Szalay László

Nyomtatóbarát változat

Nagy Imre és mártírtársai temetésén, a tévé képernyőjén láttam őt először. Szilágyi József sírjánál elhangzott beszédét figyelve még nem sejtettem, hogy nem csupán az egykori barátot méltató búcsúztatót hallgatok, hanem intésként a jövőnek szóló burkolt önvallomást is. Akkor csak nevét és történelmi szerepét ismertem – pár év múltán atyai barátságával ajándékozott meg.

A 90 éve született Szilágyi Józsefhez hasonlóan a körünkből 86. életévében most eltávozott Lőcsei Pál is az erkölcsi példamutatás embere volt: mindketten a történelmi nyomás alatt nőttek naggyá, szembefordulva nemcsak a testet-lelket roncsoló hatalommal, hanem saját tévedéseikkel, mulasztásaikkal, „jóra való restségükkel” is. Lőcsei Pál élete végéig testvéri szeretettel emlegette mártírhalált halt barátját, akinek alakjában önnön politikaeszményét látta megtestesülni. Idézzük fel említett búcsúbeszédének egyik részletét. „Nála erélyesebben senki meg nem vetette és el nem utasította azt a politikát, melynek kelléktárában kiemelt szerepe volt – és sajnos még mindig van és lehet – a tanknak és vízágyúnak, a hazugságnak és népcsalásnak, az ármánynak és szószegésnek, a tárgyalóasztalok alá rejtett tőrnek és méregnek. De igenis alkati adottsága, alaptermészete volt Szilágyi Józsefnek az a másik, ma még csupán pozitív utópiának számító politika, amely őszinte és jóhiszemű, bizalmat előlegező és követelő, igazságtudatában szilárd, de mindig erőszakmentes – és soha meg nem felejtkező a szegényekről, elesettekről, közügyekbe beleszólni képtelenekről. […] Szilágyi József – megrendítően tiszta mártíriumával együtt – évezredes hagyományokkal szakító, magasztos politikaeszményt hagyott ránk, emlékeztetve bennünket: nincs nemzeti és társadalmi megújulás a politikai erkölcs megújhodása nélkül!” Ami a forradalom utáni sorsukban közös: mindkettőjüket egyszemélyes perben ítélték el. A megtörhetetleneknek, hajlíthatatlanoknak gyakran jutott osztályrészül ez a kiváltság. Szilágyi Józseffel hóhér végzett, Lőcsei Pál túlélésre ítéltetett, s haláláig képviselhette azt a Szilágyi alakjában megrajzolt eszményt, amely – sajnos – ma is csupán pozitív utópia.

Az 1922. január 21-én, Békéscsabán született Lőcsei Pál először 1944-ben tapasztalhatta meg testközelből az eltorzult hatalom embertelenségét. A vészkorszak idején családjával együtt gettóba került. Az e célra igénybe vett gazdasági épület ablaknyílásait bedeszkázták, de egyik, vele egykorú sorstársa-barátja észrevette, hogy néhány deszka könnyen elmozdítható. Lőcsei nem akarta szüleit magukra hagyni, de hiába kapacitálta őket szökésre – a szülők maradtak, a két fiatal pedig megszökött. Lőcsei Pál édesapja a gettóban öngyilkos lett, édesanyja Auschwitzban pusztult el. Tudván persze, hogy bűn nem terheli lelkét, még élete alkonyán is felelősséget érzett a halálukért. Megejtően gyermeki lelkiismeret-furdalással beszélt erről a történetről, a szökéssel és szülei hátrahagyásával kapcsolatos lelki vívódásról, de az erkölcsi emlékezetnek ez a fejezetét soha nem rögzítette írásban. Szemérmes ember volt, lelki-testi gyötrelmeiről csak elvétve beszélt.

