[Hann Endre–Kis János–Klaniczay Gábor–Pető Iván–Rév István]

Nyomtatóbarát változat

Most újra van egy további ajándéknapunk… Gépek fordulatszámát emelték meg ezért az ajándéknapért… Mondjuk csak ki kertelés nélkül: az ötnapos munkahét bevezetése jó néhány gondot is okozott. Szkeptikus emberek a gondok felé igyekeznek billenteni a mércét, pedig az öröm súlyát aligha kell bizonygatni. Meggondolatlan, sőt felelőtlen olyan határozat végkifejletét kétségbevonni, amely nem kevesebbért, mint az emberért, vagyis a legfontosabbért született.
Népszava, 1982. január 12.


…létrejöhet a zavar… a kimondandó szón, mondaton vagy összefüggő szövegen kívül álló befolyások következtében is, olyan elemek hatására, amelyeket nem szándékoztunk kimondani…
Sigmund Freud


Ha igaza van Freudnak, az idézett újságcikk páratlan zavarosságát nem okvetlenül azzal kell magyaráznunk, hogy szerzője nem tud írni. Talán elhallgat valamit, amire csak nyelvbotlásai utalnak. Lélekelemzésnek nem vethetjük alá az újságírót. De végigolvashatjuk írásait. Ő és annyi más társa rengeteg vezércikket, közleményt, riportot fogalmazott az ötnapos munkahét bevezetéséről – volt alkalmuk elszólni magukat. Ezeket az elszólásokat gyűjtjük össze és elemezzük az alábbi cikkben.

A heti két pihenőnap nyilvánvalóan jó dolog, ha ajándéknak nevezni rosszízű is. De úgy látszik, az új munkarend kialakítása éppen elég hátránnyal járt ahhoz, hogy „szkeptikus emberek a gondok felé” billenthessék a „mércét”. Először azt igyekszünk megállapítani, milyen hátrányok sújtották a munkavállalókat (a szolgáltatások terén támadt zűrzavarral külön nem foglalkozunk). Majd szemügyre vesszük, hogy a sajtó szerint mit tettek a szakszervezetek a dolgozók érdekében: hogyan próbálták enyhíteni az intézkedés hátrányos következményeit. Végül megkíséreljük kideríteni, milyen indítékok hatására vezették be éppen 1981 nyarától az ötnapos munkahetet, milyen eredményeket vártak az állam vezetői az átállástól, és milyen módszereket alkalmaztak céljaik elérésére.

Hogy elébe vágjunk következtetéseinknek: véleményünk szerint az ötnapos munkahét bevezetése az olyan esetek közé tartozik, amikor az államvezetőség gyors politikai eredményeket akar elérni a gazdaságban, és ennek kedvéért közvetlen, adminisztratív intézkedések sorozatához és mozgósító kampányokhoz folyamodik. Történetünk nem a legjelentősebb az ilyen próbálkozások sorában. Bizonyos, hogy például az utóbbi idők importkorlátozó és exporterőltető intézkedései sokkal nagyobb horderejűek, jóval komolyabb következményeik lesznek a gazdaság működésére és az ország általános állapotára. Az itt vizsgált ügynek viszont előnye, hogy szinte minden munkavállalót közvetlenül érint, és – talán éppen ezért – a napilapok is feltűnően sokat foglalkoztak vele.

Cikkünk az öt központi napilap – a Népszabadság (Ng), a Népszava (Na), a Magyar Nemzet (MN), a Magyar Hírlap (MH) és az Esti Hírlap (EH) – 1980 tavasza és 1982 nyara közötti anyagát dolgozza fel. Itt-ott igénybe vettünk más forrásokat is, írott dokumentumokat és szóbeli közléseket, de igyekeztünk elsősorban a napisajtóból meríteni. Vállalkozásunkat próbának is szántuk: kíváncsiak voltunk, hogy az újságok alapos átolvasásából, közléseik, elhallgatásaik és elszólásaik rendszerezéséből mennyi ismeretet nyerhetünk.

1. „A társadalmi munkaidőalap védelmében”

A lapok 1981. április 25-én tudósítanak Trethon Ferenc munkaügyi miniszter sajtótájékoztatójáról. Közléseik egy része az ötnapos munkahét bevezetésének menetrendjét és általános szabályait foglalja össze:

– az átállásra 1981. július 1. és 1982. június 30. között kerül sor, előbb a folyamatosan és több műszakban termelő üzemekben, majd 1982 januárjától a többi munkahelyen;

– a munkaidő általában 44-ről 42 órára csökken, a folyamatos munkarendben és több műszakban dolgozóknál 40-42 órára;

– ennek ellenére a dolgozók bére nem csökkenhet. Ez nem kíván magyarázatot. Néhány megjegyzés azonban szemet szúr:

– az ötnapos munkahét bevezetésével egy időben megszűnik a fizetett ebédidő;

– nem csökkenhet a munkaidő ott, ahol már eddig is heti 40 óra vagy ennél kevesebb (tehát éppen az „egészségre ártalmas” munkakörökben);

– nem okvetlenül kell csökkenteni a munkaidőt ott, ahol jelenleg meghaladja a heti 44 órát;

– végül, az áttérést önerőből kell megvalósítani.

Az utolsó megjegyzésnél nem mindjárt világos, mire gondoljunk, de a miniszter részletesen elmagyarázza: a vállalatok teljesítménye a munkaidő valamelyes megrövidülése ellenére sem csökkenhet, ám a szükséges műszaki-szervezési fejlesztéshez a kormány nem ad anyagi támogatást. Azt is nyíltan megmondja Trethon, hogy ilyen körülmények között elsősorban normarendezéssel, fegyelmezéssel, a munkaidő kitöltésének szigorúbb számonkérésével lehet a termelékenységet növelni.

Zsebünkben Trethon Ferenc útbaigazításával elindulhatunk megkeresni azokat, akiket az új munkarend bevezetése – a közlekedés, a kereskedelem, az egészségügyi ellátás és a hivatali ügyintézés megzavarásán túl is – egyértelmű hátránnyal sújtott. Feltevésünk szerint ezek az emberek a fizetett ebédidőt élvezők, az egészségre ártalmas munkakörben dolgozók, a heti 44 óránál többet foglalkoztatottak és mindazok, akiket az „önerő” jelszavával megpróbáltak fokozottan kizsákmányolni. Lássuk, mit tudunk meg róluk az újságokból.

A fizetett ebédidőben részesülők

Először a KB 1980. december 2-i üléséről kiadott közlemény mondta ki: „az ebédidő ne legyen része a törvényes munkaidőnek” (Ng ’80. XII. 4.). Aki ebből nem értette meg, hogy a vezetőség a munkanap meghosszabbítását tervezi, az a következő hónapok hivatalos állásfoglalásait is gyanútlanul olvashatta végig. Például Gál László SZOT-főtitkárhelyettes beszédét: „a gazdálkodó szervezeteknek saját elhatározásuk szerint az alapbérbe, illetve a munkabérbe kell beépíteniük az ebédidő címén ez ideig folyósított díjat, olyan megoldást választva, hogy a dolgozókat e szempontból károsodás ne érje” (Na ’81. IV. 18.). Vagy az MTI hírét: az Elnöki Tanács úgy határozott, hogy „a társadalmi munkaidőalap védelmében az ebédidő kiadási rendje is módosul” (Ng ’81. IV. 25.).

