Pajkossy Gábor

Nyomtatóbarát változat

Három, minden második nap megjelent lapszám, négy-négy oldalon, 1956. október 30. és november 3. között. Ezt jegyezheti fel a sajtótörténet a Magyar Szabadságról – az 1956-os forradalom alatt megjelenő új lapok legtöbbjéről persze ennyit sem. Mégis, a lap egyik munkatársa, Lőcsei Pál újságíró, aki 2012 januárjában lenne kilencvenéves, a rendszerváltás évében adott egyik interjújában ezt a rövid életű hírlapot jelölte meg, mint újságírói, szerkesztői tevékenységének egyetlen olyan teljesítményét, amelyre élete végéig büszke lehet.1 És, ellentétes alapállásból, így értékelte teljesítményét az 1956 utáni megtorlás gépezete is. Bár a Vida Ferenc által vezetett népbírósági tanács végül, 1958 májusában a népi demokratikus államrend megdöntésére irányuló mozgalomban való tevékeny részvételben [BHÖ 1 (2)] találta bűnösnek és ítélte nyolcévi börtönbüntetésre, a legfőbb ügyész helyettese elsősorban a lap létrejöttében és működtetésében játszott szerepére hivatkozva vádolta meg Lőcseit a súlyosabban büntetett mozgalom kezdeményezésének és vezetésének bűncselekményével [BHÖ 1 (1)]  – amelyért akár halálbüntetés is kiszabható volt.2

Gimes Miklós életrajzírója, Révész Sándor egész fejezetet szentelt hőse és az újság kapcsolata bemutatásának – Gimes kiemelkedő szerepet játszott az első szám megszületésében.3 Hogy a lap hogyan született meg, azt elsősorban Kornai János 1957 márciusában tett rendőrségi tanúvallomásából rekonstruálhatjuk – Kornai maga is a lap alapítói közé tartozott. Eszerint egy „demokratikus, szocialista, de független” lap indításának gondolata éppen Lőcseiben merült fel, Kende Péter, Lénárt Gábor és Kornai körében, a Magyar Értelmiség Forradalmi Bizottsága (MÉFB) október 29-én délelőtt az ELTE jogi kari épületében tartott gyűlése után. Hogy, mint Kornai állította, barátja a gyűlésen is részt vett volna, Lőcsei kihallgatásai során nem került szóba, a bírósági tárgyaláson pedig azt hősünk előbb bírói kérdésre, majd pedig Kornai tanúvallomására reflektálva tagadta.4 A kormány kritikus támogatására szerveződött bizottság az Egyetem téren az előző napon alakult meg – a 28–29-én, némileg kaotikus mederben lezajló eseményekről a Magyar Nemzet fiatal újságírónője, Ember Mária nyújtott egykorú, majd az 1990-es évek elején véglegesen megformált jegyzeteiben érzékletes képet. A MÉFB felhívását másnap, azaz 29-én hozta a Szabad Nép, s azt kora reggel a miskolci (vagy a győri) rádió is sugározta, ebben egyebek között a felkelőktől a munkás- és parasztifjúságon át a volt népi kollégistákig felhívott mindenkit a nemzetőrségbe való jelentkezésre. A Kossuth rádió ugyanakkor még 28-án, nem sokkal éjfél előtt sugározta a budapesti rendőr-főkapitányság közleményét a nemzetőrség szervezésének megkezdéséről, továbbá felhívását arról, hogy akik – a MÉFB-t létrehozó szervezetek tagjai közül – részt kívánnak venni „a megalakítandó új népi karhatalomban”, másnap 9-től jelentkezzenek a jogi kar épületében. Reggeltől fogva – írja Ember Mária – „csak úgy tódultak be az értelmiségiek” (akik persze nyilván egymástól és nem a médiumokból szerezték az értesüléseket), ugyanakkor nem világos, hogy a nemzetőrségbe való jelentkezés vagy inkább a tájékozódás és a politikai cselekvés vágya mozgatott meg tömegeket. Az aulában rögtönzött gyűlést tartottak, ezen, tudjuk, a Kardos László által hívott Losonczy is felszólalt.5 Ember Mária ugyancsak rögzítette Lőcsei jelenlétét (róla sem tudjuk, miért ott kezdte a napot), aki szerinte – Kornai vallomásával összhangban – máris lapcsináláson törte a fejét: „Nekem már lapcímem is van: Magyar Szabadság” – mondta volna hősünk. (Forrásunkból viszont annyira kerek történet kerekedik ki az ötlettől a megvalósulásig, hogy joggal lehessenek kétségeink afelől: tényleg ezt mondta-e Lőcsei.)6

Kornai fél évszázaddal később született önéletrajzában némileg másként adta elő a lap keletkezésének történetét.7 Eszerint a nap azzal kezdődött, hogy (a szintén Budán lakó) Kendével együtt elhatározták, körülnéznek a városban (ti. Pesten), útközben beállítottak Lőcseihez (aki rózsaszín hálóingben nyitott nekik ajtót), majd immár hármasban indultak el a Nagykörút és a Rákóczi út kereszteződésének irányába.8 A rendőrségi vallomás szerint viszont négyesben, az Egyetem tér környékén született elhatározás nyomán jelentek meg az aznap késő délelőtt vagy kora délután a Lapkiadó Vállalatnál, azaz a tucatnyi lap (így a Magyar Nemzet) szerkesztőségének is helyet adó New York-palotában tartott értekezleten. Az értekezletet a lapszerkesztők számára Szántó Zoltán, az új pártelnökség sajtóért felelős tagja – vagy az ülésen elnöklő Losonczy – hívta össze. Az értekezleten legalább húszan szólaltak fel, Lőcsei mintegy Bajcsy-Zsilinszky Endre (1939 szeptemberében megindított) hasonló című lapját felújítva „Független Magyarország” címmel javasolta egy demokratikus és függetlenségi irányú lap megindítását. Obersovszky Gyula, az október 25. óta megjelenő Igazság („A forradalmi magyar honvédség és ifjúság lapja”) szerkesztője új lapja érdekében szólalt fel, majd az értekezlet után megbeszélés kezdődött Obersovszky, a lap újságírója, Komoly Péter és Lőcseiék (Lőcsei, Kende – és saját vallomása szerint – Vészi János) között a szerkesztésben való részvételről. Obersovszky komoly és tekintélyes lapot kívánt formálni az Igazságból – a volt szabadnépes újság­írók közül főleg Kende és Lőcsei vitte a szót. Míg Kende és Kornai kezdettől fogva szkeptikusak voltak az általuk nem ismert újságírókkal való együttműködést illetően, Lőcsei először vállalta a feladatot (jóllehet benne is élhetett némi szkepszis, legalábbis ha egyáltalán elfogadjuk és így értelmezzük az egyik jelen lévő későbbi rendőrségi állítását, miszerint a megbeszélésen Lőcsei és Kende „állandóan sugdolózott egymással”). Miután azonban Kendéék Lénárt útján hírt vettek arról, hogy a Szikra Lapnyomda (az aznap reggel utoljára megjelenő Szabad Nép nyomdája) vállalja egy hírlap kinyomtatását, és átvonultak a Blaha Lujza téri sajtószékházba, maga is régi barátaihoz, kollégáihoz csatlakozott.9 (Kornai 1982-ben Halda Alíz előtt Kende szerepét hangsúlyozta a lap létrejöttéhez vezető út utolsó fázisában.10)

