Ungváry Rudolf

Nyomtatóbarát változat

Amiért imádkoztam

Valójában mindvégig intervallumban tevékenykedtünk, mely a nagyobb politikai változások, többnyire forradalmak idején keletkezik. Mi a rendszerváltásnak, ennek a látszólagos forradalomnak a láthatatlan hátszelében, az egyre szűkebb holttérben maradtunk saját mozgásunk közben. Ez a rendszerváltás okozta holttér – a „rés a papírformán”, ahogy akkoriban neveztem – abban a pillanatban enyészett el végleg, amikor Antall József miniszterelnök 1992. június 16-án fölavatta az emlékművet, és a szobor véglegesen átcsúszhatott a semmiből a valamibe.

Nem nagy holttérről volt szó. Legfeljebb néhány száz új politikust engedett feltűnni. Minden más feltehetően változatlan maradt a magyar társadalom mélyén. 1989–90-ben minden készen volt, aminek készen kellett lennie a rendszerváltáshoz, és szinte semmi sem volt meg abból, amivé Magyarországnak válnia kell. Antall József kormányának négy éve alatt versenyfutás kezdődött azok között, akik a háború előtti Magyarországot akarták az új Magyarország helyébe tenni, és azok között, akik – függetlenül attól, hogy szemben álltak az állampárti rendszerrel vagy sem – nem akarták teljesen elvesztegetett időnek tekintem az azóta eltelt ötven évet.

Ebben a politikai kettéválásban – mely a bal és a jobb, az urbánus és a népnemzeti formát öltötte magára Magyarországon – feltartóztathatatlan folyamatok indultak el. A TIB már 1991 végén szétesett, az alapító tagok többsége kiszorult belőle. Kizárólagos hatalomra jutottak azok, akik a magyar és a keresztény fogalmát politikai kategóriaként kezelték, és politikai ellenfeleiket ezeken a fogalmakon mérték. A fogalmak tartalmát – azt, hogy mi és ki magyar és keresztény –, úgy vélték, maguk szabhatják meg, és nem utolsósorban úgy vélték, hogy egyáltalán megszabható.

Én azon imádkoztam, hogy a magukat népnemzetinek nevező politikai erők legyenek elég elfoglaltak, és találjanak maguknak elég liberális (és zsidó) ellenséget ahhoz, hogy ne jusson eszükbe a készülő emlékműre lecsapni, megakadályozva vagy eltorzítva esetleg a befejezését. Noha a végén, mint az 1992 nyarán megjelent sajtócikkek a 300-as parcellába felállítandó székely kapuról tanúsítják, a folyamat már éppen megindult, az utolsó pillanatokban sikerült az emlékművet befejezni és a kormány kezébe adni, megvédve – legalábbis a legkritikusabb első hónapokban – a túlzott gyűlöletkitörésektől. Néhány Dávid-csillaggal a felavatás után megúsztuk – miközben megszűnt körülöttünk a rendszerváltás maradék holttere is, és mi végleg belekerültünk egy új Magyarországba (mely valójában a háború után negyven évig érlelődött). Úgy érzem, mi, akik az emlékmű körül bábáskodtunk, ezzel az emlékművel érkeztünk meg ebbe az új, számunkra is jórészt ismeretlen Magyarországba, amelyhez külön-külön teljesen eltérő közünk volt és van.

Olyan volt az emlékmű dolga, akár a tehervonaté. Egyetlen ember nem tudta volna előremozdítani. Én a legkevésbé. 1989 végéig abban a boldog hitben voltam, hogy az egész egy jó akció, a korábbi rendszer legitimitásának jelképes eltörlése, s utána bármikor leléphetek.

1990 elején ijedtem meg először. Észrevettem, hogy ebben a holttérben egész lassan elindult a tehervonat. Attól indult el, hogy többen is tartósan, egyszerre tolták, külön-külön nem feltétlenül nagy erőkifejtéssel. S amikor már elindult, még ha alig észrevehetően is, már ugyanolyan nehéz lett volna megállítani, mint amilyen láthatatlanul nehéz volt elindítani. Aztán mind gyorsabban mozgott. Persze csak a gyalogos sebességével, de tehervonatoknál ez a sebesség már hihetetlenül nagy mozgási energiát jelent.

Ez az inercia fizikailag is megnyilvánult. Jovánovics akkora kőtömböket mozgatott meg a mecseki bányákból, melyekre a magyar képzőművészetben még nem volt példa. S ezeket a kőtömböket méretükkel arányos honvédségi szállítójárművek hozták el a Rákoskeresztúri temető alluviális folyami hordalékára.