Ám ahogy közeledett a végrehajtás ideje, egyre nehezebb volt homályos célozgatásoknál maradni. Júniusban már nyíltan arról cikkeznek a lapok, hogy a fizetett ebédidő megszűnik. Kiszámítják, hogy ez személyenként heti 2,5 óra többletmunkát jelent, ami fél órával több a heti munkaidő-csökkentésnél (Na ’81. VII. 8., VIII. 10.). De még most sem mondják meg világosan, hány embert érint az intézkedés, milyen ágazatokból, milyen foglalkozási csoportokból. Pedig Trethon Ferenc áprilisi sajtótájékoztatóján eléggé pontos számot közöl: 2,1 millió foglalkoztatottról lesz szó, az állami vállalatok és intézmények 4 millió dolgozójának több mint a feléről. Ám ezt az adatot egyedül a Népszabadság veszi át (’81. IV. 25.), a többi napilap elhallgatja. A sajtó bagatellizálni igyekszik az intézkedés társadalmi jelentőségét; azt sugallja, hogy a munkavállalók hátrányt szenvedő része csupán a kisebbség, és ráadásul kizárólag (Na ’81. V. 1., VI. 20.) vagy majdnem kizárólag (Na ’81. VII. 8.) a nem fizikai dolgozók körébe tartozik. Úgyszólván csak a sorok között szüremlik át az információ, hogy az érintettek: az egyműszakos munkarendben dolgozók, akiknek mintegy kétharmada veszíti el kiváltságát (Ng ’81. V. L), a textilipari dolgozók fele (Ng ’81. VI. 24.), a vegyipariak egy része (Ng ’81. VIII. 12.), a bányászok (MN ’81. VIII. 23.), a kereskedelmi alkalmazottak (Na ’81. VI. 20.) és még sokan mások. Hozzávetőleg meg tudjuk mondani, hány „fizikai dolgozó” van közöttük. A Foglalkoztatási és kereseti arányok (KSH, 1980) című gyűjtemény összesen 1,4 millió „szellemi dolgozót” tart számon. Ha valamennyien részesültek a fizetett ebédidő kedvezményében, még mindig marad 700 ezer fő, a teljes „fizikai állomány” közel egyharmada. Tegyük hozzá: a SZOT munkavédelmi osztályának szóbeli közlése szerint a valóságban ennél jóval többen élvezték korábban a fizetett ebédidő előjogát, mert „igen sok helyen a hivatalos előírások ellenére is engedélyezték a fizetett ebédidőt”.

A lapok tehát azt a látszatot igyekeznek kelteni, mintha több mint 2 millió 100 ezer ember munkaidejének meghosszabbítása gazdaságilag elhanyagolható intézkedés volna, melyre kizárólag azért került sor, hogy a méltányosság elvének végre érvényt szerezzenek: „A társadalmi igazságtalanság megszüntetése indokolja a fizetett ebédidő megszüntetését”, közli a SZOT közgazdasági osztályának munkatársa a Népszava olvasói leveleire válaszolva, s külön hangsúlyozza, hogy az ötnapos munkahét bevezetése csupán jó alkalmat kínált a változtatásra, amit „most sérelem nélkül lehetett végrehajtani” (Na ’81. VII. 8.).

Igaz, a heti fél óra tiszta többletidő nem olyan sok. Hát még, ha belegondolunk, hogy meg is kurtítható. Elvégre nem szükségszerű, hogy az ebédidő 30 percig tartson. Az új rendelkezések szerint akár 20 percre is leszoríthatják (Munkaügyi Szemle, 1981. június). S a lapok egyre-másra számolnak be a munkaadók leleményes ésszerűsítéseiről. A Ganz-Mávagban – tudósít a Népszabadság – mindent elkövetnek, hogy 20 percre csökkentsék az ebédidőt (’81. VII. 21.). Sajnos, ez a törekvés itt nehézségekbe ütközik, mivel az emberek 10 percet gyalogolnak az étkezdéig, és így az oda-vissza út igen kevés időt hagyna az ebédre. A találékony dolgozók azonban kivágják magukat: 22%-uk lábasból ebédel. A Fővárosi Tanács szervezési főosztályvezetője a Magyar Hírlapnak adott interjúban (’82.I.12.) elmondja, hogy a tanácsi dolgozók ebédideje 24 perc, még fél órával sem növeli a napi munkaidőt. „Vekkert ezután sem akaszthatunk senkinek a nyakába”, találja fején a szöget a KPVDSZ[SZJ] főtitkárhelyettese, de a szakszervezet „bízik a vidéki tanácsok sokat próbált dolgozóinak önmérsékletében”, számít rá, hogy az otthon elfogyasztott ebéd után – saját érdekükben is – sietve visszatérnek munkahelyükre.

Az egészségre ártalmas munkakörben dolgozók

Az ötnapos munkahét bevezetésével a napi munkaideje többnyire azoknak is meghosszabbodott, akiknek a heti munkaideje nem lett hosszabb, esetleg valamelyest rövidült is. Hiszen a kéthetenkénti szombati munkaórákat csaknem teljes egészében le kell dolgozniuk a hét első öt napján. De a többiekénél jobban megnyúlt a napi munkaideje azoknak, akik már eddig is heti 40 órát vagy kevesebbet dolgoztak, mivel ők nem élvezhetik az átlagosan heti két óra munkaidő-csökkentés előnyeit.

A Népszava itt is a társadalmi igazságossággal érvel: az egészségre ártalmas munkakörben dolgozók „már korábban megkapták a munkaidő-kedvezményt”, most a többieken a sor (’81. V. 1.). Az Esti Hírlap riportere azonban jól tudja, hogy egészen másról van szó: „Az ötnapos munkahét bevezetése nem növelte az egészségre ártalmas munkakörökben foglalkoztatottak munkaidőalapját, mégis fölvetődik a kérdés: vajon a heti két szabadnap elegendő-e azoknak az egészségkárosító hatásoknak a kiegyenlítésére, amelyek a meghosszabbodott napi munkaidő folyamán érik a szennyezett levegőben, hőségben vagy zajban dolgozókat?” (’81. VII. 24.).

Az illetékesek mindenesetre intézkedtek, hogy elegendő legyen. Hogyan? Módosították az ártalom mérőrendszerét. Mint az Esti Hírlap riportjából megtudjuk, új szabványt dolgoztak ki a munkahelyek egységes minősítésére. Eddig az volt a gyakorlat, hogy a munkahely szennyezettségének abszolút értéke alapján minősítették az adott munkahelyet egészségre ártalmasnak vagy fokozottan ártalmasnak. Most azonban egy másik paramétert is figyelembe vesznek: „Most már a szennyezettség csúcskoncentrációjára kell figyelni. 30 percnél ez nem lehet hosszabb.” Vagyis hiába éri el a szennyezettség az egészségre ártalmas abszolút értéket, ha a csúcskoncentráció csak 25 percig tart – akár egymás után többször is –, a munkakör nem minősül egészségre különösen ártalmasnak. Így már ugyanaz a munka jóval kevésbé lesz veszélyes, és a dolgozók nem kényszerülnek 8 óránál kevesebbet tölteni munkahelyükön: „Bizonyos munkakörökben már eddig is azért dolgoztak csökkentett munkaidőben, mert a munkahelyi körülmények ártalmasak az egészségre. Most, ugyanezekben a munkakörökben megengedett a napi nyolc órai munka. S csak bizonyos esetekben, fokozott veszélyesség esetén csökkenhet az adott munkahelyen töltött idő – nem a munkaidő! – napi hat órára” (uo.).

Most már csak az a kérdés, igaz-e az Esti Hírlap cikkének bevezető állítása, mely szerint az egészségre ártalmas munkakörökben dolgozók heti munkaideje nem növekedett. A Népszabadság 1981. augusztus 12-i tudósítása szerint nem igaz: „Az egészségre ártalmas helyen dolgozók, akiknek eddig 40 óra volt a munkaidejük, csak 37,5 órát dolgoztak, a fennmaradó 2,5 óra az ebédidőt jelentette. Erre az ötnapos munkahét bevezetése után már nincs lehetőség…” Így tudja Dajka Ferenc, a Vegyipari Dolgozók Szakszervezetének főtitkára is, aki a Népszava 1981. augusztus 20-i, ünnepi számában kijelenti, hogy míg korábban az egészségre ártalmas munkahelyen dolgozók – s a vegyiparban különösen sok ilyen munkahely van – hat napon át hat-hat órát dolgoztak, most öt napig kell dolgozniuk, naponta 7,8 órát. Nem kell nagy matematikai tudás hozzá, hogy kiszámítsuk, hogyan viszonyul a 6x6 az 5x7,8-hoz.