Az új lap másnap megjelenő első számának összeállításában a fentebb említett négy újságíró, a valamivel később csatlakozó Gimes és Fekete Sándor, Horváth László és Faragó Jenő vett részt – Fekete szerint Csató Éva és Horváth (Hordósi) József is. Valamennyien a volt Szabad Nép újságírói voltak. A lap címét – Magyar Szabadság – Lőcsei szerint Gimes találta ki, egy Bánk bán-idézettel motiválva.11 (A hírlap alcíme „Független demokratikus lap” volt.) Az első szám Lőcsei tudomása szerint ötezer (Fekete Sándor a nyomdai igazgató közlésére hivatkozó vallomása szerint 10, Kornai szerint 20 ezer), a másik kettő 10 ezer példányban jelent meg.12 Az alapító szerkesztőségből – különböző okokból – Kornai, Gimes (az első vezércikk szerzője), Fekete, Faragó Jenő mindjárt másnap kivált. Kende és Lénárt viszont mindhárom, Lőcsei pedig (vallomásai szerint) az első és a harmadik szám szerkeszté­sében részt vett. Kende mindhárom számban megjelentetett egy-egy külpolitikai tárgyú cikket, köztük a második szám vezércikkét, a harmadik szám vezércikkét Csontváry (Csató) Éva je­gyezte, s a lapban egy-két cikk erejéig további újságírók (Kovács Erzsébet [Juhász Gyuláné], Kocsis Tamás, Lóránt György, Hordósi [Horváth] János és mások) neve is feltűnik – a terjedelem jelentős részét hírek, aláírás nélküli tudósítások tették ki. Kende Péter visszaemlékezése szerint, aki a Magyar Szabadságot „a kommunista párt »árváinak« a lapjának” nevezte, taktikai okokból szerepel­tették a második-harmadik számon kiadóként ifj. Veres Péter nevét.13

A bennünket leginkább érdeklő első szám valóban az alapítók eredeti szándékát tükrözte. A programot a lapéval azonos című, aláírás nélküli vezércikk tartalmazta. Szerzője Gimes volt.14 A lap a magyar szabadság: a külső szabadság, azaz a függetlenség, és a belső szabadság, a demokrácia ügyét kívánta szolgálni. Gimes szerint a szovjet csapatok azonnali kivonásán túlmenően a magyar kormánynak a lehető leghamarabb tárgyalásokat kell indítania a Varsói Szerződésből való kilépés érdekében, a jövőben pedig Magyarország maradjon kívül a hatalmi tömbökön – a cikkíró kerülte a „semleges” szót –, és minden országgal tartson fenn jó viszonyt, különösen Lengyelországgal és Jugoszláviával. A belső szabadságról szólva, Gimes felsorolta a  jelző nélküli demokrácia ismérveit jelentő összes szabadságjogot – a párt­alapítás szabadsága kivételével ugyan, de azt „a szervezkedés szabadsága” kifejezés magában foglalta. Mint életrajzírója kiemelte, a forradalom alatti sajtóban e program keretében fogalmazódtak meg a legegyértelműbben a polgári demokrácia alapelvei. Ha igaz, a vezércikk vitát is váltott ki a szerkesztőségben: Faragó Jenő, a rendőrségen, majd a bíróság előtt tett tanúvallomása szerint, kifogásolta, hogy Gimes valójában a polgári (a „nyugati”) demokráciát tűzte ki elérendő célként, vitapartnere viszont (a rendőrségi vallomás szerint Lőcsei és Lénárt támogatásával) azt állította, hogy szocialista demokrácia nem is létezik, azt Sztálin meg Rákosi találta ki. Lőcsei tagadta, hogy részt vett volna a vitában. A vita megtörténte, ha nem is ilyen látványos összecsapás formájában, korántsem elképzelhetetlen (mint alább utalunk rá, Gimes nézeteire aznap délelőtt Nagy Imre is indulatosan reagált). De nem is bizonyos, hiszen arról Faragón kívül senki – sem Lőcsei, sem a per során kihallgatott Kornai és Fekete – nem tudott vagy nem akart tudni.15 Ami viszont a társadalmi-gazdasági rendszert illeti – mutat rá a vezércikk első elemzője –, Gimes (ti. „ennyiben”) megmaradt szocialistának. Lőcsei barátjának a vezércikk írása előtt vagy közben feltett kérdésére, hogy miként lehetne „az elmúlt évtized pozitívumait” összefoglalni, azokat némi töprengés után a magántulajdon mindenhatóságának megszüntetésében, a jövedelmek nivellálásában, a teljes foglalkoztatottságban, végül abban jelölte meg, hogy tanulási és művelődési szabadságot biztosítottak a fizikai dolgozók gyerekeinek.16 Gimes végül az utolsó tizenkét év „legjelentősebb, maradandó társadalmi változásának” azt nevezte, „hogy a föld a parasztoké, a gyár a munkásoké, a művelődés joga mindenkié legyen”.17

Gimes aznap délelőtt a Parlamentben Nagy Imrével és Münnichhel éles, sőt goromba vitába keveredett: a polgári demokrácia irányába való fejlődést sürgette, és az ÁVH – az október 28-i kormánynyilatkozatban a rend helyreállítása utánra ígért megszüntetése helyett – azonnali feloszlatását követelte, de heves elutasításba ütközött.18 Végül azonban Nagy másnap bejelentette az egypártrendszer felszámolását (azaz a koalíciós kormányzásra való áttérést, a versengő többpártrendszertől viszont élete végéig elvi alapon idegenkedett), Münnich pedig aznap délután mégis bejelentette az erőszakszervezet megszüntetését. A vezércikkíró Gimes tartózkodott a kormánnyal szembeni nyílt polémiától. A kormány bírálatát a lap három másik írása vállalta. Kende Péter (Magyar álláspontot az ENSZ előtt!) szégyenletesnek minősítette a régi kormány által kiküldött ENSZ-delegátus előző napi nyilatkozatát, miszerint – a szovjet delegátussal összhangban – ellenzi, hogy a Biztonsági Tanács napirendre tűzze a szovjet beavatkozás kérdését; a cikk azt sürgette, hogy a magyar kormány igenis használja fel a világszervezet támogatását annak érdekében, hogy a szovjet csapatok a megállapodás értelmében mielőbb elhagyják az országot. Lénárt Gábornak (Az Államvédelmi Hatóságról) a kormánynyilatkozat idevágó részével kapcsolatban volt „néhány komoly [szava]” – a lap kommentár nélkül, a cikk alatt ismertette Münnich nyilatkozatát „az ÁVH megszüntetéséről”. Lénárt tiltakozott az ÁVH rendőrségbe való beolvasztása ellen, és a vérontásban bűnösök bíróság elé állítását és megbüntetését követelte – de csak a bűnösökét, „és nem ítélet nélkül és személyi válogatás nélkül elpusztítani az ÁVH minden tagját” –, azaz a cikk azzal a céllal íródott, hogy „az ÁVH-ellenes hangokat tompítsa”, mondta utóbb a politikai rendőrségen Kornai.19 (Kornainak, aki az előző öt napban a kormányprogram gazdasági részének kidolgozásával foglalatoskodott, az eredeti elképzelések szerint magának is cikket kellett volna írnia, de tollát, mint szellemi önéletrajzában írta, „teljesen megbénította a politikai helyzet tisztázatlansága” – s a társaiénál minden bizonnyal összetettebb feladat –, így inkább a szerkesztőségi titkár feladatát látta el, hogy azután az első szám összeállítása után ki is váljék a szerkesztőségből.20)