Hasonlóan monstruózusak voltak magánemberi létünk felől nézve a pénzösszegek. Átutalásukhoz sok ember láthatatlan együttműködése kellett, külön-külön semmiféle behatásunk nem volt rájuk.

E műemlékkel, akárcsak ötvenhat emlékével, még sok minden történhet, rémületes és esztétikátlan dolgok. De akármi vár is még rá, az tölt el örömmel, hogy évszázadok múlva is észre fogják venni, hogy azon a helyen valami van, amikor a kutya se tud már rólunk, meg a forradalomról, és a mai gyűlöletekről. Hatalmas energiáknak kell lenniük benne és körülötte, másképp ez nem lehetséges. De ha összeadnám a létrehozásában részt vevők energiáit, ekkora energia még megközelítően sem lenne kimutatható. A többletet az esztétikum adja. A nyersből és kimunkáltból, a megtervezettségből és aránytalanságokból álló sokféleség, mely ebben a műalkotásban archaikus és jövőbe vezető.

Az utolsó rúgások

Az eredeti tervek szerint a megtorlás áldozatainak nevét felvéstük volna az emlékműhöz vezető út kőlapjaira. Egyre nagyobb problémát jelentett, hogy nem minden kivégzett esetén lehetett egyértelműen eldönteni, politikai áldozat-e vagy bűncselekmény elkövetője. Ezekben a hónapokban megpróbáltam az áldozatok rendelkezésre álló adatait egy adatbázisban rögzíteni és feldolgozni. Ezáltal ugyan áttekinthető csoportosításokat alakíthattunk ki, de mindig maradt egy kis csoport, melyben lehetetlennek bizonyult az egyértelmű döntés. (Volt például olyan kivégzett, aki nemzetőrként tevékenykedett, harcolt is az oroszok ellen, ugyanakkor szándékosan meggyilkolt egy járókelőt. Áldozatának családtagjai ma is számon tartják az esetet. Ha gyilkosának nevét is felvésik, nem kerülhettük volna el [nemcsak] a hozzátartozók nagyon is érthető tiltakozását. Ha nem vésik fel a többiekkel együtt, számos olyan ’56-os szervezet vég nélküli tiltakozásaira lehetett volna számítani, melyek tagjai jelentősebbnek tekintették a forradalomban való részvételt, mint a gyilkosságot.) Végül mi futamodtunk meg: nem véstünk föl egyetlen nevet sem. Én szerettem volna az adatbázisban nyilvántartott minden – tehát pozitív és negatív – adatot egyaránt tartalmazó jegyzéket készíteni, melyet az emlékhely közelében a látogatók megtekinthetnek, de ez bánatomra nem valósult meg.

Feszültséget okozott, hogy a tervek szerint a 300-as parcellába került sírokat egyszerű, a fűbe simuló kőlapok jelölik, rajta nagyon kevés szöveggel. A hozzátartozók többsége ezt elfogadta, néhányan azonban hevesen tiltakoztak. Mindenképpen felhantolt sírhelyet akartak, és e kívánságuknak azzal adtak nyomatékot, hogy ezt nevezték igazi magyar temetkezési módnak. Rettegtem ezektől az emberektől.

1992 tavaszán már tudtuk, hogy idejében elkészülhetünk. Nemcsak a pénzt kaptuk meg a kormánytól a teljes terület rendezésére, de eldőlt, hogy a miniszterelnök személyesen lesz jelen az avatáson. Fellélegeztem.

Néhány héttel a június 16-ára tervezett ünnepség előtt a 300-as parcella területén máról holnapra önkényesen felállítottak egy székely kaput. Sisteregni kezdett a levegő a kaput felállítók indulataitól. A parcellában a székely kapu hívei gyülekeztek, és a kivezényelt rendőrök. A főváros önkormányzata – mint parcellatulajdonos – az eredeti tervek mellett állt ki, de erőszakosan nem lehetett eltávolítani a kaput: felállítói éppen arra vártak, hogy ezzel a tettünkkel ránk bizonyíthassák a nemzet meggyalázását. Valamit tennünk kellett, ha nem akartuk, hogy a parcella a kelet-európai politikai iszapbirkózás áldozata legyen.

Június 8-án Jovánovics György találkozott Melocco Miklóssal és Makovecz Imrével. Makoveczet a székely kaput állítók ismerték el perdöntő tekintélynek, Melocco Miklós pedig a pártatlan harmadikat képviselte. E találkozóra abban a reményünkben került sor, hogy esztétikai kérdésekben a három művész egyike sem beszélhet egymás jelenlétében mellé, és egyértelműen el kell fogadni, hogy a Nemzeti Emlékhely térkialakításának vannak esztétikai elvei, melyek semmiféle politikai szemlélet alapján nem cáfolhatók. Ez a remény lényegében bevált: Makovecz esztétikai érvekkel nem védhette meg a tervezett Nemzeti Emlékhelyen belül felállított székely kaput, politikai érveket pedig nem használhatott anélkül, hogy művészi tekintélye csorbát ne szenvedjen. Ennek alapján lehetett elérni azt a kompromisszumos megoldást, hogy a székely kaput a 300-as parcella határáig viszik vissza. Azóta is ott áll, olyasmit jelképezve, amihez ennek a szép kapunak soha sem volt köze: a gyűlöletet.

