Csonka Dénes [Bauer Tamás]

Nyomtatóbarát változat

Egy-két éve még a Valóságban is lehetett róla írni, most már a dunai vízlépcsőrendszer is az olyan témák közé került, amelyekről csak a Beszélőben és a Hírmondóban jelennek meg tárgyszerű cikkek. Közben ugyanis a magyar kormány aláírt az ügyben egy újabb egyezményt, pedig a korábbinál is jobban tudja, hogy a dologba annak idején bele se lett volna szabad kezdenie. Úgy látszik, ettől lesz valami tabuvá. Arról nem szabad írni, amivel kapcsolatban a kormányzat elkötelezte magát valami mellett, jóllehet maga sem hisz benne.

De nem ez a megfigyelés késztetett arra, hogy megjegyzést fűzzek a Beszélő 9 vízlépcső tárgyú cikkéhez. Hogy a lap foglalkozik a vízlépcső ügyével – mely talán az abortuszügy óta a legnagyobb hazai aláírásgyűjtő akciót váltotta ki –, ezt természetesnek tartom. A Nagy Szlovák Csatorna című cikket mégis vegyes érzésekkel olvastam.

Ez a cikk ugyanis az egész ügy egyetlen vonatkozását állítja előtérbe. Azt, hogy a tervezett oldalcsatorna a Dunától északra épülne, olyan területen, amely 1920 óta Csehszlovákiához tartozik; így a hajózási főútvonal fölött a csehszlovák állam kizárólagos szuverenitást szerezne, és – úgymond – a Duna mindkét partján csehszlovák zászlót lengetne a szél, s ezzel a csehszlovák állam alapítóinak régi törekvése válna valóra.

Nem vitatom, hogy a cseh politikusok valóban leírták mindazt a Duna megszerzésének szükségességéről, amit a cikk szerzője idéz tőlük. Elhiszem, hogy ők annak idején „dunai állammá” akarták tenni Csehszlovákiát, hasonlóképpen ahhoz, ahogyan az új Lengyelország tengeri kijáratot akart szerezni. Mindez éppúgy ellentmondott például a wilsoni elveknek[SZJ], mint a magyar érvelés a Kárpátokról mint természetes határokról. Abban, hogy a csehszlovák–magyar határ ilyen csehszlovák törekvések nyomán került oda, ahova került, legfeljebb az érvelés új annak, akinek új. Azt ugyanis mindenki tudja, hogy a Duna vonala Pozsonytól az Ipoly torkolatáig nem volt etnikai határ, és ma sem az. A legszomorúbb a dologban, hogy az etnikai választóvonalat legjobban közelítő határt – mely a román–magyar esettől eltérően a szlovák–magyar esetben értelmesen meghúzható volt – Ribbentrop és Ciano jelölte ki Bécsben, 1938-ban.[SZJ]

Nem vitatom tehát, hogy a cseh politikusok a szerző által idézett megfontolásokból léptek fel a Duna-határért, s voltak közöttük, akik még többet szerettek volna. (Bár Károlyi Mihály emlékirataiban egy megjegyzést tulajdonít Masaryknak, miszerint ő kész lett volna később egy demokratikus Magyarországnak a Csallóközt visszaadni.) Az azonban meglepett, hogy a cikk a dunai vízlépcsőtervvel, illetve ezen belül a bal oldali oldalcsatorna építésével kapcsolatban központi indítéknak tekinti azt, hogy ezzel sok évtized után megvalósul a régi szlovák (pontosabban cseh) ábránd.

Nem hinném, hogy ez így volna. Ma már jól tudjuk, hogy egy fejlett ország boldogulása szempontjából sem folyószakaszoknak, sem tengerpartoknak nincs nagy jelentőségük. Vajon a tenger nélküli Svájc, sőt Ausztria nem jobban prosperál ma, mint a tengerpartokban bővelkedő Anglia vagy Olaszország? Vajon a tengerparti Románia és Lengyelország jobban fejlődik, mint a tengertől elzárt Csehszlovákia vagy Magyarország? S persze az iraki–iráni háború[SZJ] sem azért a folyószakaszért tört ki, amely a háborúskodás hivatkozási alapjául szolgált.