A harmadik írás, amely a kormányt, pontosabban Nagy Imrét bírálta, Lőcsei tollából származott. Gimes szerint – aki (Révész találó kifejezésével élve) barátját védendő „kitagadta” őt mind az ún. angyalföldi küldöttségből, mind a másnapi kormánynyilatkozat megfogalmazóinak köréből – Lőcsei „határozatlan, gyenge embernek” tartotta a miniszterelnököt – legalábbis így rögzítette szavait a kihallgatási jegyzőkönyv. Tény, hogy Lőcsei a Szabad Nép éppen négy héttel a forradalom kitörése előtt tartott párttaggyűlésén a sztálinistákkal szemben Nagy Imrét éppen azért bírálta, hogy „nem volt elég kemény és elszánt” az 1953. júniusi határozatok végrehajtásában”.21 Október 23-át követően Lőcsei minden jel szerint a legelsők között jutott Nagy Imre hívei közül arra a következtetésre, hogy az országban „nemzeti demokratikus forradalom” megy végbe. Bár közvetlen bizonyítékokkal nem rendelkezünk, jó okkal tehetjük fel, hogy Nagy körülményesnek, tétovázónak ítélt magatartása mind a 27-i találkozón, mind pedig a kormánynyilatkozat összeállítása során inkább erősítette, mint mérsékelte Lőcsei a miniszterelnökkel kapcsolatban, határozatlansága miatt táplált elégedetlenségét. Míg az előbb említett két cikk a lap belső oldalain, Lőcsei Nyílt levél Nagy Imréhez című írása a lap élén álló vezércikk mellett kapott helyet.22 Lőcsei szemtanúként felidézte, a debreceni nemzetgyűlési első felszólalásától az 1953-as kormányprogram meghirdetéséig és 1954–1955 kemény próbájáig, a miniszterelnök itthoni politikai pályafutásának kiemelkedő mozzanatait. Majd feltette a kérdést: „És mi lett nevének szinte varázslatos jelképéből?” Miért „torpant meg” Nagy, akinél pedig hosszú ideig egy politikus sem személyesítette meg jellegzetesebben „hazánk függetlenségének és a magyar nép szabadságának eszméit” október 23-án, miért hallgat még most is arról, ki hívta be a szovjet csapatokat? Pedig a cikkíró is tanúsíthatja (utalt Lőcsei a 27-i találkozóra az ún. angyalföldi küldöttséggel), hogy nem ő23 – és miért nem nyilvánít véleményt a forradalom alapvető kérdéseiről, miért hallgat arról, hogy képzeli el „demokráciánk átalakítását az igazi népakarat alkotmányos rendjévé”? A 28-i rádióbeszéd (a kormánynyilatkozat) visszaadta ugyan „az elveszett bizalom egy részét” – folytatta Lőcsei –, de csak egy részét, „[m]ert a bizalom nem a régi”. Százezrek kérdezik a pesti utcán: mikor jön létre az összhang, a szovjet csapatok távozásával, „a kormány ígérete és a pesti valóság között”. „A teljes függetlenséget akaró, nagykorúvá nőtt nemzet” azt kívánja Nagytól, hogy teljes eltökéltséggel küzdjön a szovjetekkel kötött megállapodás azonnali valóra váltásáért – ez talán az utolsó lehetőség „a régi jóhír visszaszerzésére”, „sőt – villantja fel Lőcsei – ennél is többre”. „Nagyot és merészet kell előrelépni, szakítva sok mindennel, ami hosszú időn át szentnek tűnhetett. De lépni kell, mert ezt kívánja a becsület, s egy naggyá nőtt nemzet elhatározása.”

A személyes és kifogástalanul tiszteletteljes hangütéssel megfogalmazott, gondosan felépített levél érzékeltette, milyen nehézségekkel kellett és kell a miniszterelnöknek megküzdenie, de elkerülhetetlennek láttatta az előrelépést, Nagy politikai megújulását. Lőcsei betű szerint csupán azt sürgette, Nagy küzdje ki a szovjet csapatok tényleges és haladéktalan kivonását, a cikk elhelyezése azonban azt is sugallta, a Magyar Szabadság szerkesztői a lap ezen jóval túlmenő programjának elfogadását és megvalósítását várják el a miniszterelnöktől. A vezércikk tehát kitágította a Nyílt levél értelmezési lehetőségeit (így a Lőcsei által említett „teljes függetlenségét” is), míg a Nyílt levél erősítette a vezércikk hatását.

Mivel e fejezet tárgya nem a Magyar Szabadság, hanem Lőcseinek a lapban végzett tevékenysége, a másik két számmal csak röviden foglalkozunk. A bizonyára elsősorban az alapító szerkesztőgárda felbomlása miatt csak két nap múlva megjelenő második szám munkálataiban Lőcsei nem vett részt – bírósági vallomása szerint a Gerecsén (ti. a Gerecse-tető északi oldalán található volt érseki nyaralóban, ekkor gyermeküdülőben) időző kisfiának a hazahozatalát intézte –, a harmadik, Kende és Lénárt által szerkesztett számba cikket nem írt, csak a kéziratokkal foglalkozott.24 A harmadik szám megjelenésének napján, azaz november 3-án Gimessel, Kendével, Fekete Sándorral együtt megjelent az Athenaeum Nyomdában (az Erzsébet körúton, a New York-palota szomszédságában) tartott értekezleten, amelyen Fehér Lajos igyekezett rávenni a meghívott újságírókat, lépjenek be a régi-új párt előző nap megindult új lapjához, a Haraszti Sándor által szerkesztett Népszabadsághoz – Fekete kivételével azonban mindnyájan nemet mondtak.25

A lap történetével kapcsolatban még két – az október 29-ről 30-ra virradó éjszaka folyamán, illetve másnap lezajlott – eseménnyel kell foglalkoznunk. Az egyik nem volt hatással sem hősünk, sem Gimes sorsára. A másik viszont hozzájárult Gimes távozásához a hírlaptól, és fontos szerepe lett Lőcsei pályája későbbi alakulásában is.

