Eörsi László

Nyomtatóbarát változat

A „Baross Köztársaság”

A magyar forradalom és szabadságharc október 28–29-én átmeneti győzelmet aratott. Ennek kapcsán Nagy Imre jóváhagyásával október 30-án a honvédség, a rendőrség, a határőrség alakulatai és a felkelőcsoportok bevonásával megkezdődött a Nemzetőrség szervezése. A célkitűzés az volt, hogy a szétszórtan, decentralizáltan működő fegyveres erőket az új kormány megalakulásáig központi parancsnokság irányítsa. A Nemzetőrség fő feladatát a rend helyreállításában, az ÁVH lefegyverzésében, a provokációk megakadályozásában, a konszolidáció feltételeinek megteremtésében és a harckészültség fenntartásában jelölték meg. Célul tűzték ki a Nemzetőrségen kívüli, más „illegális” fegyveres csoportok lefegyverzését.

A szervezet alakuló gyűlésére október 31-én, a Kilián laktanyában került sor, Király Béla tábornok lett a Nemzetőrség főparancsnoka, Kopácsi Sándor rendőrezredes a helyettese. Nincs adatunk arról, hogy az értekezleten részt vett volna a Baross tériek képviselője is.

Mint tudjuk, a politikai, katonai, rendőrségi vezetéssel a felkelőcsoportok közül elsősorban a Corvin köziek és a Tűzoltó utcaiak képviselői tárgyaltak. A VII. kerületben az első – kevéssé sikeres – lépések helyben történtek a rendőrség és a felkelők együttműködésének kialakítására. A Baross tériek az Almássy tériekkel, a Hársfa utcaiakkal, a Klauzál tériekkel együtt tárgyaltak Győri Antal őrnaggyal, a VII. kerületi rendőrkapitányság vezetőjével, október 30-án. A megbeszélés arról folyt, hogy a területeket miként osszák fel a szolgálat ellátására az egyes felkelőcsoportok és a rendőrségi erők között. Győri rögtön leszögezte, hogy csak akkor hajlandó tárgyalni, ha a felkelők elfogadják: a közbiztonságért csakis a rendőrség a felelős, a civil fegyveresek ebben legfeljebb csak segítséget nyújthatnak. Ezzel a felkelők nem értettek egyet.

Október 30–31-én a Baross tériek még a saját útjukat járták, ekkor alig került szóba bármiféle integráció. Egyre építgették a független „Baross Köztársaságot”, amelynek nem pontosan ismert „határait” éberen őrizték. Emiatt még ebben az időszakban is összeütközésbe kerültek a különböző rendőrségi erőkkel.

A VII. kerületi kapitányság beosztottait a Rottenbiller utcában fegyverezték le, s amikor az elöljáróik telefonon tiltakoztak, Nickelsburg kijelentette, hogy ők a rendfenntartást biztosítják, az ő területükre a rendőrök ne tegyék be a lábukat. Jobbnak is látták, ha nem küldenek oda több járőrt. Négy ismeretlen tisztet is „álnokul” tőrbecsaltak és lefegyvereztek a Baross tériek, miután rájuk fogták a fegyvereiket, akik ezt a tűzszünet gyalázatos megsértésének minősítették.

Hasonlóképpen járt a Mosonyi utcai rendőrlaktanya mintegy 15 főnyi járőre is, amikor „behatoltak” a „Baross Köztársaság” körzetébe. Ők azonban nem hagyták annyiban a dolgot, a laktanya Forradalmi Bizottságának civil elnöke, Gurbai Ferenc Pajcsics József főhadnaggyal indult tárgyalni a Baross tériekkel. A felkelők bizalmatlanok voltak velük, azt gyanították, hogy a rendőrök ÁVH-sokat rejtegetnek a laktanyában. Gurbaiék arra hívták fel a Baross tériek figyelmét, hogy a Deák téri Főosztály parancsa értelmében kell járőrözniük, s nyomatékként megmutatták a Kopácsi Sándor által aláírt, frissen kiállított nemzetőrségi igazolványaikat is. A felkelőparancsnok – valószínűleg Nickelsburg – viszont kijelentette, hogy nekik Kopácsi nem parancsol, ők csakis Dudás József irányítását ismerik el. Erre Gurbai elővett egy iratot, amelyen Dudás igazolta, hogy a környéken a Mosonyi utcaiak járőrözés céljából szabadon közlekedhetnek. Ekkor az elkobzott fegyverek felét visszaadták, hogy „nekik is legyen, meg maradjon a rendőrségnek is”.

Azt, hogy ekkoriban Nickelsburg csak Dudást ismerte el parancsnoknak, a Kerekes Györgytől, a VIII. kerületi tanács épületében lévő nemzetőrség parancsnokhelyettesétől származó közlések is alátámasztják. A Baross tériek főparancsnoka felkereste őt – állítólag Dudás helyetteseként mutatkozott be –, hogy rávegye: támogassa ő is Dudást és programját. Tehát ne ismerje el a Nagy Imre-kormányt, amely „nem képez reális erőt”. Mivel a forradalmat végig kell vinni; november 1-jén a Sportcsarnokban összehívandó összes felkelő értekezletén a megválasztott parancsnokság majd leváltja a Nagy Imre-kormányt, és megvalósítja a forradalom összes célkitűzését. E felhívással Kerekesék nem értettek egyet, nem is írták alá. Timus Lajos szerint Nickelsburg a csoporthoz intézett beszédeiben is a Nemzeti Bizottmányra hivatkozott.