A kapu azt a határt jelzi, mely a 300-as parcella és a mellette átlósan elhelyezkedő 302-es parcella kialakítóinak politikai szemléletét elválasztja. Az utóbbi parcellában a nyilas háborús bűnösök mellett az ötvenes évek számos ártatlan áldozata fekszik. Mivel a 302-es parcella fölött a rendelkezési jogot 1992-ben már egy sor szélsőséges szervezet gyakorolta, a 300-as parcellával nem lehetett összehangolni a térkialakítását.

Másrészt jelzi ez a kapu azt a – másfajta – határt is, mely a 300-as parcella és a közvetlenül mellette elhelyezkedő 301-es parcella kialakítóinak szemléletét választja el. A 301-es parcellában fekszenek túlnyomórészt az ’56-os forradalmat követő megtorlás áldozatai, mindazok, akiknek át- és újraeltemettetésére nem került sor. A hozzátartozók eltérő ízlése következtében itt egységes térkialakításra 1992-ben eleve nem kerülhetett sor (csak az INCONNU csoport által felállított kopjafák utalnak ma már egykori térkialakítási kísérletre). Nagy Imre sírja – szemben közvetlen munkatársainak sírjával – Nagy Erzsébet döntése következtében ugyancsak ebben a parcellában maradt.

Valahányszor évforduló van, a három helyszínen három különböző megemlékezést tartanak. A 300-as parcella és a 301-es között még van némi átjárás: azok, akik a 300-asban részt vesznek a megemlékezésen, elvileg mind átmennek a 301-esbe, hogy megemlékezzenek Nagy Imréről is és a többi áldozatról. De közülük csak kevesen mennek át a 302-es parcellába, ahonnan a megemlékezők nagy része eleve nem megy át a 300-as parcellában tartott megemlékezésekre. És vannak közöttük, akik a 301-es parcellába se hajlandók átmenni, Nagy Imre sírjához.

Néhány évszázad múlva már semmi sem marad ezekből az ellentétekből. Talán csak a három parcella esztétikai eltérése fogja ezt jelezni – ha egyáltalán megőrzik az utódok ezeket az eltéréseket.

1992. június 16-án tűzött a nap, az izzó forróságban több órán keresztül tartottak az ünneplő beszédek. A díszőrséget álló katonák között volt, aki elájult. A legjobban a politikusok bírták.

Az ünnepség meghívójának megfogalmazására engem kértek meg. A sokszorosításról a Belügyminisztérium gondoskodott. Idéztem a meghívón Angyal István szövegét: „…még csak az bánt, ha bántani lehet még minket valamivel, hogy esetleg mártírt vagy hőst kreál belőlünk a »hálás utókor«… Mi nem akarjuk ezt; ne turkáljanak önmaguk szennyesében, múltjukban, akik netalán leszünk. Nagy, rusztikus kő legyen a névtelen csőcselék emléke, amelyből lettünk, amellyel egyek voltunk, és akikkel együtt térünk meg…” Az idézet nem került a sokszorosított változatra: hivatalos helyről töröltették. Ha majd az illetékes miniszterelnökségi államtitkár a halála után Angyal Istvánnal találkozik, bizonyára nem hallgatja majd el előtte, miért nem konveniált neki ez a végrendeletben említett ’56-os csőcselék?

1992. egyik júliusi éjszakáján a békésen posztoló rendőrök háta mögött néhány Dávid-csillagot festettek az emlékmű kőtömbjeinek hátoldalára. Az lett volna a rendhagyó, ha sikerült volna elkerülni.

Abban az évben, 1992. október 29-én az esti órákra meghívtuk a barátainkat a 300-as parcellába. Ugyanezt tettük 1993. október 31-én is. Vagy százan jöttek el mindkét alkalommal. Sötét volt, kissé szeles, és hideg. Forró teát ittunk.*

* Az emlékmű dokumentumai (beleértve a levelezést, a zsűriülések jegyzőkönyveit és a költségvetéseket, kb. 600 lap) megtekinthetők az Országos Széchényi Könyvtár kézirattárában, a Magyar Nemzeti Galériában, a Budapest Galériában, és az ’56-os kutatóintézet könyvtárában.

• Befejezetlen múlt