Vég és kezdet

Egy beszéd és előzményei

Kádár 1957 júniusában, az országos pártértekezleten foglalta össze hosszú távra szóló politikai bölcsességét. Titkári beszámolója és zárszava kétfelé polemizál. Nagy Imrééknek szemére veti, hogy kivitték az utcára a párt belső vitáit, és hogy egyezkedéssel próbálták leszerelni a párttal szemben fellépett erőket. Rákosiékat azért marasztalja el, mert nem törődtek a tömegek tűrőképességével, s így maguk űzték az embereket az ellenséges csoportok táborába. Ha nincs a két szárny hibás politikája, nem került volna sor az október végi katasztrófára, véli Kádár. A tömegeket csak akkor érdekli a politika, ha nem hagyják békén őket; az életkörülményeivel elégedett átlagember közömbös a politika iránt. De ha a társadalom elégedetlen is, a pártot nem fenyegeti veszély, amíg kifelé egységes. Nem szabad meghasonlást mutatni, és nem szabad politikai megegyezéssel próbálkozni. Ha a tömegeket sikerül közömbösíteni, s a párt megőrzi egységét, a közvéleményre hivatkozó politikai csoportok könnyűszerrel elintézhetők, s a vezetés kézben tarthatja a politikai döntéseket.

Az idő tájt még sokan tudták – ha kimondani már nem is lehetett –, hogy Kádár a saját korábbi politikája fölött is ítéletet mondott. A megszállás utáni első hónapokban szó sem lehetett róla, hogy a júniusban propagált receptjét kövesse. Nem volt több híve pár száz embernél. A lakosság túlnyomó többsége hazaárulónak tartotta, hisz egy idegen hatalom tankjaival leverte a forradalmat. Az apparátusban (kivált az erőszakszervezetekben) gyülekező rákosisták pártárulónak tartották, hiszen mielőtt a szolnoki ellenkormány miniszterelnöke lett volna, azonosította magát a felkelés vívmányaival. Sorsa a szovjet vezetők nagyon is bizonytalan támogatásától függött. Kétségbeesetten igyekezett kitörni elszigeteltségéből.

Kapkodó húzásai kétirányú próbálkozásra mutatnak. Ellensúlyozni a párton belül a rákosista tábort: megnyerni az MSZMP-nek minden nem rákosista elemet, egészen a Nagy Imrét követő reformkommunistákig. S a párton kívül ellensúlyozni a munkástanácsok forradalmi vezetését: olyan partnereket találni, akik a vállalati munkásönigazgatás fejében hajlandók lemondani a mozgalom területi szerveiről és politikai követeléseiről.

A kísérlet szánalmas véget ért. Kádárnak nem volt ereje és bátorsága, hogy ha már meggátolni képtelen, legalább ne fedezze Nagy Imre és társai elhurcolását, és ezzel eljátszotta az – amúgy is gyönge – esélyt, hogy a párt bázisát kiszélesítse a reformkommunisták felé. A munkástanácsokban pedig reménytelenül gyengék voltak azok az elemek, akik az ő programja alapján is hajlandók lettek volna tárgyalni. Megegyezési készség, rugalmasság és reálpolitikai érzék nagyon is sok volt 1956 magyar munkásvezetőiben, de odáig nem mehettek el, hogy a politikából kivonuljanak. Más, merészebb alkut kellett volna kínálni a munkástanácsoknak. Egyértelműen elismerni területi szerveződésüket, megjelölni részüket az új hatalmi rendben, leinteni az önkényeskedő karhatalmat, és tárgyalásokat kezdeni a szovjet csapatok visszavonásának menetrendjéről. Ehhez megint csak nem volt Kádárban sem erő, sem bátorság.

