Szabó Zoltán

Nyomtatóbarát változat

1. „A dolgot önmagát nézzük...”

Reform alatt most nem a szociális reformot, nem a földreformot, nem is magyarságunk és öntudatunk reformját, a lelki reformot, hanem: politikai gondolkodásunk reformját értem.

Azok számára, akik a hazai dolgokat mélyebben vizsgálják, nagyon világos lehet, hogy a baj egyik gyökere itt van. Utolsó esztendeinkben a politikai gondolkodás hazai hagyományai egészen elhalványultak, elsilányodtak és szinte pártkülönbség nélkül germanizáltattak.

Hogyan?

Vizsgálódásunk mottójául Eötvös József egy mondatát választhatjuk, így hangzik: „Politikus elvek hasonlók a mágnestűhöz, mely a hajóst csak akkor vezérli biztosan, ha ismeri a helyet, hol hajója áll, s ekként kiszámíthatja a vezértű eltéréseit…”

„Politikus elvek hasonlók a mágnestűhöz...” Ma még csak azt tehetnénk hozzá, hogy a mágnestű, az iránytű csak akkor mutatja helyesen az irányt, ha eléggé messze van a mágnes, ami az iránytűt vonzza. Ezt napjaink mágneséről el nem mondhatjuk.

„Csak akkor vezérli biztosan, ha ismeri a helyet, hol hajója áll...” Ismerik-e az észak-nyugati irányba kitérő mágnestű megigézettjei a helyet, ahol hajónk áll? E „két pogány közti” helyet, e hidat, melynek keleti s nyugati hídfejét is állandóan védenünk kell. És ehhez még azt tehetjük hozzá, hogy a mágnestű helyes irányában is csak akkor lenne szabad az elvek szelei alá feküdni, ha hajónk eléggé biztosan lenne megépítve. Ha társadalmunk eresztékeiben nem ropogna. Különben a téves iránytű és az erős szél sziklára vagy legalább zátonyra fogja vinni a megrokkant hajót.

A kérdés tehát napjainkban az, hogy mi vezérelje politikánkat: az elv, vagy pedig a helyzetismeret? Kétségtelen, hogy az elv iránytűjének útmutatása szerint, a politikai divatok szeleinek sodrásában gyorsabban és veszélyesebben és sokak számára izgalmasabban lehet haladnunk. De mi felé? A hajótörés felé. És kétségtelen, hogy a helyzetismeret aggodalmas józanságával és bizonytalanságával csak lassan lehet haladnunk. De a megmaradás felé.

Hogy politikai gondolkodásunk kiindulópontjául melyiket választjuk: a világban terjedő elveket (párt- és oldalkülönbség nélkül) vagy a magyar helyzet reális ismeretét – ezen dicsőségünk is, megmaradásunk is egyszerre múlik. Ezekben a dolgokban Bocskay szavát ajánlom figyelmébe a magyarnak: „...mi sem az dialektikához, sem az retorikához nem tudunk, a dolgot önmagát nézzük, csak az mi nemzetünk javát és magunk megmaradását, azonkívül a szók és rábeszélések minálunk semmit nem fognak…”

Tudjuk-e „az dolgot önmagát nézni” – ezen múlik minden. Ha ez lenne a magyar tömegek politikai gondolkodásának alapja, ma nem tartanánk itt, tűz és víz között, két halál között, erős szélben gyönge hajóval, ahol ma vagyunk. S ha végignézzük az elvek hatását a magyar politikai és nemzetsors történetében – mit találunk? Vakmerő hajózást és teljes hajótörést, nagy illúziókat a harcban, kevés eredményt a harc után. Mámoros pillanatok csodavárását, és mint eredményt – alkotásra való képtelenséget. A magyar politika története egy magasabb síkon felfogható, mint a reális helyzetismeret és az illuzionista „elv” harca is. Ami tragédiánk származott az utolsó száz esztendőben, szinte mind az elv győzelméből származott a helyzetismeret fölött. Vizsgáljuk időrendben.

Elv és helyzetismeret

Széchenyi és Kossuth ellentéte vajon nem az aggodalmas helyzetismeret és a vakmerő elv ellentéte-e? A reformkort nem a helyzetismeret indította-e meg, és nem az elv vitte-e Világosig? Széchenyi aggodalmasan vizsgálta az állam korhadt hajóját, és jelszava szinte ez lehetett volna: tatarozni, tatarozni!... Kossuth merészen bízott a szélben, és a legjellemzőbb jelszava ez volt: „Tengerre, magyar!” Szép szó volt, de lehetett-e tengeren hajózni azzal a Noé-bárkájával, ami akkor is volt a magyar társadalom? S nem az elv győzelme volt-e a magyar realitás fölött, mikor Kossuth beígérte a magyar szabadságharc győzelme után a lengyelek fölszabadítását. Noha a cár bécsi követe megmondotta Eötvösnek, hogy az orosz cár csak addig nem lép közbe a magyar ügyekben, amíg mi Lengyelország felé érdektelenek vagyunk. S a magyar szabadságharc oroszok általi letiprásához nem járult-e hozzá az elv győzelme a helyzetismereten?

