Skip to main content

Mitől féljünk?

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat


A helyzet nyitottá vált

Ha az emberek körültekintenek a szovjet világrendszer kelet-európai térségein, mindenfelé a bomlás jeleit észlelik. Romániában addig fokozódott az elkeseredés, hogy immár a lankadatlan terror sem képes föld alá szorítani. Csehszlovákiában megkezdődött az éppen húsz éve regnáló klikk felmorzsolódása. Lengyelországban a puccs utáni rezsim nem tudta kiszorítani a politikából a szervezett munkásmozgalmat és az értelmiségi ellenzéket. Még a legszilárdabbnak tűnő keletnémet vezetés is erősödő ellenállással kénytelen számolni.

A helyi válságok felgyorsulása kétségkívül összefügg a Szovjetunió belső erjedésével. De magát a válságot nem az új szovjet politika idézte elő, és Gorbacsov esetleges bukása vagy meghátrálása nem vetne véget neki. A krízis hosszú távú oka az, hogy a Szovjetunió nem képes többé olyan gazdasági növekedési ütemet biztosítani Kelet-Európa számára, amely mellett a társadalmi konfliktusok még elviselhető szinten tarthatók.

A magyar társadalom feszülten figyeli a térségen úrrá levő zavart és elbizonytalanodást, a szovjet befolyás eszköztárának szűkülését és a helyi hatalmak bázisának leapadását. Érzékeli, hogy az 1953–56 közötti időszak óta először nem egyetlen kelet-európai ország került politikai válságba, hanem az egész régió.

Pár éve ugyanez a külső látvány még megerősítette volna a hazai közvéleményt abban a hiedelemben, hogy Magyarország a nyugalom és a viszonylagos jólét szigete. Csaknem osztatlan volt a hit, hogy mi politikai fordulat nélkül is megúszhatjuk a környező országokat sújtó hanyatlást.

Ez a vélekedés az évtized első felében észrevétlenül málladozni kezdett, míg aztán 1987-ben szinte egyik pillanatról a másikra összeomlott. A szomszédainkkal szembeni magabiztos fölényérzetet kiszorította a gazdasági csődtől való félelem, a vezetés hozzáértésébe vetett bizalmat a rászedettség érzése és a felháborodás. A hatalom és a társadalom között ismét ott tátong a szakadék, melyet a konszolidáció politikájának szívós aprómunkája töltött fel. A pártállam képviselőinek nincs erkölcsi hitele, a „kommunista” jelzőt, melyet évtizedeken át csak ők használtak magukra, újra ellenséges indulattal tapasztja rájuk a közvélemény.

Az emberek egy szétzüllő hatalmat látnak maguk előtt. A vezetést alig leplezett személyi harcok osztják meg. Az óvatos egyensúlyozgatáshoz szokott régi gárda tehetetlennek tűnik, de a határozottságukkal tüntető utódjelöltek sem keltik azt a benyomást, mintha tudnák, hogyan lehet az országot kivezetni a válságból. A belharcok és bizonytalankodások összezavarják az apparátusokat; a káderek úgy érzik, két tűz közé kerültek, és senki nem mondja meg nekik, mit kell, mit szabad tenniük.

A hatalom szétesésének benyomásán az sem változtat, hogy szájról szájra terjednek a karhatalmi erők mozgósításának hírei. Az efféle híresztelések inkább csak megerősítik az embereket várakozásukban, hisz lám, a hatalom is attól fél, hogy a nép nem fog tűrni.

Hogy a hatalom fél, ez nem meglepő. Azon viszont érdemes eltűnődni, hogy nemcsak odafönn terjed a félelem. Katasztrófát emlegetnek azokban a körökben is, ahol ma a független társadalmi erők szerveződése zajlik: a gombamód szaporodó klubokban, társaságokban, egyesületekben, a nyilvánosság önálló és önállósuló fórumain. S a bizakodók sem azzal érvelnek, hogy a tömegmozgalomnak – ha elindulna – lennének esélyei. Abban bíznak, hogy el sem indul, hogy a haragnál és elkeseredésnél erősebbnek bizonyul a kiábrándultság és a fatalizmus.