Az egészségre ártalmas munkakörben dolgozókat tehát kétszeresen sújtották az ötnapos munkahét bevezetését szabályozó rendelkezések: először azért, mert nagy részüket korábban megillette a fizetett ebédidő joga. Nem csoda hát, ha az ő körükben volt a legnagyobb ellenállás az új munkarenddel szemben. Különösen a vegyiparban. Az ágazat dolgozóinak nyugtalankodása 1981 nyarán még a napisajtóban is hangot kap: „A laborvezető azzal fenyeget: rám szabadít 50 asszonyt a panaszaikkal”, tudósít Karcagi László a Dunai Olajipari Vállalattól (Ng ’81. VII. 16.), és a többi riportban is ilyeneket olvashatunk (Ng ’81. VIII. 12., Na ’81. V. 31., VIII. 20.). Arról azonban csak háromnegyed évi késéssel, 1982. május 6-án számol be a Népszabadság Műszaki és szervezési intézkedések – Az ötnapos munkahét tapasztalatai ködös című szerkesztőségi cikke, hogy az alumíniumkohászat dolgozói megakadályozták az ötnapos munkahét bevezetését ágazatukban. Felsőbb intézkedések spontán megtagadásáról, munkahelyi ellenállásról ritkán tudósít a központi pártsajtó; komoly oka van, ha erre mégis sor kerül. Pedig az említett írás igen egyértelműen fogalmaz: az alumíniumipari kohócsarnokokban dolgozóknak „az áttérés következtében megnövekedett volna a napi munkaideje ezeken az egészségre káros munkahelyeken, emiatt a dolgozók elzárkóztak az áttéréstől”.

---

Hány munkás dolgozik az egészségre ártalmasnak minősített munkahelyeken, hányat érintett a többi dolgozónál jóval súlyosabban az ötnapos munkahét bevezetése? A napisajtó erről még hozzávetőleges számokat sem közöl. Úgy éreztük, nem nyugodhatunk bele, hogy ennyire fontos dologban tudatlanok maradjunk. Félretettük hát újságjainkat, s leemeltük a könyvtári polcokról az idevágó kiadványokat. De sem a KSH, sem az Egészségügyi Minisztérium, sem a Munkaügyi Minisztérium vagy a SZOT közleményeiben nem találtunk olyan kimutatást, amely feltüntetné az egészségre ártalmas munkahelyeket vagy az itt dolgozók számát.

Mit tesz az ember, ha nem talál publikált adatot? Kézenfekvő: a legilletékesebb helyről kér felvilágosítást, feltárcsázza az Országos Üzem- és Munkaegészségügyi Intézetet. A válasz nem okoz csalódást „Ilyen ügyekben kizárólag dr. Zsőgön Éva főigazgató asszony előzetes engedélye alapján adhatunk felvilágosítást.” Kormányzatunk nagy jelentőséget tulajdonít a munkások munkakörülményeinek, az erre vonatkozó adatokat érthető módon titokként kezeli. De sajnos lazaságok mindenütt tapasztalhatók. Az érdeklődő főigazgató asszonyi engedély nélkül csak úgy az utcáról besétál az intézet Nagyvárad téri épületébe, s végignéz minden lehetséges belső és szolgálati használatra készült kiadványt, hogy fellelje a keresett adatokat. Másfél órai szorgos kutakodás után az eredmény vajmi csekély: csupán az üzemi balesetekről van az intézet birtokában részletes kimutatás, az egészségre ártalmas munkahelyekről – semmi. Csak egy jó tanácsot kapunk: „Talán a Szakszervezetek Munkavédelmi Tudományos Intézetében.”

Kiderült hogy adatokkal ott sem tudnak szolgálni. Ugyanígy járunk a SZOT Társadalombiztosítási Főigazgatóságán és a KSH-ban. Végül a SZOT munkavédelmi osztályán kötünk ki. A titkárnő sajnálkozva közli, hogy főnöke nem ismeri a kért számadatokat, viszont dolgozik az osztályon egy doktornő, akihez az ügy tartozik. Ez utóbbi meglepően szolgálatkész; közlése nyílt és egyértelmű: „Az ötnapos munkahét bevezetésekor a Munkaügyi Minisztérium – mivel nem rendelkezett adatokkal az egészségre ártalmas munkahelyek számáról, sem az itt dolgozó állományról – felvilágosítást kért az Egészségügyi Minisztériumtól. Kiderült, hogy ilyen adatok az Egészségügyi Minisztériumban sincsenek. Nem lehetett pontosan megállapítani, hogy az új munkarend a dolgozók hány százalékát érinti az átlagostól eltérő mértékben. Jövőre azonban több információnk lesz: egyes nagyvállalatok, kísérletképpen, azt a feladatot kapták, hogy az 1983. évi terv készítésekor dolgozzák ki a munkakörülmények javításának éves programját. Ezekből a programokból nem tudjuk meg ugyan az egészségre ártalmas munkahelyek számát, a jelenleginél mégis több információ birtokában leszünk. Úgyhogy próbálkozzanak 1983 nyarán.”

Néhány megközelítő adat még így is felkutatható. Az Adatgyűjtemény az állami iparban foglalkoztatottak létszám-, bér- és kereseti arányairól című statisztikai kiadvány szerint a szocialista iparban 1980-ban foglalkoztatott fizikai dolgozók közül 334 445 dolgozott kedvezőtlen, 135 182 nehéz vagy különösen kedvezőtlen és 32 479 nehéz és különösen kedvezőtlen körülmények között. Tehát legkevesebb 32 479 emberről van szó, de valószínűleg ennek a számnak a többszöröséről.

A heti 44 óránál többet dolgozók

A sajtó a társadalmi igazságossággal érvelt, amikor a fizetett ebédidő elvonását megindokolta. Akkor is az igazságérzetünkre hivatkozott, amikor arról volt szó, hogy az egészségre ártalmas munkakörökben dolgozók heti munkaideje miért nem rövidülhet. Amikor azonban a 44 óránál többet dolgozók kerülnek szóba, az igazságosság szempontja egyszeriben feledésbe merül. Az ő heti munkaidejüket nem kell csökkenteni, tehát tovább nő a távolság köztük és a nagy átlag között. Ki tudja, miért, ezt nem tartják méltánytalannak a magyar újságírók. Igaz, aránylag kevés emberről van szó: a már említett Foglalkoztatási és kereseti arányok című adatgyűjtemény szerint 36 849 munkavállalóról. Ők a sajtó mostohagyerekei; összesen ha 3-4 cikk foglalkozik velük. A vasúti dolgozók egy részét (a sarusokat, kocsirendezőket) említik ebből a kategóriából. Valamivel több szó esik azokról a csoportokról, akiknek heti munkaideje ugyan nem haladja meg a 44 órát, de a rendszeres túlórákkal együtt mégis sokkal többet dolgoznak: Koszorús Ferenc, a Vasutas Szakszervezet főtitkára szerint csak a vasútnál mintegy 50 ezren teljesítenek havi 20-30 túlórát (Na ’81. XI. 29.); Kovács László, a bányászok szakszervezetének főtitkára kongresszusi beszámolójában kijelenti, hogy a „bányászok nem 44 órát, hanem olykor 50 óránál is többet dolgoznak hetenként” (Ng ’80. IX. 28.); a Népszava tudósítója, Flanek Tibor pedig azt állítja, hogy a dorogi szénbányákban az átlagos heti munkaidő eléri az 52 órát (’81. VII. 25.). Számukra az ötnapos munkahét bevezetése a túlórák már-már elviselhetetlen szaporodását hozza. És ezt a túlóradíjak is csak látszólag ellensúlyozzák. Mert növekedésüket csak a bérkeret rovására lehet megvalósítani: amit a dolgozó ma túlóradíjként megkap, azt holnap elveszik tőle, amikor ugyanennyivel kevesebb béremelésben részesül (Na ’81. VII. 10., XI. 29.).