Ám a következő napokban – amikor a Baross tériek beléptek az egységes Nemzetőrségbe – épp Nickelsburg volt az egyike azoknak, akik a leghevesebben támadták Dudást a különutasságáért.

A Baross téri Nemzetőrség

A Baross tériek november 1-jén váltak „hivatalosan” nemzetőrökké: ekkor vették át a nemzetőrségi igazolványokat a Deák téri főparancsnokságon. Nincs arról semmi információnk, hogy a parancsnokság meggyőződésből adta-e fel a „Baross Köztársaság” koncepcióját, avagy a pragmatikus szempontok kerekedtek felül.

A belépési ívet Nickelsburg mint főparancsnok és Pásztor Sándor parancsnokhelyettes írta alá. 1200 Baross téri nemzetőrt jelentettek be, ám csak 130 igazolványt kaptak. (A valóságos létszám 200-250 lehetett.) Nickelsburgék 200 géppisztolyt, 15 db golyószórót és öt géppuskát igényeltek. E fegyverek jelentős részét – és a ruhákat – a következő napokban meg is kapták. Mivel a Nemzetőr-parancsnokság a forradalom védelmére nemzetőri zászlóaljakat szervezett, a Baross téri csoport is zászlóaljjá lényegült, amelynek parancsnokává Balogh Lászlót nevezték ki. Nickelsburg és Pásztor Sándor, mint a Nemzetőrség vezetői, Király Béla aláírásával igazolványt kaptak, amellyel jogosultak voltak igénybe venni bármilyen járművet, és bármely objektumba beléphettek.

Megismerkedtek Solymosi János alezredessel, a piliscsabai gépesített ezred parancsnokával (akit a VIII. kerület katonai parancsnokának neveztek ki) és politikai helyettesével, Popovics Ernő századossal. Nickelsburg utalást tett arra, hogy csoportjának kevés fegyvere van, és a nemzetőrség szervezéséhez hiányzik a katonai képzettségük. A tisztekre Nickelsburg valószínűleg már ekkor jó benyomást tett: nem dicsekedett (mint sokan mások), és azt hangsúlyozta nyomatékosan, hogy mindenáron a rend fenntartására törekszik. Solymosi alezredes Popovics századost küldte a Baross térre, hogy segítsen megszervezni a zászlóaljat (ahogy ez történt más csoportoknál is). Popovics 30 karabélyt, 25 géppisztolyt, négy golyószórót szállíttatott oda, de végül kivonta magát a parancs alól, s maga helyett Blázi László hadnagyot küldte szervezői és összekötői feladattal. Figyelmeztette, hogy vigyázzon magára, de akadályozza meg az atrocitásokat. Blázi kötetlen beosztásban, Pásztor Gyulával végezte a szervezőmunkát.

Valószínűleg ekkor csatlakozott a csoporthoz Koltai Lajos százados, az Almássy téri csoport katonai tanácsadója. Imponáló volt számára az a fegyelem, amit a Baross téren tapasztalt. Nickelsburgék örömmel fogadták, és a főparancsnok szinte rögvest katonai tanács­­adójának nevezte ki. Így már két kato- nai tanácsadó erősítette a csoportot.

Ekkor pontosították a Baross tériek ellenőrzési körzetét: a Rákóczi út páros oldala, Dohány utca és a Landler Jenő utca páratlan oldala a Hársfa utcáig, illetve a Hernád utcáig és a Thököly út, Keleti és a Baross tér által behatárolt terület volt. Ezen túlmenően az egyik szakaszt a Kerepesi úton lévő földalatti-építkezéshez vezényelték.

November 2-án reggel Nickelsburg szemlét tartott a Baross téri földalatti-építkezésnél. A nemzetőrség, a zászlóalj megalakításáról beszélt, és arról, hogy minden illetéktelent le kell fegyverezni a körzetben. A nemzetőr-igazolvány nélkülieket Pásztor Sándorhoz kell kísérni, aki kihallgatja őket, és további sorsukról intézkedik. Napidíjról, érmekről is beszélt, a szovjetek támadása esetén győzelmet prognosztizált. „Beszéde tele volt hazafias frázisokkal” – állította egy szemtanú. Ezután Koltai századossal együtt célozta meg a minél szélesebb körű támogatást: „tudjuk, hogy vannak közöttünk sokan büntetett előéletűek, de hogy a priuszt eltörölhessük, nekik is támogatni kell a forradalmat.” Ez és más visszaemlékezések azt bizonyítják, hogy a korábbi elítélteket is felvették a nemzetőrségbe, és fel is fegyverezték őket.

Ekkor már betartották és másokkal is igyekeztek betartatni a nemzetőrségi szabályokat, amely előírta, hogy csak a 18 éven felettiek lehetnek nemzetőrök, a járőröknek szigorúan fenn kell tartani a rendet, a lövöldözőktől, a nemzetőr-igazolvány nélküliektől azonnal el kell venni a fegyvert. Egy „szabadnépes” autó négyfős személyzetét lefegyverezték, és a főkapitányságra szállították, mert csak Dudás József által kiadott igazolvány volt náluk. Ezután Nickelsburg felhívta a Szabad Nép-székház katonai parancsnokságát, és közölte, hogy az igazolványaik nem érvényesek, adják le a fegyvereiket, mert lefegyverezik őket. Mindez döntő változást érlelt a „szabadnépeseknél”: Kovács András felkelőparancsnok szembefordult Dudás Józseffel, a Nemzeti Bizottmány elnökével, és csoportjával belépett a nemzetőrségbe.