Lehet, hogy nekik lesz igazuk. Lehet, hogy a ’90-es évek felől visszatekintve úgy fogjuk látni: azért hittük, hogy történnie kell valaminek, mert még nem szoktunk hozzá, hogy a rend és nyugalom tartósan fennmaradhat a kormányzók iránti gyűlölet légkörében is. De az is lehet, hogy tévednek, és bekövetkezik a várt megrázkódtatás. Nem jósolni kívánunk. Arról szerelnénk beszélni, hogy a demokrácia és a nemzeti felemelkedés híveinek nem az általános csüggedésbe kell vetniük reményeiket, hanem abba, hogy a társadalom megmozdul. A demokráciát nem lehet ajándékba kapni, azt a démosznak ki kell harcolnia. De a gazdasági válság leküzdése szempontjából is azt tartjuk a nagyobb veszélynek, ha nem történik semmi.

A nagyobbik rossz

Lengyelország, Románia belezuhant a szakadékba. Magyarország tizedik éve araszol lefelé. Még nem állnak kígyózó sorok a kenyérboltok előtt, nincsenek hosszú áramszünetek, nem jegyre adják a benzint. De gazdaságunk megállíthatatlanul csúszik le a harmadik világ stagnáló régióinak szintjére, s az állam külső adósságai egyre növekszenek, így aztán semmilyen társadalmi problémára nincs megoldás: folytatódik az egészségügy és az oktatási rendszer lezüllése, visszaesik a tudományos kutatás és fejlesztés, romlanak a lakáshoz jutás esélyei, csökken a népszaporulat és növekszik a halandóság, elnyomorodik a kultúra és terjed a szegénység.

Sem a szorító intézkedések, sem a reform folytatására tett kísérletek nem hoztak fordulatot, és nem hoznak majd az újabb megszorítások és újabb reformlépesek sem. A magyar gazdaság süllyedését csak az állíthatná meg, ha a kormány a piacra merné bízni az egyensúly helyreállítását. A piac azonban könyörtelen ítéletet mondana negyven év gazdasági fejlődése fölött; elavult ágazatokat gyors visszafejlődésre ítélne, drágítaná az importot, leértékelné a hazai munkaerőt. Ekkora megrázkódtatást csak olyan vezetés képes vállalni, amelynek nem kell félnie a társadalomtól.

Demokráciákban többnyire kormányváltozás kíséri az ilyen nagyszabású fordulatot. Amikor a választópolgárok többsége arra a belátásra jut, hogy az állami költekezés és a veszteséges nagyüzemek támogatása többe kerül, mint a pénzügyi szigor, új párt kerül hatalomra, mert a piaci egyensúly helyreállítására kap megbízatást. De hogyan szerezhetne mandátumot az életszínvonal drasztikus csökkentésére, az átmeneti munkanélküliség kikényszerítésére az állammal összefonódott egypárt, amely a társadalom szemében azonos a bajok okozójával?

A vezetésnek és apparátusainak minden okuk megvan rá, hogy féljenek a népharagtól. A félelem lelkiállapotában pedig nem lehet a piac liberalizálására vállalkozni. Ki tudja, újabb tíz év elteltével a magyar gazdaság szervezeti felépítése már jobban fog hasonlítani a piacgazdaságokéra, mint a szovjet mintájú tervgazdaságokéra. Lesznek itt magánvállalatok, szövetkezetek, részvénytársaságok, versengő biztosító intézetek és üzleti bankok, lesz értékpapírtőzsde és rugalmas árfolyam-politika – a szabályozás döntő eszköze mégis az adminisztratív beavatkozás marad.

Akkor pedig aligha kerülhetjük el, hogy a lassú elcsúszás tovább folytatódjék a gödör fenekéig, ahonnan – lásd Lengyelország, lásd Jugoszlávia – már nincs mód a belátható jövőben fölvergődni.

Új népfrontpolitika?

A veszéllyel a kommunista politikusok egy része is tisztában van. Ha kisebbségben is, ha a hatalom perifériáira szorulva is, de új politikát javasolnak a pártnak. Arra próbálják rávenni, tegyen érdemi engedményeket, hirdessen átfogó politikai reformot, s ezen az úton szerezze meg a gazdaság rendbe hozásához szükséges társadalmi jóváhagyást.