Kopácsi Sándor – emlékiratában, majd egy 1989 júliusában megjelent interjúban – azt állította: október 29-én vagy 30-án Münnich belügyminisztertől parancsot kapott arra, hogy személyesen tartóztassa le a Szabad Nép székházában „illegális”, „a pártvonaltól eltérő tartalmú” lapot szerkesztő Gimest és Lőcseit. Ez a parancs pedig, így Kopácsi, közvetve az ő likvidálását célozta. Kopácsi a parancsot nem hajtotta végre (nem jutott be a székházba, Gimesék pedig addigra egyébként is elmentek), illetve elszabotálta (mint az említett interjúban mondta, feleségén keresztül előre értesítette a két újságírót).26 Lőcsei – Kende Éva szíves közlése szerint – 1989-ben, a volt rendőrkapitány könyvéből értesült a szóban forgó parancsról, addig nem hallott vagy legalábbis nem emlékezett arra, hogy hallott volna róla.27 Gimes életrajzírója, aki szintén szembesült a történettel, úgy látta, hogy ha az egyáltalán igaz, legfeljebb 29-én játszódhatott le. Tudjuk viszont, Szuszlov és Mikojan úgy értesült (bizonyára magától Münnichtől), hogy a rendőrfőkapitány az aznap estére már Dudás József kezében levő székház visszafoglalására kapott parancsot – ez az adott körülmények között végrehajthatatlan lett volna –, s ugyanígy emlékezett (bár a dátumot illetően tévesen) Kopácsi „főtanácsadója”, Fazekas György is. Kopácsi előadását azonban – legalábbis a kapott parancs tartalmát illetően – két felkelőparancsnok vallomása is megerősíti. Eszerint a budapesti főkapitányság épületében 29-én késő éjjel a Kopácsiék és a felkelők között a fegyverletétellel, illetve immár a nemzetőrség szervezésével kapcsolatban lezajlott tárgyalás után a rendőr­kapitány bizalmasan arra kérte Angyal Istvánt és rajta keresztül Iván Kovács Lászlót, színlelt támadás indításával segítsék őt hozzá, hogy egy parancsot ne kelljen végrehajtania. Kopácsi arra kapott ugyanis parancsot (a kormánytól vagy miniszteréről), hogy „a Szabad Nép székházban jelenleg is dolgozó Szabad Nép szerkesztőségéhez tartozó újság­írókat tartóztassa le”, illetve foglaltassa le a „a Szabad Nép nyomdájába[n] … kinyomatás alatt álló lap példányszámait” – olvashatjuk Angyal, illetve az általa a tanácskozás után a gépkocsiban tájékoztatott Iván Kovács kihallgatási jegyzőkönyvében, s az utóbbi előadását a gépkocsit vezető felkelő vallomása is megerősíti. (A most említett három vallomásban nem szerepeltek nevek.) Végül az „áltámadásra” nem volt szükség (sőt Iván Kovács szerint Kopácsi le is intette őket), a rendőrkapitány, talán a nyilvánvaló túlerő miatt, talán azért, mert azt a hírt kapta, hogy Gimesék már elmentek, már ezt megelőzően visszafordult a székháztól.28

Kopácsi Münnich parancsát úgy értelmezte, hogy az mindenekelőtt az ő likvidálására irányult. Gimes életrajzírója viszont rámutatott arra, hogy a tervezett akció – híveinek, még ha ekkor már az alapvető kérdéseket illetően vele szembeforduló híveinek letartóztatásán keresztül – egyben Nagy Imre ellen is irányulhatott. A Nagy Imre-monográfia szerzője Münnich kormánynyilatkozat utáni magatartásának egyik lehetséges magyarázatául éppen azt kínálta fel, hogy „a belügyminiszter messzebbre tekintő politikai játszmába kezdett”. Ha – Nagy radikális híveinek kikapcsolásán keresztül – a miniszterelnök provokálása és gyengítése volt a célja, Münnich számára az aznap délelőtt ráadásul mindkettejükkel éles vitába keveredő Gimes ideális választásnak tűnhetett. Nehezebb magyarázatot találni Lőcsei kiválasztására, még ha figyelembe vesszük is, hogy a belügyminiszter Lőcsei beállítottságáról és a Nagy Imre hívei sorában elfoglalt helyéről ekkorra nyilván képet alkothatott magának – fejtegetéseink kiindulópontja persze az, hogy Kopácsi valóban jól emlékezett arra, kiknek a letartóztatására is kapott parancsot.29

Míg a Magyar Szabadság szerkesztői a székház II. vagy III. emeletén a lap első számán dolgoztak, Dudás – október 29-én délután vagy este – mintegy 50 fegyveresével birtokba vette az épületet, s az általa létrehozott Magyar Nemzeti Forradalmi Bizottmány és az először Függetlenség címmel kiadott lapja bázisának a székház két felső szintjét választotta ki. Hogy a bent lévő újságírók az addig részben őrizetlen, részben fegyveresek által ellenőrzött épület státuszának lényeges változásáról mikor értesültek, nem tudjuk. Lőcsei visszaemlékezése szerint az épület elfoglalása „[számára] észrevétlenül” történt meg. A magát a felkelés politikai és fegyveres vezetőjének tekintő Dudás céljairól a közvélemény másnap a Függetlenség Nem ismerjük el a jelenlegi kormányt (még a követeléseknél is kihívóbb) szalagcím alatt hozott, 25 pontos program alapján tájékozódhatott. Az addig jószerével ismeretlen Dudásban a kormány is jelentős politikai tényezőt vélt látni, még aznap este Nagy Imre is tárgyalásokat folytatott vele, amelyről rádióközlemény is megjelent.30

Hogy a Nagy-kormányt – sőt a koalíciós alapon 30-án átalakított kormányt – el nem ismerő Dudás és fegyveresei kezébe került az az épület, amelyben a kormányt kritikusan támogató Magyar Szabadság készül, válságot robbantott ki a szerkesztőségben, vagy legalábbis elmélyítette a szerkesztők céljaival ellentétes, jobboldalról jelentkező ellenforradalmi tendenciák nyomán kialakuló válságot. Gimes távol maradt a déli szerkesztőségi értekezletről, majd indokait Lőcseivel délután a Magyar Nemzet épületében (azaz a New York-palotában) ismertette. Az itt lezajló éles hangú vita ténye jól ismert, de hogy a vitán pontosan milyen érvek hangzottak el, amelynek nyomán Gimes azt mondta Halda Alíznak, hogy „soha az életben” nem áll szóba barátjával, nem tudjuk. Gimes, a vitáról két-három nappal később tőle magától értesülő Vásárhelyi vallomása szerint, a vita során történt összekülönbözést jelölte meg a szerkesztőtársaival történt szakítás okaként: Gimes az önbíráskodások, önkényes­kedések leghatározottabb elítélése mellett volt, míg Lőcsei ezt taktikai megfonto­lásokból ellenezte. A bíróság előtt Vásárhelyi Vida kérdésére, miszerint nem arról volt-e szó, hogy Gimes, illetve Gimesék betegyék-e a lábukat a Dudás által elfoglalt épületbe, úgy válaszolt, hogy erről Gimes nem beszélt, és arról ő sem tud. Ezzel szemben Révész joggal szögezte le, hogy „nem a vita volt a távozás oka, hanem a vita a távozásé” – már csak azért is, mivel a szerkesztőségi ülésről történt „igazolatlan távolmaradás” megelőzte a vitát. Gimes 1957 decemberében azt vallotta, miután megtudta, hogy Dudás elfoglalta a székházat, elhatározta, nem teszi be többé lábát az épületbe, a Lőcseivel délután kialakult vita abban állt – „kissé össze is [vesztek]” –, hogy szerinte „az ellenforradalmi veszély komoly”, Lőcsei szerint viszont létezik, „de nem az a domináns”.31