Így aztán csak egyre jobban elmérgesedik a helyzet. Moszkvában már azt fontolgatják, hogy menesztik a gyenge kezű kormányfőt. Hogy mentse magát, Kádár enged a szovjet vezetők és a hazai rákosisták nyomásának. December elején tömegessé válnak a letartóztatások, a karhatalom több vidéki városban a tüntetők közé lő,[SZJ] kihirdetik a statáriumot, feloszlatják a területi munkástanácsokat, működésbe lép a rögtönbíráskodás.[SZJ] Ahogy az ellenállási mozgalom összeroskad a csapások alatt, úgy erősödnek meg a rákosista elemek a hatalmi apparátusokban.

Kádár mégis túléli kudarcát. Megmenekülését részint annak köszönheti, hogy sodródik az árral: nevét adja az elszabaduló rémuralomhoz, mind durvább hangon támadja Nagy Imrét, októbert szőröstül-bőröstül feudálkapitalista ellenforradalmi kísérletnek minősíti, és egyre-másra szegi meg novemberben tett ígéreteit.[SZJ] Segít rajta az SZKP vezetésében bekövetkezett erőeltolódás is; ’57 júniusában kibuknak a legádázabb sztálinisták.[SZJ] Ám elsősorban az stabilizálja Kádár helyzetét, hogy az ország pacifikálása határt szab a rákosista térnyerésnek. A félreguláris karhatalmat kivonják a forgalomból, majd leszerelik.[SZJ] S megindul a párttagság felhígulása; beözönlenek az MSZMP-be azok az emberek, akik a harc eldőlte után karrierjüket kívánják a tagkönyvvel biztosítani. Nekik köszönheti Kádár, hogy 1957 júniusában már közvetítőként léphet föl. A bosszút lihegő rákosista kisebbség és a nyugalomra áhítozó többség között egyensúlyoz.

Mostantól fogva nem fordul elő, hogy Kádár ne a mérleg nyelvét tartsa. És mindig ugyanazzal a technikával őrzi meg kiegyensúlyozó szerepét, amelyet a pártértekezleten kanonizált. Politikailag közömbösíti a nagyobb társadalmi rétegeket, nem tűri, hogy a belső pártviták a nyilvánosság elé kerüljenek, és a párton kívül semmiféle kezdeményező csoportot nem ismer el partnernek, önálló tárgyalófélnek.

A restaurációtól a konszolidációig

’57 nyarán Kádár még nem elég erős, hogy megszabaduljon a rákosista elemektől; szüksége is van rájuk, mert valakinek el kell végeznie a megtorlás és az „eszmei tisztázás” piszkos munkáját. A perek rendezését átengedik a rákosista vizsgálótiszteknek, ügyészeknek és bíróknak, de mozgási szabadságukat korlátozzák. A forradalom és az ellenállás tényeit tetszés szerint kezelhetik, de nem koholhatnak a semmiből ügyeket. A foglyokat bántalmazhatják, de nem csinálhatnak rendszert az ávó kínzási eljárásaiból. S politikai engedély nélkül nem nyúlhatnak az elit tagjaihoz.[SZJ] Az eredmény páratlanul kegyetlen terror, amely azonban a lakosság passzív részét nem érinti.

Az ideológiai kampányokban is vezérszerephez jutnak a rákosisták, kivált a filozófiai és a közgazdaságtudomány terén,[SZJ] ahol a „vita” már 1957-ben megindult. A kissé későbbi irodalmi és történettudományi „vitákban” viszont már sikerült mozgósítani olyan elemeket is, akik nem ádáz bosszúvágyból vállalják a leszámolást ’56 ideológiai előzményeivel, hanem azért, mert stabilnak érzik a hatalmat. Még arra is van példa, hogy némelyek a sztálinista rezsim hivatalos történetszemléletének vagy irodalmi konzervativizmusának bírálatára használják ki az ’56 elleni ideológiai támadást. De az ilyen mellékes előnyöknél fontosabb, hogy a vezetés szilárdan kézben tartja a kampányokat, s maga dönti el, mikor kísérjék a megbélyegzést adminisztratív következmények. Aki az ’57–58-as tisztogatásokat megúszta, később már nagyjából biztos lehetett benne, hogy a nyilvános támadások nem fognak az állásába kerülni.