Ekkoriban egy háromfős Corvin közi jár­őrt is lefegyvereztek, mivel nem volt náluk nemzetőr-igazolvány. (E corvi­n­istákat azzal az utasítással küldték a Baross térre, hogy megakadályozzák a felelőtlen lövöldözéseket.)

Többek szerint a Baross tériek Nickelsburg vezetésével Maléterrel tárgyaltak, intenzív kapcsolatot építettek ki különböző csoportokkal, főleg a Corvin kö­ziekkel. Sőt arról is van utalás, hogy még az amerikai és a jugoszláv követséggel is voltak összeköttetéseik. Mindez azonban nem valószínű (esetleg egy-egy alkalommal tárgyalhatott Maléterrel és a Corvin köziekkel), feltételezhetően Nickelsburg mindezeket azért terjesztette, hogy még nagyobb tekintélyt vívjon ki magának. De összességében Nickelsburg sok időt töltött el tárgyalásokkal, mert igen gyakran konzultált parancsnoktársaival, különösen a két Pásztorral, Herceghgel, valamint a katonákkal, Tüski István repülőfőhadnaggyal és Koltai Lajos századossal.

De a Baross tér környékén az elismertsége egyre nyilvánvalóbbá vált, ahogy láttuk is határozott és eredményes fellépését a „szabadnépesekkel” szemben. A VIII. kerületi (Víg utcai) kapitányság azzal a bevallott kudarccal hívta meg Nickelsburgot, hogy nem bírnak az ottani civil felkelőkkel. Fellépése alapján a kapitányság vezetői karizmatikus embert láthattak benne, mivel felkeresték őt a Baross téren. Nickelsburg azt szerette volna elérni, ha a látogatók közül sógora, Almási Sándor vezető pozícióhoz jutna a Víg utcában, ám ezt a többiek nem támogatták. Állítólag ekkor felszólította a jövevényeket, hogy hajtsák végre az utasítását, „mert az ő keze mindenhová elér”. Nincs tudomásunk arról, hogy a továbbiakban is megmaradt volna a kapcsolat a két nemzetőrségi csoport között.

Tárgyalások a szovjet intervenció előtt

November 3-án délelőtt a rendőr-főkapitányság VI. emeletén kezdődött az Ideiglenes Karhatalmi Bizottság, vagyis a Nemzetőrség gyűlése, amelyen szinte az összes jelentősebb felkelőcsoportok vezetői megjelentek, így a Baross tériek képviselői is, sőt az egyik résztvevő emlékezete szerint Nickelsburg az elnökségben foglalt helyet.

Az elnöklő Király Béla vezérőrnagy ismertette tervezetét: a szovjet csapatok teljes kivonása után általános, titkos választás; a Nemzetőrség – amely katonai fegyelemmel működik – csak a választásig lesz karhatalom, utána feloszlik. Létre kell hozni az Operatív Bizottságot, a honvédség, a rendőrség és a felkelők képviselőiből, amely a Nemzetőrség legfőbb szerve lesz. E bizottságba a honvédség, a rendőrség és a felkelők küldik be képviselőiket.

Ezután az elnök arról beszélt, hogy a nemzetőri egységeknek maradékta­lanul végre kell hajtaniuk a forradalmi vezetők utasításait. A szervezetüket meg kell szilárdítaniuk, a fegyelmet meg kell erősíteniük. Hangsúlyozta, hogy fegyvert csak tényleges nemzet­őr viselhet.

Először Nickelsburg kért és kapott szót: helyeselte Király Béla tervezetét, de sztrájkot követelt a szovjetek kivonulásáig. Csak a sztrájk követelésével nem értettek egyet a többiek, s végül a határozatban is elvetették. Később Nickelsburg ismét élesen támadta Dudást, valamint ellenezte azt, hogy a politikai foglyok új nemzetőrségi egy­séget szervezzenek, mondván, hogy erre már nincs szükség, inkább lépjenek be egy már meglévő csoportba. Szó volt a szovjet erőkkel folytatandó védelmi harc lehetőségéről is, de Király Béla még optimistának mutatkozott: „…azért jönnek vissza a szovjet csapatok, hogy a repülőtereket és a centrumokat biztosítsák.”

Végül ismét egyhangúlag választották meg a tábornokot főparancsnokká, és Kopácsi ezredest a helyettesévé. Király tervezete alapján összeállítottak egy tízfőnyi Operatív Bizottságot (azaz parancsnokságot), amely a főparancsnok és helyettese mellett, a főkapitányságon irányítja a szervezőmunkát. Az Operatív Bizottság hat tagját a különböző felkelőcsoportok jelölték, ebbe – nem tudjuk, miért – Baross téri nem került bele. Ennek ellenére Nickelsburgra többen úgy emlékeztek, mint operatív bizottsági tagra, volt is ezt bizonyító igazolványa, amelyet még Király Béla állított ki november 1-jei dátummal.

Még az ülés szünetében Nickelsburg meghívta a VII. kerületi forradalmárok parancsnokait és a körzet katonai elöljáróit a Baross térre, egy újabb értekezletre, a közös problémáik megbeszélésére, a kerület erőinek összevonására. Állítólag ő már november 1-jétől számolt a szovjetek újabb beavatkozásával, és az alparancsnokaival konzultált is erről.

