Magyarország 1983 tavaszán

Három kérdés aggasztja a magyarországi közvéleményt:

– meddig tart még és mire vezet a magyar gazdaság állapotának romlása;

– milyen következményeket hoznak miránk, magyarokra a nagyhatalmak elmérgesedő ellentétei;

– mi lesz a sorsa a szomszédos országokban élő magyar nemzeti kisebbségeknek?

Nem azért foglalkozunk lapunkban ezekkel a kérdésekkel, hogy jóslatokba bocsátkozzunk. Mégis, alább úgy fogunk okoskodni, mintha előre tudnánk, hogy nem kell számolni azokkal az eshetőségekkel, melyeknek szinte biztos velejárója lenne a lakosság elnyomorodása, a hatósági önkény fokozódása, a hisztérikus gyűlölködés mindennel szemben, ami nyugati, a szomszéd népekkel szembeni sovén indulatok felkorbácsolódása. Pedig ezek nagyon is elgondolható lehetőségek. Megeshet, hogy a nemzetközi hitelrendszer összeomlása vagy a szovjet nyers- és fűtőanyag-szállítások újabb megszorítása kezelhetetlenné teszi a hazai gazdasági folyamatokat; a tömbök közötti viszály súlyosbodása Magyarországot is teljes elzárkózásra és a hadi költségvetés erőteljes növelésére kényszerítheti; akad olyan szomszéd állam, ahol pogromokig fajulhat a magyarellenes hangulatkeltés. Csak reménykedni lehet benne, hogy nem következnek be ilyen fejlemények – magyarországi erők nem képesek feltartóztatni őket. Ha viszont nem következnek be, akkor nemcsak reménykedni lehet az elnyomorodás, a fokozódó elnyomás, a hidegháborús hisztéria és a sovén hullám elkerülésében: tenni is lehet érte. És cikkünkben éppen azon próbálunk a nyilvánosság előtt elgondolkodni, hogy mit tehetünk – mit tehet bárki – a veszélyek elhárításáért.

1. Gazdaság, reform, politika

Visszatekintve az 1978 óta eltelt négy évre, a magyar gazdaság teljesítményét viszonylag jónak mondhatjuk. Miközben hagyományosan nyersanyagexportőr országok, mint Lengyelország és Románia, kénytelenek voltak fizetési haladékot kérni hitelezőiktől, a nyersanyagimportőr Magyarország megőrizte fizetőképességét. Miközben a magyarnál zártabb, a külkereskedelemtől kevésbé függő gazdaságokban, mint a csehszlovák, erősen romlott a lakosság áruellátása, nálunk az alapvető élelmiszercikkek nem hiányoznak, és ritkák az utcára nyúló sorok. Igaz, az infláció üteme sebesebb, mint Csehszlovákiában vagy az NDK-ban, de nem olyan kibírhatatlanul gyors, mint Lengyelországban. A nemzeti jövedelem növekedése jobban visszaesett, mint az NDK-ban, de nem jobban, mint Csehszlovákiában, és jóval kevésbé, mint Lengyelországban. Az összehasonlításból egy kézben tartott gazdaság képe rajzolódik ki; a szemlélőnek az a benyomása, hogy a lakosság megfizet ugyan az előző évtized rossz gazdaságpolitikájáért, melyet megkérdezése, sőt, felvilágosítása nélkül űzött az államvezetés, de az ár, amit fizetni kell, nem elviselhetetlenül magas.

Kevésbé kedvező a kép, ha nem a többi kelet-európai gazdaság teljesítményével vetjük egybe a magyarét, hanem a magyar gazdaságirányítás várakozásaival és ígéreteivel. Amikor 1978 végén meghirdették a növekedés visszafogását, felelős vezetők és irányító testületek még úgy nyilatkoztak, hogy az életszínvonal – bár lassuló ütemben – tovább emelkedik. 1980 tavaszától úgy szólt a hivatalos előrejelzés, hogy a következő években az életszínvonal nem emelkedik ugyan, de csökkenni sem fog. 1982 ősze óta már csak arról hallunk: inkább egy-két százaléknyi életszínvonal-csökkenést most, mint a többszörösét a közeljövőben.

Nem váltak be a külkereskedelmi mérleg kiegyensúlyozásával kapcsolatos hivatalos remények sem. 1978 végén programba vették, hogy az egyensúlyt elsősorban a kivitel bővítése útján kell megközelíteni, méghozzá úgy, hogy közben felszámolják a gazdaságtalan exportot. A behozatal csökkenéséről azt mondták, hogy ez csupán kiegészítő eszköz lehet, és csak abban az arányban valósítható meg, ahogy a beruházások mérséklődése, a felhasználás ésszerűsítése és a hazai helyettesítő termékek előállítása szükségtelenné teszi az import egy részét. A valóságban 1979 és 1982 között az export mérsékelt ütemű növekedését csak úgy sikerült elérni, hogy a vállalatokat állandó nyomás alá helyezték a központi irányító szervek: tekintet nélkül a jövedelmezőség szempontjaira, exportáljanak mindent, ami kemény valutáért egyáltalán eladható. A külkereskedelmi egyensúly javulását jórészt a behozatal visszafogása tette lehetővé, a visszafogásban pedig egyre nagyobb szerepet kapott az adminisztratív korlátozás.

Az export lassú növekedését nem lehet teljesen a lagymatag világpiaci keresletre fogni. Már 1978 végén kimondta a vezetés, hogy a kiviteli lehetőségek javítása érdekében változtatni kell a magyar népgazdaság termékeinek összetételén, és azóta is az irányadó jelszavak közé tartozik a termékszerkezet javítása. Ám kézzelfogható eredményt ebben sem sikerült elérni. A termékcserélődés üteme nem nőtt érzékelhetően, a magyar ipari termékek életkora változatlanul igen magas.

Ez nem meglepő, ha felidézzük, hogy mitől várta a gazdaságirányítás a termékcserélődés meggyorsulását. 1978 decembere után olyan légkört igyekeztek teremteni, hogy mindenki számára világos legyen: fordulat történt a 70-es évek gazdaságszabályozási gyakorlatához képest. Míg eddig az állam megvédte a vállalatokat a világpiac kedvezőtlen hatásaitól, most szoros összefüggés lesz a világpiac értékítélete és a vállalati értékesítés jövedelmezősége között; az adózási szabályok normatív egyöntetűséggel fognak érvényesülni, a kivételek körét erősen szűkítik, és előre megállapítják, utólagos alkudozásnak nem adnak helyet; azok a vállalatok, amelyek a keményebb feltételek között is sikeresnek bizonyulnak, gyorsabban növekedhetnek az átlagnál, a sikertelenek viszont lassúbb növekedésre – esetleg visszafejlődésre – lesznek ítélve. A vállalatok így jobban függnek majd a piaci viszonyoktól, mint a gazdaságirányító szervek támogatásától, és rákényszerülnek, hogy gyorsabban és hatékonyabban alkalmazkodjanak a világgazdaság változó követelményeihez.

1980-ban valóban új termelői árrendszert vezettek be, amelynek meghirdetett célja az volt, hogy legalább az exportra is termelő vállalatok hazai értékesítéséből származó nyereségét közvetlenül függővé tegyék attól a nyereségtől, amit a külpiaci értékesítésben képesek kiharcolni maguknak. De az árhatóságok eleve egy sereg kivételt engedtek meg a belföldi ár és az exportár szigorú összekapcsolása alól. 1981-ben rendelettel lazították fel a szabályokat, 1982-ben pedig lehetővé tették, hogy a vállalatok egymás után kérjék az egész árelv felfüggesztését. Így újból megnyílt a tér a vállalatvezetők és a központi gazdaságirányító szervek közötti alkudozás előtt; legfeljebb annyi változás történt, hogy most nem az adózási szabályokat rögzítő Pénzügyminisztériummal folyik az alku a kedvezményekért, hanem az árképzési szabályokat megállapító Anyag- és Árhivatallal. Ahogy a közgazdászok fogalmazzák: a korábbi tervalkut a hetvenes években a szabályozóalku váltotta fel, s ennek a helyére lépett a nyolcvanas években az áralku. A vállalatok közötti differenciálódás tehát továbbra is elhanyagolható mértékű maradt, a sikeres és a sikertelen vállalatok közötti jövedelemátcsoportosítás nem csökkent számottevően, az új árrendszer bevezetésekor teremtett jövedelmezőségi különbségek fokozatosan újra kiegyenlítődtek.