S a háttérben ott a gazdaság újmódi kezelése. Az ’57 elején készült reformjavaslatokat persze elvetik,[SZJ] visszatérnek a központosított tervgazdálkodáshoz, újból felpörgetik a beruházási ciklusokat. De amikor jelentkeznek az ebből adódó feszültségek, nem engedik, hogy ezeket a fogyasztás rovására vezessék le. Inkább vállalják az átmeneti külkereskedelmimérleg-hiányokat, csakhogy az életszínvonal stabil maradjon.

Ezek a restaurációs rezsim fő jellemzői 1962–63-ig, amikor megkezdődik a konszolidáció. Az SZKP XXII. kongresszusa,[SZJ] Sztálin újabb, ezúttal nyilvános elítélése nyomán lehetőség nyílik a hatalmi apparátusokba beépült rákosisták fokozatos kiszorítására. Most végre alábbhagy a terror, megszűnnek az ideológiai kampányok, a politikai foglyok java részét kiengedik, az üldözött írók, művészek, tudósok visszatérhetnek a hivatalos kultúrába, s a mindennapi életet egy sor lazítás teszi elviselhetőbbé. Kádár új, sokkal kényelmesebb politikai egyensúlyt teremt. Miközben egyre csökken az apparátusokban a rákosista elemek befolyása, minden társadalmi rétegben növekszik azoknak a súlya, akik a rezsimmel szemben legalább a jóindulatú semlegesség álláspontjára helyezkednek.

A vezetés kényelmes manőverezési teret nyer a folyamatok politikai irányításához. Nyugodtan kísérletezhet kisebb változtatásokkal; nem csúszik ki kezéből a gyeplő. Engedheti, hogy az emberek maguk is puhatolgassák, hol vannak rések, kiskapuk a hivatalos rendelkezések és szabályok falán; nem kell attól tartania, hogy az előírások kijátszói kedvező helyzetükre jogigényeket építenek. Állandó vezénylés helyett beérheti a kilengések korrekciójával, a játékszabályok beállításával. Most teljesedik ki az, amiről Kádár az 1957-es pártértekezleten beszélt: a tömegek közömbösítése, a párton belüli árnyalatok elhalványulása.

Csakhogy a konszolidáció sikere egy sor kedvező – ámde múlékony – feltételtől függött. Sok múlott azon, hogy a megvert, kivérzett társadalomban nem akadtak politikai csoportok, amelyek bírálták volna a konszolidáció felülről kijelölt szabályait, és egy másik, alulról kínált megbékélési programot szembesítettek volna a hivatalossal. A demokratikus pártok maradéka ’56 után végképp szétszóródott, folytonosságuk megszakadt, szellemi hagyományuk feledésbe merült. A volt reformkommunistákat megtizedelte az elnyomás. Az ’53 és ’57 között politikai szerepet vitt értelmiségiek örültek, hogy legalább a hivatásukhoz visszaengedik őket. A legnagyobbak éretlen kalandként tagadták meg ’56-os közszereplésüket, míg a konszolidációt a reálpolitika netovábbjaként ünnepelték. Simán, túlságosan is simán ment a konszolidálás – nem volt kit elszigetelni és elintézni.

Megkönnyítette a hatalom dolgát az is, hogy Rákosiék őrjöngő uralma és az ’56-ot követő kegyetlen elnyomás után sok apró, politikailag veszélytelen engedményt tehetett, amelyek látványos javulást hoztak az élet minőségében. S ráadásul a lazítások és könnyítések halmozódása időben egybeesett azzal, hogy megjelentek Magyarországon a fogyasztói társadalom elsőgenerációs kellékei, a frizsider, a mosógép, a tv és az autó. Kézközelbe kerülésük célt és értelmet adott a magánéletbe való visszavonulásnak, gyökeres fordulatot hozott az életmódokban, és mindennek a tetejébe úgy tűnt föl, mintha maga is a konszolidáció vívmánya volna.