A fokozottan kizsákmányoltak

„Miközben a munkanapok bizonyos mértékben hosszabbodnak, tehát a termelés időben kifejezett mértéke növekszik – egyben a munkával szemben támasztott követelményeket is növelnünk kell,” szögezi le Mezei Gyula, a Magyar Nemzet 1982. június 3-i számában, és megütközve teszi hozzá: „Sokan ezt képtelenségnek tartják!” Pedig tessék elhinni, nem az. Trethon Ferenctől tudjuk, hogy a gazdaság teljes munkaidőalapja 2,5 százalékkal csökken az ötnapos munkahét bevezetésével. Ekkora tékozlást – mint arra a Népszabadság ’81. VI. 14-i cikke is utal – „mostani gazdasági helyzetünkben” nem engedhetünk meg magunknak. Az elveszett időt tehát, ahogy a hivatal mondja, „vissza kell pótolni” – és Trethon szerint bőven van miből. Ha leszámítjuk azt az időt, amit az emberek fizetett szabadságon vagy betegszabadságon töltenek, a munkahelyről való távollét még mindig a teljesíthető munkaidő 3-5 százalékára rúg, s további 10-15 százalékot tesz ki a munkahelyi lézengés, mondja a miniszter. A Népszava szemleírójának lendületes összefoglalásában: „Az ötnapos munkahét bevezetése várhatóan 2–2,5 százalékkal apasztja a társadalom munkaidőalapját. De mi ez a 13-20 százalékos tartalékokhoz képest?” (’81. IV. 26.)

Tartalékok tehát vannak bőven, és nemcsak a munkaidő hézagaiban. Rácz Albert, Trethon utóda a Munkaügyi Minisztérium (új nevén Állami Bér- és Munkaügyi Hivatal) élén, 1981 decemberében pontos adatokat közöl a kiaknázható forrásokról. Szerinte az átállás féléves tapasztalatai arra oktatnak, hogy az elveszett munkaidőt 35 százalékban a teljesítménykövetelmények szigorításával, 40 százalékban a munkafolyamatok jobb megszervezésével, 15 százalékban a munkafegyelem javításával és 10 százalékban a munkaerő átcsoportosításával lehet pótolni (Ng ’81. XII. 12.). És közölték a vállalatvezetőkkel: csak ott szabad áttérni az ötnapos munkahétre, ahol a „visszapótlást” 100 százalékig biztosítják – önerőből, központi beruházás vagy támogatás nélkül. Másrészt viszont az áttérést 1982. június 30-ig mindenütt be kell fejezni: ez kormányrendelet, amit a vállalatoknak mindenképpen végre kell hajtaniuk (Ng ’81. VII. 16.).

Megkezdődött tehát a vállalati programkészítés, és ha hihetünk a sajtónak, az átszervező munka valósággal elszabadította az „alkotó energiákat” (Ng ’81. VI. 24.). Nehéz megítélni, mit hozott ez a pezsgés országos méretekben. A lapok derűs riportjai a klasszikus kizsákmányolási műfogásokat idézik. Íme egy csokorravaló:

A dorogi szénmezőkön szigorúbban ellenőrzik a le-és felszállások rendjét (MH ’82. I. 4.). Borsodban „készülnek a kollektív szerződések”, adja tudtul a Magyar Hírlap 1981. május 17-én, és mindjárt hozzáteszi: „szigorúbb szabályok a jobb munkavégzés érdekében.” Felülvizsgálják az ellenőrzést, szigorítják a munkafegyelmet. A budapesti Habselyem Kötöttárugyárban megszüntetik a hétfői egyórás géptisztítási időt, mostantól termelés közben, folyamatosan kell a gépeket rendben tartani (Na ’81. XI. 15.). Az Újpesti Cérnagyárban „normakarbantartást” végeztek, és további 49 „műszaki és szervezési intézkedést” hoztak. Például míg a karbantartóknak eddig csak az volt a kötelessége, hogy reggel 6-kor a gyárkapun belül legyenek, mostantól munkaruhában, túl a reggelin kell munkára jelentkezniük (Na ’81. VIII. 31.). A Pécsi Dohánygyár nyugati szervezőt alkalmazott; munkájától 15 százalékos kapacitásnövekedést vár. Az ésszerűsítési eljárás során új berendezéseket is munkába állítanak, de – csakis „a munkások egyetértésével”, persze – „lehetőség szerint növelik” a régi gépek fordulatszámát is (Na ’81. VI. 13.).

Az Egyesült Izzóban sem bíznak mindent a véletlenre. A folyamatosan működő üzemekben a kieső munkaidő 45 százalékát műszaki intézkedésekkel, a fennmaradó mintegy 55 százalékot „az eddigi kísérleti normák differenciált szigorításával” pótolják (Ng ’81. VII. 4.). A Csepel Műveknél „jobb szervezéssel” enyhítenek a gondokon. Közben „növelik az órabérek teljesítménykövetelményeit” (EH ’81. XII. 14.). Normarendezés volt a Péti Nitrogénműveknél is, növelték a teljesítmény-követelményeket a Taurusban (Ng ’82. V. 5.).

Az Újpesti Gyapjúszövő fonodájában megnövelték a gépek fordulatszámát, de Surin Józsefné textilmunkásnő nem panaszkodik: „Egy kicsit többet futkos így az ember” – mondja szelíden, és nyomban hozzáteszi: „Nem venni azt annyira észre!” Meghonosították az „ölelkező keddek” műfaját is: a felvető üzemben kéthetenként kedden 12 órás a munkaidő. S mivel a „kéthetenkénti keddeket, úgy tűnik, a szabad szombat sem enyhíti”, akkor már a szombat se kell: Kecskés Margit kisegítő felvető inkább bejön túlórázni (Na ’81. VIII. 26.).

2. „Nagyon jó alkalom”

Gáspár Sándor a magyar szakszervezetek XXIV. kongresszusán, 1980. december közepén kijelentette: „A szakszervezeti vezető testületeknek véleményük kialakítása előtt minden fontosabb kérdésben ki kell kérniük a tagság, a bizalmi testületek véleményét. Most lesz erre egy nagyon jó alkalom. Nevezetesen a jövő esztendőben dönteni kell az ötnapos munkahét bevezetéséről. Mindenképpen az a helyes, hogy ennek részleteit a különböző munkaterületeken… vitassák meg, és mondjanak véleményt, mielőtt megtörténik a döntés.”

Megkérdezhetnénk: miért csak az a szakszervezeti vezető testületek feladata, hogy „kikérjék” a tagság véleményét, miért nem az, hogy képviseljék is? De ez részletkérdés. Az ötnapos munkahét előkészítése és bevezetése során ugyanis megint bebizonyosodott, és ez a fő, hogy „a munkásmozgalomnak, a szakszervezeti mozgalomnak van logikája” (Gáspár Sándor levele Lech Walesa úrhoz, Na ’81. X. 7.), tehát a magyar szakszervezeti apparátus sem tud kibújni a bőréből.

Az öt országos napilap egyetlen tudósítást, hírt vagy utalást sem közölt 1981. április közepéig, ami arra vallott volna, hogy a szakszervezetek éltek a „nagyon jó alkalommal”, s ha figyelembe nem vették is, legalább megismerték a dolgozók véleményét. Ez esetben egyértelmű: nem az újságok tájékoztattak hiányosan. Hogyan lehetett volna megvitatni egy intézkedést, amelynek célját és tervezett részleteit nem tárták a nyilvánosság elé, sőt, szándékosan ködösítették?