Nem a parlamenti váltógazdálkodásra való áttérést kezdeményezik: ennek a követelésnek még a párton kívül sem jött el az ideje, a hatalom berkeiben pedig egyenesen képtelenség volna előhozakodni vele. A kommunista reformpolitikusok a népfronthagyomány felújítását szorgalmazzák. „Én a népfrontpolitika teljes újragondolása mellett vagyok” – nyilatkozta például Nyers Rezső. „Vissza kellene térni az antifasiszta harc és a felszabadulás utáni idők népfrontjellegére és -politikájára, s annak folytatásaként, persze korszerűsítve, a mi viszonyaink között működne ez a népfront. Feladata lehetne a magyar haladás különböző irányzatainak összefogása, és a párttal szövetséges erőként működve politikaformáló szerepet is betöltene, szélesítené a szocialista reformpolitika szervezett táborát.” (Magyar Ifjúság 1987. XII. 18.) Arról van tehát szó, hogy a párt valamilyen széles egységfront tengelyébe kerüljön, a közvélemény előtt tekintéllyel rendelkező körök álljanak mellé, és a gazdaságstabilizálás programját – egy átfogóbb reformprogram részeként – a saját programjukként, népfrontprogramként terjesszék a társadalom elé.

Az elgondolás kétségkívül merész. Éppen azokat kellene megnyerni, akik nem csupán zúgolódnak, hanem politikai tartalmú követelésekkel lépnek föl: a klubokban, társaságokban, egyesületekben gyülekező csoportokat, a nyilvánosság fórumaiért küzdő erőket. Mégis, aki ismeri ezt a társadalmi környezetet, tudja, hogy e forrongásban, szerveződőben lévő körökön belül sokan vágynak a kiegyezésre. Kétségesebbnek látszik, hogy a hatalom reformszárnya meg tud-e annyira erősödni, hogy komoly egyezségajánlatot tehessen, és képes legyen tartani adott szavát. Óriási ellenállással kellene megküzdenie a hatalom körein belül: azokéval, akiket a közvélemény felelőssé tesz az ország súlyos helyzetéért, azokéval, akik csak rendőri-adminisztratív megoldásokban képesek gondolkodni, a hatalmukat féltő apparátusokéval, a helyi maffiákéval. De ez a nehézségnek csupán az egyik oldala. Az igazi fogós kérdés az, hogy ha létrejön is a reformpárti egységfront, biztosíthatja-e a társadalmi jóváhagyást a gazdasági szükségintézkedésekhez.

Öt-tíz évvel ezelőtt talán még biztosíthatta volna. 1979 és 1984 között, amikor először tettek kísérletet a magyar gazdaság stabilizálására, még nem uralkodott el a társadalomban a hatalommal szembeni általános gyanakvás és a kommunistaellenesség. S a piac liberalizálása a mainál jóval kisebb áldozatokat kívánt. Most már egy kiábrándult és haragvó társadalom beleegyezését kellene megszerezni az életszínvonal erőteljes visszafogásához, átmeneti munkanélküliséghez, gyorsuló inflációhoz, a jövedelmi arányok nehezen kézben tartható átrendeződéséhez. Nem tud olyan széles értelmiségi frontot iktatni önmaga és a társadalom közé a párt, hogy az üzemek dolgozói higgyenek benne: indokolt és érdemes ekkora megrázkódtatást vállalniuk.

Csak akkor volna rá esély, hogy elfogadják a gazdasági felemelkedés költségeit, ha a saját vezetőik egyeznének meg a kormányzattal. Ha már a hatalom átruházásáról a belátható jövőben nem lehet szó, a hatalmon lévőknek legalább társadalmi szerződést kellene kötniük a válságból való kilábalás terheiről és biztosítékairól.

A baj az, hogy nincs kivel megkötniük a paktumot; a politikai nyugalom szempontjából döntő rétegek szervezetlenek.