Ám a fogyasztói javak folyamatos gyarapodása egy további feltételtől függött. Szükség volt mozgósítható munka-erőtartalékokra és olcsó nyersanyagokra, energiahordozókra – e nélkül a szovjet típusú gazdaságokra jellemző, extenzív növekedés nem folytatódhatott volna. Ezek a források tették lehetővé, hogy a nemzeti jövedelem, az eszközök tékozló felhasználásával együtt is, eléggé gyorsan növekedjék, s egyszerre lehessen fenntartani a rendszer által gerjesztett, ésszerűtlenül magas beruházási hányadot, és növelni a tömegfogyasztást. Míg ez ment, addig nem kellett vállalni a szűkös erőforrások elosztásával járó politikai konfliktusokat; mindenkinek adhattak annyit, hogy az érdekek meghatározását átengedje a hatalomnak.

E feltételek fölélése vezetett mára a rezsim válságához.

Előrelépés ’68-ban, visszakozás a ’70-es években

Először a gazdasági tartalékok kimerülése sejlett föl, még a ’60-as évek derekán. A konszolidációs vezetés a mechanizmusreform elfogadásával vágott a veszély elébe. Nem vállalt politikai rizikót. Kifelé biztonságban érezhette magát, hisz a magyar reformot megelőzte a szovjet gazdaság 1965-ös reformja, s vele párhuzamosan bontakozott ki a csehszlovákiai reform. Az átállással járó feszültségek csillapítására jelentős pénz- és árukészleteket lehetett félretenni. Várható volt – s a várakozás be is igazolódott –, hogy az életszínvonal mindjárt az első években emelkedni fog. A párt helyzetét a reform nem érintette, a gazdasági kormányzat átszervezését későbbre halasztották, s egyébként is egy sor biztonsági féket építettek be az új mechanizmusba. Nemhogy veszélyeztette volna, úgy látszott, a reform teszi csak igazán lehetővé az ’57-ben meghirdetett politika folytatását: közömbösíteni a társadalmat, semlegesíteni a pártot, megtartani a vezetés számára a döntések monopóliumát.

Más kérdés, hogy a vezetés előbb-utóbb válaszút elé kényszerült volna: következetesen végigviszi a ’68-ban csak megkezdett reformot, vállalva most már a nyílttá váló politikai konfliktusokat, vagy befagyasztja a ’68-ban kialakult helyzetet, esetleg visszalép ’68 mögé. Az alternatívát akkor sem lehetett volna megkerülni, ha nincs Csehszlovákia megszállása. A külső fordulat azonban időben előre hozta a döntési kényszert. 1969-től a brezsnyevi retorikán felbátorodva támadásba lendültek a reform természetes ellenfelei: a piaci versenytől fenyegetett nagyvállalatok vezetői, a területi pártapparátusok, az ágazati minisztériumok, a szakszervezeti főnökök. A kádári vezetés nem vállalta a harcot. Szüntelenül hátrált a reformellenes koalíció előtt, pedig ez annyira gyönge volt, hogy – dacára a Moszkvából kapott bátorításnak – nem tudott egyértelmű vonalat kialakítani, és 1972–74 közötti politikai győzelme[SZJ] után azonnal szétesett. Kádár megint megszilárdíthatta helyzetét, s megint a mérleg nyelvévé válhatott.