A szakszervezetek „véleményező” szerepéről ez ügyben akkor esett szó először, amikor 1981. április 13-án a Minisztertanács és a SZOT vezetői megtárgyalták az ötnapos munkahét bevezetésével összefüggő kérdéseket, a szakszervezetek javaslatait, és megállapodtak a további tennivalókban. A másnap közzétett szűkszavú MTI-közlemény – szokás szerint – nem tért ki a javaslatok tartalmára. Csak a Népszava írta meg majdnem két héttel később, április 26-án, hogy eltérések is voltak a két fél véleményében. De az olvasók megnyugtatására mindjárt közölte azt is, hogy a kormányrendelet a közös álláspontot képviseli.

A Minisztertanácsnak két napra volt szüksége, hogy a SZOT kifogásait figyelembe véve meghozza határozatát. A szakszervezetnek ennyi sem kellett a közvélemény megismeréséhez. A kormány döntéséről szóló hírt az április 16-i lapok közölték, természetesen még a részletek ismertetése nélkül. A SZOT következő napi ülésén felszólaló Gál László mégis tudta már: „Az ötnapos munkahét bevezetését minden dolgozó ember örömmel üdvözli, és kész a bevezetéséért, a szükséges feltételek megteremtéséért rá háruló feladatot elvégezni.” (Na ’81. IV. 18.) A feladatok végrehajtásáról, a feltételek megteremtéséről vitát kell szervezni a vállalatoknál és intézményeknél – jelentette ki Gál László, feltehetően arra gondolva, hogy a döntés előtti véleménykérés helyett ez is megteszi.

Ilyen előzmények után bátran állíthatta a munkaügyi miniszter nem egészen tíz nappal későbbi sajtótájékoztatóján: „az elképzeléseket széles körben vitatták meg, s a tapasztalatokat figyelembe véve hozták meg a közelmúltban az ezzel kapcsolatos kormányhatározatot.” (Ng ’81. IV. 25.)

A szakszervezeti vezetés ezzel – úgy látszik – a maga részéről lezárta az ügyet. 1981 közepén, az új munkarend premierjével egy időben sorra jelentek meg a vezető funkcionáriusok cikkei a munkahelyi demokráciáról (Ng ’81. V. 10., VI. 1., VII. 31.). Egyetlen szerző sem talált kapcsolatot témája és a „nagyon jó alkalom” között.

Az egész ügyet átadták az alsó szintű testületeknek. Rájuk várt, hogy a SZOT egyetértésével született kormányhatározat után még nyitva maradt részletkérdésekről kikérjék a dolgozók véleményét. Ahol valóban csökkent a munkaidő, ott a javaslatok meghallgatását követően döntötték el, hogyan pótolják az „elveszett munkaidőalapot”; teljesítménynöveléssel, a fegyelem fokozásával, szervezési intézkedésekkel vagy ezek valamilyen együttesével. Arról is nyilatkozni lehetett, hogy a meghosszabbodott napi munkaidő kitöltésére melyik a jobb megoldás: fél órával hamarabb kezdeni a munkanapot vagy fél órával tovább dolgozni, mint korábban. (Na ’81. VI. 6., VI. 13., MN ’81. VI. 3., Ng ’81. V. l.)

Ha ezt széles körű társadalmi vitának nevezhették az illetékesek, akkor a kellemetlen megoldások erőltetését is bátran nevezhették érdekvédelemnek, hiszen „a termelés segítése is érdekvédelem” (Lux János, a nyomdászszakszervezet főtitkára, Ng ’81. VIII. 5.). Az ötnapos munkahét bevezetése során a magyar szakszervezetek ezt a fajta érdekvédelmet tekintették egyik fő feladatuknak: javaslatokkal, a tartalékok feltárásával segíteni a gazdasági vezetőket az elveszett munkaidőalap pótlásában. Volt, ahol éppen a szakszervezet emelte fel szavát, ha a felelőtlen vezetők nem gondoskodtak az elért gazdasági eredmények megőrzéséről: így a SZOT Veszprém megyei bizottsága megvétózta a Pápai Textilgyár kérését, hogy 6 százalékos termeléscsökkenés árán térhessen át az új munkarendre (Na ’81. V. 31.). Az Élelmiszer-ipari Dolgozók Szakszervezetének 1981. június 5-i vezetőségi ülésén a Népszava szerint 14-en szólaltak fel; a többség arról beszélt, hogy a szakszervezeti és a vállalati vezetésnek együtt kell felkutatnia a rejtett tartalékokat: a jobb munkaszervezés és gépkihasználás, a fegyelmezettebb munka lehetőségeit (’81. VI. 6.). A Pécsi Dohánygyárból azt jelenti a Népszava, hogy a „munkaszervezési mérések” mellett a szakszervezeti bizalmiak észrevételei adtak ötleteket a munkaidő intenzívebb kihasználásához (’81. VI. 13.).

A szakszervezetek másik fő feladata az lett, hogy meggyőzzék a dolgozókat: amit végre kell hajtani, az jó, de ha nem jó, akkor is végre kell hajtani. Hűen 35 éves hagyományaikhoz, a magyar szakszervezetek most is úgy cselekedtek, mint a túlbuzgó kiscserkész, aki akkor is átsegíti a vak embert az utca túlsó oldalára, ha az nem akar átmenni. Helyenként nekik is erőltetniük kellett a „szociális vívmányt”, mert a dolgozók egy része úgy látta, hogy régi munkaidőrendje előnyösebb volt (Ng ’81. VII. 16., Na ’81. VIII. 20., XI. 5.).

Végül a hagyományos érdekvédelmi szerepbe is belekényszerültek a szakszervezetek. Tudomásul kellett venniük, hogy nem lehet a munkaidő-veszteség minden következményét a dolgozókra hárítani, mert akik így az átlagosnál rosszabb helyzetbe kerülnek, új munkahely után fognak nézni (Na ’81. VI. 9.). Azt sem hagyhatták figyelmen kívül, hogy némelyek – elsősorban az egészségre ártalmas munkahelyen dolgozók – különösen rosszul járnak (Ng ’81. VII. 16., Na ’81. VIII. 20., XI. 5.). A Népszava előszeretettel ábrázolja a vállalati szb-titkárt ebben a szerepkörében: harcos mozgalmi ember, kérlelhetetlenül védelmezi a dolgozók érdekeit – mint Csorba Jánosné a Pamutfonó Vállalatnál, aki „hónapok óta… vitatkozik, veszekszik, tanácskozik a gazdasági vezetőkkel, igazgatói értekezleteken vesz részt, aztán a gyári szb-titkárokkal tisztázza, mi mindenre figyeljenek”. Közöltük a vállalatvezetéssel – jelenti ki Csorbáné, jogainak biztos tudatában –, hogy csak akkor írjuk alá az átállási programot, ha „minden dolgozónak megmondják, hogyan fogja ezután megkeresni a pénzét, hogyan teljesítheti a normát”. (’81. VI. 9.) Később azonban ugyancsak ő nyilatkozza az újságírónak, hogy bár a gazdasági vezetés és a szakszervezet egyetértése „még nem teljes”, a két fél ugyanazt akarja: mindketten felelősséget éreznek a gazdasági követelmények teljesítéséért és az emberekért egyaránt.

Tiszteljük Csorba Jánosné hajthatatlanságát. Mégis azt hisszük, éppen az ő szavai világítják meg, miért hagyták cserben a szakszervezetek az ötnapos munkahét bevezetésének valódi veszteseit. Azért, mert nem csupán az embereket nézték, hanem mindenekelőtt a gazdasági követelményeket – pontosabban azt, amit a kormány annak nyilvánított. Szóba se jött, hogy amiről egyszer rendeletet hoztak, azon még változtatni lehetne.