A háború után – egy humánus világ megteremtésébe vetett őszinte hittel – útja a kommunista pártba vezetett: előbb Békés és Csongrád megyei lapoknál újságíró, majd a Szabad Néphez került. 1954-ig pályafutása semmiben nem különbözik eszmetársaiétól: elvhű kommunista, s bár olykor kétségei támadnak, ezeket a belső hangokat a pártszerűség jegyében elfojtja. 1954-ben azonban – több társához hasonlóan – ő is elindul a maga damaszkuszi útján. Igaz, az ő „megvilágosodása” nem villanásszerű, mint a tarzusi Saulból lett Pál apostolé – fokról fokra, lassan jut el a „megigazulásig”. Többször is elmondta-leírta: 1954 utáni életútja az elvesztett erkölcsi, szellemi szuverenitás visszaszerzéseként és megőrzéseként írható le. Élete alkonyán így fogalmazott: „Amikor kommunista lettem, fokozatosan feladtam az eredeti egyéniségemet, a véleményalkotás teendőjét és felelősségét átengedtem a pártnak – ekkor indultam el a lejtőn. Felnőtt életem lényege egyetlen mondatban: ennek az úttévesztésnek a tisztességes jóvátétele.”

Az elvesztett szuverenitás visszaszerzése lassú fo­lya­matának első állomása a Szabad Nép 1954. októberi taggyűlésén elhangzott felszólalása. A Szabad Nép új­ság­íróinak „lázadása” volt az első jelentős akció a sztá­li­nista hatalom ellen, s ebben – Kende Péter, Méray Tibor és mások mellett – neki is meghatározó szerepe volt. A Nagy Imre reformpolitikája mellett kiálló Lőcsei azonban nemcsak a törvénysértések, a párt er­köl­csi romlottsága ellen emelte fel a szavát, hanem – a fel­szólalók közül egyedül – az újságíró személyes felelős­ségére, így saját gyávaságára is rámutatott.

A Szabad Néptől több társával távozni kényszerült, később szigorú megrovásban is részesített Lőcsei Pál erkölcsi-szellemi megújulását olyan élmények is segítették, mint a bécsi Staatsoper 1955. november 5-iki előadása. A romokból újjáépült operaház nyitó előadását – a Karl Böhm dirigálta Fideliót – a Magyar Rádió élőben közvetítette, s Lőcsei még évtizedek múltán is egyik alapélményeként emlegette ezt az estét: az első felvonás végi rabok kórusa – „O welche Lust, in freier Luft den Atem leicht zu heben!” – az ő akkori reményeit-szorongásait is megszólaltatta, így Beethoven zenéje is része lett ’56 személyes előtörténetének.

A Nagy Imre mellett felsorakozó pártellenzék tagjaként éli meg a forradalom kitörését. Visszanyert önállóságát ezekben a napokban is megőrzi – részben még Nagy Imrével szemben is. Elsősorban nem a közismert, október 27-én kora délután lezajlott találkozóra gondolok – amikor egy küldöttség tagjaként igye­kezett meggyőzni Nagy Imrét az események nem­­zeti demokratikus forradalmi jellegéről –, ha­nem inkább arra a cikkére, amely a Gimes Miklóssal, Ken­de Péterrel és Lénárt Gáborral közösen alapított Magyar Szabadság című napilap első számának címoldalán jelent meg Nyílt levél Nagy Imréhez címmel. Lőcsei tiszteletteli, de határozott kritikával illette az általa is nagyra becsült miniszterelnököt késedelmes és elmulasztott döntéseiért, s az „érted haragszom, nem ellened” jegyében sürgette a kormányfőt, le­gyen megszólaltatója a valódi függetlenséget kívánó nemzet egységes akaratának: „Talán utolsó e lehetőség a régi jóhír visszaszerzésére, sőt ennél is többre. Nagyot, merészet kell előrelépni, szakítva sok mindennel, ami hosszú időn át szentnek tűnhetett. De lépni kell, mert ezt kívánja a becsület, s egy naggyá nőtt nemzet elhatározása.” Tudjuk, a mártír miniszterelnök nemsokára nagyot, merészet lépett: a Varsói Szerződésből való kilépéssel deklarálta Magyar­or­szág függetlenségét.

Visszanyert szuverenitására jellemző adalék, hogy a második szovjet invázió idején a jugoszláv követség által felkínált „menedékkel” nem élt, ha­nem november–december folyamán Szigethy Attila tá­mo­gatásával koalíciós lap szerkesztését készítette elő Sopronban, míg a régi-új hatalom ki nem zsuppolta a városból.