A reform ellenfeleit kielégítették a pénzügyi szabályozás nyílt fellazításával, a szovjet megrendelésekhez kapcsolódó nagyberuházások támogatásával, meg egy kis tervgazdasági retorikával. De a megvert reformerek is kaptak valamit, hisz a tervutasításos rendszerhez nem tértek vissza; ha eltorzítva is, maradt a közvetett, pénzügyi irányítás. A nagyüzemi munkásokat rendkívüli béremeléssel örvendeztették meg. A tsz-eket ugyan hatalmas összevonási hullámmal sújtották, de kárpótlásul hagyták, hadd kezdjék el a háztáji és a közös gazdaság szerves összekapcsolását. Szemet hunytak a második gazdaság terjeszkedése fölött. A filozófia és a szociológia társadalomkritikai irányzatai ellen hadjáratot indítottak[SZJ] ugyan, de a rövid lejáratú kampány elcsöndesedése után nyilvánvalóvá vált, hogy az ideológiamentes tudomány és kultúra fejlődésébe még annyira sem kívánnak beavatkozni, mint az előző évtizedben. Minden jelentősebb társadalmi csoport kapott valamit, mindenki megnyugtathatta magát, hogy jobb a politikát a pártvezetésre hagyni.

A ’70-es évek vége felé mégis kezdett érezhetővé válni, hogy kimerülnek a kádári politika tartalékai. Az újabb engedmények hozadéka egyre csökkent. Ahogy a hangsúly áttevődött a második gazdaságra, egyre világosabbá lett, hogy a javulásnak előbb-utóbb bele kell ütköznie az önkizsákmányolás biológiai határaiba. Megmutatkozott, hogy jelentős rétegek számára ez az út eleve nem járható; újfajta s növekvő súlyú egyenlőtlenség kezdett kirajzolódni. A nem ellenőrzött gazdasági tevékenységek terjedése növelte az állammal szembeni autonómiát, de a mértéktelen önkizsákmányolás életforma-romboló hatásai riasztóak voltak. A kultúra fejlődése is elérkezett arra a határra, ahol már létszükséglet az irányzatok szerinti megszerveződés, a gyámkodásmentes, nyílt viták lehetősége. Kezdtek feltűnni azok a nemzedékek, amelyek számára a konszolidáció nem váratlan ajándék, hanem természetes kiindulópont. Nem csoda hát, hogy a lengyel és cseh példa nyomán[SZJ] Magyarországon is akadtak, akik szükségét érezték a politikai újrakezdésnek, és kísérletezni kezdtek a nemzetközi szerződésekben elismert emberi jogok gyakorlásával. Megjelent néhány kicsiny csoport, amelyek kihívóan túltették magukat a konszolidáció játékszabályain;[SZJ] az évtized vége felé létrejött egy embrionális ellenzék.

De az efféle fejlemények legföljebb zavaró kísérőjelenségek lehettek, amíg volt miből finanszírozni a társadalom közömbösítéséhez szükséges gazdaságpolitikát. Azaz, míg a kormányzat egyszerre tudta támogatni a veszteséges nagyvállalatokat, folytatni a nagyarányú ipari beruházásokat, és emelni a lakosság fogyasztási színvonalát. Csakhogy a ’70-es években már nem rendelkezett belső forrásokkal egy ilyen költekező politikához. A stabilitás megőrzése érdekében fenntartott expanziót külső eladósodásból kellett fedezni. Erre mentek rá az 1973 és ’78 között fölvett nyugati hitelek, semmi másra.

A ’70-es évek végén itt állt az ország 6-7 milliárd dollár adóssággal és egy elmaradott gazdasággal, amely képtelen volt helytállni a világpiaci versenyben és helyreállítani a fizetési mérleg egyensúlyát. A Magyar Nemzeti Bank 1978-ban megkongatta a vészharangot.[SZJ]

Kiért szól a harang?