Most adjuk meg az árát az 1961–63-as konszolidáció utáni idők előnyeinek. Nem csoda, hogy akkoriban a megvert, meggyötört társadalom úgy érezte, nem fizet túlságosan sokat a nyugodt gyarapodásért, ha cserében átengedi a politikát a hatalom birtokosainak – hisz amúgy is meg volt bénítva. Ráadásul a konszolidáció nemcsak a status quo kényelmesebbé válását ígérte, hanem a rendszer lassú változását is. Újrakezdődött a sztálintalanítás, visszatértek az 1957-ben revizionizmusként megbélyegzett gazdasági reformhoz.[SZJ] Ám 1969–72 után már észre kellett volna venni, hogy a fejlődés elakadt, s már csak a status quo megőrzése folyik. És éppen ekkor terjedt el a mítosz Magyarországon, hogy mi megtaláltuk a Szovjetunió árnyékában lehetséges haladás legjobb útját. A sajátos magyar út mítoszát még az sem oszlatta el, hogy az évtized végén a vezetésnek be kellett ismernie: a prosperitás eladósodáson alapult, nem tartható tovább.

Mire a társadalom észbe kapott és szerveződni kezdett, már késő volt. És azok a körök, amelyek politikai közösségeket igyekeznek alkotni, amelyek ellenőrizni és befolyásolni próbálják a hatalom lépeseit, még mindig alig terjednek túl az értelmiségen.

Ha ez így marad, ha az üzemek dolgozói nem kezdenek szervezkedni, hiába lesz a legnagyvonalúbb politikai reform. Az ellentétek nem válnak kezelhetőbbé, s a politikában ugyanaz fog megismétlődni, ami a gazdaság terén már évek óta tart: tágulnak ugyan az egyesülés és a sajtó szabadságának határai, gyarapodnak az önkormányzat névleges meghatalmazásai, papíron szilárdabbá válik az állampolgárok jogi helyzete, a parlament közeledik népképviseleti ideáljához – a politikai folyamatok szabályozásának döntő eszköze azonban az adminisztratív beavatkozás marad.

De mi történnék, ha megmozdulnának az ország ipari körzetei? Bizonyos, hogy nyílttá válnék a konfliktus a hatalom és a társadalom között. S mivel a társadalom szervezettsége oly gyönge, és a hatalomnak sincs tapasztalata az egyezkedéses megoldások keresésében, a kockázat kétségkívül igen nagy.

Más dolog azonban komolyan számolni a helyzet kockázataival, és más dolog abból kiindulni, hogy a tömegek mozgásba lendülése csakis katasztrófával végződhet.

Veszélyek és lehetőségek

Kétféle politikai katasztrófa eshetőségét kell mérlegelnünk. Az egyik: valamilyen elszigetelt megmozdulásra kerül sor, a karhatalom vízágyúval, könnygázzal, gumitöltényekkel rendet csinál, pár tucat embert gyorsított eljárással börtönbe küldenek; az erőszakszervezetek határozott fellépésének sikere megerősíti a hatalmon belüli rendpártot, s ez arra használja ki az általános ijedelmet, hogy nagyszabású fegyelmezési kampányba kezdjen.

Ez a forgatókönyv akkor a legvalószínűbb, ha a tömegmegmozdulás fő erejét a legveszélyeztetettebb, legalsó munkáskategóriák adják. Növeli a rendpárti fordulat valószínűségét, ha az elégedetlenség utcai zavargásokban tör ki (márpedig erre igen nagy az esély, ha a résztvevők zöme a marginalizálódó rétegekből verbuválódik). Ilyen körülmények között a propaganda aránylag könnyen állítja be a történteket „bűnözők és lumpen elemek” művének. A demokratikus szellemű értelmiségnek kötelessége volna mindent megtenni e propaganda leleplezéséért, de számítani kellene rá, hogy a hivatalos hangulatkeltés nem marad hatástalan, s a középrétegek nem kis részét megnyerheti a rend és fegyelem politikája számára. Kisebbek a rendpárti propaganda esélyei, ha a szétvert tömeg derékhada a jól beilleszkedett rétegekből kerül ki. Ebben az esetben az is megtörténhet, hogy a konfrontáció és a rá következő megtorlás valamilyen társadalmi önvédelmi szerveződés kiindulópontjává lesz. A szervezett ellenállás felőrölheti a rendpárt erejét, új átrendeződést kényszeríthet ki a vezetésen belül, és megnyitja az utat valamilyen kompromisszumos kibontakozás felé.