35. születésnapján, hajnalban tartóztatták le a lakásán. A nyomozó hatóság számára nehéz falatnak bizonyult. Egy 1957. július 26-án kelt jelentésben ez áll: „Lőcsei az eddigi vizsgálat során konok magatartást tanusít, megtagadja a részletes vallomás megtételét, bűntársairól nem hajlandó beszélni. […] Kihallgatásain jelenleg azt állítja, hogy október 23-át követően »nemzeti forradalom« zajlott le Magyar­or­szá­gon, és ellenséges hangon nyilatkozik az ellenforradalom leverésével kapcsolatos intézkedésekről.” Egy 1958. február 10-én kelt összefoglaló jelentés szerint „idegállapota meglehetősen leromlott, tartani lehet attól, hogy további fogvatartása miatt a vizsgálat időszakában beszámíthatatlan állapotba kerül”, ezért közel 16 hónapnyi, magánzárkában töltött vizsgálati fogság után bíróság elé állították, s 1958. május 14-én a Legfelsőbb Bíróság Vida Ferenc vezette nép­bírósági tanácsa nyolc év börtönre ítélte. A testét időlegesen megtörték – erkölcsi tartását soha.

S egy újabb, jellemző adalék: az egykori hithű kommunista a börtönévek alatt olvassa el először az Újszövetséget. Nem volt vallásos ember, nem is lett azzá: csupán a visszanyert szuverenitásból táplálkozó tájékozódási igény vitte újabb s újabb felfedező utakra, s minden hasznosíthatót beépített saját gondolatvilágába – így a számára fontosnak vélt jézusi intelmeket is. Ahogy egyszer megfogalmazta: a börtön­falak kö­zött ismerte fel a jézusi erkölcsiség magasabbrendűségét. „Beszédetek legyen: igen, igen; nem, nem. Ami ezt meghaladja, a gonosztól van.” Ez a bibliai passzus az életút egyik jelmondata is lehetne. Akik ismerték Lőcsei Pált, tudják: nehezen írt. Minden szót megfontolt, egy-egy jelzőn sokáig eltöprengett, mert pontosan és szépen, igazul akart fogalmazni. A közélet minden színterét elborító nyelvi romlás idején ennek is erkölcsi üzenete volt, mert a saját életút tapasztalatából tudta: a nyelvi tettek is csak erkölcsi mércével mérhetők.

Másfél évtizede a Népszabadság hasábjain így nyilatkozott: „a »magyar girondiaknak« ugyanaz a sorsa, mint a franciáknak: őrlődnek a szélsőségek malomkövei között, de végül is érvényesülnek igazságaik.” Magát is a „magyar girondiak” közé sorolva, haláláig aggódva figyelte hazája sorsát, s bár reményeiben többnyire csalatkozni kényszerült, nem lett úrrá rajta a rezignáció. Vallotta, hogy nem azt kell nézni, ami a másiktól elválaszt, hanem ami összeköt. S bízott abban, hogy ez az egyszerű igazság előbb-utóbb érvényesül a közéletben is. Hazája többször is megtagadta, mostohaként bánt vele. Megbélyegzettként élt oly sok évig – de hazájától, mostohájától nem tántorodott el. Sírfelirata is azt üzeni: hű maradt mostohájához.

A nyilvánosságtól visszavonulva oly rejtőzködően élt, hogy már az sem keltett feltűnést, amikor 2002 őszén az egyik országos napilap – képzőművészként ismert – publicistája 1956 „magasztos halottai” sorában Bibó, Donáth, Vásárhelyi és Gimes mellett az ő nevét is leírta. Ráadásul kurzívval. Jellemző, Lőcsei Pál ezen is csak mosolygott, ahogy azon is, hogy az említett lapnak elküldött helyesbítés soha nem jelent meg. Talán csak a kurzív szedés miatt neheztelt.

„A jó harcot megharcoltam, a pályát végigfutottam.” Pál apostol szavai Lőcsei Pál életútjára is érvényesek. Abban a reményben búcsúzzunk tőle, hogy a nemzeti emlékezet eleven hagyományaként megőrződik erkölcsi példamutatása, s valahol talán várja őt „az igaz élet koronája”.

• Befejezetlen múlt

• A hozzászóláshoz regisztráció és belépés szükséges