Amióta eladósodásból nem finanszírozható tovább a társadalom politikai közömbösítése, a hatalom döntési alternatíva előtt áll. Az egyik lehetőség: radikális reformokat hirdet, olyan reformokat tehát, amelyeket csak politikai ellenállással szemben és politikai támogatást mozgósítva lehet keresztülvinni. Az ilyen reformok kockázattal járnak, s ha sikerülnek, nemcsak az irányítás technikáit változtatják meg, hanem a hatalom és a társadalom viszonyát is. Mint Gorbacsov kísérlete mutatja, nem lehetetlen, hogy a rendszer hanyatlásának láttán egy kommunista állampárt vezetése megpróbálkozzék efféle, radikális reformokkal. A kádári vezetés azonban minden eddigi reformot azért vállalt és úgy vezetett be, hogy elkerülje a politikai harcokat s a hatalomgyakorlás megszokott módjának felülvizsgálatát. Ilyen kis lépésben adagolt, jól kézben tartható reformokra ma is hajlandó. 1978 után szép csendben rehabilitálta 1968-at, s egy sor kisebb, ’68-as szellemű reformintézkedésre szánta rá magát. Szívesen látja úgy, hogy Magyarország a ’60-as évek közepe óta a folyamatos (persze megfontolt) reformok országa. Eltekintve attól, hogy ez nem igaz – a szóban forgó húsz év fele a legteljesebb pangás állapotában telt le –, a múlt reformfolyamatainak igenlése csak arra szolgál, hogy a nélkülözhetetlenné vált radikális reform elutasítását igazolja. Eddig se volt, most sincs rá szükség, így aztán nem marad más, mint a régi kabátot kifordítani. Korábban a növekedés hozamát igyekezték oly módon szétteríteni a társadalmon, hogy egyetlen cselekvőképes csoport se érezze szükségét a politikai fellépésnek – most a stagnálással járó veszteségeket.

Ám a közömbösítés taktikája nem egyformán sikeres a fellendülés és a visszafogás körülményei között. Két-három évig el lehet fogadtatni a társadalommal, hogy össze kell húzni a nadrágszíjat. De minél kevésbé hisznek benne az emberek, hogy a megszorítások új kibontakozást készítenek elő, annál türelmetlenebbé válnak. S az a vezetés, amely a hatalom stabilitását a cselekvőképes csoportok közömbösítésére építi, mind kevésbé képes ellenállni a költségvetésre nehezedő nyomás növekedésének. 16. számunk szerkesztőségi cikkében[SZJ] ezzel magyaráztuk a kádári vezetés politikai gyöngeségét, s a vezetés politikai gyöngeségével a VII. ötéves terv légből kapott ígérgetéseit.

Az optimista propaganda üressége mindjárt az első évben – hogy pontosabbak legyünk: már az első év első negyedévében – lelepleződött. Nemhogy javultak volna a fellendülés esélyei, 1986-ban drámaian romlottak: a termelés lényegében stagnált, a hatékonysági mutatók visszaestek, miközben hirtelen megugrott a külső adósságállomány és a költségvetés hiánya. Nem az a baj, hogy az 1986. évi tervből semmi sem lett; még csak nem is az, hogy közelebb kerültünk a fizetésképtelenség bejelentéséhez. A gazdasági változók alakulásánál pillanatnyilag sokkal fontosabb, hogy a hatalom összezavarodott, és tehetetlensége most már nagyon nagy társadalmi csoportok előtt vált világossá. Még mielőtt beértek volna a gazdasági válság legrosszabb következményei, itt vagyunk egy politikai válság kellős közepén.

A nép még nem mozdult meg, ez igaz. De a növekvő ingerültség és elkeseredés jeleit bárki észlelheti: munkahelyeken, üzletekben, az utcán. S az elégedetlenség nemcsak gazdasági természetű. Minél kevésbé képes a kormányzat beváltani ígéreteit, annál jobban háborognak az emberek a hivatalos propaganda hazugságain, annál nagyobb dühöt vált ki belőlük, hogy az ország felelős vezetőinek nincs jobb ötlete, mint őket noszogatni szorgosabb munkára. Amikor legtöbben már így is 10-12 órát gürcölnek a puszta megélhetésért. Amikor munkájuk egyre kevesebbet ér, amikor romlanak a közszolgáltatások, hanyatlik a közbiztonság... Nem a jövedelmekről van itt már szó, hanem arról, hogy minek nézi a hatalom az alattvalóit.