Lőcsei viszont Gimes életrajzírójának felkérésére az 1990-es évek második felében készített visszaemlékezésében egyáltalán nem említette, hogy vitájukban szó esett volna a fent említett kérdésekről. Szerinte Gimes egyáltalán nem volt hajlandó Dudás főhadiszállásán lapot szerkeszteni, ő ezzel szemben Gimes kiválását cserbenhagyásnak minősítette, szerinte vállalni kell a közösséget olyan, „az [övékétől] eltérő gondolkodású és lelki alkatú emberekkel” is, akik a forradalom eszméiért és céljaiért fegyverrel is készek harcolni, Dudás nem akadályozza a Magyar Szabadság megjelenését, azt „nem kifogásolta, hanem méltatta”.32 Fekete Sándor idevágó rendőrségi tanúvallomásában ugyanígy foglalta össze Gimes álláspontját (és vele is értett egyet), míg szerinte Lőcsei a Magyar Szabadság folytatása mellett volt, ha másként nem, hát úgy, hogy megegyeznek Dudással (Fekete azt vallotta, hogy őt aznap már nem is engedték be az épületbe). A vita során a Magyar Nemzet szerkesztőségében megjelent Kende Péter is, és a vonakodó Feketét végül rávette, legalább tájékozódjanak Lőcseivel együtt a helyszínen, lehet-e folytatni a lapot (ez később meg is történt). Unokatestvérével, Gimessel viszont (akinek álláspontját közvetlenül vagy Lőcsein keresztül már ismerhette) nem is kívánt tárgyalni – mint „hóbortossal”. Míg Lőcsei évtizedekkel későbbi visszaemlékezése, illetve Fekete egy évvel későbbi tanúvallomása szerint Dudás, illetve a vele való együttműködés állt a vita középpontjában, Kende az ugyancsak évtizedekkel később készült életútinterjúban másként emlékezett a történtekre. Kende az önbíráskodásokkal, lincselésekkel kapcsolatos politikai nézetkülönbségekre vezette vissza Gimes távozását, a maga részéről pedig, utólag vagy utólag is, azt a nézetet osztotta, amellyel Gimes vitatkozott: „egy forradalomban, egy ilyen teljesen elszabadult helyzetben nem szabad túlságosan tragikusnak tekinteni azt, hogy önbíráskodások vannak”.33 Fekete szerint Gimessel és Lőcseivel másnap délután ismét találkoztak a New York-palotában, a vita lapjuk szerkesztésében való részvételről ismét felújult, de Lőcsei újból magára maradt. E két találkozó valamelyikén jelen lehetett Vészi János is, aki öt hónap múlva azt vallotta, mind Gimes, mind Lőcsei elítélte a Köztársaság téren történteket.34

Könnyen lehet, hogy Lőcsei barátjánál nagyobb türelemmel viseltetett az „eltérő gondolkodású emberek” iránt, valószínű azonban, hogy a Gimes életrajz­írója felkérésére megfogalmazott visszaemlékezés hangvételét néhány, a vita tárgyát képező események után bekövetkezett körülmény is számottevően befolyásolta. Schurecz József börtönében írott feljegyzése szerint Lőcsei 1956. december végén, 1957. január elején, miután elmondta, hogy „valahogy” összeköttetésbe került Dudással, és tart attól, hogy ebből kellemetlenségei lesznek, beszélgetőpartnere kérdésére azt válaszolta, hogy Dudást „kondottierinek”, „kalandornak” tartja. Lőcsei ehhez hasonlóan nyilatkozott 1957 januárjában, méghozzá már a perben tett tanúvallomását, azaz január 11-ét követően, Radó György előtt – legalábbis az ekkorra már ugyancsak letartóztatott másik beszélgetőpartnerrel 1957 októberében felvett jegyzőkönyv szerint.35 A forradalom jelentősebb szereplői közül azonban éppen Dudást végezték ki elsőként, Lőcsei pedig 1957 januárjában (ha forrásainknak hihetünk, a Schureczcel folytatott beszélgetés, illetve a Radóval való találkozás között), mihelyst értesült a perbe fogásról, vállalta a vele való szolidaritást, és – tanúvallomással, a védőügyvéd részére segédanyag készítésével – minden tőle telhetőt megtett, hogy sorsát elkerülhesse vagy legalábbis enyhítse. Végül mindmáig talán éppen Dudás esetében él tovább a leginkább az a megbélyegző ítélet, amelyet a győztes kádári megtorlás sulykolt a közvéleménybe – noha a politikai kalandor vonásainak megléte aligha tagadható. Ennek megfelelően egy másik, néhány évvel korábban készült, Dudásra vonatkozó interjújában Lőcsei a forradalom második felében kialakult kapcsolatukat a „küzdőtárs és ellenfél” kapcsolataként jellemezte, míg a forradalom leverése utáni időszakra vonatkozóan vele szemben követendő magatartást a szolidaritásban  mint erkölcsi kötelesség jelölte meg. Ezzel egybehangzóan fogalmazott 1987-ben készült életútinterjúja során Kende Péter is, utalva november 4-e „vízválasztó” voltára, mivel „a helyzet leegyszerűsödött a magyar nemzet és a Szovjetunió között folyó hosszú távú háborúvá”, ha nem is fegyveres értelemben. „És ekkor jutottunk fegyverbarátságba olyanfajta emberekkel, akikre addig bizalmatlanul néztünk – folytatta Kende. – Ha november 4-e után összekerülök Dudással, akkor őt is fegyverbarátnak, politikai barátomnak tekintem.”36

De kérdéses az is, hogy Lőcsei, mint azt az 1990-es években Révész megke­resésére válaszolva állította, érvelhetett-e egyáltalán október 30-án délután Gimessel szemben azzal, hogy Dudás nem akadályozza lapjuk megjelenését, állíthatta-e, hogy méltatta azt. Az említett, Dudással kapcsolatos interjú szerint ugyanis Lőcsei először aznap este találkozott a lapszékházban a Nemzeti Forradalmi Bizottmány vezetőjével. Dudás, a Magyar Szabadság ismeretében, felkérte, vállalja el a Függetlenség szerkesztését, Lőcsei a felkérést elhárította, egyben javasolta a lap címének megváltoztatását Magyar Függetlenségre – hogy ezzel is kifejezésre juttassa, a lap nem a Gömbös emberei által annak idején (1933 febru­ár­jában Hubay Kálmán szerkesztése mellett) létrehozott újság szellemét kívánja követni. Dudás újsága másnap már ezzel a címmel is jelent meg. Az interjúra felkészülő Lőcsei jegyzeteiben a 6 és a 7 óra közötti időt jelölte meg Dudás látogatásának időpontjaként, ám ha Dudás valóban már ekkor is mint megtörtént eseményre hivatkozott a Nagy Imrével folytatott tárgyalásra (ez 18 órakor kezdődött, a rádióközlemény pedig először 19.52-kor hangzott el), annak ennél később kellett megtörténnie, tehát mindenképpen később, mint a Gimessel valamikor a délután folyamán lezajlott vita.37