Közben egyre jobban elburjánzott az ár-, adó- és hitelrendszer szabályozó mechanizmusait áttörő, közvetlen utasítgatás, kivált az export erőltetése és az import hatósági engedélyhez kötése. 1982 nyarára olyan mértékűvé vált a központi beavatkozás, mint 1968 óta soha; már a pártsajtó is a gazdasági mechanizmus elveinek átmeneti felfüggesztéséről beszél; azt mondja, hogy a gazdaságirányítás átmenetileg áttért a „kézi vezérlésre”. A hivatalos magyarázat az ország nem várt fizetési nehézségeire vezeti vissza a dolgot: a hitelfelvételi lehetőségek hirtelen szűkülése, a magas kamatlábak, a Magyar Nemzeti Bankban elhelyezett külföldi valutakészletek kivonása, az exportot korlátozó világpiaci pangás, a szovjet és kelet-európai nyersanyagszállítások egy részének elmaradása – mindez elkerülhetetlenné tette, hogy a külkereskedelmi forgalomból több száz millió dolláros többletet vonjanak ki, ezt pedig csak a legszigorúbb importkorlátozással lehetett kikényszeríteni.

Úgy hisszük, még a szakértő közgazdászok sincsenek abban a helyzetben, hogy közvetlenül vitatni tudják ezt a magyarázatot hiszen a cselekvési alternatívák mérlegeléséhez szükséges adatokat a kormány nem hozta nyilvánosságra. Közvetve azonban nem szakértők is vitatni tudják. Kimutatható ugyanis, hogy az adminisztratív beavatkozások szaporodása nem az 1982-es kényszerhelyzetben kezdődött újra – meg sem szakadt 1978 végén. Amit a gazdaságirányítás normatív szigorának jelszavából az imént elmondtunk, igaz ugyan, de csak az egyik fele az igazságnak. A program egyik hivatalos értelmezése valóban úgy szólt, hogy a központi gazdaságirányító szerveknek nagyobb szigorral kell engedniük, hogy a világgazdaság követelményei hassanak a vállalatokra. De mindjárt kezdetben megfogalmazódott egy másik értelmezés is: nagyobb szigorúsággal kell megkövetelni a vállalatoktól, hogy hatékonyan gazdálkodjanak. Az egyik értelmezés szerint a piac kényszeríti ki a teljesítmény javítását, a másik szerint a gazdaságirányító szervek fegyelmező, rendcsináló közbelépése. Az utóbbi értelmezés jegyében 1978 után is tovább folytattak egy sor kampányt még a '70-es évek második feléből, és újakat is indítottak: kötelezték a nagyvállalatokat, hogy készítsenek jelentést gazdaságtalan termékeikről és a ráfizetéses termelés beszüntetéséről, hogy központi útmutatások alapján anyag- és energiatakarékossági terveket terjesszenek elő, hogy mozgósítsák kihasználatlan munkaidő-„tartalékaikat”. Egyet e kampányok közül lapunk részletes elemzés alá vett (Ajándék ez a nap, Beszélő 4.); megkíséreltük kimutatni, hogy az ilyen akciók gazdaságilag hatástalanok, viszont megzavarják a vállalatvezetést, és – ha eljutnak a műhelyekig – növelik a munkások kiszolgáltatottságát a közvetlen termelésirányítóknak.

Mostanában szakértők és tájékozott laikusok között mintha terjedőfélben volna az a nézet, hogy nem értelmes kötözködni a gazdaságirányítási mechanizmusnak és eredményeinek ezeken az ellentmondásain. Végül is, úgy látszik, a magyar gazdaság ellentmondásaival együtt is képes rá, hogy nagyobb megrázkódtatások nélkül átevickéljen a válságon, amelyen annyi kedvezőbb adottságú gazdaság elbukott. Józan ésszel kívánhatunk-e többet?

Véleményünk szerint igen. Először is, bár utólag elégtétellel lehet nyugtázni, hogy sikerült átevickélni valahogyan, előzetes programnak igencsak gyengécske az a biztatás, hogy esetleg meg is úszhatjuk. A magyar államvezetés 1978 végén nem ezzel kezdte: azzal az igénnyel lépett fel, hogy tudja, hogyan kell átvezetni az országot egy olyan állapotba, amelyben már nem a szerencsén múlik, hogy elkerüljük-e az összeomlást. Ha új, jobb program kialakítása helyett beérik az evickélgetéssel, akkor olyan állapotra rendezkednek be, amelyben bármikor előállhat az a helyzet, hogy az állam hirtelen támadt fizetési gondjain csak a fogyasztás leszorítása, az importellátási zavarokkal fenyegető visszafogása vagy a fizetésképtelenség bejelentése segíthet.

Másodszor, még ha a lengyel vagy román stílusú összeomlás nem következik is be, jelenlegi adottságaival a magyar gazdaság akkor sem tud többet nyújtani a tisztes stagnálásnál. Ez pedig annyit jelent, hogy halmozódni fognak a kielégítetlenül maradt társadalmi igények: felnő egy nemzedék, melynek szokatlanul sok tagja nem számíthat lakásgondjainak megoldására, képesítésének megfelelő állásra és kielégítő előmenetelre, újra elértéktelenednek a nyugdíjak, nem csökkennek – vagy egyenesen növekszenek – a területi egyenlőtlenségek.

Azt kívánjuk tehát, hogy a magyar gazdaság ne csak elbotorkáljon a veszélyövezetben, ahol bármikor megrendülhet a társadalmi köznyugalom, hanem jusson ki belőle. Ehhez pedig az eddiginél jóval határozottabb, egyértelműbb és átfogóbb intézkedéseket kell tenni annak érdekében, hogy a termelő és szolgáltató szervezetek valóban a piac ellenőrzése alá kerüljenek. Vissza kell lépni az 1968-as reformhoz, és túl kell lépni rajta, ahol megállt félmegoldásoknál. Ez természetesen nem a Beszélő különvéleménye: ezen a nézeten van a közgazdász szakértők túlnyomó többsége, és hasonló gondolkodásra utalnak a vezető gazdaságpolitikusok egy részének megnyilatkozásai is. S éppen ez a harmadik indok, amiért véleményünk szerint nem szabad beérni azzal, hogy majd csak kihúzzuk valahogy. A reform ügye ma viszonylag jól áll, mert a 70-es évek reformellenes kurzusa lejáratta magát, és mert közel s távol senkinek nincs a reform alternatívájaként előadható kilábalási programja. De ez nem fog a végtelenségig így maradni. Máris vannak jelei, hogy a reform pártján álló felelős gazdaságpolitikusok elkötelezettsége nem egyértelmű: azokra a nyilvános támadásokra gondolunk, amelyek ’82 őszén és telén a reform-közgazdaságtan néhány fontos megállapítását érték gyűléseken és a sajtóban. Ha a gazdaságirányító apparátusban és a szélesebb közvéleményben kialakul az a meggyőződés, hogy reform nélkül is át lehet evickélni a 80-as éveken, és hogy elegendő, ha úgy-ahogy átevickélünk, akkor a vezető gazdaságpolitikusok elkötelezettsége valószínűleg még gyengébb lesz. Közben pedig össze fog gyűlni a reform ellenzőinek tábora, amely egyelőre inkább csak keresi vezéreszméit és vezéralakjait. Itt azonban egy újabb ellenvetés szokott elhangzani: a jelenlegi helyzetben nem lehet bevezetni semmilyen átfogó reformot, mert a fizetési mérleg állapota kizárja az import felszabadítását, a bér- és ármechanizmus meg a beruházási kereslet szabaddá tétele vágtató inflációhoz vezetne, és így tovább. Ez ugyan igaz, de nem zárja ki, hogy már most elfogadják a megreformált gazdaság működési alapelveit, és kidolgozzanak egy végrehajtási ütemtervet, amely hozzávetőlegesen meghatározná, hogy milyen változtatási csomagokat milyen időpontban vezetnek be. Két előnye volna egy ilyen eljárásnak. Egyrészt világossá tenné, hogy a gazdaság szereplőinek a nem is távoli jövőben milyen szabályokhoz kell majd alkalmazkodniuk, és ezzel arra ösztönözné őket, hogy minél szűkebb körre korlátozzák a reformmal össze nem egyeztethető intézkedéseket. Másrészt vannak fontos reformlépések – így a tulajdonosi hatáskörök elvétele az államigazgatástól –, melyeket már most meg lehetne tenni. Márpedig egészen másként zajlik le a gazdaság normalizálódásának folyamata, ha a tulajdoni függés megerősíti a vállalatok és az államigazgatás közötti alkukapcsolatokat, és másként, ha a tulajdoni elkülönülés ellensúlyozza őket.