Kovács Dezső, az Almássy tériek parancsnoka, vele Foón György, Steiner Lajos, a Csengery utcai parancsnok, vele K. Kiss József, valamint Solymosi János beosztottaival, Popovics Ernővel és Koltai Lajossal, Jánosi Ernő őrnagy, a VIII. kerületi kiegészítő parancsnokság vezetője, Vitt Ervin (aki valószínűleg szintén a kiegészítő parancsnoksághoz tartozott), Drabant József őrnagy, aki a VII. kerületi pártház felkelőit képviselte, és még mások fogadták el a meghívást. A Baross tériek a vendégeket megebédeltették, majd Nickelsburg elnökletével megkezdődött az újabb értekezlet, amelyen hangsúlyozottan szó esett a szovjetek várható támadásáról. A Baross tériek parancsnoka állítólag azt hangoztatta, hogy a Keleti pályaudvartól a Nyugatiig olyan fontos stratégiai központ a VII. kerület, hogy azt mindenáron meg kell védeni a megszállástól. S arra kérte Solymosit, hogy oktassa a fegyvereseket utcai harcokra. A tiszt a gyújtópalackokról tartott ismertetést, miközben ezt hangoztatta: „Budapest alkalmas arra, hogy belőle második Sztálingrádot csináljunk, és a keskeny utcákon az utolsókig védekezni tudjunk.” Megállapodtak abban, hogy a Baross téri csoport a Keleti pályaudvar környékét biztosítja, Kovács Dezsőék átteszik központjukat a Royal Szállóba, és ellenőrzésük alatt tartják a Lenin körút Majakovszkij utca és Rákóczi út közötti szakaszát, valamint az Almássy tér környékét. A Hársfa–­Majakovszkij–Rottenbiller–Wesselényi utca által behatárolt területet pedig Steiner Lajosék felügyelete alá helyezik. Drabant őrnagy csoportja a VII. kerületi pártház környékét, így az EMKE-t szállja meg. A tervet a parancsnokok jóváhagyták.

Nickelsburg szerette volna elérni, hogy a VII. kerületi nemzetőrség főparancsnoka legyen, ám ebbe a többiek nem egyeztek bele, egyébként pedig más jelentkező is vállalta volna ezt a pozíciót. Végül abban állapodtak meg, hogy később, a VII. kerületi kapitányságon eldöntik. A Baross téri parancsnok már ezt megelőzően is arra törekedett, hogy a befolyását minél inkább kiterjessze. Kovács Dezsőnek arra tett javaslatot, hogy a csoportja olvadjon be a Baross tériekhez. Jánosi Ernővel már a főkapitánysági értekezleten adódtak területi vitái, amelyet a Baross téri megbeszélésen sikerült megoldani: a József Telefonközpontot Jánosiék biztosítják, de a Baross tériek ellenőrzési területe a VIII. kerület (kicsiny) részére is kiterjed.

A terjeszkedési kísérlet ezután is folytatódott, vegyes eredménnyel. A Baross tériek szoros együttműködést javasoltak a Mosonyi utcai rendőrlaktanya nemzetőrségével, akikkel – ahogyan említettük – korábban voltak nézeteltéréseik. A felkelők felvetették, hogy legalább egy-egy szakaszt cseréljenek. A rendőrtisztek hallani sem akartak ilyesmiről, de álláspontjukat nem merték nyíltan vállalni. Arra hivatkoztak, hogy kórházat alakítanak ki a laktanyából, és felajánlották a felkelőcsoport sebesültjeinek kezelését. Hasztalanul próbálták csatlakozásra bírni a Petőfi Ének- és Táncegyüttes (Rottenbiller u. 20–22.) tagjait is.

A Keleti pályaudvari rendőrőrsöt, személyzetet és más ott-tartózkodókat a Baross tériek szinte a forradalom kirobbanása óta igyekeztek ellenőrzésük alá vonni. Már 1-jén vagy 2-án ténylegesen átvették ott az irányítást. Csak a vidékieknek engedték meg, hogy ott időzzenek, a pestieket – ha nem csatlakoztak a nemzetőrséghez – elzavarták. Nickelsburg a Keleti őrsparancsnokságának szabad bejárást engedélyezett a Baross téri bázisra. Sőt géppisztolyokat is adott rendfenntartásra, és ellátta őket 22 darab nemzetőr-igazolvánnyal. A Baross téri értekezlet után közölték velük, hogy várható a szovjetek támadása, és kérték a rendőrőrsöt, hogy harcoljanak tőlük telhetően az agresszorok ellen. Miután nem ellenkeztek, további fegyvereket ígértek nekik.

Miután Solymosiékkal szoros szövetségesi viszony alakult ki, kérésükre nekik adtak autókat (amelyeket korábban jogosulatlan használatért lefoglaltak), mivel a tisztek fegyvereket, ruhákat juttattak a felkelőknek. Még 2-án hoztak géppisztolyokat a Timót utcai laktanyából, majd lőszert a Zalka Máté laktanyából – hivatalosan, Király Béla aláírásával, máskor pedig Popovics hozott ládákban fegyvereket. Solymosi alezredes azt az utasítást adta Blázi hadnagynak, hogy készítse el a felkelők kiképzési tervét, különös hangsúlyt helyezve az utcai harccal kapcsolatos kiképzésre, beleértve a tankelhárítási kiképzést is. „Megbeszéltük, hogy nagyobb tűz­erejű fegyvert csak katonaviseltek kezébe adunk” – vallotta a zászlóaljparancsnok.

Blázi azonban nemigen találta a helyét, tehetetlennek, erőtlennek bizonyult. Különösen kényelmetlenül érezte magát, amikor Nickelsburg hangot is adott annak, hogy nincs vele megelégedve, mivel tudott sem fegyvert, sem rádió adó-vevőt szerezni („Még ennyit se tudsz elintézni?”). A hadnagy kétszer is hasztalanul kérte Popovicsot, hogy váltsa le, majd 3-án este egyszerűen elszökött a Baross térről.