Visszaemlékezése szerint Lőcsei két ízben találkozott Dudással: szemben az elsővel, e második találkozó, aznap késő este, több újságíró, így – a székházba Kende kérésére átlátogató – Fekete jelenlétében zajlott le. E találkozóval kapcsolatban a Dudással szemben lefolytatott eljárás során számos tanúvallomás született, így az jól dokumentált.38 Ezek szerint e találkozó légkörét két körülmény is befolyásolta. Dudás továbbra is igyekezett lapja részére gyakorlott újságírókat megnyerni – így felkérte (vagy ismét felkérte) Lőcseit, legyen az újság szerkesztője. A jelen lévő újságírók ugyanakkor nem lelkesedtek Dudás lapjáért, miközben – mint a Nemzeti Forradalmi Bizottmány elnökének egyik híve vallotta –, kényszerű helyzetben voltak, hiszen ha nem segítenek Dudásnak, az esetleg nem engedélyezi a nyomdának, hogy saját lapjukat kinyomtassák.39 Három tanúvallomás szerint Lőcsei technikai segítséget (tördelés) hajlandó volt nyújtani Dudás lapjának, de legfeljebb egy szám erejéig – a Szikra Lapnyomda üzemvezetője és Fekete azzal magyarázta-mentegette Lőcsei vállalását, hogy így kívánta biztosítani saját lapja megjelenését.40 A találkozó során Dudás ismertette Nagy Imrével lefolytatott tárgyalását, majd saját elképzeléseit, ennek kapcsán pedig vita alakult ki közte és a többnyire a kormány híveinek számító újságírók között. Dudás, aki (mint említettük) sem adott, sem koalíciós formájában nem ismerte el a Nagy-kormányt, részvételt követelt a felkelőknek, illetve a Nemzeti Forradalmi Bizottmánynak (Fekete szerint hat tárcát, ezt utóbb Dudás tagadta).41 E közel egykorú vallomások, továbbá Fekete csaknem egy évvel későbbi tanúvallomása szerint is Lőcsei volt Dudás legmarkánsabb vitaellenfele, aki Fekete ez utóbbi vallomása szerint rendre felsorolta, melyekkel nem ért egyet Dudás 25 pontja közül. Lőcsei, visszaemlékezése szerint, a képviselet követelésének jogosságát elismerte ugyan (ezt Dudás pere során a bíróság előtt tett vallomásában, érthető módon, nem említette), tanúvallomások szerint ugyanakkor éppen ezen a ponton szállt Dudással vitába, és az adott körülmények között a kormány támogatását tartotta szükségesnek.

Szemben Lőcsei visszaemlékezésével, amely szerint Dudással már korábban megegyezés jött létre, hogy utóbbi nem akadályozza a Magyar Szabadság megjelentetését, Fekete az 1957 de­cem­berében felvett jegyzőkönyv szerint azt vallotta, hogy Lőcsei a késő esti megbeszélés (vagy mint a jegyzőkönyvben áll: eligazítás) során kérte Dudást arra, hogy tegye lehetővé a lap további nyomását. Ezt ő a papírhiányra hivatkozva megtagadta, és mintegy ezért cserében ajánlotta fel, hogy lépjenek lapja szolgálatába, amit viszont ők ketten megtagadtak. Fekete szerint Kende később ismét igyekezett rávenni őt a laphoz való visszatérésre, egyebek között azzal, hogy Dudás időközben, mint a jegyzőkönyvben áll, „engedélyezte” a lap megjelenését. Akár a Lőcseivel szemben nem, Dudás és törekvései iránt viszont érezhető ellenszenvvel viseltető Fekete rendőrségi vallomásainak, akár Lőcsei késői visszaemlékezésének hiszünk a részleteket illetően, tény, hogy – végül is – Dudás nem gördített akadályt a Magyar Szabadság elkészítése és kinyomtatása elé. A felkelők vezére esetenként saját lapjának tartalmára nézve is fogadott el kívülről jövő tanácsokat,42 végül lehetővé tette az MSZMP november 2-ától jelentkező új lapjának, a Népszabadságnak a megjelentetését is – igaz, ekkorra már pozíciója mind a kormánnyal, mind saját fegyvereseivel szemben is erősen megrendült. Lőcsei pedig – mindenesként – részt vett a Magyar Szabadság november 3-i számának összeállításában, hogy azután a lap – és sok minden más – kibontakozásának véget vessen a november 4-i második szovjet beavatkozás.

Jegyzetek

1    Jelen írás a Lőcsei Pál életpályájának 1954 és 1958 közötti szakaszát áttekintő készülő hosszabb tanulmány részlete. Franka Tibor interjúja Lőcsei Pállal. Nők Lapja, 1989/24.

2    L. MOL XX–5–h, 52. Lőcsei Pál, Bírósági iratok, 1. köt. 87–94. (az ítélet), 6–9. (a vádirat) Lőcsei a vádiratot annak idején kézhez kapta, az ítélet szövegét azonban először 1990 tavaszán olvashatta, azt tehát a hivatkozott interjú időpontjában nem ismerhette.

3    Révész Sándor: Egyetlen élet. Gimes Miklós története. 1956-os Intézet – Sík, Bp., 1999, 313–328.

4    Kornai János tkh. jkv.-e, 1957. márc. 20. MOL XX–5–h, 51. Lőcsei Pál, Operatív és vizsgálati iratok, 4. 135–144., kül. 136–138. (Kornait Lőcsei ügyében hallgatták ki); Lőcsei Pál bírósági tárgy. jkv.-e, 1958. máj. 7., máj. 8. Uo. 52. Lőcsei Pál, Bírósági iratok, 1. köt. 100., 137. Lőcsei bírósági kihallgatása során bírói kérdésre a jegyzőkönyv szerint ezt állította: „Az Értelmiség Forradalmi Bizottmányának [!] megalakulásán a jogi egyetemen nem vettem részt, ott nem jártam.” A bizottság 28-án alakult meg (abban az időpontban pedig Lőcsei minden bizonnyal tényleg másutt, ti. az Akadémia utcai pártközpontban volt), a két gyűlést viszont – ti. a megalakulást, és a másnapi gyűlést, amelyen Losonczy Géza beszédet mondott – könnyű összekeverni (lásd pl.: 1956 kézikönyve. Főszerk. Hegedűs B. András. II. Kronológia. 1956-os Intézet, Bp., 1996, 127.)

5    Ember Mária: Mindent késve. 1956-os naplójegyzetek és feljegyzések. Utószó Murányi Gábor. Noran, Bp., 2006, 59–80. Az idézet: 77., az először a (heti) Beszélő 1993. okt. 23-i számának mellékleteként megjelent jegyzetek keletkezéskörülményeiről lásd az előszót is, 5. – a kötet utószavában Murányi Gábor a jegyzeteket „rekonstruált naplónak” (180.) nevezi; 1956 sajtója. Összeáll. Nagy Ernő. Első magyarországi kiadás. Tudósítás, Bp., 1989; A forradalom hangja. Magyarországi rádióadások 1956. október 23. – november 9. Szerk. Varga László, Kenedi János. Századvég / Nyilvánosság Klub, Bp., 1989, 143., 202–204.; Kövér György: Losonczy Géza. 1917–1957. 1956-os Intézet, Bp., 1998, 286.

6    Ember M.: i. m. 78., vö. 85., 103. is. Szerzőnk szerint Lőcsei a Lapkiadóban aznap tartott, még tárgyalandó gyűlésen Fekete Sándorral együtt „lapengedélyt kért a Magyar Szabadságra” – ezt minden más forrásunk cáfolja.