S a kiegyezés után? Nem a liberalizmusnak mint elvnek a győzelme a helyzetismeret fölött eredményezte-e azt, hogy középosztályunk ilyen fájdalmasan rosszul alakult ki? Az elv emeltette fel a sorompókat Galícia felé, és ugyanez az elv nem záratta le a sorompókat Fiume felé a magyar kivándorlók elől. A liberalizmus mint elv értelmezte a szabadságot úgy, hogy a középosztályba följutás útja mindenkinek nyitva hagyatik, csak éppen a magyar parasztnak nem biztosíttatik.

S a háború után nem az elv szédülete hitette-e el azokkal, akiket az összeomlás fölvetett, hogy ha a győztes hatalmak demokratikus elvére térünk, az jobban megóvja az országot, mint megóvta volna az a világos helyzetismeretből fakadó politika, mely megállította volna a magyar csapatokat a magyar határon? S nem a baloldaliságnak mint elvnek a középfoka vezetett-e a felsőfokig, a bolsevista kísérletig? A magyar helyzetismeret azt parancsolta volna, hogy nekünk egy kötelességünk van: védekezni és megmaradni. Az elv azt a szédületet adta, hogy a kötelességünk: forradalmaskodni.

És ma? Nem az elv teszi-e, hogy nacionalizmus címén a magyarság lelki tulajdonai háttérbe szorulhatnak? Nem az elv teszi-e, hogy a politikában nem az értelem, hanem az elvtestvéri cinkosság végez kontraszelekciót? Nem az elv teszi-e, hogy ifjúságunk már lassan legnagyobb részében nem konkrét teendőkre felkészülni akar, hanem bizonyos alapfrázisok könyörtelen szajkózásával és visszhangozásával azt hiszi, el is nyerte jogát a nemzet életében való vezető szerephez? Nem az elv teszi-e, hogy annyi magyartalan álom és annyi nem magyar illúzió lendíti masírozásra az embereket, és oly kevés magyar teendő lelkesíti őket tettre? Nem ez teszi-e, hogy az internacionális nacionalizmus sokak szemében előbbvaló, mint a nemzeti érdek? Nem ez teszi-e, hogy politikusainknak egyéb igyekezete sincs, mint minél tetszetősebben és élvezetesebben vitorlázni a szerintük „kedvező” szélben, ahelyett, hogy sürgősen hozzálátnának a hajó bordázatának megerősítéséhez és a vihar előtt a legénységnek a parasztsággal való kiegészítéséhez? Az elv megint valami ködös és világnézeti eszmét akar győzelemre vinni Magyarországon, és ezért kockára veti Magyarországot.

Hová juthatunk így?

Oda, hogy Magyarország a szó mai eretnek-materialista értelmében „keresztény” országnak hirdeti magát.

De ebből egyáltalán nem az fog következni, hogy Mária országa marad. És politikai hadai éppen nem Jézus, Jézus! kiáltással fognak harcra kelni. És éppen nem a pogány ellen.

Hogy Magyarország „nemzeti” ország lesz politikusainak beszédeiben...

De ebből egyáltalán nem az következik, hogy Magyarország magyar ország marad politikusainak gondolkodása és a világban való szerepe szerint.

Hogy Magyarország „jobboldali” ország lesz, azaz engedelmeskedő lelki mostohafia azoknak a nemzeteknek, kik ez elvet nálunk hatalmasabban tudják képviselni. De az következik-e ebből, hogy Magyarország a saját érdekeit tudja majd mindenekelőtt szolgálni?

Hogy Magyarország „keresztény, nemzeti, jobboldali, szociális” ország lesz, s e jelzősorozatban véletlen se fog ez a szó szerepelni: magyar.

De az következik-e ebből, hogy a magyar paraszt nemcsak jobb életű paraszt, hanem a nemzetnek a nemzetet magyarabbá tevő része is lesz? S az következik-e mindebből, hogy lelki függetlenségünket, sajátos földrajzi helyzetünk miatt szükséges szellemi különállásunkat majdan szolgálni tudjuk? Az-e, hogy „külön szín” leszünk a népek palettáján, vagy az, hogy kiegészítő szín leszünk más, nagyobb népek markánsabb színei mellett, s ezzel különállásunkat problematikussá tettük?