A kritikus kérdésnek inkább azt tartjuk, hogy mi lesz abban az átmeneti szakaszban, amikor a gazdaság már a reform jegyében áll, de a reform még nem teljes, még nem hoz eredményeket. Ez az az időszak, amikor eldől: sikerül-e leküzdeni a vállalatvezetők egy részének, a minisztériumi, a tanácsi és a területi pártapparátusnak a nyílt vagy burkolt ellenállást, amely a 70-es évek elején feltartóztatta az első, 1968-as reformhullámot, és elősegítette a ’72–74 között végrehajtott politikai fordulatot. Itt megint nem mondhatunk mást, mint hogy egyetértünk azokkal a reformközgazdászokkal, akik szerint a reformnak széles társadalmi támogatásra, reformpárti társadalmi mozgalomra van szüksége.

De miféle mozgalom lenne ez? A kérdést nem csupán az veti fel, hogy a reform híveinek erős reformellenes beidegződéseket kellene leküzdeniük: a közvélemény nagyobb része ellenérzéseket táplál a jövedelemdifferenciálódással szemben, fél a létbizonytalanságtól, és olyanok is szép számmal akadnak, akiket vonzanak a rendcsinálás jelszavai. Tegyük fel, hogy az indokolt aggodalmakat sikerült eloszlatni, és a nagy többség azt is elfogadta, hogy az autoriter megoldások nem kívánatosak. Még mindig tisztázásra szorul, mi módon tudja támogatni a közvélemény a reformot, melyet magáévá tett. Az értelmiség esetében egyszerű a válasz – vannak országos sajtóorgánumai, egyesületei, szakmai és társadalmi vitafórumai, ahol, ha korlátozottan is, kifejezheti akaratát. Más társadalmi csoportoknak alig van ilyen lehetősége. A nagyüzemi munkásság szélső esetben tiltakozni tud az ellen, amit nem akar, de arra még féllegális eszköze sincs, hogy megfogalmazza és közvetítse az állam vezetőihez azt, amit akar. A többiek pedig még a munkásosztály tiltakozási hatalmával sem rendelkeznek.

Ezért javasoltuk lapunk előző számában (Hogyan keressünk kiutat a válságból, Beszélő 5–6.), hogy a gazdasági reform programját egészítsék ki egy minimális politikai reform programjával. Azt indítványoztuk, hogy

– törvényben szabályozzák, miként kell a kormánynak a lakosságot tájékoztatnia;

– törvényi úton húzzák meg az önálló véleményalkotás és érdekképviselet határait;

– a törvényhozó és a bírói hatalom önállóságának és súlyának növelésével biztosítsák, hogy e jogok tiszteletben tartását számon lehessen kérni az államigazgatási és államhatalmi szerveken;

– az egyén jogi biztonságának növelésével tegyék lehetővé, hogy az emberek merhessék számon kérni jogaik tiszteletben tartását.

Elgondolásunk rokon a gazdasági reform tervezeteivel abban, hogy olyan helyzetet tart kívánatosnak, amikor az állam nem önkényesen, hanem számon kérhető szabályokhoz igazodva gyakorolja felügyeleti funkcióit. Egy másik vonatkozásban viszont lényegesen különbözik tőlük. A reformközgazdászok nem győzik hangsúlyozni, hogy a gazdasági mechanizmus szorosan összefüggő elemek rendszere, és ezért fokozatos átalakításának lehetőségei korlátozottak, a reform vagy viszonylag rövid idő alatt kiterjed a rendszer valamennyi fontos összetevőjére, vagy nem lehet sikeres. A politikai mechanizmus részei közötti kapcsolat ennél jóval lazább; csak olyan szélső helyzetben válik szükségessé (és lehetségessé) az egész együttes gyors, átfogó megváltoztatása, amikor a lakosság nagy része nem ezt vagy azt az intézményt, hanem magát a rendszert nem hajlandó elfogadni, vagy amikor a kormányzó osztály nem ezzel vagy azzal az intézménnyel, hanem sehogyan sem képes kormányozni. Közbeeső helyzetekben van mód részleges reformokra is. A változásnak nem kell minden területet érintenie: például eleve el lehet dönteni, hogy a párt és az állam viszonya változatlan marad. S a változásra kijelölt területeken sem kell mindent egy csapásra átalakítani: így a Beszélő olyan szakszervezeti reformot javasolt, amely az első években csak az alsó szintű, munkahelyi szakszervezeti egységeket érintené, vagy olyan könyv- és lapkiadási reformot, amely a jelenlegi közlési rendszer peremén teremtene új szabályozás alá eső publikációs formákat. Fontos viszont, hogy világos legyen: mely korlátozások szólnak hosszú távra, és melyek azok, amelyek csupán az átmenet ellenőrzött lezajlását szolgálják. Az utóbbiak esetében ki kell tűzni valamilyen beláthatóan közeli időpontot, amikor az illetékes testületek újra megvizsgálják a kialakított szabályozást, és a tapasztalatok alapján mérlegelik, hogy milyen megkötéseket lehet lazítani, és milyen újabb területekre lehet kiterjeszteni a reformot.

2. Túl az enyhülésen

A kelet-európai térség gazdasági visszaesésével nagyjából egy időben megfordultak a két hatalmi tömb közötti politikai viszony változási irányzatai. Szétzilálódott a tárgyalásoknak és megállapodásoknak az a rendszere, amely a fegyverkezési versenyt lett volna hivatott kordában tartani. Még a Helsinki Egyezmény is – noha azzal a céllal kötötték, hogy általánosan elfogadott érintkezési kódexet adjon az európai államok számára – új ellentétek és elkeseredett vádaskodások fonása lett. Politikai indítékú szankciók korlátozzák a kelet-nyugati kereskedelmet, mely – főként a kelet-európai országok gyenge exportálóképessége és megoldatlan hitelfelvételi politikája miatt – már ettől függetlenül is visszaesett.

Az Egyesült Államok vezetői a Szovjetuniót okolják az enyhülés bukásáért, a szovjet vezetők az Egyesült Államokat. Az amerikai változat szerint a Szovjetunió kijátszotta a nukleáris fegyverkezést korlátozó egyezségeket, és megsértette a Helsinki Egyezmény emberi jogi vonatkozású cikkelyeit. Az USA és szövetségesei számára tehát nem marad más, úgymond, mint egyfelől fegyverkezési programokkal ellensúlyozni a Szovjetunió újsütetű nukleáris fölényét, vagy rákényszeríteni a Szovjetuniót, hogy szerelje le fölös rakétáit, másfelől minden lehetséges szankciót igénybe véve nyomást gyakorolni a Szovjetunióra és szövetségeseire, hogy tartsák be a Helsinkiben vállalt kötelezettségeiket. A szovjet változat szerint Amerikában mindig is erős ellenzői voltak az enyhülésnek: ők akadályozták meg 1974-ben, hogy a legnagyobb kereskedelmi kedvezményt kiterjesszék a Szovjetunióra, ők hiúsították meg 1979-ben a második SALT-egyezmény[SZJ] ratifikálását, és ők erőszakolták ki az évtizedfordulón azoknak az amerikai fegyverkezési és rakétatelepítési programoknak a tervbevételét, amelyek ma a nemzetközi nyugtalanság legfőbb forrásai. Ami pedig Helsinkit illeti: az USA nyilvánvalóan csak ürügyet keres, hogy beavatkozzon a Szovjetunió és szövetségeseinek belügyeibe, propagandakampányt folytasson ellenük, bomlassza belső rendjüket.

