánlani.) Maléter az utolsó szó jogán ártatlanságát hangoztatta.

Nagy Imre minden részletkérdésben ellentmondott a vádnak; amit lehetett, tagadott. Olyasmit is, ami jog szerint nem volt felróható: így például nem ismerte el, hogy akár csak szűk körben is terjesztette volna a Központi Vezetőségnek szánt feljegyzéseit. Ellenben következetesen vállalta valamennyi fontos politikai döntését, s ezekért elvi harcot folytatott a bírósággal; helyes volt a megegyezés lehetőségeit keresni; helyes volt visszatérni a többpártrendszerre; helyes volt a szovjet csapatok távozását követelni, és felbontani a Varsói Szerződést. Az utolsó szó jogával – tudomásunk szerint – nem élt Készült a beszédre – mondotta volna –, de mert látja, hogy a bírósági tárgyalás csak komédia, eláll tőle; ügyében úgysem ez a bíróság mondja ki a végső ítéletet, hanem a nemzetközi munkásmozgalom. A bíró kérdésére, hogy kér-e kegyelmet, kijelentette: fenntartja álláspontját; a történelem őt fogja igazolni; kegyelmet nem kér.

A másik két halálraítélt kegyelemért folyamodott, s ezt tette védence helyett Nagy Imre ügyvédje is. Dobi István, az Elnöki Tanács elnöke, nem sok időt szakított a kegyelmi kérvények elbírálására;[SZJ] másnap reggel mindhárom elítéltet felakasztották. A fegyőrök szerint Gimes átaludta kivégzése előtti éjszakát; Maléter fel-alá járkált cellájában; Nagy Imre írt. Levelét (ha volt) nem továbbították feleségének – csupán egy jegygyűrűt adtak ki neki; arról is kiderült, hogy hamisítvány.

Ítélethirdetés után a halálraítélteket átvitték a Gyűjtőfogházba; másnap itt, a Kisfogház udvarán hajtották végre az ítéleteket. A gyűjtő rabjait ezen a napon nem vitték munkára; a reggelit is órákkal később kapták meg, mint rendesen. A holttesteket jeltelen sírokba temették. Nem tudni, Szilágyi Józsefet Nagy Imréékkel együtt végezték-e ki, vagy mindjárt a tárgyalás után. A Gyűjtőben raboskodók egy része úgy tudta: májusban akasztották fel. A börtönorvos viszont június 16-án délelőtt azt mondta a börtönkórházban fekvő foglyoknak: „négy koporsó”; neveket nem közölt.

Az életben hagyottakat két héttel a per befejezése után szintén a Gyűjtőfogházba szállították, majd 1959 elején Vácra. Elsőként a nagybeteg Tildy szabadult.

1959. április 4-én különkegyelemben részesítették.

1960. április 4-én került sor az első, részleges amnesztiára; szabadlábra helyezték azokat az elítélteket, akiknek büntetése nem volt hosszabb öt évnél. Velük szabadult Vásárhelyi Miklós. Donáth Ferenc néhány más elítélttel (Haraszti Sándorral, Déry Tiborral) együtt személyi amnesztiát kapott – akárcsak Rákosi három főhóhérja: Farkas Mihály, Farkas Vladimír és Péter Gábor. 1963. április 4-én szélesebb körű amnesztiát hirdetett az Elnöki Tanács; ez már mindenkire kiterjedt, aki nem minősült visszaesőnek vagy nem fegyveres harcokban való részvételért ítélték el. Ekkor hagyta el a börtönt Jánosi Ferenc és Kopácsi Sándor.

III. A vádak és a tények

Az Igazságügy-minisztérium közleménye azzal vádolja Nagy Imrééket, hogy az ő „aknamunkájuk” eredménye volt szinte minden, ami 1956. október 23-a és november 4-e között történt: ők szervezték és irányították a 23-i tüntetést; a demonstráció „legális fedezéke” mögül ők robbantották ki a fegyveres felkelést; ők irányították a felkelő csoportok működését, és ugyanakkor ők züllesztették szét az államapparátust és az állam fegyveres erőit. Mindezt fékezhetetlen hatalomvágyuk parancsára tették. A hatalom megszerzése és megtartása érdekében hajlandók voltak szövetségre lépni a belső reakcióval és a szocializmus külső ellenségeivel, lemondani a proletárdiktatúráról, és átjátszani az országot az imperialista táborba.

Ismerős mese. Zinovjevéket, Buharinékat, Rajkákat is féktelen hatalomvágy vezette: hogy a hatalmat megkaparinthassák, ők is hajlandók voltak összefogni a szocializmus legelvetemültebb ellenségeivel; ők is eljutottak a proletárdiktatúra feladásáig és az imperializmussal való szövetkezésig. Igaz, Rajknak a valóságban semmiféle „bandája” nem volt, amíg a Nagy Imre-csoport valóban létezett. Buharint kiagyalt cselekményekért ítélték el, míg Nagy Imrét valóságos történelmi eseményekért. Zinovjevéknek semmi közük nem volt halálbüntetésük indokához, a Kirov-gyilkossághoz[SZJ], míg Nagy Imre cselekvő részese volt az októberi eseményeknek: előbb elítélte a felkelést, azután elfogadta, s végül magáévá tette legfőbb követeléseit. Ám jóllehet a történelmi helyzet új, a jogi masinéria a régi: ha Nagy Imre október 30-án bevezette a többpártrendszert, akkor ’55 decemberében összeesküvést kellett szőnie az államrend erőszakos megdöntésére, ha október 23-a és 28-a között felkelt a nép, és az államhatalom összeomlott, mindez csakis Nagy Imre és összeesküvő-társai titkos, szervezett aknamunkájának műve lehetett.

Az alábbiakban sorra vesszük az Igazságügy-minisztérium közleményének főbb vádpontjait, és megvizsgáljuk, hogy milyen bizonyítékokkal támasztja alá a vádakat a peranyag alapján készített Fehér Könyv. Elemzésünk célja nem az, hogy politikai értékelést adjunk Nagy Imréék tevékenységéről; azt kívánjuk megállapítani, hogy jogi értelemben vett bűnösségüket bebizonyította-e a bíróság. S közben a vádak természetével is közelebbről megismerkedünk.

1. Nagy Imre és legközvetlenebb bűntársai, Losonczy Géza, Donáth Ferenc, Gimes Miklós, Szilágyi József 1955 decemberében titkos államellenes szervezkedést hoztak létre abból a célból, hogy erőszakos úton megragadják a hatalmat, és megdöntsék a Magyar Népköztársaságot.