A Baross tériek – a VIII., IX. kerületi csoportoknál jóval inkább – számoltak a hamarosan bekövetkező szovjet támadással. A Keletiből, a vasutasoktól is hallották, hogy a szovjetek Budapest felé tartanak. A parancsnokság tanakodott, hogy melyik egység hol foglaljon tüzelőállást, és tervezték, hogy a szovjetek mozgását megnehezítendő a Kerepesi úton, a Ruggyantagyárnál felrobbantják a hidat. Másnap reggelre szemlét hirdettek, amelyen mindenkit megjelenésre köteleztek. Az éjszaka két riadót is tartottak.

Emellett viszont a felkelők egy része az ebédlőben táncmulatságot rendezett, amelyhez az utcáról is hívtak be nőket.

A fegyveres ellenállás. A Baross tér kiürítése

November 4-én hajnalban a Baross tériek is ágyúdörgésre ébredtek. Arról nincsenek információink, hogy bárki is hallotta volna Nagy Imre rádióbeszédét. A parancsnokság – miután kiosztotta a lőszereket és a kézigránátokat – megtartotta az eligazításokat.

Állítólag még hajnalban hosszú vezetékeket fektettek le végig a Baross téren, amelybe robbanóanyagot töltöttek, hogy „egy mozdulattal a levegőbe röpítsék a szovjet tankokat”. Ám valaki nagy terméskövet tett rá, hogy ne botoljanak el benne, s ekkor elszakadt a drót. A Kerepesi úti híd felrobbantása is meghiúsult, ismeretlen okból.

A főparancsnokság 5-6 órakor Baross Gábor szobra előtt felsorakoztatta a teljes egységet. Nickelsburg arról beszélt, hogy „a szovjet csapatok megszegték a megállapodást, és visszajöttek Budapestre. Ellent kell állnunk, hogy megvédjük hazánk semlegességét.” „Mindenkinek kötelessége a haza védelmében harcolni.” A harci kedvet azzal fokozta, hogy nyugati (ENSZ-) segítséget „ígért”. Állítólag – téves információt továbbítva vagy taktikai megfontolásból – azt is hangoztatta, hogy „több szovjet páncélos átállt hozzánk”.

Nickelsburgon kívül a csoporthoz tartozó tisztek, Koltai Lajos százados és Tüski István főhadnagy, sőt Jánosi Ernő őrnagy, a VIII. kerület nemzetőrparancsnoka is lelkesítő beszédet tartottak. „Mindenki magyar emberhez méltóan vegye ki a részét a szovjetek elleni harcban” – buzdított Tüski. Koltai százados – aki már két motoros felderítőt kiküldött –, arról beszélt, hogy „még nincs semmi felsőbb utasítás, nem lehet tudni, hogy felvesszük-e a harcot, de aki fél, az most elmehet, mert lehetséges, hogy kis idő múlva nagyon melegünk lesz”. Ezt a lehetőséget Nickelsburg is felvetette, merthogy „itt csúnya világ lesz”, és „nem lenne jó, ha valaki a harc közben lenne gyáva”. „Inkább még most, mint akkor, amikor komolyan számítunk minden emberre.”

De ekkor csak kevesen mentek el, sőt számbelileg jelentősen erősödött a mintegy 300 főnyi csoport, ugyanis a Keleti pályaudvarról egy ismeretlen katonatiszt 80-90 hazautazásra váró, Oroszlányból érkező vájártanulót hívott a csoportba. Mi több, az egyik forrás szerint hamarosan 30-40 katona is csatlakozott, ráadásul két öttonnás teherautónyi nehézfegyverzettel, géppisztollyal és lőszerrel. Ám a többi résztvevőtől származó források alapján valószínűleg e katonák csak az előkészületekben segédkeztek, nem maradtak a Baross tériekkel.

A vájártanulók részvételével Hercegh Benjámin is szónoklatot tartott, de már a kultúrteremben. Ő is hangsúlyozta, hogy veszély fenyegeti a függetlenséget, ki kell tartani az ENSZ-csapatok megérkezéséig. Továbbá: „most nincs rab, csak harcostárs.” „Korhatárra való tekintet nélkül mindenkinek csatasorba kell állni.”

Ezt követően a parancsnokok, mielőtt folytatták a tanácskozást, utasítást adtak a századoknak a környező házak megszállására. Tüzelni csakis a parancsnokságtól kapott tűzparancsra lehetett. (Ez vonatkozott a téren lévő ágyúk kezelőire is.) A tűzparancs kiadására – az egyik részvevő szerint – Nickelsburgnak, Pásztor Gyulának, Koltai századosnak és Baloghnak volt felhatalmazása. A parancsnokság utasítása nélkül csak akkor engedélyezték a fegyverhasz­nálatot, ha támadás éri az egyes osztagok által védett épületet. Továbbá álta­lános utasítás volt, hogy a felkelők ne engedjék magukat lefegyverezni. A harckocsik ellen csak kézigránátköteget és benzines palackot vethettek be, kézifegyverrel tilos volt célba venni a páncélosokat. Volt olyan parancs is, ha valamelyik kaput bezárnák, erőszakkal csináljanak védelmi állást. Az egyik katonatiszt arra oktatta a civil fegyvereseket, hogy mindig ketten figyeljenek, négyen pedig legyenek készenlétben. Az is elhangzott, hogy az elvonuló harckocsit közvetlenül hátulról vagy oldalról kell eltalálni. Többen – főleg nők – az üvegek további gyűjtésére kaptak utasítást.