Hogy melyik fél vádjaiban több az igazság, hogy kit terhel súlyosabb felelősség az enyhülési folyamat visszájára fordulásáért – ez a kérdés nem közömbös ugyan, mégis másodlagosnak tűnik ahhoz képest, hogy a nagyhatalmak vetélkedése milyen könnyen szétfeszítette az együttműködés frissen ácsolt kereteit. Nem az a meglepő, hogy az egyik vagy a másik (vagy mind a két) hatalom igyekezett egyoldalú előnyökhöz jutni a megállapodások nyomán – a meglepő az, hogy az egyensúly fenntartásának mennyire gyengék voltak a biztosítékai. Úgy tetszik, hiba volt magában az enyhülésnek elnevezett politikai konstrukcióban is.

Ha meggondoljuk, ezt a politikát nem is annyira az enyhülés, mint inkább a befagyasztás formulájával lehet jellemezni. A II. világháborút követő évtizedek két legveszedelmesebb bizonytalansági tényezője a kölcsönös nukleáris fenyegetés és az európai status quo rendezetlensége volt. A 70-es évek diplomáciája ugyanazt a megoldást próbálta alkalmazni mind a két problémára. Megkísérelték a már elért, rendkívül magas szinten befagyasztani a nukleáris fegyverek állományát. S az európai status quo kezelésére is a befagyasztást találták a legjobb módszernek, tehát azt, hogy mind a két fél elismeri a berlini blokád csődje, az NSZK és az NDK megalakulása, a NATO és a Varsói Szerződés létrehozása, Németország két részének újrafelfegyverzése, az 1956-os magyar forradalom leverése és Csehszlovákia megszállása nyomán kialakult helyzet szent és sérthetetlen voltát (ezt szokták a „Jalta” szimbólummal rövidíteni).

Hogy a próbálkozás olyan hamar kudarcot vallott, ebben bizonyára szerepe volt az 1973 utáni világgazdasági megrázkódtatásoknak és a Föld más térségeiben (például az iráni forradalom[SZJ] nyomán) támadt bizonytalanságnak. De az eredeti konstrukció is magában hordta válságának okait. Beérni azzal, hogy magas szinten rögzítik a szemben álló felek nukleáris fegyverzetét: ez a megoldás egyik fél számára sem teszi kifizetődővé az önmérsékletet. Hiszen a legjobb egyezmény sem képes minden fegyvertípus minden mutatójának fejlesztését vagy növelését kizárni. Így a verseny folytatódhat tovább, miközben mind az USA, mind a Szovjetunió annyi pusztítóeszközzel rendelkezik, hogy tökéletesen megsemmisítheti ellenlábasát. Ezért aztán nem tud feloldódni az a pszichózis, hogy csak az érezheti biztonságban magát, aki biztos fölényben van a másikkal szemben. Ez a lelkiállapot pedig rendkívül előnyös a fegyverkezési versenyben érdekelt intézményes csoportoknak – a haditechnikai kutatóközpontoknak, a hadiüzemeknek, a nukleáris fegyverekkel ellátott (vagy ilyenekre pályázó) haderőnemeknek –, gyengíti a kormányok ellenállását állandó követeléseikkel szemben.

Nem teremtett szilárd egyensúlyt az európai status quo befagyasztása sem. A II. világháború végén meghúzott ideiglenes határok szentesítése kiküszöbölte ugyan a bizonytalanság egyik forrását, a „revansizmust” a nyugati oldalon, s a tőle való rettegést a keletin. Ám a másik bizonytalansági tényezőt, a kelet-európai térség ismétlődő politikai válságait nem sikerült kiküszöbölni. Igaz, a nyugati hatalmak komoly kísérletet tettek rá, hogy a kelet–nyugati kapcsolatokat elszigeteljék ezektől a válságoktól: szóval és tettel bizonyították, hogy nemcsak az Elbánál húzódó határt ismerik el, hanem azt is, amit ők az Elbától keletre lévő államok „korlátozott szuverenitásának” neveznek. Csakhogy valahányszor sor kerül térségünkben a kinyilvánított népakarat erőszakos letörésére, Nyugaton megmozdul a demokratikus közvélemény. És persze mozgásba jönnek azok az erők is, amelyek a Szovjetunióra mutogatva próbálják elterelni a figyelmet saját politikájuk nem éppen demokratikus vonásairól. Méltóképpen visszhangozva a Kelet-Európában minden ilyen válság alkalmával felerősödő propagandakampányt, amely a nép megmozdulását a nyugati felforgató központok sötét üzelmeire vezeti vissza, így aztán a kelet-európai válságok újra meg újra nemzetközi politikai válsággal párosulnak.

A hidegháborús irányzat folytatódásától nem várhatunk semmi jót. De attól sem remélhetünk tartós javulást, ha a nagyhatalmak egyszerűen visszatérnek az enyhülés sikertelen formulájához. Biztonságos, nyugodt világot csak olyan megoldások adhatnak, amelyek a fennálló helyzet befagyasztása helyett kedvező változásokra építenek: a nukleáris fegyverállomány számottevő csökkentésére és Európa kettéosztásának fokozatos felszámolására. Ezek távoli, de azért nem holdbéli lehetőségek. Ami például az európai rendezést illeti, harminc évvel ezelőtt éppen a Szovjetunió mutálta meg az útját: a két Németország demilitarizálása és semlegesítése (újraegyesítéssel vagy anélkül). Miért ne lehetne lépésről lépésre haladva eljutni egy ilyen kölcsönösen előnyös megoldáshoz? Persze, a dolog már 1952–55-ben sem volt egyszerű, és harminc év alatt mindkét oldalon rengeteg újabb intézményes érdek épült a két Németországot magában foglaló két katonai tömb fenntartása köré. Valószínű tehát, hogy a kormányok, melyeknek nem csupán egymással kell megalkudniuk, hanem ezekkel az érdekekkel is, megint a könnyebb, a status quóhoz kötött megoldások felé fognak sodródni. Ami alighanem a nukleáris fegyverkezési verseny kezeléséről is elmondható. Ha valahonnan, inkább a társadalomból indulhatnak ki a jó rendezés eszméi és követelései. Ezért tartjuk jelentősnek az új nyugati békemozgalom fellépését (még ha nézeteit nem mindenben osztjuk is); ezért örülünk annak, hogy néhány kelet-európai országban – köztük Magyarországon – szintén működik független békemozgalom.

Mindez azonban hosszú távra szól. Rövid távon már az is eredmény volna, ha sikerülne leállítani a fegyverkezési és rakétatelepítési verseny újabb fordulóját és a hidegháborús hangulatkeltést. Ez a hisztéria máris súlyos károkat okozott a kelet-európai térség országaiban (bizonyára Nyugaton is): kiegészítő érveket adott azoknak a szájába, akik a KGST külgazdasági nehézségeit az elszigetelődés reklámozására használják ki (főként Csehszlovákiában); hozzájárult a mindennapi élet fokozódó militarizálásához (főként az NDK-ban); és feltámasztotta halottaiból a régi hidegháborús propagandát, amely a kelet-európai kormányok bírálóit valamilyen láthatatlan nemzetközi összeesküvés eszközeinek tünteti fel (kisebb-nagyobb eltérésekkel mindenütt).

Ha Magyarországot ebből a szempontból vetjük össze a térség többi országával, ismét megállapíthatjuk, hogy a magyar állam jobban vizsgázott szövetségeseinél. 1979 és ’82 között nem fordult elő, hogy hivatalos – vagy akárcsak félhivatalos – források az elszigetelődés, a befelé fordulás előnyeit dicsérték volna. Persze, az egész térségen eluralkodó izolacionalizmus nálunk sem maradhatott nyom nélkül: nehezebbé vált a könyvek behozatala, szigorították a külföldi publikálás feltételeit, a hivatalokban erősödött a titkos ügyirat-kezelési mánia. De ezek másodrangú tünetek; különösebb militarizálódásnak sincs jele. Igaz, a hadsereg és a polgári élet érintkezési felületén támadtak feszültségek az utóbbi években, ám ennek nem a katonai szellem terjeszkedése az oka. A lelkiismereti szolgálatmegtagadás problémájára gondolunk. Korábban inkább kicsiny, társadalmi környezetüktől erősen elkülönülő vallási közösségekből kerültek ki a szolgálatmegtagadók. Velük szemben az állam nem egy esetben az okos kompromisszum útját járta: megengedte, hogy fegyver nélküli szolgálatra cseréljék a fegyveres szolgálatot, ha hajlandók esküt tenni és egyenruhát húzni (bár a civil társadalmi szolgálat lehetőségét senkinek sem adta meg, s ez néhány szekta hívőit arra kényszeríti, hogy vallásuk szigorú parancsát követve inkább a börtönt válasszák). Igazi kihívást az okozott, hogy néhány éve a katolikus egyházon belül is megjelent egy olyan áramlat, amely elutasítja a fegyverviselést (Nem ütni és nem visszaütni, Beszélő 2.). A katolikus szolgálatmegtagadókkal szemben az állam hajthatatlan maradt, és évről évre jó pár katolikusnak kell börtönnel fizetnie ugyanazért a vallásos meggyőződéséért, amit az állam tiszteletben tartana, ha nazarénusok volnának. Egyetértünk azzal a katolikus fiatallal, aki szerint ez vallás szerinti diszkrimináció, tehát ellentmond az alkotmánynak (Nyílt levél törvényességért, Beszélő 5–6.).