„Ihol a veszedelem – magyarok!” „Ihon az emésztő tűz!” Mert az alternatíva nem ez: jobboldaliak legyünk-e vagy baloldaliak, ehhez a világfronthoz csatlakozzunk-e vagy amahhoz. Az alternatíva ez: világnézetek, elvek megigézettjei s ezzel az elvhordozó hatalmasabb nép előreküldött, elesni küldött janicsárjai leszünk-e vagy „a dolgot önmagát” vizsgáló, magyar programot nem világáramlatból, hanem magyar helyzetismeretből kibontó magyarok?

Mikor ez alternatívában választunk, lét és nemlét, illetve – ami ezzel egyértelmű – nemlét és magyar lét alternatívájában is döntünk.

Egyensúlyt tartani!

A magyar politikai gondolkodás reformjának alaptétele tehát ez kell legyen: a politikai gondolkodás kiindulópontja ezentúl ne az elv, ne a világáramlat, ne a „világnézet” legyen, hanem a magyar helyzet felismerése, követeléseinek végrehajtása és az általa szabott korlátok tiszteletben tartása. Hogy a jövő politikája az elvet látja-e maga előtt irányítóul, vagy a helyzetet irányt szabóul, ezen csaknem minden múlik. Sajnos – és ez látható mind a kormánypárti, mind forradalmas oldalakon – jelenleg a lehető legrosszabb irányban megyünk. Az „elvek” nyakas hangoztatói sem a magyar problematika jelszavakon túli kifejtéséhez, sem a megoldás tervezetének programpontokon túli kidolgozásához nem jutnak el. „Én szociális ember vagyok”, mondják, s e szavak tartalma: semmi. „Én nacionalista vagyok”, mondják, s e szavakban semmi történeti képzettség és jövőre kidolgozott terv nem rejtőzik a magyar náció nemzetek közötti hivatásáról. A száj által könnyen hangoztatható és agy által meg nem dolgozott „elvek” az okai végeredményképpen annak a politikai kontraszelekciónak, mely első oka közéletünk nívótlanságának és magyartalanságának. Mert: végeredményképpen ahhoz, hogy valaki valamilyen „elv” hívének, „nemzeti” politikájúnak, jobboldali vagy baloldali meggyőződésűnek, „szociális lelkületű”-nek hirdethesse és reklámozhassa önmagát, semmiféle képzettség, tudás vagy magyar helyzetismeret nem szükséges. Sőt, ha van: ez inkább akadály. Az át nem gondolt „elv” okozza azokat a haláltáncszerű tántorgásokat, melyeket a magyar politika idegen szelek erői alatt végez. S hogy újra és újra használjuk az ősrégi hasonlatot, mely az államot hajónak jelképezi, jelen esztendőkben az folyik, hogy egyre nagyobb vitorlákat feszítenek kormányosaink az idegen szelek elé, melyek nem bizonyos, hogy hajónk előrevitelére, de lehet, hogy hajónk felborítására is törekszenek. És közben egyre dobálják kifelé a hajó testéből azokat a súlyokat (mint magyar helyzetérzés, magyar hagyományosság stb.), melyek voltaképpen a hajót a felborulástól óvják... Ugyancsak az „elv” köntösében bujkáló jelszavak teszik azt, hogy valaki a jelenlegi rend oldalán ülve rokonának érezhesse azt, aki a jelenlegi rend ellensége. Mert hiszen az ő szavait mondja, csak modortalanabbul. És azt, hogy valaki a forradalom oldalán ülve a jelenlegi rend híveitől ne érezzen nagy elválasztó távolságot, mert hiszen azok is ugyanazokat a szavakat mondják. Csak kissé csendesebben...

Mindaz a borzalmas bizonytalanság, ami ma a jobb magyarok szellemén erőt vesz – innen veszi eredetét. Hasonlítsunk egy olyan hadsereghez, mely kiment a várból, otthagyta a saját ősi és keményen épített bástyáját, ahol biztonságban lehetett békében, háborúban, és a várfal alatt jelszavakat furulyázó hammelni patkányfogó köré sereglett. Hasonlítsunk a kicsiny lóhoz, melybe egy pokolian céltudatos kéz belevetette az „elv” üres jelszavakkal mérgező tintahalát. Hasonlítsunk a katonához, aki leteszi kipróbált régi kardját, hogy megvizsgálja a csúzlit, amit egy kamasz ajánl neki új fegyverül.

Hová vezet mindez?