A Baross téren pedig megkezdték a frissen érkezett két ágyú és egy aknavető felállítását. A felkelők – katonai segédlettel – az egyik ágyút a Kerepesi út felé, a másikat a Fiumei út felé, az aknavetőt a Rottenbiller utca vagy a Thököly út felé állítottak fel.

Az összecsapás kezdetének főbb momentumairól a források szinte teljesen egyöntetűen tudósítanak. A Kerepesi út felől megjelenő szovjet T–54-esek valamelyikét kb. 9-kor az egyik felkelő ágyúval célba vette, de elvétette. Nem így a szovjetek: hamarosan – talán már az első lövésre – szétlőtték ezt az ágyút. Ekkor a környező épületekből a szabadságharcosok– egyik szemtanú szerint Pásztor Gyula parancsára – tüzet zúdítottak a páncélosokra (a Szabadság Szállóból Mocsáriék is lőttek e harckocsikra), amelyek azt viszonozták.

A szembenálló felek közötti tűzerő-különbség hamarosan megmutatkozott, különösen, hogy a felkelők a másik két épen maradt ágyújukat sem tudták már használni. Súlyos belövések érték a bázisépületet és a szomszédos házakat. A páncélosok lövedékei a délelőtti órákban megöltek két vájártanulót, és többeket megsebesítettek. A felkelők soraiban mindez óriási zavart okozott. Többen már túl kockázatosnak ítélték az ellenállás folytatását, és elmenekültek. Mások csak helyet változtatva folytatták a harcot.

Több forrás szerint Nickelsburg – aki mindeddig a fegyveres ellenállás híve volt – megrettent a harc következményeitől, berontott a fegyveresek közé: miért lőnek, nem adott erre parancsot. Ezután azt kiabálta, hogy aki elsüti a fegyverét, az hazaáruló, és minden erejével igyekezett megakadályozni a felkelők fegyverhasználatát, majd lemondott a parancsnokságról.

Mások szerint viszont Nickelsburg még órákig a harc folytatását szorgalmazta, mielőtt parancsnoktársaival, a két Pásztorral elhagyta a csoportot. Ez a verzió tűnik hitelesebbnek. Az egyik résztvevő szerint Nickelsburg – Hercegh Benjámin társaságában – az ablaknál lévő fegyvereseket irányította, hogy hová lőjenek, miként változtassanak tüzelőállást, és buzdította őket a tüzelésre.

Többen azt is állítják, hogy Nickelsburg ebben az időszakban kemény kézzel utasította a felkelőket a harcra. Egyszer átkiabált Timusnak, hogy miért tétlenkednek, miért nem semmisítik meg a hozzájuk közel lévő Festetics György utcához tolató, kissé sérült harckocsit. Miután az visszakiáltott, hogy nincs mivel (tehát ekkorra már elfogyott a muníció), a főparancsnok következő utasítása az volt, hogy Timus küldjön át valakit kézigránátokért, benzines palackokért. E parancsnak azonban a szakaszparancsnok nem mert eleget tenni, túl veszélyesnek tartotta. Ekkor Nickelsburg a mellette lévő, ódzkodó Erdélyi Gábort agyonlövéssel fenyegette, ha nem juttatja el a muníciót a Fiumei út sarkához. Combon is lőtték, amikor átfutott az úttesten. A Rákóczi térről súlyos veszteségekkel visszatérő osztagot a főparancsnok „őrjöngve” lehordta, és követelte, hogy hajtsák végre a parancsát, térjenek vissza a felállítási helyükre. De az újabb belövések elterelték figyelmét a Rákóczi téri osztagtól.

Az egyre veszélyesebb ágyúzás hatására azonban két parancsnoktársával, Pásztor Gyulával és Pásztor Sándorral úgy döntött, hogy elhagyják az épületet. (A Baross tériek katonai tanácsadói már korábban elhagyták a környéket.) Ekkor már legalább két felkelő elesett.

A parancsnokság negyedik emberét, Balogh László zászlóaljparancsnokot (és a századparancsnokokat) azonban Nickelsburgék – ismeretlen okból – nem értesítették szándékukról. „Arra már nem emlékszem, hogy ki és hogyan hozta tudomásomra, arra sem emlékszem, hogy úgy tudtam-e, hogy a parancsnokság visszavonul [...]. Tény az, hogy a parancsnokok közül egyedül maradtam a Baross tér 19.-ben.” „Én azért maradtam ott, mert nem lehet annyi embert magára hagyni.” Balogh nyilván emiatt jellemezte így a főparancsnokot: „Nickelsburg László tárgyilagos, határozott, tárgyalóképes, de ugyanakkor gyáva magatartást tanúsított. Ő maga kiadta az utasításokat, de semmilyen kockázatot nem vállalt.”

Balogh „Pipó” (és Hercegh Benjámin) irányításával a bázishelyen és a szomszédos házakban lévő felkelők (különösen a sportáruház épületének tetejéről lőttek) – folyamatosan fogyatkozva – estig folytatták az ellenállást, miközben a pincében a közfalakat kibontva a Garay utcai oldalon gondoskodtak a menekülési útvonalról. Egy harckocsit sikerült felgyújtaniuk. Két résztvevő emlékezett erre: „Láttam az ablakból a Baross tér 19. sz. ház előtt egy harckocsit égni. Nem tudom, ki dobta ki.” „…láttam, a Rottenbiller utca és a Baross tér sarkánál ki volt lőve egy harckocsi.” Lehetséges, hogy a harmadik szemtanú is ugyanerről a páncélosról vallott, kiegészítve legénységének tragikus sorsával: „A Baross tér 19. sz. épület ablakából láttam, amint egy robbanás letépte az egyik harckocsi láncát. Két szovjet katona, lövéstől találva el­esett. Majd az álló harckocsiból ki akart szállni egy katona, de lövés érte, és lefordult a földre. [...] Az említett három katonán kívül láttam még kb. három halottat a harckocsik közelében.”