Végezetül, a nemzetközi összeesküvés rémmeséjével is viszonylag ritkán hozakodik elő a hivatalos magyar propaganda. Bár 1982 vége óta gyakrabban: előbb a napi sajtó indított durva hangú kampányt ellenzékiként számon tartott személyek ellen, majd belső tájékoztatókon dagadtak tovább a képtelen rágalmak. Nem titkoljuk, aggódva figyeljük a propaganda eldurvulását, s nem csupán önmagunk miatt. Megmérgezi a nyilvánosság levegőjét, ha a kormányzat szószólói bárkire ráfoghatják, hogy meg nem nevezett „nyugati központok”-nak dolgozik, s ha bizonyíték helyett a rossz emlékű „objektíve” szócska is megteszi. Lezülleszti a közgondolkodást, ha bármi gyanússá tehető, ami nyugati – ha vitathatatlan erkölcsi integritású, független kulturális lapokat, amilyen a New York Review of Books, titkosszolgálatokkal kezdenek együtt emlegetni. S a közönség talán már meg sem lepődik, ha a mai magyar külgazdasági politika ellenzői egy szép napon azzal a fantasztikus felfedezéssel állnak elé, hogy azok a bizonyos nyugati központok a Bank of England, a Nemzetközi Fizetések Bankja és a Nemzetközi Valutaalap közvetítésével forgatják fel Magyarország belső rendjét!

Létkérdés, hogy a hazai nyilvánosságot ne önthesse el a hidegháborús propaganda szennyes árja. A magunk részéről azt tehetjük az egészséges közszellem védelmében, hogy nem hagyjuk sem megfélemlíteni, sem provokálni magunkat. A jövőben is azt fogjuk mondani, amit gondolunk, és elvárjuk, hogy aszerint ítéljenek rólunk, amit mondunk és teszünk – s nem annak az alapján, hogy milyen megbízókat varázsol a hátunk mögé egyik-másik újságíró és közhivatalnok.

3. A kisebbségek

A gazdasági és világpolitikai bizonytalanságra ráadásul a 80-as évek elején felfakadóban vannak a magyar társadalom elgennyedt nemzeti sebei is. Ezen a téren nincs mód értelmes összehasonlítást tenni a többi kelet-európai országgal, jóllehet akadnak párhuzamok. A közös marxista–leninista ideológia burkát másutt is repesztgetik a nemzeti hagyományok, s a nemzeti kultúra folytonosságának újrateremtése másutt is együtt jár a más nemzetektől és államoktól elszenvedett – vagy nekik tulajdonított – területi, politikai, gazdasági és kulturális sérelmek felelevenedésével. De a sérelmek alanya általában a saját határai között élő nemzet, míg nálunk a határokon túl élő nemzetiség. Tudomásunk szerint nincs még egy államalkotó nép Kelet-Európában, amelyet olyan szenvedélyesen foglalkoztatna a nemzeti államon kívül rekedt kisebbségeinek sorsa, mint a magyart. Nem gondoljuk, hogy ezt a különbséget a magyar kisebbségek fokozódó megpróbáltatásai önmagukban magyarázzák: nagyon is megszokott dolog a nemzetiségi elnyomás a világnak ezen a tájékán. Ami szokatlan, a kisebbségi magyarságnak az anyaországi lakossághoz viszonyított arányszáma. A határon túli magyarok nem kicsiny népességtöredék, mint például a csehszlovákiai lengyelek vagy a magyarországi szerbek, hanem a Kárpát-medencében élő magyar lakosságnak negyede-harmada. Ehhez hasonlítható nagyságviszonyok csak a Balkánon fordulnak elő, ennél képtelenebb arány csak Albánia és Koszovó népessége között van. Bármi történjék a magyar kisebbségekkel, a magyar állampolgárok jelentős hányada tudomást szerez róla, és mint fontos nemzeti ügyre reagál rá.

Ezért ver olyan erős visszhangot Magyarországon a két legnagyobb, a romániai és a csehszlovákiai kisebbségi magyar népcsoport helyzetének romlása. Valóban: van ok az aggodalomra. Mindkét országban évtizedek óta egyre sorvad a magyar iskolarendszer, így az ott élő magyarok fokozatosan elvesztik magas kultúrájukat, és kiszorulnak a megbecsült hivatásokból. Céltudatosan irányított ipartelepítés és adminisztratív népességmozgatás bontja meg a magyarlakta területek etnikai egységét. Felszámolták vagy jogaikban korlátozták a magyarság kulturális és érdekvédelmi szervezeteit. Hivatalban, munkahelyeken gyakran tiltják a magyar nyelv használatát. Szlovákiában a belső propaganda fórumain, Romániában a tömegtájékoztatásban is hangot kap a magyar népcsoport elleni uszítás: kollektív nemzeti bűnöket olvasnak a fejére, irredenta készülődéssel vádolják.

Hiszik-e a hangulatkeltők, amit állítanak? A tények hitelességével valószínűleg nem sokat törődnek, viszont a szorongásuk valódi: nem érzik biztonságban magukat a két világháború győztes hatalmaitól kapott határok között. Kész helyzetet szeretnének teremteni, hogy ne lehessen többé vitatni a trianoni és párizsi rendezést.[SZJ] Magyarmentes Romániát és Szlovákiát akarnak. Akár több százezer vagy több millió kisebbségi magyar erőszakos beolvasztása árán is.

Nem könnyű tiszta fejjel, higgadtan gondolkodni erről a szemünk előtt lejátszódó tragédiáról. Nem könnyű úrrá lenni az indulatokon, elválasztani egymástól a kisebbségi sérelmek fölötti felháborodást és a Trianonnal kapcsolatos ábrándokat, a magyarellenes gyűlöletkeltés elutasítását és a románok meg a szlovákok iránti gyűlölködést, a szomszéd államok politikájának elítélését és azt az illúziót, hogy majd a Szovjetunió rendet csinál. Nincs mit csodálkoznunk rajta, hogy a magyarországi közgondolkodásban mindez együtt kavarog, hiszen semmilyen kilátás nem mutatkozik a méltányos rendezésre. De megérteni nem annyi, mint helyesnek tartani, s úgy véljük, hogy aki kisebbségi kérdésekben állást foglal, annak kötelessége a hazai közvélemény ellentmondásai között is állást foglalni. Kezdjük hát a magunk állásfoglalásával.

Kiindulópontunk egyszerű. Embereket látunk magunk előtt, akik magyarul beszélnek, akárcsak mi, a magyar kultúrközösséghez tartoznak, akárcsak mi – csak éppen az, ami a mi számunkra természetes, az ő számukra hátrányos társadalmi megkülönböztetések, mindennapos megaláztatások forrása. Ha szabad akaratukból, egyforma lehetőségek közül választva elhagynák nemzetiségüket, szomorúan, de felháborodás nélkül vennénk tudomásul a magyarság apadását. Ami felháborít: a kisebbségi helyzetű magyarok emberi jogainak durva megsértése; amit kívánunk: emberi és közösségi jogaik tiszteletben tartása és intézményes körülbástyázása. Emberi jogokról, tehát minden – magyar és nem magyar – embert megillető jogokról beszélünk, nem arról, hogy a magyarokat történelmi múltjuknál vagy kulturális kiválóságuknál fogva különleges bánásmód illeti meg. Természetesen különösen közelről érint bennünket, ha éppen magyarok a jogsértés áldozatai, olyan emberek tehát, akik lehetnének a mi helyünkben, és akiknek mi a helyében lehetnénk, ha 1920-ban a nagyhatalmi önkény történetesen másképp húzza meg a határokat. De különösen közelről érint az is, ha éppen magyarok követnek el jogsértést más népcsoportok ellen: ezért foglalkoztat jobban a magyarországi, mint a lengyel cigányok sorsa.