De az alul lévők türelménél is gyorsabban fogy a felül lévők önbizalma. Morognak a gazdasági szakapparátusok, mert tisztában vannak vele, hogy ha így megy tovább, elkerülhetetlenné válik a fizetésképtelenség, katasztrofális következményeivel: a fogyasztói ellátás hirtelen visszaesésével, az állandó sorbaállásokkal, fűtetlen lakásokkal és áramszünetekkel, meg a termelés szétzilálódásával. Morognak a politikai apparátusok, mert minden népszerűtlen intézkedést nekik kell képviselniük. Zúgolódik a párttagság. A taggyűlések mind gyakrabban válnak panasznappá vagy visszafojtott dühök levezetésére szolgáló, csoportterápiás összejövetellé. Elégedetlenkedik a hadsereg tisztikara, mert privilégiumai elértéktelenedtek, s társadalmi presztízse az ’50-es évek közepe óta nem ismert mélypontra süllyedt. Kihalófélben van az értelmiségi tekintélyeknek az a köre, amely a konszolidáció óta közvetített a hatalom és a szellemi hivatások között.

A növekvő nyugtalanság és elégedetlenség fontos értelmiségi csoportokat mozdít ki a konszolidáció lejáratott viselkedési pályáiról. Az alkotmányos jogait tüntetően gyakorló ellenzék számszerű növekedését sikerült ugyan az elnyomógépezetnek megakadályoznia, de nem sikerült elszigetelnie az ellenzékieket. A gondolatok és magatartási minták eleven áramlása folyik köztük s a hivatalos kereteken belül maradt értelmiségi csoportok között. S ebben a térben újra és újra megjelennek csoportok, amelyek köztes viselkedési stratégiákkal kísérleteznek, a nyílt ellenzékiség vállalásán innen, de a hatalom által elismert kereteken túl. Igaz, ezek a csoportok viszonylag rövid életűek, s a Duna Kör válsága[SZJ] óta nem jött létre új köztes mozgalom. Közben azonban lényeges eltolódás következett be a hivatalos intézményeken belüli magatartásokban – nem ez látszik a legjelentősebb fejleménynek. Három fontos terület is van, amelyet a hatalom nem képes a megszokott módon kezelni.

Az egyik az irodalom. Az írószövetség november végi közgyűlésén a népi írók a kormányzat fejére olvasták, hogy tönkretette az ország gazdaságát, kultúráját, közerkölcsét, sorsára hagyta a határon túli magyar kisebbségeket – majd elsöprő győzelmet arattak a tisztújító választásokon.[SZJ] A pártközpont válaszul felszólította embereit, hogy lépjenek ki az írószövetségből, és előkészületeket tett egy új szövetség létrehozására.[SZJ] Az idők jele, hogy több mint két hónappal a közgyűlés után még mindig csak 27 kilépő találtatott – a párttag íróknak is legalább a négyötöde megtagadta a kilépést.

A másik terület, amellyel bajban van a hatalom, a tömegtájékoztatás. Ez annál figyelemre méltóbb, mert az újságírókat kihagyták a konszolidáció alkuiból; még a ’60-as évek végén is közönséges propagandaeszközökként kezelték őket, értelmiség alatti páriák voltak. A ’80-as évekre mégis megjelent egy új nemzedék,[SZJ] amely már nem tud megbékélni a neki szánt szereppel. Ezek a riporterek, kommentátorok és publicisták gondolnak valamit a magyar társadalom problémáiról, és önálló véleményalakítókká szeretnének válni. A pártközpont optimizmust, sikerpropagandát követel tőlük, és egyre dühösebbek, mert úgy érzik, befogott szájjal kell beszélniük, s amit az igazságból kimondhatnak, az még mindig hazugságszámba megy.