A magyar kormányférfiak igen nagyon tévednek, ha azt hiszik, hogy az a társadalom, melyet az ő szolgálatukban állók láttak el „elvi” ábrándokkal és indulatokkal, az ő hírverőik beszéltek rá a régi fegyverek elszórására és a kipróbálatlan újakkal való csínytevésekre, akár a belső forrongás, akár a külső helytállás kérdésében ösztönösen vissza fog találni a magyar helyzetérzés realitásához, valamely csoda folytán. Micsoda politikai bölcsesség az, melyre Apponyi kiegyezés korára írt, de a mi korunkra kétszer érvényes szavait lehet idézni: „Rideg betűkultusz (ma így mondanánk: politikai reklámpropaganda) lépett az élő fejlődés helyére, mégpedig olyan betűnek a kultusza, melyet kétféleképpen értelmeztek: kerülni kellett tehát a dolgok mélyére, a lényegbe való hatolást, nehogy az ellentét kipattanjon: valósággal dédelgetni kellett a kétértelműséget, mert csakis ennek segítségével lehetett napról napra élősködni. Ezt nevezték »államférfiúi bölcsességnek«. Rettentő kicsiny mértékkel mérték az államférfiúi kvalitásokat: lelkileg össze kellett zsugorodni annak, aki azt meg akarta ütni. Ettől természetesen összezsugorodott és kiaszott a nemzeti lélek... Ez a nemzeti elsatnyulás okozta azt is, hogy válságos órákban tehetség nélküli kalandorok ülhettek a nemzet nyakára anélkül, hogy valamirevaló ellenállással találkoznának. Nem lehet évtizedeken keresztül az erős akarást elfojtani és azután egyszerre azt kívánni, hogy egy adott pillanatban meglegyen...”

E szavak a múltról íródtak, de a mára is állnak. Mi, úgy látszik, mindent elfelejtettünk, de nem tanulunk semmit...

Hogy mi az orvosság?

Tegyük félre az „elvi” szédületet és a világnézeti politikát. Akiben egy szikrája a magyar helyzetérzésnek megvan, aki személyes élményként érzi a magyarság népfajközi helyzetét, aki tudja, hogy 1526 óta[SZJ] egy a problémánk: egyensúlyt tartani és függetlennek maradni, aki azért kíván szociális reformot, mert érzi a magyar paraszt sorsának fenyegetéseit, s nem mert Marx élt vagy a szomszéd cselekedett egyet s mást – annak nincs szüksége „világnézet” igazolásra! E szót tartsuk csak meg az evangélisták és egyházatyák igaz kereszténysége számára. És politikát a hazai bajok eltüntetéséért, a magyart érhető veszélyek ellen, a „dolgot önmagát nézve” csináljunk, magyar realizmussal, szédület nélkül. De alku nélkül is.

Újabb „jámbor szándékom” ez: a magyar tervet a magyar helyzetből bontsuk ki, s ne a világ áramaiból. Hagyjunk fel azzal, hogy politikánk elé középosztályi fülekben szívesen látott jelzőket halmozunk, s legyen politikánk a meghirdetésben jelzőtlen, de az elgondolásban magyar. Hogy ez hogyan fest a gyakorlatban, arra következő cikkemben fogok kitérni.

2. Problémák és megoldások

Előző cikkemben politikai gondolkodásunk reformját kívántam: azt, hogy gondolkodásunk kiindulópontja ne a világban szállongó elv legyen, hanem a magyar haza helyzetének ismerete. Egy jövendő magyar politika magyarságának – hitem szerint – nemcsak szükséges feltétele, hanem elégséges feltétele is az, hogy a konkrét magyar tervet a konkrét magyar helyzetismeretből bontsuk ki. Marad a kérdés, hogy miként?

Azokon a kereteken belül, amit egy cikk ad, ilyesmit részletesen persze nem lehet kifejteni, hiszen ez annyit jelentene, hogy egy jövendő magyar politikai ideológia felvázolására vállalkozom. Ezért csak néhány problémán fogom ábrázolni, hogy mit neveznék „a dolgot önmagát néző” politikai rendszernek, s miképp képzelem a hozzáértők és eszük járása szerint is magyar magyarok által a magyar és autochton politikai terv kibontását.

Józanul vizsgálván honi bajainkat, némi általánosítással, mint már sokszor írtam, két kérdésre lehet visszavezetni őket. Az egyik: a magyar hivatástudat kérdése, a másik: a magyar társadalomfejlődés kérdése.