Bármilyen különös: a Fehér Könyv egy szóval sem említi az állítólag ’55 decemberében tartott alakuló ülést. A részvétellel vádolt öt személy közül csupán Donáth élte túl a pert; ő határozottan állítja, hogy 1954 óta először '56 júniusában találkozott Nagy Imrével. Elmondása szerint ezt vallotta a vizsgálat során is, és a bíróság vissza sem tért a kérdésre.

Az összeesküvés létezésének egyetlen halovány bizonyítéka a Fehér Könyvben az, hogy Haraszti, Újhelyi, Nagy Imre és Gimes egybehangzó vallomása szerint Gimes Miklós azt javasolta: „hozzanak létre féllegális szervezetet.” (19. old). Hagyjuk most, milyen szervezet létrehozását kezdeményezte Gimes. A Fehér Könyv egy szót sem szól az indítvány sorsáról. Okkal, mert a kihallgatottak valamennyien azt vallották: Nagy Imre elvetette a javaslatot, és a dolog annyiban maradt. Érdemes felfigyelnünk arra is, hogy Nagy Imre szerint a javaslat „'56 közepén vagy akörül” hangzott el (uo.). Ha ez igaz - és a Fehér Könyv nem cáfolja –, úgy közvetett bizonyítékunk van rá, hogy Nagy Imre és Gimes nem lehettek ’55 decemberétől ugyanazon titkos szervezet tagjai.

Hogy Nagy Imre és társai a hatalom megragadására szövetkeztek, ezt a Fehér Könyv egyedül az ’56. október 22-én este és 23-án délelőtt tartott megbeszélésekre vonatkozó vallomásokkal bizonyítja. 22-én Nagy Imre kormányprogramjáról lett volna szó, másnap arról, hogy milyen személyi változásokat kellene a pártvezetésben és a kormányban végrehajtani. Hihető, hogy a jelenlévők Nagy Imre közeli kormányfői kinevezéséről beszéltek, s az is, hogy néhányukat be akarták juttatni a Központi Vezetőségbe. Ám ez még igen távol van a hatalom megragadásának szándékától. Nagyék nem a pártvezetés és az államhatalmi szervek félreállítására gondoltak, hanem arra, hogy a KV végre levonja a személyi konzekvenciákat a XX. kongresszusból és a júliusi KV-határozatból. Arra tehát, ami október 19-én Varsóban történt, amikor Gomulka visszakerült a párt élére. „Egységes volt a vélemény, hogy nálunk is teljesen megérett a helyzet az esedékes változások végrehajtására” – idézi a Fehér Könyv Losonczyt (34. old.). Nálunk is – akárcsak Lengyelországban. Ennél többet a vallomások nem bizonyítanak.

Ami a hatalom erőszakos megragadásának tervét illeti, erről egy szót sem találunk a Fehér Könyvben. Október 23-án délelőtt, fél nappal a fegyveres harcok kirobbanása előtt, az államrend erőszakos megdöntésére szervezkedő Nagy Imréék Losonczy lakásán tárgyalnak, és nem kerül szóba, hogy hol fognak fegyvert szerezni, milyen célpontokat támadjanak meg, milyen karhatalmi ellenállásra kell számítaniuk. Nem különös ez?

Csupán a Közlemény hoz fel adatot az erőszakos hatalomátvétel szándékára: azt állítja, hogy az Erkölcs és etika című „titkos okmány”-ban[SZJ] Nagy Imre „a népi demokratikus államrendet »elfajult, bonapartista hatalomnak« nevezte, és ennek erőszakos megdöntésére szólított fel”. Ám először is: ez az írás egyike azoknak a memorandumoknak, melyeket Nagy Imre a KV számára készített, s megküldött a szovjet nagykövetségnek is. Titkos okmánynak nevezni tehát enyhén szólva pontatlan meghatározás. Másodszor: Nagy Imre nem a népi demokratikus államrendet, hanem Rákosiék személyi diktatúráját nevezi bonapartista hatalomnak. Harmadszor: nem szólít fel sem az államrend, sem Rákosiék erőszakos megdöntésére. A KV-t igyekszik meggyőzni, hogy vissza kell térnie ’53. júniusi határozatához.

Ha a hatalom erőszakos megragadására szőtt összeesküvés nem létezett, úgy természetesen egészen más jogi megvilágításba kerülnek azok a politikai magánbeszélgetések, a Petőfi-körben és a lapokban kezdeményezett viták, amelyekkel a Közlemény Nagy Imrét és társait vádolja, így ezekre itt nem kell kitérnünk.

2. Az ismert október 23-i tüntetést Nagy Imre és csoportja kezdeményezte, felhasználva a Petőfi-körben és az egyetemeken kiépített kapcsolatait. Szilágyi József például október 22-én éjszaka, a Műegyetemen tartott gyűlésen hívott fel a tüntetésre. Az október 23-i tüntetést, Tánczos Gáboron és társain keresztül, a Nagy Imre-csoport irányította.

A Fehér Könyv nem árulja el, miféle kapcsolatokat építettek ki Nagy Imréék az egyetemistákkal, hacsak nem arra céloz ez a hely, hogy Szilágyi – maga is műegyetemi hallgató – részt vett a műegyetemi gyűlésen, ahol a tüntetést elhatározták. Azonban Szilágyi idevágó vallomásából (36. old.) két fontos körülmény tűnik ki. Először a tüntetésre szóló felhívás nem tőle származott. Amikor ő a demonstráció kérdésében felszólalt, már javában folyt a vita, hogy kivonuljanak-e az egyetemisták vagy sem. Másodszor Szilágyi tagadta, hogy Nagy Imre nevében beszélt volna. Ettől persze még lehetett titkos utasítása Nagy Imrétől vagy mástól – ám ezt a Fehér Könyv semmivel sem támasztja alá.