Számunkra tehát úgy szól a nemzetiségi kérdés, hogy miképpen élhetnek együtt a térség népei emberi méltóságban, egyenrangú polgárokként, szabadon használva nyelvüket, szabadon ápolva kultúrájukat, vagy szabadon választva más nyelvet és kultúrát, mint amelybe beleszülettek. Olyan emberek, akik nem hisznek felsőbb- és alsóbbrendű népek létezésében, feltehetőleg könnyen elfogadják ezt a követelményt, amíg önmagában áll. Következményeit is vállalni azonban nem mindig könnyű. Nézzünk szembe a nehézségekkel.

Mindenki tudja, a kisebbségi magyarok kétségbeejtő helyzetét nem csupán a hivatalos elnyomás okozza, hanem a mindennapi életben temérdek megaláztatás is: minden buszon akadhat valaki, aki rájuk rivall, hogy beszéljék annak az államnak a nyelvét, amelyiknek a kenyerét eszik; minden boltban megeshet, hogy nem szolgálják ki őket, ha magyarul fordulnak az eladóhoz; gyerekeiket a tanár gúnyolhatja az iskolában, társaik bántalmazhatják az utcán. Krisztusi szelídségre volna szüksége e méltóságukban naponta megsértett embereknek ahhoz, hogy minden pillanatban tisztán lássák: nem az egész nép az ellenségük, csupán a sovén politikát űző állam. És mégsem szabad megfeledkeznünk róla, hogy az olyan tömeges, támadó gyűlölködés, amelynek a kisebbségi magyarok ki vannak téve, soha nem jön létre rendszeres propaganda, szervezett bujtogatás nélkül. Bármilyen nehéz, képesnek kell lennünk meglátni az áldozatot a magyarokra acsarkodó kisemberekben. Tudnunk kell, hogy akik a magyarok ellen uszítják őket, a saját emberi nyomorúságukról terelik el a figyelmüket. Észre kell vennünk, hogy a kisebbség külön jogfosztottsága összefügg a minden állampolgárt megillető emberi jogok általános semmibevételével. Ami Szőcs Gézáékkal történt[SZJ], korábban megtörtént már a szabad szakszervezeti mozgalom román tagjaival. Duray Miklós perbe fogása idején a Charta ’77 tucatnyi cseh aktivistája ült börtönben. A magyarkérdést nem lehet megoldani anélkül, hogy az emberi jogok általában is ne teljesüljenek, és az államalkotó nemzetiség nem számíthat emberi jogainak tiszteletben tartására, amíg a magyar (és nem magyar) nemzetiségek kisebbségi jogait helyre nem állítják.

De hogyan? A magyar kisebbségek nincsenek abban a helyzetben, hogy kiharcolják jogaikat; a szerveződés legkisebb jelére könyörtelenül működésbe lépnek a rendőri-bírói elnyomó gépezetek, a legaktívabbakat letartóztatják, meghurcolják, bíróság elé állítják, a körülöttük lévőket megfélemlítik. A magyar állam és a magyar állampolgárok rendelkezésére álló befolyásolási eszközök gyengének látszanak. Egyetlen erős hatalom van a térségben, amely kikényszeríthetné, hogy bánjanak jobban a kisebbségi magyarokkal, s ez a Szovjetunió. Kivált Románia kapcsán van is valami bizakodás a magyarországi közvéleményben, hogy a szovjet állam majd beavatkozik. 1968 óta várja a magyar lakosság egy része, hogy mikor kerül sor Románia megszállására. Mi azt tartjuk, hogy ez veszélyes reménykedés. És nem is csupán azért, mert alaptalan. Tegyük fel, hogy a Szovjetunió hajlandó két szövetségesének viszályában az egyik oldalára állni. Mi történne hosszú távon? Amint a másik fél magához tér, lázas próbálkozásba kezd, hogy elhódítsa a Szovjetunió jóindulatát. Végzetes vetélkedésbe keverednénk: ki tud nagyobb előnyöket, értékesebb ellenszolgáltatásokat kínálni a szovjet hatalomnak, és ebben a vetélkedésben odaveszne Magyarország viszonylagos kisállami önállósága. S ami a legszomorúbb, cserében nem kaphatnánk meg a nemzetiségi kérdés tartós rendezését. Tartós rendezés csak a népek közötti kiengesztelődésen, egymás jogainak kölcsönös tiszteletben tartásán alapulhat, ez pedig nem lehet egyoldalú nagyhatalmi diktátum műve.

Végül a legnagyobb kísértés: a kisebbségi probléma és a határkérdések összekapcsolása. Nem tudnánk megmondani, mekkora része gondolkodik úgy a magyarországi közvéleménynek, hogy a magyar nemzetiségek megpróbáltatásai pótlólagos jogot adnak az igazságtalan trianoni és párizsi szerződések felülvizsgálatának követeléséhez. Benyomásunk szerint sokan fogadják el ezt az okoskodást, és valóban: meggyőzően is hangzik. Mégis ki kell mondanunk: nem számol a realitásokkal. Még csak nem is azzal, hogy a jelenlegi határokat szavatoló nagyhatalmaknak esze ágában sincsen a történelmi igazságszolgáltatás kedvéért kockáztatni egy harmadik világháborút – harmadszor is Kelet-Európa miatt. Hanem azzal a fájdalmas és nehezen feldolgozható ténnyel nem számol, hogy a szomszéd államok sovén nemzetiségi politikája lényegében elérte a célját. A magyar határ mentén immár mind Szlovákiában, mind Romániában alig akadnak összefüggő, túlnyomórészt magyarlakta területek. Jelentéktelen határkiigazításokat még mindig lehetne a többségi elvre hivatkozva követelni; kérdés azonban, megéri-e néhány négyzetkilométer az indulatoknak azt az elszabadulását, amely az új határ túlsó oldalán maradó kisebbségi tömegeket fenyegetné. Nagyobb területeket viszont már csak úgy lehetne visszacsatolni, ha hatalmas nem magyar népességtömböket is Magyarországhoz csatolnának. Ekkor pedig csupán két lehetőség maradna. Az egyik a tömeges kitelepítés. Ezt már ismerjük; tudjuk, mennyi szenvedést mért a szlovákiai magyarságra az 1945–47 közötti áttelepítés kampány; ráadásul tudjuk azt is, milyen kicsiny az esélye az efféle kampányok sikeres végigvitelének. Ismerjük a másik változatot is: szlovák és román elszakadási mozgalmak, magyar félelem a bekebelezett nemzetiségek revizionizmusától és kísérlet a beolvadás erőszakos siettetésére – most (akárcsak a Monarchia idején) ezen az oldalon. Ha komolyan gondoljuk, hogy egyik népnek sincsenek különleges előjogai a többiekkel szemben, ha nem vagyunk hajlandók ugyanazt a bánásmódot osztályrészül juttatni más népcsoportoknak, amelyet elítélünk, amikor magyar népességcsoportok az áldozatai, akkor a trianoni határok revízióját ki kell zárnunk a magyarkérdés lehetséges megoldásai közül. Tudjuk, minden néptől rendkívüli emelkedettséget kíván, hogy képes legyen belátni: elmúlt a történelmi pillanat, amikor még hiánytalanul jóvá lehetett volna tenni a rajta esett igazságtalanságot. Ám sajnos – gondoljunk csak a palesztinokra[SZJ] – egyáltalán nem olyan rendkívüli dolog, hogy egy nép jövője attól függjön, el tud-e jutni eddig a belátásig.