A Dunai Kőolajipari Vállalatnál sok az egészségre ártalmas üzem. Karcagi László, a Népszabadság tudósítója szerint az itt dolgozók erősen zúgolódtak az új munkarend ellen, s a vállalati szb-t okolták a történtekért. A vállalati szb az ágazati szakszervezetet hibáztatta. De valamennyien abból indultak ki: hiába látják előre a következményeket, a rendeletet végre kell hajtani (Ng ’81. VII. 16.). Így hát a szakszervezet számára nem marad más, mint munkahelyi pótlékot kérni a növekvő egészségkárosodást szenvedők kárpótlására. Ezt nyilatkozta a Forte Vállalat szb-titkára 1981. május 1-jén, a SZOT Veszprém megyei titkára május 31-én, a Vegyipari Dolgozók Szakszervezetének főtitkára augusztus 20-án és a szakszervezet központi vezetősége november 5-én (valamennyit lásd a Népszavában).

Némely vegyipari dolgozók nem voltak ilyen pesszimisták. Mint a Népszabadság 1982. május 6-i számára hivatkozva már említettük, az alumíniumkohászat 12 200 dolgozója kiharcolta, hogy megmaradhasson a régi munkarendnél. Nem tudjuk, hogyan. De azt tudjuk, hogy bebizonyították: az állam elhatározása nem olyan, mint a természeti csapás, amihez csak alkalmazkodni lehet.

3. „Miért éppen most?”

„Miért éppen most vezetik be Magyarországon az ötnapos munkahetet?” – kérdezi Péter Ilona, a Magyar Hírlap szemleírója, de csak azért, hogy nyomban elutasítsa a kérdést: „Mi tagadás, így is felmerül a kérdés, ámbár nem bennünk, s nem is elsősorban hazai berkekben. Bizonyos határainkon túli sajtóorgánumok a maguk szája íze és sanda taktikája szerint indokolják, magyarázzák, hátsó gondolatokkal kibővítik, »dicsérik« e lépést, zavaros összefüggéseket vélnek felfedezni benne.” (’81. VI. 14.) Mivel Péter Ilona arra sem veszi a fáradságot, hogy megnevezze a maguk szája íze és sanda taktikája szerint dicsérgető orgánumokat, nem tudjuk, miféle összefüggéseket vélnek ezek felfedezni az intézkedésben. Így hát – vállalván, hogy rossz társaságba keveredünk – magunk próbáljuk meg kinyomozni az intézkedés követlen okait, dacolva a szigorú intelemmel: „Hiábavaló próbálkozások, hiszen nyíltan meghirdetett, ország-világ előtt régóta ismert társadalompolitikai célkitűzéseink között eleve ott szerepel a munkaidő-csökkentés.”

Nemcsak a Magyar Hírlap sugalmazza, hogy az ötnapos munkahetet hosszan tartó, alapos előkészítő munka után vezették be. A Magyar Nemzet szerint az intézkedés „egy tudatosan végiggondolt, központilag irányított életszínvonal-politika szerves eleme” (’82. VI. 3.). Sajtótájékoztatóján Trethon Ferenc gondosan sorra is veszi a készülődés állomásait: először a XI. pártkongresszus foglalt állást az ötnapos munkahét távlati terve mellett (1975), majd 1978 februárjában a kormány hozott határozatot arról, hogy tanulmányozni kell az átállás feltételeit; a XII. pártkongresszus 1980 márciusában már kimondja, hogy az intézkedést a következő ötéves terv során végre kell hajtani, 1980 decemberében pedig a tervtörvény közelebbről meghatározta az áttérés időpontját és feltételeit (Ng ’81. IV. 25.). Mint látható, az elgondolás kiegyensúlyozottan haladt a megfogalmazástól a végrehajtásig.

Nem biztos azonban, hogy az olvasónak akkor is ez volna a benyomása, ha a miniszter még néhány közléssel megtoldja áttekintését. Az ötnapos munkahetet eredetileg „a társadalmi munkaidőalap csökkentése nélkül” szándékoztak bevezetni; más iránymutatást az első határozatok nem tartalmaznak. A tervtörvény viszont megengedi a „jelenlegi munkaidőalap kismérvű csökkentését”, s a KB 1980. december 2-i üléséről kiadott közlemény viszonylag részletesen meghatározza az átállás feltételeit. (Az 1981. áprilisi kormányhatározat úgyszólván csak jogi formákba önti a KB-határozat idevágó részét.) 1980 decemberében tehát már készen voltak az ötnapos munkahét bevezetésének alapelvei.

Szeptember végén azonban még semmi sem volt meg belőlük! 25-én az országgyűlés őszi ülésszakán Lázár György[SZJ] közli ugyan, hogy „megfelelő előkészítés után a bérből és fizetésből élők számára... lehetővé kívánjuk lenni az ötnapos munkahétre való fokozatos áttérést”, de közbeszúrja: „a munkaidőalap csökkentése nélkül.” (Ng ’80. IX. 26.) A régi formula. S még sokatmondóbb a folytatás: „Ennek feltételeit… még meg kell teremteni.” Az áttérés szabályait tehát szűk két hónap alatt, rohammunkában dolgozták ki: Lázár szeptember 25-i beszéde és a december 2-i KB-ülés között.

Oly nagy volt a sietség, hogy a gazdasági vezetők fel sem fogták, mennyire gyors reagálási várnak tőlük. A Népszava 1981 elején arról panaszkodik, hogy a vállalatok középtávú koncepciói alig említik az új munkarend bevezetésével kapcsolatos tennivalókat, jóllehet az áttérés hónapokon belül megkezdődik (’81. III. 5.). A KPM[SZJ] egyik osztályvezetője, Ivány Árpád pedig kijelenti, hogy mivel őket nem értesítették időben, a ’81/82-es menetrendeket már nem lehet hozzáigazítani a változó munkarendekhez (MH ’81. V. 9.). Mindez összehangolatlan intézkedésekre, kapkodásra utal.

Persze lehet, hogy csak a szokásos bürokratikus rendetlenség tüneteivel van dolgunk. Az sem kizárt, hogy bár Lázár szeptember végén még a régi formulát ismételgette, a szakértők addigra már rég kidolgoztak mindent, csak a hivatalos jóváhagyás hiányzott. De íme, hogyan emlékezik vissza az egyik szakember, Surányi Bálint, 1982 májusában a Magyar Tudomány című folyóirat közölte tanulmányát: Az ötnapos munkahét és a társadalom életmódja. A főszöveg előtt a következő szerzői jegyzet áll: „Az alábbi tanulmány az Országos Tervhivatal Tervgazdasági Intézetében készült, és a Társadalmi Tervezési Füzetek kéziratos kiadványsorozatában 1980 augusztusában jelent meg. Mivel időközben a döntés-előkészítő munka felgyorsult, a tanulmány nagyobb példányszámban, nyomtatásban való megjelentetése funkcióját vesztette.” Tehát augusztusban még hosszabb távú intézkedésre gondoltak, majd egyszer csak felgyorsult a döntés-előkészítő munka. Nem nehéz kitalálni, miért.

A lengyel kísértet

1981. augusztus 31-én, másfél hónapos sztrájkmozgalom után a lengyel kormány küldöttei megegyeznek a munkások képviselőivel, s elismerik a munkavállalók jogát, hogy független szakszervezeteket alapítsanak. Az egyezmény kihívást jeleni a magyar államvezetés számára is, s ez nem késlekedik a válasszal. Néhány héten belül kialakítja propagandaformuláját: „szocialista viszonyok között a szakszervezet… (nem) …lehet független, hiszen ez azt jelentené, hogy elhatárolja magát attól az egész társadalom boldogulását szolgáló harctól, amelyet a kommunista párt vezet. Függetlenségről tehát nem beszélhetünk, de önállóságról igen.” (Gáspár Sándor nyilatkozata a Népszabadságban, ’80. X. 19.) Láttuk már: Gáspár szerint az ötnapos munkahét bevezetése „nagyon jó alkalom” e sajátos, magyar mintájú demokrácia kipróbálására.