A tüntetés irányításával, a Petőfi-kör szerepével kapcsolatban érdekes idézetet találunk a Fehér Könyvben. Újhelyi Szilárd tanúvallomása: „A megbeszélés ideje alatt (23-án délelőtt – a szerk.) Tánczos Gábor többször telefonált oda Losonczynak a tüntetéssel kapcsolatban. Abban állapodtunk meg, hogy próbálja meg Tánczos a Petőfi-kör jelszavaival irányítani a tüntetést.” (37. old.) Ennek a helynek, más vallomásokkal együtt, azt kellene bizonyítania, hogy Losonczyék a Petőfi-kör útján szervezték a készülődő tüntetést. A cenzor azonban benne-felejtett egy árulkodó részletet: „próbálja meg...” Nem olyan megmozdulásról van itt szó, amit a Petőfi-kör elindít és kézben tart, hanem olyanról, ami tőle függetlenül elindult, megy a maga útján, s amit az utolsó pillanatban még megkísérelnek kézbe venni. A Petőfi-kör nem volt ura az egyetemeken kibontakozott mozgalomnak, az egyetemisták nem ellenőrizhették a megmozdult budapesti nagyüzemeket, senki sem irányíthatta azt a hatalmas tömeget, amely október 23-án mindenfelől az utcára tódult.

3. A tüntetéssel egy időben, annak legális fedezéke mögül... ellenforradalmi fegyveres lázadást robbantottak ki.

Már láttuk, milyen gyorsan felkészültek Nagy Imréék a fegyveres lázadásra. S a Fehér Könyv a további részletekről is hallgat. Meg sem kísérli bizonyítani, hogy a Nagy Imre-csoport bármelyik tagja – vagy bármilyen megbízottjuk – ott lett volna, ahol a tömeg a fegyvereket szerezte, vagy ahol az első lövések eldördültek. Az igazság az, hogy aki közülük jelen volt az első ostromoknál, az a megostromolt épületben, s nem az ostromlók között volt: Losonczy és Vásárhelyi egy ideig a rádióban (Benke Valéria hívta őket a tömeg lecsillapítására), Gimes a Szabad Nép székházában (ő csempészte ki a hátsó kapun Révait), Fazekas György pedig a Budapesti Rendőrfőkapitányságon, ahol 24-én délelőtt részt vett a kapitányságot fenyegető fegyveres csoport felszámolásában.

4. (Október 23-án éjjel Nagy Imre) az ellenforradalmi erőkre támaszkodva, erőszakkal és csalással megszerezte a miniszterelnöki posztot.

Sok elképesztő állítás van a közleményben, de ez talán mindegyiken túltesz. Semmi kétség, a pártvezetés megrettent a tüntető tömegtől; félelmében hívta be Nagy Imrét a pártközpontba, idejében kérte fel őt, hogy vállalja el a kormányfői tisztet. De Nagy Imre nem volt oka a rémületnek: nem szervezte a tüntetést, még csak nem is fenyegetőzött vele. Elment a Parlamenthez, hogy lecsillapítsa a tömeget; hazaküldte aludni a népet, és csak aztán jelent meg a KV épületében. „Erőszakról” tehát szó sem lehetett. És a „csalás”? Ez a vád feltehetően arra utal, hogy Nagy Imre mást tett október 28-a után, mint amiben 24-ének hajnalán a Központi Vezetőséggel megállapodott. De nem mást, mint amiben 28-án állapodott meg vele! 24-e és 28-a között drámai változások történtek az országban; amit Nagy Imre -részben már akkor is tájékozatlanság okán – 24-én hajnalban még kivihetőnek képzelt, az közben tarthatatlanná vált. Nem egyedül ő változtatott ezekben a napokban a programján; s ha változtatott, abból még nem következik, hogy titkon eleve arra készült, amit később cselekedett. Ha valaki 23-án éjszaka csalárd módon járt el, az Gerő és klikkje volt: hiszen rábírták Nagy Imrét a miniszterelnöki poszt elfogadására anélkül, hogy előre megmondták volna neki, hogy behívták a szovjet csapatokat. (Bizonyosra vehető, hogy mire Nagy Imre a pártközpontba érkezett, a behívás már befejezett tény volt. Az első tankok a kora hajnali órákban jelentek meg Budapesten; órák kellettek hozzá, hogy a szovjet vezetés egy ekkora horderejű döntést hozzon, a további órák, hogy a harckocsik támaszpontjukról a fővárosba érkezzenek.)

5. A ... fegyveres felkelés közvetlen irányítására a szervezkedés tagjai több külön illegális központot hoztak létre.

Szám szerint kettőt említ a közlemény: az egyik a Budapesti Rendőrfőkapitányságon szerveződött volna, Kopácsi, Szilágyi, Gimes, Fazekas és Aczél Tamás részvételével; a másiknak Losonczy, Donáth és Jánosi lettek volna a tagjai – erről nem tudjuk meg, hol működött. A Fehér Könyv csak az előbbit tárgyalja. Egy sort sem találunk benne a második központról, pedig ez a közlemény szerint „többek között a hadsereg soraiban folytatott bomlasztó tevékenységet irányította, s ugyanakkor folyamatosan kiszolgáltatta a népköztársaságot védő fegyveres erők katonai terveit a lázadóknak”. Érdekes, hogy Berecz, bár szintén két központról beszél, csak a főkapitányságon lévő csoportot említi a Közleménnyel összhangban: a másikról azt mondja, hogy 23-án éjjel a párt székházában jött létre; tagjai Nagy Imre, Jánosi Ferenc, a Petőfi-kör vezetői, írók és újságírók lettek volna, feladatuk pedig az, „hogy a párt vezetőire nyomást gyakoroljanak, és megbénítsák a párt vezető testületeinek tevékenységét” (id. mű, 108. old.). Se Losonczy, se Donáth, sem a hadsereg bomlasztása, sem a hadműveleti tervek kiszolgáltatása... Kilóg a lóláb: erre a második központra azért volt szüksége a Közlemény szerkesztőinek, hogy a hadsereg szétzüllését is a Nagy Imre-csoport szervezett aknamunkájával magyarázhassák.

Az állítólagos főkapitánysági központról bőven beszél a Fehér Könyv. Közlései mégis pontatlanok. Elmulaszt tájékoztatni róla, hogy a felsorolt személyek mikor tartózkodtak a főkapitányságon, s mi módon vettek részt a rendőrség irányításában. Ha precíz adatokat közölne, kitűnnék, hogy többségük csak perceket, legfeljebb egy-két órát töltött ott, és egyáltalán nem folyt be a főkapitányság munkájába. Csak Kopácsi és sógora, Fazekas tartózkodott folyamatosan a főkapitányság épületében, a többiek jöttek-mentek, Fazekast látogatták. Tevékenységükről Balogh József rendőrtiszt azt vallja, hogy „memorandumokat gyártottak”, „közvetlenül Nagy Imre kormányának megalakulása után összeállították egy ellenkormány listáját (43. old). Kopácsi vallomása szerint „arról beszéltek, hogy ami történt, az forradalom, demokratikus mozgalom”, továbbá „állandó kapcsolatban voltak Nagy Imrével” (44. old). Balogh szerint telefonbeszélgetéseket folytattak „az írószövetséggel és különböző más, az ellenforradalmi akcióban aktívan működő csoportokkal” is (43. old). A beszélgetések tartalmáról egy szó sem esik; nincs alap feltenni, hogy másról lett volna szó, mint a memorandumokról, a kormány összetételéről meg az események jellegének megítéléséről. Mi köze mindennek a fegyveres felkelés irányításához, a rendőrség felbomlasztásához?