Az új magyar gondolat nem lehet német

A magyar hivatás dolgában ma két felfogás uralkodik. Az egyik a magyar hivatást egy másik nép oldalán, annak világformáló céljai mellett kívánja megtalálni, s aki magyar, az tudja, hogy e jellemzésben már benne van az ítélet is. A másik felfogás a magyarság jövő hivatását megtalálja a magyar múlt szentistváni gondolatában[SZJ]. Kétségtelen, hogy ez az utóbbi a becsületesebb, de kétségtelen, hogy ez az utóbbi korántsem elegendő. A tömegek, ha magyarok is, jövőt várnak, s nem a múltra kívánnak emlékezni. Arról meg ne is szóljunk, hogy a szentistváni gondolat eredeti formájában aligha tudja megoldani a dunavölgyi népek jövendő kérdéseit. Mi tudná megoldani? Egy olyan dunavölgyi gondolat, mely legalább annyira hívőn és eredendőn magyar, mint a szentistváni, és legalább annyira mutat egy teljesebb és harmonikusabb jövő felé, mint a kossuthi terv[SZJ]. Legyünk tisztában vele, hogy a hazai középosztály e gazdai-kormányzati elgondolásán túlhaladt az idő, s hogy a magyarság vonzóereje a nála kisebb vagy éretlenebb szomszéd népekre végképp nem azon múlik, hogy lesznek-e magyar államférfiak, alispánok és szolgabírák, akik a népek kormányzására vállalkoznak – hanem azon, hogy lesz-e olyan magyar, nyelvi határainkon túlsugárzó eszme, mely e népeket az új magyar gondolat számára meghódítja. Ez új magyar gondolat természetesen nem lehet német, mert ha e népek dolgát megoldaná is a német forma, akkor is egyenesen Németországhoz fordulnának érte. A nemzeti szocializmus hazai, meglehetősen tökéletlen kópiái ezért jelentik a dunavölgyi magyar hivatás elárulását.

Tehát kifelé való feladatunk: egy ilyen magyar dunavölgyi terv kibontása. Ez természetesen ma még aligha találna széles megértő rétegekre. A magyar társadalom jelenlegi neveltségi állapotában képtelen ilyen józan tervet ésszel és magyar realizmussal megérteni. Tehát az első lépésnél kell kezdeni. Még mielőtt az új magyar hivatástudat gondolata kibomlana és felerősödne, fel kell készíteni a magyar társadalmat arra, hogy annak idején befogadhassa. Matézisben járatlan embereket nem lehel algebrára tanítani, amíg az egyszeregyet nem tudják.

Nacionalizmus és internacionalizmus helyett – patriotizmus

Az egyszeregy, amin keresztül e tervhez, a magyarság kifelé való hivatásához el lehet jutni, mint már annyiszor és szinte rögeszmésen mondtam: a magyar helyzetismeret s az ebből folyó – az elmúlt idők tószt-hazafiságával semmi rokonságot nem tartó – új magyar hazafiság. Azért ez, mert a nacionalizmus világszerte internacionálissá vált, különösképpen a kis népek kezéből kiesett. Tehát: vissza kell térnünk, illetve helyesebb kifejezéssel, előrefelé kell jutnunk a patriotizmushoz. Ahhoz, hogy egy új, reális magyar hivatástudatot a magyar először megérteni, azután vállalni tudjon, először le kell mondania elvi nacionalizmusáról, ha nacionalista volt, és le kell mondania internacionalizmusáról, ha egyáltalában hitt abban, hogy internacionalizmus lehetséges, és patriótává kell válnia. Patriótává a szónak hagyományhű, múltból táplálkozó és a magyar patrióta számára magyar jövőt kereső értelmében. A „szellemi honvédelemnek” tulajdonképpen távolabbi célja lehetne, hogy tanítója, serkentője és előhívója legyen ennek a magyar haza állapotát, a magyar létek tulajdonságait, a magyar nemzet feladatait „önmagát néző” patriotizmusnak...

Naiv és káros gondolkodás azonban az, mely azt hinné, hogy ez a menekülésre elegendő lenne – egymagában. Bármily hagyományhűen patrióta, bármely tradiciózusan magyar szellemű magyar közélet még mindig csak feltétele annak, hogy hivatásunkat elláthassuk. Lelki feltétele. De van egy testi feltétel is, mely ugyanily fontos. Nagy nemzeti hivatást csak kiegyensúlyozott társadalommal lehet ellátni. Olyant pedig, amilyen a miénk – csak egészen újszerű és újszerűségében vonzó társadalommal lehet ellátni. Ennek a társadalomnak a magyarságban egy a tétje és reménye: a magyar paraszt.

A parasztság lelki mozgósítása


Tehát a második probléma: a magyar társadalom problémája, és ebben elsősorban: a magyar parasztkérdés. Szándékkal mondok parasztkérdést, s nem csak földkérdést. Mert aki a dolgot reálisan és mindvégig vizsgálja, annak látnia kell, hogy a magyar földbirtok-elosztás kérdésének legradikálisabb és egyben legokosabb megoldása is csupán kezdő lépése a magyar parasztkérdés megoldásának.