Csehszlovákiának fontos érdekei fűződtek és fűződnek a Csallóköz és a Duna bal partján fekvő többi magyarlakta terület birtoklásához. Ez a terület ugyanis Csehszlovákia legfontosabb gabonatermő területe. (Hogy mennyire mint gabonatermő vidék él a csehszlovák köztudatban a határmenti magyarlakta terület, azt a következő apróság illusztrálja. Amikor 1968. augusztus 21-ét követően a helyi rádióadók egymást váltó adásai szervezték a lakosság passzív ellenállását, a szabad rádióadók egyike magyarul is megszólalt, s Gabonaváros – Miesto obilia néven jelentkezett be a körkapcsolásba.) Csehszlovákia így sem képes az önellátásra élelmiszerekből, de a magyarlakta járások nélkül a jelenleginél jóval nagyobb gabonaimportra szorulna. Ezért is ragaszkodtak a csehszlovák politikusok 1945-ben az 1937-es határ helyreállításához, ami – lévén Csehszlovákia a győztes, Magyarország pedig a vesztes oldalon – amúgy is magától értetődő volt.

A vízlépcsőtervben azonban aligha a „hazafias” szempontoknak van központi szerepe. Miközben nem zárható ki, hogy a szlovák félnek fűződnek bizonyos sajátos érdekei a tervezett létesítményhez – Pozsony tengeri kikötővé fejlesztése, a szlovák oldalon még hiányzó árvízvédelem költségeinek ideterhelése –, a vízlépcső ugyanúgy hátrányos lenne gazdasági és ökológiai szempontból Csehszlovákia, mint Magyarország számára.

Igaz, a csehszlovák gazdaságpolitikának vannak olyan hagyományai, amelyeknek talaján inkább kész magáévá tenni egy ilyen tervet, mint a magyar. Az egyik: a csehszlovák gazdaság krónikus energiahiánnyal küzd, mivel az ötvenes és hatvanas évek iparosítási hullámai páratlanul energiafaló struktúrát hoztak létre. Az áramszünet Csehszlovákiában a hetvenes években is mindennapos jelenség volt, s 1983-ban – hosszú idő óta először – az enyhe tél tette elkerülhetővé. Egy ilyen helyzetben lévő gazdaság irányítói, akik a tervutasításos gazdaságirányítási rendszerben élve joggal nem bíznak az energiaigényesség csökkentésének lehetőségében, kapva kapnak egy olyan megoldáson, amely többlet villamos energiát ígér. A másik sajátosság: a környezetvédelmi szempontok hagyományos háttérbe szorulása. Az energetikai célú széntermelés és a vegyipar fejlesztése olyan környezeti katasztrófát váltott már ki Észak-Csehországban, amelyhez hasonló kevés van a világon. Erről évtizedek óta mindenki tud, a dolog mégis folyik tovább. Mit nekik még egy környezeti katasztrófa – ezúttal az ország másik végén...

Mindez azonban csak azt magyarázza, miért tűnik Prágában vagy Pozsonyban racionálisabbnak az irracionális, mint Budapesten. Azon nem változtat, hogy ott is irracionális. Az előttünk álló években a csehszlovák népgazdaságnak éppúgy nincsenek elfecsérelhető milliárdjai, mint a magyarnak. Szlovákiát éppúgy környezeti katasztrófa fenyegeti a vízlépcső megépítésével, mint Magyarországot. A dunai vízlépcső tervével a két hasonló módon működő tervezési bürokrácia egyképpen fenyeget szlovákokat és magyarokat – s nem a magyarokat fenyegeti szlovák oldalról, szlovák vagy csehszlovák érdekek szolgálatában.

Ha pedig ez így van, akkor a vízlépcső körüli vitából célszerű kikapcsolni a határkérdést. Amelyről a legbölcsebb állásfoglalást a Beszélő 7 szerkesztőségi cikke, a Magyarország 1983-ban tartalmazta: nem helyes bolygatni. Ahol a legsúlyosabbak a magyar kisebbség sérelmei, Erdély esetében már 1940-ben sem lehetett úgy meghúzni a határt,[SZJ] hogy az erdélyi magyarok többségével együtt ne kerüljön a magyar oldalra kétmilliónyi román is. Azóta pedig a nemzetiségek keveredése Erdélyben is, Dél-Szlovákiában, Jugoszlávia és Kárpátalja magyarlakta részében is tovább folyt. Már csak ezért is bölcsebb a határkérdés helyett a nemzetiségi jogok kérdését felvetni, ahogy ezt a 7. szám szerkesztőségi cikke teszi.

A vízlépcső tervével szemben pedig elsősorban nem azzal érdemes érvelni, hogy itt a csehszlovák nacionalisták akarnak Magyarország rovására területi előnyökhöz jutni. Helyesebb arra tenni a hangsúlyt, hogy a két ország állami bürokráciája közösen tervezett meg egy újabb piramist – mindkét nép rovására.

• Ellenvélemény