A Baross térre érkező harckocsikat a Baross tér Fiumei úti sarkán lévő épületekben, a „Patyolat-házban” és a „Sírköves-házban” lévő Timus Lajos és Kovács Lajos vezette osztag is támadta, miután a lakókat leküldték a pincébe. Később több ipari tanuló is lement a pincébe, mert félt, de a mindvégig erélyesen parancsnokoló Timus visszazavarta őket a lőállásukba.

Nem tudták megsemmisíteni azt a páncélost, amelyik a Festetics György utcához tolatott, de egy másikat, amely a Kerepesi út felől érkezett, és megállt a „Patyolat-ház” előtt, benzines palackkal és kézigránáttal eredményesen támadták. Egy másik forrás szerint, amikor három harckocsi a Kerepesi útról behatolt a Baross térre, a harmadikat felrobbantották, és a kiugró szovjet katonák közül kettőt lelőttek. Állítólag egy vájártanuló – ijedtében, hogy bejönnek a szovjetek – főbe lőtte magát.

A Szabadság Szállóból – ahonnan szintén jó kilövési lehetőség volt a Rákóczi útra és a Baross térre – ugyancsak célba vették a Baross téren lévő páncélosokat, amelyek viszonozták a tüzet. Délután egy kisebb csetepaté után a felkelők itt beszüntették az ellenállást, létrákon a szomszéd házba leereszkedtek, majd a Péterfy Sándor utcába, a kórházzal szembeni Tüker-telepre menekültek.

A többi osztag kissé távolabb került szembe a szovjet erőkkel, többségük tevékenységéről semmilyen forrás nem áll a rendelkezésünkre. A II. századot a Rákóczi úti Debrecen étterembe vezényeltek. A nap folyamán a ház belövést kapott, az étterem is leégett, a felkelők elmenekültek.

Néhány adat valószínűsíti, hogy a Pa­lace Szálló épületének is volt jelentősége e történetben. Egyik résztvevő szerint innen támadták meg legelőször a szovjeteket. Egy másik szemtanú arról számolt be, hogy a Baross tériek lelőtték e szálló tornyát, s hallomása szerint a lehulló törmelék több szovjetet megsebesített, egyet megölt.

Mintegy 15 felkelő a Keleti pályaudvar érkezési oldalának környékén került harcba a szovjetekkel, és állítólag többen elestek közülük. A Keleti „Kandó” garázsába menekültek a harckocsik lövedékei elől, miután észlelték, hogy géppisztolyuk teljesen hatástalan a páncélosok ellen.

Az I. század egyik részlegét még a reggeli órákban a Keleti pályaudvar indulási oldalát megszállva tartó szovjetek ellen küldték. „A Garay téren keresztül kijutottunk a Thököly útra, majd a Keleti pályaudvarhoz a Járműjavító oldalbejáratán mentünk be, és ott megkezdtük az előrenyomulást a főbejárat irányába.” Az egyik verzió szerint a szovjetek rögtön észrevették őket, és tüzet nyitottak rájuk. A felkelők azonban nem viszonozták, mert nem látták, honnan lőnek. A másik verzió szerint a felkelők foglalták el az indulási oldalt, elhelyezkedtek a vágányoknál, és tűzzel fogadták az érkezési oldalról közeledő, a kerítéseken átugráló szovjeteket. Abban azonban az összes visszaemlékező egyetért, hogy mintegy 10 perces tűzharc után a szovjetek menekülésre kényszerítették, kiszorították a pályaudvar területéről a szabadságharcosokat. Többen egy Nefelejcs utcai házból, illetve a Murányi utca és a Verseny utca sarkán lévő épület padlásáról folytatták a harcot, de a szovjetek erős tűz­erejétől e helyekről is elmenekültek.

Korábban már szó esett a Rákóczi térre kivezényelt osztagról, amelynek tevékenységéről csupán egyetlen visszaemlékező vallomása maradt fenn. E tudósítás szerint e nyolc-tíz fős csoport a Rákóczi tér 11. sz. házban helyezkedett el. Egyikük célba vette az egyik arra haladó páncélost, és ennek nyomán tűzharc alakult ki. A szovjetek fölénye gyorsan érvényesült, három felkelőt halálos találat ért, a többiek visszamenekültek a Baross térre, s ott folytatták a harcot. A többi „külső” szakasz tevékenységéről, küzdelméről nincsenek adataink.