A magyar parasztság kérdésében „a dolgot önmagát” nézve két adottsággal kell számolnunk, illetve két adottságot kell felszámolnunk. Az egyik: a magyar parasztság mai szociális helyzete, melyre enyhe jelző, hogy nem felel meg a társadalmi igazságosság követelményeinek sem, nemhogy egy nagy magyar erőfeszítés követelményeinek. A második: parasztságunk lelki helyzete, mely igen közel áll ahhoz, amit az emberben apátiának neveznek. Az első kérdés kezdeti fölszámolása: a földreform. A második kérdés kezdeti fölszámolása: a parasztság lelki mozgósítása. Két nevelő erővel. Egyik: a magyar kultúra egésze, második: egy magyar gondolkodási rendszeren felépülő parasztpolitika, mely egyébként parasztságunk híres és sokat hangoztatott realizmusának is megfelelne. E politikai rendszer gyakorlati keresztülvitele és propagálása mögé is a magyar parasztság romantika nélküli felsorakoztatása lenne a Kovács Imre és Szabó Pál által kezdeményezett Nemzeti Parasztpárt történelmi feladata.[SZJ] Mert ezen nemcsak a parasztság jobbléte, hanem a nemzet léte is áll vagy bukik.

Azonban még maga a földreform is csupán a parasztság megindítását jelentheti. A kérdés, a végső kérdés nem az, hogy Magyarországon kinek a kezében van a föld. A végső kérdés – e kérdés megoldása után – az, hogy mint lehet a parasztságot a magyar nemzet életének aktív, szerepvállaló és szerepet jó magyar helyzetérzéssel ellátó részévé formálni. Erre, mint már említettem, Erdei Ferencnek van javaslata.[SZJ]

Mindez azonban csak úgy sikerülhet egyrészt jól, másrészt magyarul, ami különben egy, ha e kérdésben mindvégig az „elvi” hatásoktól távol, a „világnézeti” befolyásokon kívül, az idegen példák igézetétől menten maradunk. Mindezt pedig nem valami félszeg viszolygás mondatja velem, mert hiszen vallom és tudom, hogy a magyarságnak az európai közösségben van a helye, ez is a „magyar helyzethez” tartozik.

Hanem az, hogy a magyar parasztság olyan társadalmi képlet, mely tőlünk Nyugatra, azaz a ránk elvi és politikai hatással bíró országokban már elő nem fordul. A német nyelvterület keleti határától nyugatra terjedő részen a parasztkérdést többé-kevésbé megoldották, és úgy oldották meg, hogy nem a parasztlétforma kérdését oldották meg, hanem a földművest a parasztlétformából beleszabadították a polgári életformába. Ennek sok hasznos következménye mellett egy káros következménye is van.

Hogy úgy mondjam: ezek az országok és népek, részben a francia forradalom példájára, a paraszti népesség kérdését úgy oldották meg, hogy jobblétre szenderítették benne a parasztot, s felébresztették benne a polgárt.

A megoldás e formájával ma, a polgári életforma elbizonytalanodása idején, mi már summásan elkéstünk. Dánia példája Magyarország számára csak részletekben példa, nem is szólva Angliáról, Franciaországról, Németországról. Ezt megint nem világnézeti szempont mondatja velem, hanem egyszerűen a magyar paraszttársadalom testi-lelki állásának a dolgot őt-magát látó ismerete. Nekünk a parasztkérdést mint parasztkérdést kell megoldanunk, a parasztot mint parasztot kell a nemzet többi társadalmi osztályának mellé- és nem alárendelt részévé tennünk. Röviden: a parasztot, tökéletesebb parasztként, új és a jelenlegi Európában példa nélkül való paraszt életformában – egyenesen a nemzetbe kell szabadítanunk. Nem pedig először a polgári életformába, mely nálunk amúgy sincs, és csak ezután és ezen keresztül a nemzetbe.

Munkásság, parasztság és középosztály

E roppant kísérlethez, melynél – nyugodtan merem állítani – nagyobb méretű a mai Európában a legnagyobb népeknél sem folyik, s mellyel ha számban nem is, de történelmi teljesítményünkkel Európa első népei sorába ugorhatnánk, öt dolog szükséges.

Először az, hogy a magyar patriotizmus a magyar társadalmat átitatván, a jelenlegi idegen öltönyű, idegen észjárású, idegen tervű nacionalizmusok helyét betöltve itt egy magas nemzeti hőfokot teremtsen, mely nélkül nagy tervek meg nem valósíthatók.