7    Kornai János: A gondolat erejével. Rendhagyó önéletrajz. Osiris, Bp., 2005, 115–117.

8    E visszaemlékezésében Kornai nem említi a Lapkiadóban tartott értekezletet sem; miután pedig meghozták a döntést, hogy maguk alapítanak újságot, szerinte azt követően vonultak át a Szabad Nép Dudásék által már megszállt székházába, hogy Lőcsei tárgyalt velük, s azzal a hírrel tért vissza, hogy Dudásék nem akadályozzák az ő lapszerkesztői tevékenységüket. (Kornai: i. h.). Kende 1987-ben úgy emlékezett – s a visszaemlékezésre Kornai is egyetértőleg hivatkozott –, hogy délután a Szabad Nép nyomdájában „első dolguk” az volt, hogy Lőcsei vezetésével elmentek Dudáshoz, „az épület pillanatnyi »urához«”, aki igazolványt adott nekik, hogy ki-be járhassanak. (Kende Péter-interjú. Készítette Kozák Gyula 1987-ben. Oral History Archivum, 84.; a szerkesztett interjú: Kende Péter: „A Magyar Füzetek nem tudott volna fennmaradni a budapesti szerzőgárda nélkül”. http://server2001.rev.hu/oha/oha_document.asp?id=112&order=1 letöltés: 2010. szeptember 30.) Az őrizetlenül maradt székházban valóban tartózkodtak fegyveres felkelők, Lőcsei – vagy más – bizonyára tájékozódott a lehetőségekről, így „tárgyalhatott” is velük.

Dudás viszont valószínűleg azt követően vette ellenőrzése alá az épületet, hogy abban Kornaiék megkezdték lapjuk előállítását, a Lőcsei és Dudás közti tárgyalásra pedig – Lőcsei határozott emlékezése szerint – másnap került sor. Hogy a 29-én még lényegében ismeretlen Dudás politikai elképzelései markánsan eltérnek a Magyar Szabadság szerkesztőinek céljaitól, egyébként is csak másnapra, a Huszonöt pont megjelentetésével válhatott nyilvánvalóvá.

9    Minderre lásd elsősorban: Kornai id. tkh. jkv.-e; a Lőcsei-per tárgyalási jkv.-e, 1958. máj. 7. MOL XX–5–h, 52. Lőcsei Pál, Bírósági iratok, 1. cs. 100. (Lőcsei állítását Losonczy az értekezleten készült jegyzete is megerősíti: Kövér: i. m. 287. 87. jegyzet); Losonczy Géza kh. jkv.-e, 1957. júl. 22. Uo. 4. Nagy Imre és társai, Vizsgálati és operatív iratok, 13. 213–215.; D. Szabó László tkh. jkv.-e, 1957. márc. 2. Uo. 51. Lőcsei Pál, Vizsgálati és operatív iratok, 4. 82–85., az idézet: 84.; Vészi János tkh. jkv.-e, 1957. ápr. 2. Uo. 50. Lőcsei Pál, Vizsgálati és operatív iratok, 1. 77–80. (Vészit, aki – tévesen – okt. 25-ére tette a megbeszélés időpontját, Gimes és Lőcsei ügyében hallgatták ki); Kende Péter-interjú, i. m.

10   Halda Alíz: Magánügy. Dokumentum / regény. Noran, Bp., 2002, 167.

11   Révész: i. m. 317–318.; Kornai id. tkh. jkv.-e; Fekete Sándor tkh. jkv.-e, 1957. dec. 7. MOL XX–5–h, 51. Lőcsei Pál, Vizsgálati és operatív iratok, 4. 244–249.

12   Lőcsei: i. m. (1. jegyzet); Fekete Sándor id. tkh. jkv.-e; Kornai id. tkh. jkv.-e.

13   Kende Péter-interjú, i. m.

14   Kornai rendőrségi vallomásában a vezércikket – nyilvánvalóan Gimest védendő – kollektív munkának nevezte ugyan, és csak egy részét tulajdonította Gimesnek, minden más forrás azonban Gimes szerzőségét támasztja alá, s azt Révész Sándor is magától értetődőként tárgyalja.

15   Faragó Jenő tkh. jkv.-e, 1957. jún. 11. MOL XX–5–h, 51. Lőcsei Pál, Vizsgálati és operatív iratok, 4. 194–199., kül. 199.; Bírósági tárgyalási jegyzőkönyv, 1958. máj 7. (Lőcsei), máj. 8. (Kornai, Fekete) MOL XX–5–h, 52. Lőcsei Pál, Bírósági iratok, 1. cs. 121–122., 135., 138.

16 Beszélgetés Mikivel 1956 okt. 29-én. Lőcsei Pál feljegyzése. (Lőcsei Pál hagyatéka, dr. Kende Éva tulajdonában – a továbbiakban: Lőcsei Pál-h.)

17   Révész: i. m. 318–319.; a vezércikket újra hozza: Halda: i. m. 168–169. is.

18   E vitáról Nagy Imre vallomásán kívül a jelen lévő Vásárhelyi Miklós emlékezéseit (1977-ből, 1980-ból és 1988-ból) ismerjük. Halda: i. m. 164–166.; Révész: i. m. 315–317.

19   Kende nevének kezdőbetűivel látta írását, a másik cikk szerzőjét Kornai azonosította (ezt annál nyugodtabban megtehette, mivel Lénárt 1956 novemberében elhagyta az országot). Kornai id. tkh. jkv.-e.

20   Kornai: i. m., id. h. Kornai visszaemlékezésébe belefoglalta a Halda Alízzal 1982-ben folytatott beszélgetés szövegét is (Halda: i. m. 167.).

21   Gimes Miklós tkh. jkv.-e, 1957. dec. 2. MOL XX–5–h, 51. Lőcsei Pál, Vizsgálati és operatív iratok, 4. 266–271. (az idézet: 267.); Lőcsei felszólalása a Szabad Nép pártszervezetének 1956. szept. 26-i taggyűlésén (Lőcsei Pál-h.).

22   A cikk újra közölve: Lőcsei Pál: Egy élet szilánkjai. Írások, beszélgetések, dokumentumok. Szerk., előszó: Kende Éva. Nagy Imre Alapítvány – Gondolat, Bp., 2010, 92–93.

23   A közvéleményt a kormánynyilatkozatot követő időben kezdte foglalkoztatni az a kérdés, ki a felelős, illetve mennyiben felelős Nagy a szovjet csapatok behívásáért (és a statárium kihirdetéséért). Ld. Barabás Tamás: Akik Nagy Imrét terrorizálják. Igazság, 5. szám, 1956. okt. 30. (In: 1956 sajtója, i. m.) A Kossuth rádióban 30-án 18.30 és 19 óra között aláírás nélküli közleményt olvastak fel, amely szerint sem a minisztertanácsi határozaton, sem a rendeleten nincs rajta Nagy kézjegye. (A forradalom hangja, i. m. 235.)

24   Lőcsei 1957. szeptember 25-i kihallgatása során azt állította, írt egy glosszát „a huliganizmus és a pogrom ellen”, de nem tudja, megjelent-e a lapban vagy sem. MOL XX–5–h, 51. Lőcsei Pál, Vizsgálati és operatív iratok, 4. 322–331., kül. 329–330. Kihagyással közölve: Lőcsei: Egy élet szilánkjai, i. m. 112–123., kül. 121–122.; Lőcsei jegyzete szerint a „huligán” szó dolgában kénytelen volt engedményt tenni a jegyzőkönyvet megfogalmazó kihallgatójának, valószínűleg a más pontokon kiharcolt változtatások fejében. A lap három számában nem találtunk olyan írást, amelyre a leírás ráillene – hacsak nem a „Ne engedjük beszennyezni a forradalom becsületét!