A szovjetek a délután folyamán szétlőtték a felkelők fő bázishelyét. Az ellenállás mind reménytelenebbé vált. Ekkor már erősen megcsappant a felkelők létszáma az épületben, többségük a pincében kibontott falon keresztül a Garay utcán már eltávozott. Főleg a Péterfy-kórházba tértek be, vagy hazamentek. Balogh zászlóaljparancsnok így emlékezett vissza az ott töltött utolsó órára: „…egy belövés folytán rám omlott a fal, és légnyomást kaptam [...]. Besötétedéskor megérkezett Nickelsburg fehér köpenyben és karján vöröskeresztes karszalaggal. Voltak még vele mások is. Ekkor mondta, hogy ne szólítsuk őt parancsnoknak, hanem doktornak. [...] Kértem, hogy váltasson le, mire azt válaszolta, hogy átvisznek a kórházba.” Nickelsburg: „A Péterfy Sándor utcai kórházban hallottam, hogy belőtték [...]. Kimentünk [...], Balogh is ott volt teljesen téglaporosan.” Utolsók között hagyta el a bázist Antal Péter, Stellner László, Timus Lajos és Szőllősi Irén is, aki szerint Balogh bejelentette, hogy „csak akkor mehetünk el, amikor ő, mert különben keresztüllő bennünket”. Egyik visszaemlékező szerint a felkelők megsemmisítették a nemzetőri igazolványaikat, amikor eltávoztak a Baross téri bázisukról. Ám a menekülésben senkinek sem jutott eszébe a rajok listáját is összeszedni (amelyek ki voltak tűzve az ajtókra), vagy az állandó ágyúzás közepette ezt túl veszélyesnek ítélték. A listák nagy része így a megtorló hatóságok könnyű zsákmányává vált.

Epilógus

A Baross tériek volt parancsnoksága teljes létszámban a Péterfy-kórházba vonult, amelynek vezetőivel már az októberi harcok idején is szoros kapcsolatot tartottak. (Részben a kórház látta el élelemmel a felkelőket, akiknek őrsége viszont őrizte a kórház autóit.) Nickelsburg „törzskara” összeolvadt az ottani vezetéssel – fehér köpenyt és vöröskeresztes igazolványt kaptak –, s már inkább a politikai ellenállást (röpcédulázás) szervezték. A volt Baross téri nemzetőrök is elsősorban ebben segítették őket.

A Baross tériek egy része – köztük Antal Péter, Stellner László és egyesek szerint Hámori István – a Divatcsarnokban, szövetbálákat fedezéknek használva, november 5-6-án rálőtt a Rákóczi úton elhaladó szovjet páncélosokra, illetve benzines palackokkal célozták meg azokat. 6-án jelentősebb tűzharc alakult ki, amelynek során – tüzérségi belövés következtében, több helyen is – tűz ütött ki. A felkelőknek és a személyzetnek is menekülniük kellett az épületből, amely 7-én (vagy 8-án) omlott össze. Itt azonban a szovjetek jelentékenyebb veszteségeket szenvedtek.

Ekkoriban történt a Divatcsarnok kifosztása is, amelyet Nickelsburg, Balogh és Pásztor Sándor a legnagyobb erőfeszítések árán sem tudtak megakadályozni. (Az igazgató szerint az összes kár – az épület leégése, az árukészlet hiánya – 76 millióra rúgott.)

A szétszóródó felkelők már csak kisebb tűzpárbajokat vívtak a szovjetekkel és a magyar karhatalmistákkal, bár még hetekig megtartották fegyverüket. Ők is terjesztették a Péterfy-kórházban előállított röpcédulákat.

A november 4–8-a közötti harcokban mintegy öt Baross téri felkelő és nyolc-tíz szovjet katona halt meg, és több páncélos is megsemmisült.

A kádárista megtorlásnak a parancsnokság tagjai közül Nickelsburg és Balogh László esett áldozatul, a két Pásztornak sikerült emigrálnia. Az alparancsnokok közül Hámori Istvánt és Kovács Lajost, a későbbi Landler Jenő utcai vezetőket, Palotás Józsefet, Gyöngyösi Miklóst, Toracz Sándort (legalább részben) az irányító szerepükért végezték ki. A beosztottak közül Simon Gábornak a Köz­társaság téri eseményekben játszott szerepéért, Garamszegi Alfrédnek pedig jórészt a Széna tériek utóvédharcaiban történt részvételéért nyújtották be a számlát.

Antal Pétert, Hercegh Benjámint és Mocsári Józsefet életfogytig tartó börtönbüntetésre, Stellner Lászlót tíz évre ítélték, Timus Lajos valószínűleg a vádlott-társaira tett rendre súlyosan terhelő vallomásainak köszönhette megmenekülését, rá 15 éves börtönbüntetést szabtak ki.

Források

„Kecskeméti”, TL B-30518/6.

Bacsics Sándor és társai, TL V-141844.

Bill Lomax: Magyarország, 1956. Ford. és kieg. Krassó György. Párizs, Magyar Füzetek, 1982.

Ellenforradalmi fegyveres csoportok, TL V-150383.

Galgóczi Zoltán és társai, BFL 8068/58.

Galó István és társai, HL 012/57.

Hercegh Benjámin és társai, MOL 46/60. 41–49. d.

Hollós Ervin: Kik voltak, mit akartak? Bp., Kossuth, 1967.

Interjú Nagy Mihállyal. 1956-os Intézet, OHA. Készítette Eörsi László. 1993. 495. sz.

Kovács István és társai, ÁSZTL V-150000.

Nagy Imre és társai, MOL XX-5-h.

Nickelsburg László és társa, BFL 7098/57.

Orbán Éva: Üzenet a barikádokról 3. Összmagyar Testület, 2001.

Pásztor Géza pere, TL V-146720.

Pásztor Géza személyes közlése, 1997.

Pásztor Géza: Az igazság irgalmatlan megbüntetése. 1992. Kézirat.

Pásztor Gyula levele Göncz Árpádnak, 1990. X. 4.

Pásztor János személyes közlése, 1992.

Péch Géza és társai, BFL 3676/57.

A szerző honlapja: www.eorsilaszlo.hu.

• Befejezetlen múlt

• A hozzászóláshoz regisztráció és belépés szükséges