Másodszor az, hogy a magyar szellemiség legjobbjainak legyen erejük, energiájuk, kötélidegzetük és távolba tekintő látásuk ahhoz, hogy a magyar társadalomfejlesztés tervét minden „világnézeti kód” nélkül, tisztán a realitásoknál és konkrét programoknál maradva, a végső részletig kidolgozzák. És ezzel egyidejűleg kidolgozzák azt a sajátosan és autochton módon magyar politikai rendszert, mely mind stílusban (e célt szolgálja a szellemi honvédelem, a magyar patriotizmus és a magyar ideológia lelki-hagyományi részének a magyar életbe való bedobása), mind szociális tervek terén kidolgozza.

Harmadszor az, hogy legyenek végletekig elszánt, de a végletekig hevület és szédelgés nélküli magyar politikusok, kik mindezt tömegekre való hatássá tudják transzformálni és a magyar elit terve mellé a magyar parasztságot fel tudják vonultatni, mert bár „nem sokaság”, de „lélek s szabad nép tesz csuda dolgokat”.[SZJ]

Negyedszer az, hogy a magyar munkásság, mely a jövőben talán sokszor a mérleg nyelve is lehet, megértse, hogy a helye a parasztság ügye mellett van, s a parasztság ügye nem az ügye ellen van, hanem egyben az ő ügyét is a jobb megoldások felé viszi.

Ötödször az, hogy a hazai középosztály jobb s lelkileg nem disszimilált, világnézetekhez nem optált, európai hatalmakhoz nem húzó, semmiféle nacionalizmus örve alatti nemzeti aláfekvésekre és lelki megadásokra nem hajlamos s nem képes része megértse, hogy itt nem osztályügyről, hanem a magyar egyetemesség ügyéről van szó, mely neki nem az osztály-hátraszorítást, hanem a magyarságban való megváltást hozza. Hogy e réteg, melyben a dolgok jelen pillanatban még jórészt eldőlnek, megértse: háború előtti koncepciója már nem a jövőre remény, csak múltból vigasztalás, megértse, hogy egy nemzet fenntartásának feladatát nem lehet nép felett és népen kívül ellátni.

Mindezek a summás feltételek csak akkor érhetők el – emberek közt lehető tökéletességgel –, ha a probléma és megoldása között nincs se „világnézet”, se idegen példa, se elvi hevület, se jelszórévület, csak szigorúan és szűkszavúan konkrét terv és a magyar patriotizmus magyar levegője!

Miért?

Mert a világbeli „elv” a súlyos társadalmi kérdésekben nálunk nem mértékadó, minthogy e kérdések csak nálunk ilyenek. Mert: ha szavainkat „elvi síkon” hangszereljük, akkor még az építés kezdete előtt egymás torkának fogunk esni.

A veszély békéje

A „veszély békéjét” egy dolog hozhatja létre a magyarok között. Ha magáról a problémáról beszélünk. Most zajlott le e hasábokon egy duellummá élesült vita. Ha „a középosztály bajvívója” nem a középosztály „történelmi lelki közösségéről” beszél csak, és ha a „munkásosztály bajvívója” nem elvi stílusban „két osztálytudatos réteg kézfogását” kívánja, hanem megvitatják egymás tervét először a parasztságról, másodszor a munkásságról, harmadszor a középosztályról – alighanem békésebb eredményre jutottak volna. Sokféle ablakból egy veszélyre, egy problématömegre, egy-egy megoldás szükségére látunk. Ne azt vitassuk hát, hogy melyik ablakból helyesebb nézni a dolgokat! Hanem azt, hogy mi a teendő a veszély ellen, mi gyakorlatban a probléma, mi gyakorlatban a megoldás.

Sajnos, államférfiaink kifürkészhetetlen bölcsességéből, pontosan az ellenkező úton haladunk. Tetszik reális példa? Van kettő is. Egyik a földkérdésről, másik a zsidókérdésről.