A harmadik nehéz terület a közgazdaságtan. A magyar közgazdászoknak mostanáig kétféle szerep jutott: tudományos elemzés vagy a vezetésnek címzett tanácsok megfogalmazása. Egy részük s épp a legtekintélyesebbek, kezdenek elégedetlenné válni ezekkel a lehetőségekkel. A radikálisabb reformok elől elzárkózó kormányzatnak súgni – nem ígéretes vállalkozás. Visszavonulni a tiszta kutatáshoz a mai, kritikus helyzetben – ez meg nem éppen felelősségteljes magatartás. Így aztán a közgazdászreformerek kezdenek egy harmadik fajta szereppel próbálkozni: a tanácsadás mellett felvilágosítani a nyilvánosságot a gazdasági helyzetről és a kilátásokról, cselekvési alternatívákat tárni a közönség elé, és programmal rendelkező s programjához ragaszkodó csoportként önálló partnerként tárgyalni a vezetéssel.[SZJ]

Írók, újságírók, közgazdászok: kinek ne jutna eszébe az 1955–56-os időszak? Nem az ellenzéki sajtó írta le először, hanem a legesleghivatalosabb, hogy a mai légkör az 1956 októberét megelőző idők hangulatára emlékeztet. Persze a különbségek is szembeszökőek. Rákosiék hatalmát három év alatt teljesen alámosta a válság, Kádárék válsága kilencedik éve tart. Rákosiékkal az egész ország egységesen szemben állt; a kádári politika összetartó erejét megosztottabb, olykor egymással szemben is ellenséges indulatok feszegetik. Rákosi ellenpólusaként ott volt Nagy Imre, akit a magyar nép 1955 áprilisa óta politikai vezetőjének tekintett;[SZJ] Kádárral szemben senki nem vált egy demokratikus alternatíva szimbólumává. Rákosi pártjában volt egy erősödő politikai ellenzék; Kádár pártjában csak a zúgolódás erősödik. Másfelől viszont a Rákosi-rezsimet külső lökések taszították politikai válságba, rángatózásai közvetlenül követték a moszkvai kilengéseket, a Sztálin halála utáni fordulatot, Berija bukását, Malenkov leváltását, a XX. kongresszust. Míg a Kádár-rezsim válsága belső eredetű. Szép csöndben megkezdődött Brezsnyev utolsó éveiben, folytatódott Andropov évében, majd Csernyenko évében, s a gorbacsovi gyorsításhoz is csak annyi köze van, hogy történetesen most gyorsult fel. A sors fintora, hogy a kádári politika ekkor tér rá a stagnálás és a szétzüllés pályájára, amikor a szovjet politika letér onnan.

Vissza a kezdetekhez!

A konszolidáció óta alig akadt ember Magyarországon, aki ne kívánt volna megfeledkezni az ’56 utáni rezsim keletkezésének körülményeiről. Felejtést kért az engedményekért cserébe a hatalom, de felejteni kellett az alattvalóknak is, hogy szerethessék a kezet, mely néhány éve kegyetlenül végigvert rajtuk. Csupán egy törpe kisebbség akart emlékezni; hűségből az eszme iránt, meg azért, mert semmilyen kedvezés fejében nem tudták megbocsátani a forradalom vérbefojtását s a rá következő iszonyatot. De politikai alternatívát ők sem képviselhettek: kinek és mit ajánlhattak volna? Nem maradt számukra más, mint erkölcsi kitartásukkal tanúskodni a bukott ügy mellett.

A konszolidációs rezsim bomlása igazolja őket, a keveseket. De túl is mutat rajtuk. Nekünk ma azért kell emlékeznünk a restaurációra, hogy megérthessük a hatalom mai politikai válságát. Azért kell fölelevenítenünk az ellenállás hagyományát, hogy túljussunk a társadalom politikai válságán. Azért kell elemeznünk az akkori – kudarcot vallott – megegyezési ajánlatokat, hogy a mai és holnapi, talán kevésbé kilátástalan helyzetben rátalálhassunk egy működőképesebb kompromisszumra. 1956–57 morális kérdésből politikai kérdéssé vált.