Arról azonban nem beszél Gáspár, hogy ezt az alkalmat ugyanazokban a hetekben teremtették meg, felgyorsítván az átállás előmunkálatait, amikor az államvezetés belevágott a Szolidaritás elleni kampányba. Kézenfekvő a feltevés: az egybeesés nem véletlen. Azért hozták hirtelen előre az ötnapos munkahét bevezetését, hogy az „ajándék nappal” hitelt adjanak az állam propagandájának. Akárki láthatja, nálunk nincs szükség a párttól és a kormánytól elkülönült szakszervezetekre – amit egyáltalán el lehet érni, az enélkül is elérhető.

Az ország ingatag gazdasági helyzetében gondolni sem lehetett béremelésekre vagy az árak befagyasztására. Viszont ott volt az ötnapos munkahét. Úgyis tervezték már, hogy legkésőbb 1985-ig bevezetik. És most, hogy a lengyel munkások kivívták maguknak, kezdett botrányossá válni a késlekedés: a balkáni KGST-országokkal kerültünk egy sorba. Ráadásul úgy látszott, az átállás előrehozásától még valamelyes gazdasági előnyök is várhatók. „A szombati munkavégzés megszüntetése csökkenti a költségek egy részét (fűtés, villamos energia stb.)”, írja a Munkaügyi Szemle 1981 júniusában. „Azokon a területeken pedig, ahol jelenleg a szombati munkanapokon alacsonyabb hatékonyságú a munkavégzés, a hatékonyság növekedését eredményezi.” A Népszabadság úgy tudja, hogy az évi energiamegtakarítás 40-50 millió forint értékű lesz (’81. XII. 1.). A Magyar Hírlap a közlekedés és szállítás várható megtakarításait méltatja: egyedül a vasúti forgalom hetente 9000 km-rel lesz kisebb (’82. II. 19.). Nem túlzottan nagy mennyiségek. De 1980-ban vagyunk: túl a ’78-as rekord adóssághalmozáson, túl a Szovjetunió ’79-es bejelentésén, hogy nem növeli rubellel fizethető kőolaj-szállításait. Minden ingyenes megtakarítás, bármily csekély is, öröm a gazdasági vezetésnek.

Csakhogy az ötnapos munkahét sincs egészen ingyen. Nemcsak a kéthetenkénti szombati kiadások esnek el – kimarad a termelés is. És ezt a gazdasági vezetés nem akarja vállalni. Úgy érzi, nincs abban a helyzetben, hogy politikai meggondolásokból adományokat szórhatna a nép közé. Viszont arra számít, hogy a munkavállalók hajlandók lesznek meghozni a kívánt áldozatot, cserében az ötnapos munkahét vívmányáért. Nem is alaptalanul: amikor 1968-ban bevezették a kéthetenkénti szabad szombatot, a közvélemény-kutatási eredmények azt mutatták, hogy az emberek többsége előbbrevalónak tartja a szombati szabadnapot a rövidebb munkaidőnél. Sokfelől hallatszottak olyan hangok, hogy legyen minden szombat szabad, akár azon az áron is, hogy a napi munkaidőt meghosszabbítják (Munkaügyi Szemle, 1968. december). Akkor arra hivatkozva zárkózott el a vezetés a kívánság teljesítésétől, hogy egy bizonyos – közelebbről nehezen meghatározható – ponton túl az ember teljesítőképessége erősen hanyatlani kezd (Munkaügyi Szemle, 1968. június). Ezt úgy látszik, nem felejtették el egészen: valószínűleg ezért mentek bele végül a heti munkaidő „kismérvű csökkentésébe”. Ám – hogy a csökkenés a lehető legkisebb mértékű legyen – amit lehetett, mindjárt visszavettek. „Önerőpróba”, „rövidebb idő alatt ugyanannyit”, „Nem ingyen adják a szabad szombatot” – hirdetik az újságok főcímei.

Kihasználatlan tartalékok

Most már majdnem mindent tudunk arról, hogy miért járt az ötnapos munkahét bevezetése annyi nehezen viselhető következménnyel. Az állam – napi politikai meggondolásokból – valami jót akart tenni a lakossággal, azonban – gazdasági meggondolásokból – a jótétemény árát mindjárt be is akarta hajtani rajta. Ez volt a bajok első oka. Súlyosbította a helyzetet a nagy sietség, ami lehetetlenné tette az intézkedések összehangolását és a feltételek megismerését. Senki nem tudta például, hogy mit jelent az egészségre ártalmas munkahelyeken dolgozók napi munkaidejének növekedése, vagy hogy a több műszakban dolgozók meghosszabbodott munkanapjait hogyan lehet egymáshoz illeszteni. Ez volt a második ok. De volt egy harmadik is, amelyről hosszasabban kell beszélnünk.

Magyarországon minden tájékozott ember úgy tudja, hogy a vállalatoknál jelentős a kapun belüli munkanélküliség. A munkaügyi hatóságok pontosnak látszó számadatokkal jellemzik a kihasználatlan munkaerő-állományt. Idéztük már Trethon Ferencet, aki szerint a munkahelyről való indokolatlan távollét a teljesíthető munkaidő 3-5 százalékára rúg, a munkahelyi lézengés pedig további 10-15 százalékot vesz el a „társadalmi munkaidőalapból”. Trethon helyettese a Munkaügyi Minisztériumban – 1980 elején más számokat ad meg a távolmaradásokról: ő 2,5 százalékra teszi arányukat (Munkaügyi Szemle, 1980. január). Az 1980-as Statisztikai Évkönyv becslése pedig ennél is szerényebb: a szabadságon és betegségen kívüli távollétet l ,6 százalékban állapítja meg, s ha a „szabadság” rovatba soroljuk a fizetés nélküli szabadságot is, Trethon Ferenc 3-5 százaléka mindössze l százalékra olvad. (Lásd az Évkönyv 139. oldalán szereplő táblázatot.)

De nem is az a fontos, melyik számítást fogadjuk el hitelesnek. A kérdés inkább az, hogy a vállalatok kihasználatlan munkaerő-tartaléka egyáltalán olyan mennyiség-e, amelyet az országos irányító szervek pontosan megismerhetnek. Ha nemmel válaszolunk a kérdésre, ezzel kizártuk a lehetőséget, hogy a vállalatok „rejtett tartalékait” központi utasításokkal mozgósítani lehet. Ha a válasz igen, akkor hihetünk a központilag szervezett „tartalékfeltáró” kampányok sikerében. A munkaügyi hatóságok egyértelmű igennel válaszoltak; nem csoda, hogy a szervezési és rendcsinálási kampányok esélyeit illetően is optimisták: „a munkaidő-veszteségek tetemes része… a munkafegyelem… helyreállításával, a megfelelő teljesítménykövetelmények előírásával és számonkérésével, vagyis munkamérésen alapuló jobb anyagi, erkölcsi ösztönzéssel mobilizálható lenne” – írja Rácz Albert.

Csak az alkalom hiányzott egy ilyen központilag irányított és ellenőrzött szervezési-fegyelmezési kampány nekilendítésére. S a munkaügyi vezetők úgy ítélték meg, hogy az ötnapos munkahét bevezetése „nagyon jó alkalom”. Trethon Ferenc mondja: „van rá esély, hogy a tartalék- és veszteségforrások feltárása nemcsak a munkaidőalap csökkenését ellensúlyozza, hanem ezt meghaladóan hatékonyságnövekedést is eredményez.” (Na ’81. IV. 25.) 1981-ben, úgy látszik, az egész gazdasági vezetést sikerült megnyerni ennek a nézetnek. Hetényi István pénzügyminiszter legalábbis ebben a szellemben nyilatkozik az országgyűlés nyári ülésszakán: „Az áttéréstől azt várjuk, hogy az járjon együtt a veszteségidők jelentős mérséklésével, s a racionális munkarendek alkalmazása segítse elő a kapacitások jobb kihasználását is.” (Ng ’81. VI. 26.)