Magát Kopácsit azzal vádolja a Közlemény, hogy „a kerületi kapitányságoknak parancsot adott arra, hogy a lázadókkal szemben ne fejtsenek ki ellenállást, ellenkezőleg: adják át nekik fegyvereiket és a rendőrségi épületeket”. Ily módon a rendőrség készleteiből Kopácsi több mint 20000 darab lőfegyvert osztatott ki. Ne feledjük, még Kopácsitól is csak olyan vallomást idéz a Fehér Könyv, amely szerint a főkapitányságon tartózkodó írók és újságírók közvetve befolyásolták döntéseiben – azzal, hogy az eseményeket demokratikus forradalomnak értékelték: „Érmek az értékelésnek volt az eredménye, hogy én meginogtam, és olyan utasításokat kezdtem kiadni, hogy a kerületi rendőrkapitányságok kerüljék a harcot, lehetőleg tárgyaljanak a támadókkal.” (44. old.) És most lássuk, megtörtént-e, így történt-e, amivel Kopácsit vádolják.

A Fehér Könyv nem vizsgálja, mekkora állomány tartózkodott egy-egy kerületi kapitányság épületében, és mennyi fegyverrel és lőszerrel rendelkeztek. Magyarul: hogy védhetők voltak-e egyáltalán. Kopácsinak, Fazekasnak az volt az álláspontja, hogy nagyobb támadó csoportokkal szemben nem védhetők. Ezért adott a főkapitány több megtámadott kapitányságnak utasítást a fegyverletételre, ezért vezényelte más kapitányságok legénységét a főkapitányságra. Az volt az elképzelése ugyanis, hogy ha sikerül összevonni a főkapitányságon a mintegy 3000 budapesti rendőrt, ezzel ütőképes erőt teremtenének, amelyet a kormány parancsára bárhol be lehet vetni. Tervét ismertette Piros László belügyminiszterrel. A bíróság nem idézte meg Pirost; nem kérdezték meg tőle: igaz-e, hogy megtiltotta a rendőri erők összevonását, és ha igaz, miért tette.

Természetesen Kopácsi nem kizárólag harcászati meggondolásokból kerülte az összecsapást a felkelőkkel; politikai indítéka is volt rá, hogy tárgyalásos megoldást keressen a rend helyreállítására. Szándékaiban azonban a főkapitányságra be-bekukkantó írók és újságírók legfeljebb megerősíthették, hiszen már 23-án délelőtt közölte a belügyminiszterrel: ő nem Noske, nem hajlandó a fegyvertelen tömegre lövetni[SZJ]. Az engedetlenség e jele csak mintegy mellékesen kerül szóba a Fehér Könyvben (Losonczy: „Kopácsinak az volt az utasítása, hogy a tömegre sehol sem lőni.” 43. old.); a vád propagandistái nem nagyon akarták bolygatni azt a kérdést, hogy miért beszéltek tűzparancsokról már a tüntetést megelőző délelőtt. Miután 23-án éjszaka eldördültek a fegyverek a rádiónál, 24-én hajnalban megjelentek a szovjet tankok Budapest utcáin, 25-én a Parlament előtt bekövetkezett a szörnyű vérfürdő, Kopácsinak nem maradt más választása: vagy tárgyalásokba bocsátkozik a felkelőkkel, akiket az ÁVH-val és a szovjet csapatokkal szemben a megmozdult fővárosi lakosság túlnyomó többsége támogatott, vagy a fegyvertelen tömegre lövető veszettek, a Piros Lászlók, Bata Istvánok, Hazai Jenők maroknyi csapatához csatlakozik. Ha nem akart a Noskékkal tartani, az előbbit kellett választania. Nem egyedül ő döntött így azokban a napokban, és nem csupán a fegyveres erők többi tisztje, Maléter, Mecsén és megannyi társuk, de a megveszekedett sztálinisták kivételével az egész pártvezetés is.

Néhány szót még a fegyverek kiosztásáról. A Fehér Könyvben nem derül ki, vizsgálta-e a bíróság, hogy mennyi fegyvert oszthatott volna szét Kopácsi, ha valóban olyan nyakló nélkül osztogatja. 20000 darab lőfegyver elegendő lett volna valamennyi budapesti felkelő sokszoros ellátására; ez a szám tehát azt bizonyítaná, hogy a felkelők felfegyverzését a Nagy Imréék által létrehozott központ végezte el. A szemtanúk állítása szerint azonban a főkapitányságon nem volt több körülbelül 100 darab géppisztolynál, ebből következtethetünk arra, milyen nagyságrendű lehetett a kerületi kapitányságok fegyverkészlete. S úgy tudjuk, október 23-a és 29-e között a főkapitányságon csupán egyeden csoportnak adott fegyvert; Révész Ernő volt partizán vezetésével 27-én megjelent körülbelül ötven, rendőrruhába öltözött férfi – „a népköztársasághoz hű erők” -; őket látta el Kopácsi fegyverrel.

6. Nagy Imre és összeesküvő-csoportja a népköztársaság központi hatalmi szerveinek felbomlasztása, illetve félreállítása után nekilátott a helyi hatalmi szervek megsemmisítéséhez.