25   Révész: i. m. 327.

26   Egy tanúvallomás szerint „Kopácsi előszobájában… mint érdekességet tárgyalták egymás között”, hogy a rendőrkapitánynak október 26-án vagy 27-én az akkori belügyminiszter, Piros László parancsára le kellett volna tartóztatnia Losonczy Gézát, ő azonban értesítette utóbbit, hogy tűnjön el otthonról. (Uhel Gyula rendőr főhadnagy kh. jkv.-e, 1957. április 13. MOL XX–5–h, 20. Nagy Imre és társai, Vizsgálati és operatív iratok, 27. 256–257.) Miközben az elbeszélés ebben a formában képtelenség, valóságmagja tényleg lehet, és Uhel valójában egy másik (esetleg éppen a bennünket érdeklő) letartóztatási parancs valóban megtörtént elszabotálását, illetve annak főkapitánysági visszhangját adta elő, eltorzított formában.

27   Kende Éva levele a szerzőhöz, 2011. október 12.

28   Kopácsi Sándor: Életfogytiglan. Km. Tardos Tibor. Bibliotéka, Bp., 1989, 146–150. (a történteket ugyanígy adta elő az 1979-ben megjelent eredeti francia kiadásban és annak német változatában is); Fazekas György: Forró ősz Budapesten. Életútinterjú. Készítette Hegedűs B. András. Magyar Hírlap könyvek, Pallas, Bp., 1989, 102–103.; [Kálmán Éva interjúja Kopácsi Sándorral.] Magyar Hírlap, 1989. július 8.; Révész: i. m. 319–320.; Rainer M. János: Nagy Imre. Politikai életrajz II. 1953–1958. 1956-os Intézet, Bp., 1999, 292.; Iván Kovács László kh. jkv.-e, 1957. május 14., Angyal István kh. jkv.-e, 1957. aug. 23., Szabó János (Tűzoltó utcai gépkocsivezető) kh. jkv.-e, 1957. aug. 23. MOL XX–5–h, 22. Nagy Imre és társai, Vizsgálati és operatív iratok, 30. 58–60., 7–12., 13–16. A kutatók közül első ízben Eörsi László foglalkozott a történtekkel, Kopácsi és Fazekas visszaemlékezése mellett Angyal két másik, saját nyomozati anyagában található vallomása, illetve Csongovai Per Olaf visszaemlékezése alapján: előadásában a Fazekas által előadott verziót nevezte valószínűbbnek (ti. hogy Kopácsi Dudás letartóztatására kapott parancsot). (Eörsi László: Ferencváros 1956. A kerület fegyveres csoportjai. 1956-os Intézet, Bp., 1997, 63–64.) Az epizódról Kopácsit magát valamilyen okból nem hallgatták ki – legalábbis erről szóló jegyzőkönyvet nem találtunk.

29   Révész: i. m. 320.; Rainer: i. m. 287.

30   „Dudás Józsefről: „Akit a vihar felkapott…” (Interjú) In: Lőcsei: Egy élet szilánkjai, i. m. 94–97. (az interjú 1994-ben készült); Lőcsei jegy­zetei Baló A. Péter (az interjú riportere) kérdéseivel kapcsolatban, kézirat (Lőcsei Pál-h.); Eörsi László: Dudás József és ’56. Beszélő, 2004. január. 48–56.

31   Révész: i. m. 321.; Vásárhelyi Miklós kh. jkv.-e, 1958. jún. 2. (a pótnyomozás során tett vallomása), MOL XX–5–h, 4. Nagy Imre és társai, Vizsgálati és operatív iratok, 12. 94.; Uő bíróság előtti vallomása, 1958. jún. 10. Uo. 27. Nagy Imre és társai, Bírósági iratok, 5. 225.; Gimes Miklós kh. jkv.-e, 1957. dec. 2. Uo. 51. Lőcsei Pál, Vizsgálati és operatív iratok, 4. 266–271., kül. 271. (idézi Révész is, id. h.)

32   Révész: i. m. uo. – A Lőcseivel Gimes Miklósról készült interjú (Lőcsei Pál-interjú. 1996. ápr. 2. Készítette: Hanák Gábor. OSZK Történeti Interjúk Tára 419.) során ez a kérdés nem került szóba.

33   Fekete Sándor id. tkh. jkv.-e; Kende Péter-interjú. – Lőcsei a kihallgatási jegyzőkönyv elolvasása után 1991-ben készített jegyzetében, elítélve azt, ahogy Fekete saját személyét beállította, a vallomást „számos rész­letében igaz[nak] és pontos[nak]” nevezte (Lőcsei Pál-h.) – de egyik állítását sem részletezte.

34   Vészi János id. tkh. jkv.-e; Vészi 30-án éjjelre tette a találkozót. A Fekete által október 31-re tett találkozót Gimes aznapi, Révész által rekonstruált „napirendjébe” be lehet illeszteni, nehezebb viszont összeegyeztetni azt a Lőcseiével, aki állítása szerint aznap kisfia hazahozatalát intézte a Gerecséből.

35   Schurecz József sk. feljegyzése, d. n. MOL XX–5–h, 50. Lőcsei Pál, Vizsgálati és operatív iratok, 1. 88–93., kül. 92–93. Lőcsei, amikor 1991 tavaszán elolvashatta a feljegyzés, nem tett semmilyen észrevételt annak idevágó részére, és azt – általánosságban – úgy kommentálta, hogy az „sok szempontból olyan tárgyilagos… jellemzés” őróla, „amelyet [Schurecz] szabadon is így írt volna le”. (Lőcsei Pál-h.) Radó György kh. jkv.-e, 1957. okt. 16. Uo. 51. Lőcsei Pál, Vizsgálati és operatív iratok, 4. 286–289., kül. 287.

36   Eörsi: Dudás József, i. m.; Lőcsei: Egy élet szilánkjai, i. m. 94–97.; Kende Péter-interjú.

37   Lásd fentebb a 28. jegyzetben szereplő első két hivatkozást.

38   A Dudás és Szabó János ügyében lezajlott vizsgálat (1956. december), illetve bírósági tárgyalás (1957. január 8–14.) során tett tanúvallomások lelőhelye: HL XI. 1. Katf. I. 00115/56.

39   Janesch Rudolf (építészmérnök) kh. jkv.-e, 1956. dec. 31. Uo. 709–712.

40   Vida János (a Szikra Nyomda üzemvezetője) kh. jkv.-e, 1956. dec. 13. Uo. 413.; Fekete Sándor a bíróság előtt tett tanúvallomása, 1957. jan. 9. Uo. Bírósági tárgyalási jkv., 22–23.; Janesch R. id. kh. jkv.-e, id. h. (A tanú hallomásból tudta ezt.)

41   Fekete Sándor tkh. jkv.-e, 1956. dec. 28. Uo. 407–410. (Fekete itt október 31-ére tette a megbeszélés napját.)

42   Így Fekete Sándor tanácsára nem közölt egy cikket, amely Fekete szerint az adott helyzetben pogromot vont volna maga után. (Fekete Sándor az előző jegyzetben id. tkh. jkv.-e.) című aláírás nélkül felhívásról van szó, amelyet viszont Révész Sándor Kende Péternek tulajdonított (Révész: i. m. 322.). E cikk a második, november 1-jei számban jelent meg, amelynek a szerkesztésében Lőcsei, saját állítása szerint, nem vett részt.

• Befejezetlen múlt

• A hozzászóláshoz regisztráció és belépés szükséges