Megindult hát a gépezet. Az Ipari Minisztérium részletes irányelveket készített az átálláshoz (Munkaügyi Szemle, 1981. november), s a minisztérium munkaügyi osztálya „jelentős segítséget” nyújtott a vállalatoknak, „folyamatos tájékoztatást biztosított a vonatkozó minisztériumi irányelvekről” (Munkaügyi Szemle, 1981. október). Ne gondoljuk a „folyamatos tájékoztatást” puszta felvilágosító munkának! A vállalatokat intézkedési program készítésére kötelezték. Előírták, hogy kikből álljon a programot kidolgozó bizottság, és pontosan meghatározták, mit kell a programnak tartalmaznia: mindenekelőtt azoknak a szervezési és műszaki intézkedéseknek a részletes leírását, melyek révén a „veszteségidőt” pótolni szándékoznak (Munkaügyi Szemle, 1981. június). Nyomatékosan figyelmeztették a vállalatvezetőket, hogy csak addig a határig csökkentsék a munkaidőt, ameddig a kiesést pótolni képesek. A programot előzetes jóváhagyásra meg kellett küldeni az Ipari Minisztériumnak és az illetékes szakszervezeti központnak (Munkaügyi Szemle, 1981. szeptember).

A lapokban nincs sok nyoma a vállalati programok körüli kötélhúzásnak. Némelyik riport azonban kibeszéli, hogy a felsőbb szervek beavatkozása messze túlment a kormányhatározat teljesítése fölötti őrködésen. A Pamutfonó-ipari Vállalat gazdasági igazgatója például arról tájékoztatta a Népszava tudósítóját, hogy a tröszt nem csupán „értékben” köteles változatlanul teljesíteni a tervet, hanem „tonnában” is, mert termelése importhelyettesítő (’81. VI. 9.).

A kampány eredményei


A sajtó nem ad világos képet arról, milyen gazdasági eredményeket hozott a kampány. De azért kiderül egy s más a riportokból. Mindenekelőtt az, hogy a vállalati vezetők most sem viselkedtek másképp, mint ahogy más kampányok idején szoktak. Némelyek panasszal fordultak feletteseikhez: tehetetlenek, ők már a múlt évben kimerítették minden szervezési, fegyelmezési „tartalékukat” (Na ’81. VIII. 15.). Mások csaltak: nem sokkal a kampány megindulása előtt vásároltak új berendezéseket, s most a modernizálás eredményeit tüntetik fel a kieső munkaidő pótlásaként (Na ’81. VI. 13.). Több helyen pontosan akkora termelésnövekedést ígértek, hogy éppen ellensúlyozzák a becsült munkaidő-veszteséget. Így a Népszava 1981. június 9-i száma szerint a Pamutfonó-ipari Vállalat 6,7 százalékos termeléskiesésre számít. ’81. VIII. 31-én ugyanez a lap arról tudósít, hogy a vállalathoz tartozó Újpesti Cérnagyár hajszálra ugyanekkora, 6,7 százalékos termelékenységnövekedést remél. ’81. XI. 15-én pedig a Habselyem Kötöttárugyár kötödei üzemvezetője mondja be ugyanezt a számot. Jól ismert taktika ez, már az ötvenes évek elején szokásban volt: nem szabad kevesebbet ígérni az „előirányzatnál”, mert úgysem fogadják el, de többet ígérni sem célszerű, mert akkor a következő évben a felettesek még többet követelnek. Egyetlen vállalatról tudunk csak, amely túl akarta licitálni a vállalatok többsége által ígért „visszapótlási szintet”: a Taurus a kieső munkaidőalap 107,4 százalékos túlpótlását tervezte (Munkaügyi Szemle, 1981. október). A Taurus azonban az államigazgatással erősen összefonódott nagyvállalatok közé tartozik: könnyen lehet, hogy vezetői valamilyen kedvezményt reméltek túlzott buzgalmukért cserébe.

Nem meglepő tehát, hogy egy nagyvállalati szakember már 1982 elején így foglalja össze a helyzetet: „Változás? Egyelőre csak annyi, hogy fél órával előbb vagy másutt ugyanennyivel később kezdik a napi munkaidőt. Azon belül azonban sokan ugyanúgy bánnak az idővel, úgy irányítanak, szerveznek, ugyanolyan szokásnormák szerint zajlik a munkahelyi élet, mint amikor hat nap állt rendelkezésre.” Ezt hallva a riporter felkerekedik, hogy néhány nagyüzemben utánanézzen, mindenütt ugyanúgy mennek-e a dolgok. Tapasztalatai szerint igen: „Lassan elfelejtődtek a munkaidő racionális felhasználását kutató és egyengető programok.” (MH ’82. II. 24.)

S ha már a vállalati vezetők ilyen lagymatagok, mit gondoljunk a munkásokról, akiknek a bőrére megy a játék? Feltételezhetjük, hogy – ha nyílt ellenállásig csak kevés helyen mentek is el – mindenütt megpróbálják kijátszani az új rendszabályokat: ügyeskedéssel, alkudozással, látszatbuzgalommal, ha kell, munkahely-változtatással. S valószínű, hogy a kampány elültével a tényleges gyakorlat egyre jobban közelíteni fog a szívósan érvényesülő szokásnormákhoz. Hasonló példa nem egy van az elmúlt évtizedből: gondoljunk csak a kötelező munkaközvetítés vagy a táppénzszigorítás sorsára. Gazdasági sikert tehát nem várhatunk az ötnapos munkahét bevezetését kísérő kampánytól.

Ebből azonban nem következik, hogy a kampánynak nincsenek káros következményei sem. Mindenekelőtt a vállalati vezetők taktikáznak ugyan az állammal szemben – a dolgozók életét mégis megkeserítik. Legalább a látszat kedvéért mindenütt hoznak egy sor megszorító intézkedést; néhol egyenesen azt gondolhatják, a központi kampány jó alkalom a fegyelmezésre, a normák felcsavarására. Más szigorításokat már az államigazgatás rendelkezései tartalmaztak. Jó darab idő beletelik, míg a munkásoknak sikerül újra fellazítani és testükhöz idomítani a munkahelyi viszonyokat. És azt se felejtsük el: nagy különbség van a törvényadta jogok és a visszalopkodott lehetőségek között. Nem ugyanaz az ebédidő, ha a főnök elnézésének vagy a dolgozó mesterkedésének az eredménye, mint ha a Munka Törvénykönyve biztosítja. Más a kollektív szerződésben kikötött munkaközi szünet, és más a titokban végzett szükség. Minél több az olyan rendszabály, amelyet nem lehet betartani, annál kevésbé jöhet létre világos, tiszta munkáltatói–munkavállalói kapcsolat.

Végül, úgy gondoljuk, a kampány a gazdasági vezetőkre sem tett épületes hatást. Megint azt tapasztalhatták, hogy ha vállalati önállóságról, normatív szabályozásról és piacorientáltságról beszélnek nekik, nem szabad komolyan venniük, amit hallanak. Jobban járnak, ha felkészülnek rá, hogy feletteseik a jövőben is újabb parancsokkal és kívánságokkal fogják munkájukat megzavarni.

A legkülönösebb az egészben az, hogy a mai magyar államvezetés mindezt pontosan tudja. Hiszen éppen a hetvenes évek hasonló akcióinak csúfos következményei láttán határozta el 1979-ben, hogy visszakanyarodik az előző évtized reformirányzatához. Úgy látszik azonban, még a felismert tanulságok sem elegendőek, hogy gátlás alá helyezzék a vezetés intézkedési reflexét, amikor szorult helyzetben, sürgősen akar eredményt elérni.