A földkérdés ügyében elkezdődött egy valóban reális, induktív, a dolgot önmagát néző problémavizsgálat: a falukutatásban. Bárkinek bármi legyen a véleménye Illyés, Féja, Kovács Imre s a magam munkájáról, egy bizonyos: magát a problémát néztük. S mi történt? A sajtó egy része azonnal „világnézetivé” és „oldalüggyé” rágalmazta e reális problémavizsgálatot. S ez sajtónknak nem a kormányzattól távol álló része volt. Ugyanakkor példátlan buzgalommal emlékezett meg minden apró-cseprő „elvi” szociálpolitikai vívmányról, amit a szomszéd államokban csináltak. Fajszeretetből feltétlenül hívei voltak idegen fajták szociális reformkáinak. De nem voltak hívei – ugyancsak fajszeretetből? – a magyar probléma reálisan magyar vizsgálatának! S alig két évvel később ugyane kormányférfiak riadoztak azon, hogy szociálpolitikánkban ne idegen példák, hanem magyar realitások után menjünk. És ugyane kormányférfiak riadoztak azon, hogy a politikánkban a szociális ügy idegen ruhájú üggyé vált, s ifjúságunk többet tud a Dopolavoróról[SZJ] és Kraft durch Freudéról[SZJ], mint a magyar parasztság lelki alkatáról. Hiszen egy egész sajtóorkeszter tanította őket – pár könyv ellen – napról-napra arra, hogy „magát a dolgot”, a hazai parasztság helyzetét vizsgálni – nemzetközi dolog. Viszont a Dopolavorót ismerni, példázni s átültetni nemzeti dolog! A magyar gabonatermelés akadályait kutatni – nemzetközi dolog; a szójababot átplántálni – nemzeti dolog.

A gyökértelenek magyartalan lázadása

S a zsidókérdés? A realista, „magát a dolgot néző” szemlélet lát egy okot, mely a hazai középosztály kialakulásában leli kezdetét, s lát egy ennek folytán kifejlődött középosztálykérdést, melynek része a zsidókérdés, része a fölfejlődött asszimiláns-disszimiláns kérdés, és része a magyar középosztályrészek hibáinak kérdése. Megoldandónak a középosztálykérdést egészében vallja. Nosza kezd erre üvölteni a világnézeti kórus: íme a nemzetközies, baloldali stb. szemlélet, mely mer közép-„osztály”-ról beszélni. És (made in Nürnberg[SZJ]) „nemzeti” alapon külön veszi a zsidókérdést. S közben felejti, hogy ez része egy egésznek, hogy a magyar „fajpolitika” útja talán mégis parasztinternátusokon keresztül is vezet. Amiből az következik, hogy az idegen és lelkileg honos részek aránya az arányossági törvények életbe lépte után még jobban megromlik, anarchikus társadalmi megmozdulások tisztességes ügyetlenséggel és katakombás titkolózással akarják „megoldani” a fönnmaradt középosztályi kérdéseket, tehát teljesen elbizonytalanodik a ha nem is nemzetfenntartó, de kétségtelenül rendszerfenntartó középosztály a bizonytalanságokkal traktált, csalódott parasztság fölött, és előtérbe lépnek minden társadalom végzetes veszélyeztetői: a lumpenproletariátus, az „osztályközi” elemek, a társadalmi felelősségérzet és magyar műveltség nélküli politikai „sokoldalúak” stb. ... S ugyanazon derék férfiak, akik riadtan rémüldöznek a gyökeres reform szelíd magyar tervei előtt – gyönyörűen felnövelik a gyökértelenek magyartalan lázadásait... S jelenleg ugyanez a mentalitás riadt erőfeszítéseket tesz, hogy az idegen ruhák fölött magyar szózatokat lobogtasson meg, s illuzionista módon akarja hinni, hogy idegen karokat idegen mozdulatra magyar vér lendít, mert hiszen van zsidótörvényünk...

„Haj édes ezerem, haj Somogyi Ádám” – új tömlők kellenek ide a patriotizmus régi óborával, s a reform magyar lankákon szüretelt kiforrt újborával. Még egy jó pillanatunk van, s ez az, amely ma múlik el. E pillanat megragadásáért vagy elhalasztásáért mindenki felelős!

A szellemi elit, a művelt magyar akkor, ha megelégszik azzal, hogy ő jó magyar, s nem dolgozik a nagy magyar reform s az azt szolgáló politikai rendszer tervén.

A politikus lélek akkor, ha ez új magyar rendszer számára nem tömöríti össze a magyarokat, hogy legyen, aki hallja a szót, mely magyar...

A paraszt akkor, ha parasztsérelmei fölötti csalódásában nem áll ki, hogy megmentse az országot, melyből – ha majd a „viszály elvérzett a csatákon” – a maga hazáját építheti fel...

A munkás, ha sértettségében nem ad erőt először a védelemhez és aztán az építéshez...

A középosztálybeli, ha nem látja, hogy a magyar hagyományok helye az ő szívében és nem az ő ajkán van, az ő helye holnap a nemzetvédelem s a belső magyarságvédelem bástyáján. Holnapután: a magyar parasztság oldalán...

Ezt üzenem a magyar társadalom magyarjainak, azoknak, akiknek nyelve mellett még az „esze is magyarul forog”. Mert a többieknek már nincs mit üzennem.

• Befejezetlen múlt