Nagyhatalmi diktátum helyett a népek közötti kiengesztelődés lehetőségeinek kutatása, határrevízió helyett a kisebbségi jogok helyreállítása: ez az, amire az emberek közötti egyenlőség, az emberi szabadság és méltóság sérelme nélkül törekedhetünk. Olyan helyzetet tartunk kívánatosnak, amelyben bármely magyar család előtt nyitva áll a lehetőség, hogy gyermekeit magyar óvodába, magyar általános, középfokú és szakmunkásképző iskolába, magyar főiskolára vagy egyetemre küldje; amelyben a magyar diploma ugyanannyit ér, mint a nem magyar; amelyben a kisebbségi magyarság megismerheti múltját, jelen helyzetét, és ápolhatja sajátos kultúráját; amelyben a magyar nyelvű oktatás és a magyar kultúra ápolása autonóm nemzetiségi érdekvédelmi szerv kezébe van letéve; amelyben az ipartelepítéssel kapcsolatos népességmozgást a helyi közigazgatás arányosan választott testületei irányítják; amelyben büntetik a nemzetiségi nyelvhasználat akadályozását, a nemzetiségiek elleni uszítást és a nemzetiségiekkel szembeni megalázó bánásmódot; amelyben a magyar kisebbség korlátozás nélkül hozzájuthat az anyaországi sajtó és kultúra termékeihez, szabadon mozoghat hazája és az anyaország között, iskolába, egyetemre járhat, munkát vállalhat, letelepedhet az anyaországban – olyan helyzetet tehát, amilyet az erdélyi Ellenpontok követel a romániai és a Magyar Kisebbség Jogvédő Bizottsága a csehszlovákiai magyarságnak.

De ha nem számítunk szovjet beavatkozásra, ha tisztában vagyunk a romániai és a szlovákiai magyar kisebbségek kiszolgáltatottságával, és azt is tudjuk, hogy milyen korlátozottak a magyar állam és a magyar állampolgárok rendelkezésére álló befolyásolási eszközök – juthatunk-e akkor többre tiszteletre méltó, ámde hatástalan elvek hangoztatásánál? Vérmes reményeket természetesen nem táplálhatunk, de azért úgy gondoljuk, van mód a kezdeményezésre, lehet az eddiginél aktívabb lépéseket tenni a helyzet fokozatos javítása érdekében.

Mindenekelőtt, van mit tenni azért, hogy a kisebbségi probléma napirendre kerüljön. El tudjuk képzelni például, hogy egy-egy vezető értelmiségi (esetleg egyszerre több) magánlevéllel keresi meg román vagy szlovák kollégáját – költő a költőt, történész a történészt, fizikus a fizikust –, és elé tárja a magyar nemzetiség helyzetével kapcsolatos aggodalmait. Az sem kizárt, hogy szakmai vagy kulturális egyesületek tagjai csoportosan forduljanak a testvéregyesületekhez. Szerencsés esetben a levélből levélváltás lesz, a levélváltást találkozás, eszmecsere követi. Szükség esetén sor kerülhet a nyilvánosságnak szánt közleményre, nyilatkozatra is. Az állam persze jóval hatásosabb gesztusokat tehet, bár ugyanakkor jobban meg is kötik a térség diplomáciai viszonyai. Bizonyos, hogy – kivált a nyilvánosság előtt – nem lehet olyan szókimondó a sérelmek előadásában, mint a polgárai. De még így is van módja olyan megnyilatkozásokra, amelyekért a szomszéd államok a legnagyobb rosszhiszeműséggel sem vádolhatják a belügyeikbe való beavatkozással. Például az Országgyűlés csupán régi mulasztását pótolná, ha nemzetiségi törvényben rögzítené a Magyarországon élő nemzeti kisebbségek jogait. A törvény is kimondhatná, vagy külön fel lehetne ajánlani, hogy az érintett államok illetékes parlamenti bizottságai időről időre ellenőrzik, hogyan teljesüljenek a törvény előírásai. Világossá lehetne tenni, hogy a magyar állam nem kifogásolja, ha nemzetiségi polgárai megkeresik panaszaikkal ezeket a bizottságokat, és kész minden sérelmi ügyet velük együttműködve kivizsgálni. Azt is elképzelhetőnek tartjuk, hogy a pártvezetés vagy a kormány nyilatkozatot tegyen a nemzetiségi probléma kezelésének elveiről, és kezdeményezze, hogy a Varsói Szerződés politikai tanácskozó testülete foglalkozzon a kérdéssel és hozzon róla határozatot. Továbbá törvényt lehetne alkotni az egyetemes magyar kultúráról és arról, hogy – fennhatósági körén belül – milyen kötelezettségeket vállal a magyar állam e kultúra ápolásáért. Az ilyen nyilvános lépések valamelyest növelnék a szomszéd államokra nehezedő nyomást, és így kedvezőbb feltételeket teremtenének ahhoz, hogy a zárt tárgyalásokon sikerrel lehessen felvetni az érdemi kérdéseket.

Van mit tenni a magyarnak megmaradni akaró kisebbségiek erkölcsi támogatásáért is. Az állampolgárok lehetőségei annyira nyilvánvalók, hogy erről szükségtelen részletesen beszélnünk. Érdemes ellenben néhány szót szólni az állam lehetőségeiről. Iskolákban, kollégiumokban, egyetemeken férőhelyeket létesíthetne kisebbségi magyarok számára, ösztöndíjat alapíthatna megélhetésük fedezésére. Megrendeléssel segíthetné a határon túl megjelenő, kisebbségi magyar folyóiratokat, könyvtári fölös példányokból, állampolgári adományokból könyvalapot létesíthetne a határon túli magyar könyvtárak számára. Külön folyóiratot indíthatna a kisebbségi magyar kultúra átfogó bemutatására. A rádió és a tévé adóláncának kiépítésekor tudatosan törekedhetne arra, hogy a hazai adók műsorait a lehető legnagyobb területen vehessék az ország határai körül. Bár a kisebbségi kérdést nem lehet áttelepüléssel megoldani, mégis helyes volna abból kiindulni, hogy a magyar állam a lehetőség szerint minden magyart befogad, aki itt kíván letelepedni. Meg kell könnyíteni a bevándorlási ügyintézést, alapot kell létesíteni a bevándorlók átmeneti anyagi támogatására, és irodát, amely segítséget nyújt a beilleszkedési problémáik megoldásában. Végül a vám- és határrendészeti intézkedések meghozatalakor mindig gondosan mérlegelni kell, nem akadályozza-e valamely intézkedés a normális emberi kapcsolatfenntartáshoz szükséges utas- és csomagforgalmat.

A jelenleginél lényegesen többet lehetne tenni azért is, hogy a magyarországi közvélemény megfelelő tájékoztatást kapjon a kisebbségi helyzetről, és megismerkedjen a méltányos rendezés elveivel. A hivatalos tájékoztatási politika – részben a diplomáciai bonyodalmakat kerülendő, részben attól félve, hogy az országon belül túlfűtött hangulat keletkezik a nemzetiségi kérdés körül – mind ez ideig a legszigorúbb tabuk sorában kezeli a problémát. Nem biztos azonban, hogy bármelyik indítékát jól szolgálja a hallgatás. Ha több szó esik a kisebbségi sorsról, több alkalom van a diplomáciai összeütközésekre is, ez igaz. Kérdés azonban, mi történnék, ha rendkívül pontos, tárgyszerű és indulatmentes tényközlések s a szomszéd népek jogait és méltóságát tiszteletben tartó elvi megnyilatkozások kerülnének a nyilvánosság elé. Egyáltalán nem biztos, hogy a diplomáciai válasz annyira heves volna, hogy ezzel a kockázattal szemben már nem is érdemes vállalni a nyílt beszéd előnyeit - egyebek között azt a nyomást, amit az ügy napirenden tartása mégiscsak gyakorol a szomszéd államokra. Ami pedig a tömegtájékoztatás belső hatásait illeti: illúzió azt képzelni, hogy a hallgatás nem táplálhatja a rossz indulatokat. Ha a kisebbségek mai helyzetéről nem lehet beszélni, az igény, hogy szó legyen róluk, más módon tör fel; a Felvidék és Erdély magyar történelmi jellegzetességeinek, a magyar kulturális jelenlétnek az emlegetésével, a trianoni szerződés körülményeinek boncolgatásával. Mivel semmi egyébről nem eshet szó, a közgondolkodás mindezt két egyszerű mondatban dolgozza fel: „Erdély magyar”, „Elvetjük Trianont”. Az igazság higgadt előadása ennél csak jobb lehet.