A központi hatalmi szervek felbomlasztásáról, illetve félreállításáról annyit tudunk meg, hogy a miniszterelnök – „esküjét megszegve” – kikapcsolta az ország vezetéséből az Országgyűlést, az Elnöki Tanácsot, sőt, amikor szűkebb kabinetjét létrehozta, magát a kormányt is. Nos, az Országgyűlést Nagy Imre nem kapcsolhatta ki, mert nem az ő tiszte volt, hogy összehívja. Ha az Országgyűlésnek üléseznie kellett volna, de nem tette, azért Dobi Istvánt terheli a felelősség. Más kérdés, hogy bölcs dolog volna-e Dobitól a Rákosi-féle pántlikás népszavazáson megválasztott Országgyűlés összehívásával provokálni a lakosságot Bizony, könnyen előfordulhatott volna, hogy a megharagított tömeg szétzavarja a képviselőket, és ezzel az államhatalom folytonossága megszakad. Az Elnöki Tanácsot sem Nagy Imre, sem más nem iktatta ki a vezetésből. Dobi végig a Parlamentben tartózkodott, és tette a dolgát; Nagy Imre semmivel sem korlátozta jobban elnöki főhatalmának gyakorlásában, mint elődei és utódai. Végül a szűkebb kabinet. Ismeretes, hogy október végén a magyar állam visszatért a koalíciós kormányzáshoz. Ekkor két lehetőség kínálkozott; vagy minden tárcát koalíciós alapon osztanak el, vagy a szaktárcákat egyelőre nem a pártok képviselői töltik be, hanem egy külön, szűk körű politikai kabinet alakul, és ez dönt a koalíciót érintő kérdésekben. Ez utóbbi megoldás mellett az szólt, hogy gyorsan végre lehetett hajtani. Nem volt benne semmi alkotmányellenes, és nem járul hozzá az államhatalom felbomlásához.

A bomlást egészen más okozta, nem Nagy Imre intézkedései. A hadseregben a vezérkar dilettantizmusa, az ÁVH és a honvédtisztek közötti ellenségeskedés (az ÁVH éveken át terrorizálta a tisztikart is), a Jugoszláviával való szakítás nyomán túlduzzasztott állomány leépítése és a tisztek egy részét emiatt fenyegető létbizonytalanság. A fővárosi rendőrségben ugyancsak az ÁVH-val való ellentétek, valamint Piros belügyminiszter utasítása, amely megakadályozta, hogy a rendőri állományt idejekorán összevonják. A pártapparátusban a KV-állásfoglalások sorozatos önellentmondásai, amelyek három év alatt teljesen demoralizálták a kádereket, Gerőék megveszekedett ellenállása és a KV szolgalelkű, szánalmas viselkedése. Az államapparátusban az éveken át tartó, állandó átszervezések, a végrehajthatatlan utasítások, a párt és az ÁVH terrorja és persze a vezető párttestületek október 23-a utáni magatartása. Ha Nagy Imrét felelősség terheli az államhatalom szétzüllesztéséért, legfeljebb amiatt, hogy 24-én nem határolta el magát Gerőéktől. Ha ekkor nem engedi, hogy a sztálinista ellenforradalom vele takarózzon, személye körül talán még kialakulhatott volna egy szilárd és széles körű támogatást élvező politikai centrum. Ám mulasztása legfeljebb politikailag ítélhető meg: jogi értelemben nem számon kérhető.

A helyi hatalmi szervek megsemmisítéséről aránylag sokat beszél a Fehér Könyv, de egyetlen esetet sem ad elő, amikor Nagy Imre utasítása vagy híveinek közbelépése bármilyen szerepet játszott volna az eseményekben.

7. (Október 28-án) Nagy Imre és bűntársai... az általuk kikényszerített tűzszüneti paranccsal megbénították a népköztársaságot védelmező fegyveres erőket. Ugyanakkor szervezték, fegyverrel ellátták, végül törvényesítették a lázadó ellenforradalmi erőket... Ezek után Budapesten és szerte az országban megindult a fehérterror.

Október 23-a és november 4-e között valóban előfordultak lincselések és önbíráskodások Magyarországon. Ez akkor is tény, ha az esetek jelentős részében az ÁVH fegyveres provokációja előzte meg őket Az is igaz, hogy a két hét alatt temérdek fegyver került az utcára, és fasiszták, reakciósok, bűnözők is fegyverhez jutottak. Más kérdés, hogy ők uralták-e a felkelő csoportok összetételét, s hogy a felkelésnek a Közleményben említett 234 áldozata közül csak a kisebbség lelte halálát lincselés, önbíráskodás közben; nagy többségük fegyveres harcban esett el. Az igazság kedvéért arról is beszélni kell, hogy a másik oldalon sokkal magasabb volt az áldozatok száma (hivatalos becslés szerint valamivel több, mint 2500 ember vesztette életét októberben és novemberben), s hogy ezek sem voltak valamennyien harcolók. A lincselések áldozataival szemben ott vannak a fegyvertelen tüntetők, akiket az ÁVH mészárolt le a Parlament előtt, Miskolcon, Mosonmagyaróváron és másutt. Itt azonban csak azzal a kérdéssel kell foglalkoznunk, hogy felróható-e Nagy Imrééknek némely bűnöző és volt nyilas felfegyverkezése és a meggyilkoltak halála.

A Fehér Könyv nem vizsgálja: gyakoribbak lettek-e a lincselések a tűzszünet kihirdetése után (tudjuk, hogy nem), s több fegyver került-e az utcára, mint a megelőző napokban (valószínűleg nem). Mindenesetre rejtély, hogyan béníthatta meg a tűzszüneti parancs „a népköztársaságot védő fegyveres erőket”. Hiszen nem tiltotta, hogy támadás esetén védekezzenek! Részletesebb vizsgálatot kíván a második mondatban szereplő vád, mely szerint Nagy Imréék „szervezték, fegyverrel ellátták, végül törvényesítették a lázadó ellenforradalmi erőket”. Nagy Imre utasítására egyetlen fegyveres erőt szerveztek csupán, s a Fehér Könyv sem tud másra hivatkozni: a Nemzetőrséget. Ennek a hadsereg, a rendőrség és a felkelőcsoportok tagjaiból szervezett fegyveres testületnek az lett volna a feladata, hogy a szovjet csapatok kivonásáig ellássa a karhatalom teendőit. Vegyük észre: a Közlemény állításával ellentétben a Nemzetőrség felállítása nem törvényesítette a felkelőcsoportokat, a kormány csak azokat ismerte el, melyek felvételt nyertek a Nemzetőrségbe, és alávetették magukat a Nemzetőrség vezetőitől kapott parancsoknak.