Utolsónak említjük a legnehezebb feladatot: áttörni az ellenségeskedés falát magyarok és szlovákok, magyarok és románok között. Itt az állam csak a kereteket teremtheti meg: sürgetheti a határok megnyitását, a mindkét irányú mozgás szabaddá tételét, a korlátozások eltörlését, amelyek nehezítik vagy lehetetlenné teszik az érintkezést. A kereteket kitölteni már az állampolgárok dolga: az értelmiségieké, akik könnyen teremtenek szakmai és kulturális kapcsolatokat, a sokat utazó fiataloké, akik hamar kötnek barátságot. Végül a közvélemény-alakítóknak van mit tenniük azért, hogy a társadalom ne fogadja ellenszenvvel a Magyarországon bevásároló kelet-európaiakat, hogy megértse: nem a szlovákok okozzák a piaci ellátási bajokat Magyarországon, és megéri a magyarságnak, ha szomszédaink előnyösnek tartják Magyarországra járni.

4. Miben bízunk?

Magyarország helyzete nehéz. Még a világgazdasági feltételek kedvező alakulása sem garantálná, hogy megússzuk sorozatos életszínvonal-csökkentések, súlyos ellátási zavarok és a termelés szétzilálódása nélkül – ahhoz pedig egészen különleges optimizmusra lenne szükség, hogy közeli fordulatban, a gazdasági növekedés gyors fellendülésében reménykedjünk. Fokozza a bizonytalanságot, hogy nem vagyunk védve sem a hidegháborús propaganda behatolásával, sem a romániai és a csehszlovákiai magyar kisebbségek sorsának romlásával szemben.

Azonban van rá némi esély, hogy Magyarország előnyére fordítja a válságot. Lehetséges, hogy a gazdasági helyzet súlyosbodása elegendő nyomást fog gyakorolni ahhoz, hogy most végigmenjen az 1968-ban megkezdett, de azután félúton elakasztott reform. A hidegháborús veszély is hasznunkra válhat ha aktívan védelmezzük a közszellemet s ha elkezdünk nyilvánosan gondolkodni arról, hogy mi módon lehetne túljutni az enyhülés formuláján. S bár nem örülhetünk a kisebbségi kérdés kiéleződésének, nem kizárt, hogy aktívabb s ugyanakkor demokratikus nemzeti politika bábája lesz.

Mi ad alapot a mérsékelt bizakodásra? Először is az, hogy a válságra válaszul mindhárom területen működésbe lendült egy-egy laza szellemi mozgalom, mely a kilábalás útjait keresi. Az egyik a közgazdász kutatóktól a vállalkozókig és az irányító apparátusok reformpárti szakalkalmazottaiig terjed. Nem most keletkezett: a magvát olyan gazdasági szakértők alkotják, akik a 70-es években megszakítás nélkül dolgoztak a ’68-as reformnak és leállításának tanulságain. A másik a kisebbségi ügyben elkötelezett – elsősorban humán – értelmiségiek mozgalma; kezdetei szintén legalább a 70-es évek elejére vezethetők vissza. A harmadik az újabb keletű független békemozgalom. Ez utóbbinak viszonylag kevés ideje volt rá, hogy társadalmi környezete szerves részévé váljon; amennyire meg tudjuk ítélni, egyelőre még arculatát is keresi. De szervezettebb a többinél, és nemzedéki összetételét tekintve feltűnően fiatal.

Másodszor, vannak biztató elemek az államvezetés magatartásában is. A mai magyar vezetés erősen hangsúlyozza, hogy a politikai feszültségeket politikai eszközökkel kívánja feloldani, és erre képesnek is tartja magát. Határozottabb elkötelezettséget vállalt a tűrhető kereseti lehetőségek és az elfogadható áruellátás megóvására, mint bármely más kelet-európai kormányzat. Büszke rá, hogy a többiekétől elütő gazdaságirányítási mechanizmust tudott kialakítani, s ennek a mechanizmusnak tulajdonítja a magyar gazdaság viszonylagos sikereit, amelyekre – természetesen – ugyancsak büszke. És végül tisztában van vele, hogy Magyarországnak – világgazdasági helyzetéből és a magyar etnikum földrajzi eloszlásából következően – vannak sajátos érdekei, és magát e magyar érdekek letéteményesének tudja.

Naiv várakozás és alaptalan követelés volna, persze, ha azt kívánnánk a magyar államvezetéstől: nyilvánítsa ki különállását, hirdesse meg „a szocializmus magyar útját”. Ilyen határozott ideológiai elkülönülésre – rövid erjedési időszakokat nem számítva – eddig csak egyszer került sor Jugoszláviában, azt követően, hogy a jugoszláv párt szakított a Kominformmal[SZJ]. Titóék utólag, az elszakadás igazolására hozták létre a „bürokratikus (szovjet) szocializmus” alternatívájaként feltüntetett „önigazgató (jugoszláv) szocializmus” ideológiáját. A magyar vezetés nem gondol és nem is gondolhat szakításra, tehát a különbségek hangsúlyozása helyett arra törekszik, hogy elfogadtassa: ami Magyarországon történik, belül van a „létező szocializmuson”. Ezért mind propagandaformulái, mind gyakorlati intézkedései felemásak, többféle értelmezést és folytatást engednek meg, s tág teret hagynak a belső viszonyok konzerválásában és a többi kelet-európai ország szorosabb követésében érdekelt csoportok játékának. Innen a mai magyarországi helyzet alapvető bizonytalansága. Lehetséges, hogy a válság nyomása alatt az új megoldásokat kereső mozgalmak és a vívmányainak átmentésére törekvő államvezetés találkozása termékeny fejlődési folyamatokat indít el. De az is megtörténhet, hogy a reformközgazdászokat leintik, vagy egy részüket leszerelik látszatreformokkal, a kisebbségvédőket megfékezik, vagy üres nemzeti frázisokkal tömik be a szájukat, a független békemozgalmat felszámolják vagy az Országos Béketanács gyámsága alá helyezik. Ezért látjuk szükségét a lapunkban javasolt (vagy azokkal rokon) politikai reformoknak, amelyek intézményesítenék a kialakuló párbeszédet, és egyszersmind kiterjesztenék a társadalom szélesebb csoportjaira.

De hiszen ez a ’76-80 közötti lengyel ellenzék taktikája! Nem, nem az. A KOR[SZJ] taktikája két feltevésen alapult: a kormányzat gyenge, meghátrál a nyomás előtt – de annyira tehetetlen, hogy még engedni is csak akkor képes, amikor kész tények elé állítják. Így is volt; és ez magyarázza mind a ’80 nyarán kibontakozott társadalmi mozgalom fantasztikus sikerét, mind a ’80 ősze és ’81 tavasza között kialakult helyzet ingatag voltát. Mire a kormányzat rászánta magát az engedményekre, olyan hatalmas, szervezett erő állt vele szemben, amellyel tartósan kiegyezni a hatalom megosztását jelentette volna. Erre még a politikai megoldás hívei sem voltak felkészülve; s vonakodásuk megerősítette a Szolidaritásban gyülekező tömegek régi keletű gyanakvását, hogy nem gondolják őszintén az engedményeket, csak addig tárgyalnak, amíg a mozgalmat nem sikerül leszerelniük. Súlyosbította az ellentétet a gazdaság gyorsuló összeomlása. A munkások eredetileg távol akarták tartani magukat a gazdaság irányításától: a vezetés a pártállam dolga, a szakszervezet dolga az érdekvédelem. De hiába volt a tudatos önkorlátozás, tapasztalniuk kellett, hogy a hatalom nem képes megbirkózni a válsággal, és nem siet végrehajtani a – már amúgy is megkésett – gazdasági reformokat. Így aztán a gazdaságirányítás ügye is mindinkább harci kérdéssé vált, s az eredetileg érdekvédelmi mozgalom átcsapott önigazgatási mozgalomba.

A magyar vezetés ellenőrzött keretek között tarthatja a politikai reformokat. Ha a politikai reformot a gazdasági reform határozott folytatása kíséri, attól sem kell tartania, hogy a tömegeket a gazdaságirányítás tehetetlensége miatti harag fogja radikalizálni. Ha viszont elmaradnak vagy felemásak maradnak a reformok, akkor a 80-as évek gazdasági és politikai bizonytalanságai növelni fogják a veszélyt, hogy a magyar államvezetés ugyanazon rossz választás elé kerül, mint Gierekéktől Jaruzelskiig minden lengyel vezető garnitúra: vagy olyan engedményeket kell tennie, melyeknek következményeit nem képes ellenőrizni, vagy olyan erőszakot kell alkalmaznia, amelyet nem szívesen vállal.

1983. március