A Nemzetőrség létrehozásának nem volt alternatívája, ha a kormány politikai megoldást akart. Az állam fegyveres erőinek fellépését az utca minden esetben ellenségesen fogadta; velük szemben válogatás nélkül védelmébe vette a tömeg a fegyveres felkelőket. Csak valamilyen közös karhatalomtól lehetett remélni, hogy kellő legitimitást élvez a kilengésekkel szembeni fellépéshez. Másrészt csakis a karhatalom központosítása adhatott módot arra, hogy a felkelő csoportokat fokozatosan megszűrjék, és a valóban kétes elemeket eltávolítsák. Október 28-án Nagy Imre részletesen kifejtette a KV előtt, hogy politikai kibontakozásra van szükség, s hogy mi kell ehhez: azonnali tűzszünet, az ÁVH feloszlatása, visszatérés a többpártrendszerhez és a koalíciós kormányzáshoz, valamint a szovjet csapatok kivonása. Programját a KV megszavazta. Jóváhagyta Mikojan és Szuszlov is, akik 28-án és 29-én (egy héten belül immár másodszor) Budapesten jártak. Nyilván a társfelelősség okán fogalmaz úgy a Közlemény, hogy Nagy Imréék „kikényszerítették” a tűzszüneti parancsot „Erőszakkal és csalással” – akárcsak öt nappal előbb Nagy Imre miniszterelnöki kinevezését.

8. (Nagy Imre) gátlástalanul engedélyezte és lehetővé tette, hogy az ellenforradalom rövid néhány napja alatt, alkotmányellenesen, 70 különböző párt és szervezet alakuljon.

Már említettük: a többpártrendszer felélesztése nem Nagy Imre egyszemélyi döntése volt, egyetértett vele a magyar pártvezetés és a két szovjet meghatalmazott is. Ehhez csak annyit kell hozzátennünk, hogy a vád megfogalmazása kétértelmű. Engedélyezni nem ugyanaz, mint lehetővé tenni. Nem mindegy, hogy kinek adott működési engedélyt Nagy Imre, és kinek a működését nem akadályozta meg – például mert nem tudott róla, vagy mert nem volt hatalma a beavatkozáshoz.

9. Nagy Imre és áruló csoportja, céljainak megvalósítása érdekében, továbbá azért, hogy teljesen szabaddá tegye az utat az imperialista beavatkozás számára, megkísérelte az ország védelmi szövetségét, a Varsói Szerződést törvénytelen módon és egyoldalúan felbontani.

Nagy Imre a perben két érvvel védekezett e vád ellen. Jogi érve az volt, hogy a Varsói Szerződés felmondását nem egyedül határozta el: javaslatát november 1-jén a koalíciós kabinet elé terjesztette, és az egyhangúan megszavazta. Hozzátette: a kabinetnek a november 4-e utáni miniszterelnök, Kádár János is tagja volt. (A kabinetben ekkor Nagy, Kádár és Losonczy képviselte az MSZMP-t, Tildy és Kovács Béla a kisgazdákat, Erdei a parasztpártot. A szociáldemokraták számára fenntartott helyet még nem töltötték be.) Nagy Imre másik érve politikai természetű volt: a lakosság egyre dühösebben követelte a kilépést: a döntéssel a nép kinyilvánított akaratának engedett a kormány. A Fehér Könyv hallgat a jogi érvről; a politikai érvet ellenben vitatni próbálja. Egy idézetet hoz Gimes lapjából, a Magyar Szabadságból, egyet a rádióból és egyet a Magyar Ügyvédek Forradalmi Bizottságától, melyek október 30-án és 31-én megfogalmazzák a követelést, végül még egyet a Magyar Szabadságból, mely helyesléssel fogadja Nagy Imre előző napi bejelentését a tárgyalások megkezdéséről. Mit bizonyít ez? A Fehér Könyv szerint azt, hogy a Varsói Szerződés felbontását maguk Nagy Imréék követelték önmaguktól, no meg a szélsőséges reakció (az ügyvédi bizottság kiáltványa a két háború közötti jobboldali radikalizmus nyelvén fogalmazódott). Ehhez azonban le kellett tagadni, hogy munkástanácsok, katonai, értelmiségi és diákbizottságok tömegesen követelték a kilépést ezekben a napokban: határozatokkal, rádiónyilatkozatokkal, Nagy Imréhez menesztett küldöttségek útján. Ez a követelés az első pontok között szerepel novemberben és decemberben is az értelmiségi és munkás ellenálló szervezetek programjaiban. Akkor még a Kádár-kormány sem tett úgy, mintha a lakosság túlnyomó többsége nem a szovjet csapatok távozását és az ország semlegességét akarta volna; első felhívásában és még több novemberi nyilatkozatában határozott ígéretei tett: a rend helyreállta után haladéktalanul tárgyalásokat kezd a szovjet csapatok kivonásáról.

Még két megjegyzést. A szerződés egyoldalú felbontása nem volt törvénytelen aktus. Nyilvánosságra hozott szövege nem rendelkezik arról, hogy miként hagyhatják el a tagállamok a szövetséget – tehát nem tiltja az egyoldalú felmondást. Az sem volt szabálytalan, hogy a kilépési nyilatkozatot a kormányfő tette meg, hiszen a csatlakozást is miniszterelnöki aláírás szentesítette[SZJ]. Másodszor: teljesen légből kapott az az állítás, hogy a szerződés felbontása szabaddá tette volna az utat a nyugati hatalmak beavatkozása előtt. A döntés bejelentésével egyidejűleg Nagy Imre semlegességi nyilatkozatot is tett, és az ENSZ-hez, valamint a négy nagyhatalomhoz – köztük a Szovjetunióhoz – fordult Magyarország semlegességének szavatolása érdekében.

10. Nagy Imre 1956. november 4-i rádiófelhívása... a nyugati imperialistákat nyílt, fegyveres beavatkozásra hívta fel.

A felhívás teljes szövege így hangzik: „Itt Nagy Imre beszél, a Magyar Népköztársaság minisztertanácsának elnöke. Ma hajnalban a szovjet csapatok támadást indítottak fővárosunk ellen, azzal a nyilvánvaló szándékkal, hogy megdöntsék a törvényes magyar demokratikus kormányt. Csapataink harcban állnak. A kormány helyén van. Ezt közlöm az ország népével és a világ közvéleményével.” Mást a Fehér Könyv sem idéz.

IV. Miért kellett meghalniuk?

Az Igazságügy-minisztérium közleményében van egy mondat, amelyben a per egész politikai koncepciója benne foglaltatik: „A bírósági eljárás peranyaga is megmutatta és bebizonyította, hogy Nagy Imre és társai korábbi revizionista, burzsoá-nacionalista politikai beállítottságuknak megfelelően törvényszerűen jutottak el a burzsoázia legreakciósabb imperialista erőivel való szövetséghez, a munkáshatalom, a népi demokratikus rendszer, a dolgozó magyar nép és a szocialista haza elárulásához.” A Nagy Imre-pert figyelmeztetésnek szánták: ne higgye senki, hogy a párton belüli ellenzékiség nem bűn, nem hívja ki a megtorlást. ÁM a párt demokratizálásának, a jogrend megszilárdításának, a pártonkívüliek politikai egyenjogúsításának követelésével kezdi, előbb-utóbb a rendszer ellenségévé válik - vagy inkább máris az. A minősítés, az ítélet: nyilvánvaló jogi képtelenség. Miért térhetett vissza Sztálin kísérlete, két és fél évvel a XX. kongresszus után?

Nem adunk választ a kérdésre, ha megállapítjuk, hogy az 1956 utáni megtorlás perei mind terrorperek voltak. A vészbíróságok nem sokat törődtek a bűnösség megállapításának jogi kritériumaival, de céljuk általában nem volt több, mint a bosszúállás és a megfélemlítés. A Nagy Imre-tárgyalás viszont egy politikai koncepció rituális színrevitele is volt. Paradoxona, hogy Sztálin halála után öt évvel a kirakatpert már csak zárt ajtók mögött lehetett megrendezni. De miért rendezték meg egyáltalán? 1953 és ’57 között politikai belharcok dúltak a szovjet vezetésben, és ezek hatására több kelet-európai országban megingott a rend. Munkásmegmozdulások Kelet-Berlinben, Plzenben, Poznanban, a kommunista értelmiség engedetlenségi mozgalmai, a pártapparátuson belüli ellenzék fellépése Lengyelországban, Magyarországon és az NDK-ban. A nyugtalanság a magyar forradalommal érte el a tetőpontját. Amikor a szovjet pártvezetés egyetértésre jutott abban, hogy fegyverrel fogják megdönteni Nagy Imre forradalmi kormányát, széles egységfront jött létre azok között, akik véget akartak vetni Kelet-Európa lázongásának. És valamennyien Nagy Imrét akarták bűnbaknak odavetni. Molotovék azért, hogy diszkreditálják a XX. kongresszust: ilyen veszedelmes revizionisták szabadulnak el, ha Sztálin bűneit feszegetni kezdik. Hruscsov azért, hogy mentse magát a vádak alól: nem ő hibázott a titkos beszéddel, hanem Nagy Imre volt csalárd áruló. A kínai vezetők azért, hogy elszigeteljék a jugoszlávokat, és kikényszerítsék a szovjet tömb régi egységének helyreállítását. A kelet-európaiak azért, mert valamennyiüknek volt félnivalója a saját Nagy Imréjük fellépésétől. A magyar párt rákosistái azért, mert Nagy Imrén keresztül Kádárig akartak eljutni. A belügyi apparátusba átmentett ÁVH-sok azért, mert bosszút akartak állni október végi rettegésükért. És még Kádáréknak is volt okuk, hogy csatlakozzanak a Nagy Imre és társai vérét követelő kórushoz: hiszen november eleji átállásukat semmi más nem igazolhatta, csak az, ha Nagy Imréék árulóvá lettek.

De csak a büntető eljárás követelésében volt teljes az összhang; a per koncepciója körül vita dúlt. A sztálinista restauráció feltétlen hívei Nagy Imre egész múltját -tehát ’53-55-ös miniszterelnökségét is – el akarták ítélni; a magyar sajtóban Révai József állt elő ezzel a követeléssel (Népszabadság, 1957. III. 7.). Hruscsovnak, Kádárnak viszont az volt az érdeke, hogy a bűnök minél később kezdődjenek, lehetőleg csak azután, hogy (1955 decemberében) Nagy Imrét már kizárták a pártból. Ők nyerték meg a politikai harcot, és az ő koncepciójuk győzedelmeskedett a per vonalvezetésében is: a bíróság bűnösnek mondotta Nagy Imrét, az ’55-56-os pártellenzék vezéralakját, de egy szót sem szólt Nagy Imréről, az ’53-55 közötti miniszterelnökről. A per ily módon határt szabott a sztálinizmus irányába tett visszalépésnek – ám ezt a sztálinizmus leggyűlöletesebb eszközével érte el.

A Nagy Imre-per koncepciója körüli huzakodás közrejátszhatott abban, hogy a tárgyalást többször is elhalasztották[SZJ]. Lehetséges, hogy az ’57 nyara és ’58 eleje közötti szünet nem volt független a szovjet pártvezetésben végbement puccsszerű fordulattól (júniusban Molotovék, Malenkovval és barátaival összefogva, megkísérelték félreállítani Hruscsovot, de végül Hruscsov buktatta meg őket). Az ’58. februári halasztást más külső körülmények magyarázhatják; némelyek tudni vélik, hogy Togliatti kérte, a közelgő olasz képviselő-választásokra hivatkozva. Alighanem sok egyéb külső körülmény befolyásolta még a per alakulását Van azonban egy, amelyik Nagy Imre és társai egész tragikus történetén végigvonul: Jugoszlávia és a Szovjetunió viszonya. A jugoszláv kormány ott volt Nagy Imréék kálváriájának kezdetén, hiszen az ő budapesti követségéről távozóban, a vele kötött egyezményt megszegve rabolták el őket És ott volt a kálvária végét kihirdető bírósági ítéletben, mely velük együtt Titoékat is elítélte: „Az ellenforradalmi fegyveres felkelés bukása után a Nagy Imre-féle összeesküvők egyes csoportjai ott kerestek menedéket, ahonnan korábban támogatást kaptak;... A Nagy Imre-csoport, amely korábban a »nemzeti kommunizmus« kalózlobogójával lépett fel, a felelősségre vonás elől a budapesti jugoszláv követségre szökött.”

Ám közben a szovjet-jugoszláv viszony sokszor változott, és a Nagy Imre-ügy alakulása szorosan követte e változás ritmusát. Az ellentétek már az emberrablás körül megmutatkoztak, és tovább romlott a viszony, amikor a Kádár-kormány nekilátott a munkástanács-mozgalom erőszakos felszámolásának – Titóék ugyanis azt szerették volna, és óhajuknak nyilvánosan is hangot adtak, ha az új rendszer a munkástanácsokra épül. De a polémia nem a magyarügyben, hanem a szocialista országok egységének kérdésében lobbant fel. ’57 elején kínai párt- és kormányküldöttség járt Moszkvában, s a közös nyilatkozat leszögezte: a szocialista tábor egy és oszthatatlan, vezető ereje pedig a Szovjetunió. A jugoszlávokat ez a nyilatkozat s a körülötte kialakult kampány döntés elé állította: vagy felzárkóznak a Szovjetunió vezette szocialista táborhoz, vagy vállalják az újabb kiközösítés veszélyét Titóék függetlenségük megvédését választották – s olyan gyorsan összekülönböztek a szovjet vezetőkkel, hogy március közepén már a napi sajtóban dúlt a vita. És ugyanekkor Snagovba utazik Kállai Gyula, aki már tudja, hogy Nagy Imréék bíróság elé fognak kerülni.

Amikor március végén magyar kormányküldöttség jár a Szovjetunióban, nyilvánvalóvá válik, hogy a Nagy Imre-csoporton keresztül a szovjet vezetők Titóékon akarnak ütni: „Mindenki tudja – jelenti ki Bulganyin a Kremlben március 27-én –, hogy Nagy Imre és csoportja gyakorlati támogatásra talált a jugoszláv vezetőknél. Ez a támogatás táplálta és ösztönözte Nagyot... Meg kell mondani, hogy mindezeknek a tényezőknek feltétlenül ki kellett élezniük azokat az ideológiai jellegű nézeteltéréseket, amelyek Jugoszlávia és a szocialista tábor között megvoltak.”

Néhány nappal Kádárék hazaérkezése után, április 5-én összeül a Központi Bizottság. Kádár bejelenti: olyan terhelő dokumentumok kerültek a nyomozószervek birtokába, amelyek alapján Nagy Imre és néhány társa ellen bírósági eljárást kell indítani. Aki úgy érzi, hogy nem tudja vállalni az esedékes Nagy Imre-pert, mondjon le KB-tagságáról. (Két ember akadt, aki visszalépett: Gyenes Antal és Köböl József.)[SZJ]

Ugyanezen a napon az Elnöki Tanács elrendeli a Legfelsőbb Bíróság Népbírósági Tanácsának felállítását. Ez a tanács tárgyalja majd a Nagy Imre-ügyet. Nem telik bele egy hét, és Snagovban megkezdődnek a letartóztatások.

Nyár elején azonban váratlanul enyhül a feszültség a Szovjetunió és Jugoszlávia között. Alábbhagy a propagandakampány, és júniusban, Hruscsovék belgrádi útjának második évfordulóján, mind a Borba, mind a Pravda békülékeny hangú szerkesztőségi cikkel emlékezik meg a látogatásról. Augusztusban pedig sor kerül a két ország vezetőinek bukaresti találkozójára. Később, egy ’58 júniusában, Szófiában mondott beszédben Hruscsov azt állította, hogy Bukarestben lényegében sikerült normalizálni a viszonyt a jugoszlávokkal, s abban is megállapodtak, hogy a JKSZ[SZJ] képviseltetni fogja magát a kommunista pártok novemberre tervezett moszkvai találkozóján, így hát, mire a Nagy Imre-ügyben lezárultak a kihallgatások, átmenetileg a szovjet-jugoszláv viszony is nyugvópontra jutott. A szovjetek vártak – és várt a vádemeléssel megbízott ügyész is.

A novemberi tanácskozás azonban csak az ellentétek újbóli elmérgesedéséhez vezetett Előre el volt-e döntve, vagy sem, Hruscsovék a hatvannégy kommunista párt konferenciája előtt külön értekezletet rendeztek a szocialista országok vezető pártjainak, ahol elfogadtatták a tábor egységéről és a Szovjetunió vezető szerepéről szóló szovjet-kínai tézist. A jugoszlávok tüntetőén távol maradtak a tárgyalóasztaltól, és a dokumentumot sem voltak hajlandók aláírni. Rövidesen újrakezdődött a polémia, s kitűzték a Nagy Imre-per tárgyalását.

Miért és ki határozta el, hogy a végleges szakítás előtt tesznek még egy kísérletet a kapcsolatok rendezésére, nem ismeretes. Azt sem tudni, miért olyan kapkodva szakították meg a pert, ahogyan tették. De kétségtelen, hogy a tárgyalás elhalasztása után történt kísérlet a közvetítésre. Március végén Kara-Gyorgyevóban Kádár, Kállai, Fock és Szilágyi Dezső találkozott Titóval, Kardeljjel, Rankoviccsal és Veljko Vlahoviccsal. Megbeszélésük eredményesnek tűnhetett, mert Tito április 19-én a Szövetségi Nemzetgyűlésben ezt mondta: Jugoszlávia viszonya javul a Szovjetunióval, s újabban Magyarországgal is.

Csakhogy közben vitára bocsátották a jugoszláv párt programtervezetét, amely elítélte a tömbpolitikát, a Szovjetuniót nagyhatalmi törekvésekkel vádolta, és leszögezte, hogy Jugoszlávia el nem kötelezett szocialista állam marad. A szovjet és kelet-európai sajtó viszonylag óvatos hangon bírálta a tervezetet; talán abban bíztak, hogy a kongresszus lényeges pontokban módosítani fogja De április végén jött a JKSZ kongresszusa, s a delegátusok jóváhagyták a programot. Májusban lefolytatták Szilágyi József tárgyalását Júniusban a többiekét.

A történelem fintora, hogy nem telt bele egy év, és kezdett megromlani a kapcsolat a Szovjetunió és Kína között. Az ellensúlyt kereső Hruscsov pedig lassan rendezte viszonyát a jugoszláv vezetőkkel. Aztán következett a XXII. kongresszus, az újabb Sztálin-ellenes hadjárattal. Magyarországon, e külső változások háttere előtt, kezdetét vette az enyhülés. A vizsgálótisztek és vészbírák egy részét feltűnés nélkül elbocsátották a testületből; Rákosiékat kizárták a pártból; Nagy Imre életben hagyott társait sok száz más elítélttel együtt szabadlábra helyezték. Majd napirendre tűzték a gazdaságirányítási rendszer reformját – ami a kivégzések évében a revizionizmus netovábbjának számított. Sőt, a „modern revizionizmus” elítélő emlegetése is abbamaradt. A per koncepciója tehát nagyobbrészt elvesztette aktualitását.

Átértékelése mégis késik. 1963 után a hatalom ezernyi bizonyítékát adta, hogy hajlandó megbocsátani életben maradt áldozatainak – ám arra nem, hogy bocsánatot kérjen tőlük. És ez nem csupán az alázat hiányának a jele. Jele annak is, hogy minden változás ellenére milyen erősen kötődik az 1956 utáni rezsim a hazugsághoz, amelyben megszületett.

• Befejezetlen múlt