A másik fajta politikai katasztrófa akkor következik be, ha nem a hatalom fojtja el csírájában a tömegmozgalmat, hanem a mozgalom sodorja el a hatalmat, melyet azután külső agresszióval vagy általános szükségállapot bevezetésével állítanak helyre. Ez a forgatókönyv akkor a legvalószínűbb, ha a mozgalom a beilleszkedett rétegekből indul ki, és gyorsan átterjed az ország nagyobb központjaira.

Ilyesvalami történt 1956-ban, s általában erre emlékezve óvják a közvéleményt a túlzott radikalizmustól azok, akik a politikai katasztrófa veszélyére figyelmeztetnek. Mi azonban úgy véljük: ideje újragondolni a forradalom tanulságait. Nem nyilvánvaló, hogy október 23-a egyetlen lehetséges befejezése november 4-e volt. S még kevésbé nyilvánvaló, hogy a Szovjetunió 1988-ban ugyanolyan könnyen folyamodhat a fegyveres leszámolás eszközéhez, mint annak idején.

Nem áltatjuk magunkat: ha a hatalom egyik napról a másikra összeomlik, és a Varsói Szerződés széthullása fenyeget, a szovjet állam vezetői ma is a katonai megoldás mellett döntenek. Mégis, érdemes komolyan számolnunk vele, hogy a beavatkozás sokkal többe kerülne a Szovjetuniónak, mint akár 1956-ban, akár 1968-ban, akár 1981-ben. Nem csupán azért, mert visszavetné külpolitikai offenzíváját. Legfőképpen azért kerülne elviselhetetlenül sokba, mert nemhogy lezárná, elmélyítené a térség válságát. Ez a válság hosszú távú gazdasági bajokból ered, melyekre a Szovjetunió képtelen megoldást kínálni. Vagy elfogadja, hogy a függő országok gyökeres gazdasági reformokat hajtanak végre, nyitnak a világpiac (s általában a külvilág) felé, és olyan politikai intézményeket keresnek maguknak, amelyek kezelhetővé teszik az immár lefojtatlan társadalmi konfliktusokat. Vagy azt kockáztatja, hogy Kelet-Európa a Bugtól az Elbáig, a Balti-tengertől a Fekete-tengerig kormányozhatatlanná válik.

Így hát jó okunk van remélni, hogy egy fokozatosabb, rendezettebb átalakulást a szovjet állam végül is tudomásul vesz. A politikai katasztrófa csak akkor volna elkerülhetetlen, ha a tömegmozgalom mindenképpen addig radikalizálódnék, amíg a hatalom szét nem esik. De miért kellene így lennie?

Talán azért, mert a tömegmozgalmaknak végzete az öngerjesztés? Ez nem igaz, s kiváltképp nem igaz arra a válfajukra, amely ma a legvalószínűbb: a sztrájkmozgalomra. A sztrájk rendkívüli fegyelmező erejű formája a kollektív cselekvésnek. Megérteti a résztvevőkkel, hogy egy idegeket és türelmet követelő játszma részesei, melynek a tétje korlátozott. Szerveződést kíván, és történelmi hagyományok nélkül is magától kínálja a jó szervezeti megoldásokat. Alapvető élménye a társadalmi szolidaritás és az összefogásban rejlő erő megtapasztalása, de az a belátás is, hogy csak tárgyalással lehet eredményt kivívni. A sztrájkolók hamar megtanulják, hogy vállalniuk kell a konfliktust, de azt is, hogy önmérsékletre, megegyezési készségre van szükségük.

Súlyosabbnak látszik az az érv, hogy még ha a mozgalomban volna is hajlandóság a kompromisszumra, nincs miben megegyeznie a hatalommal. A kormány semmilyen gazdasági követelést nem teljesíthet anélkül, hogy ne kockáztatná az államcsődöt. Ha ez igaz, akkor az üzemek megmozdulása csupán a végső lökést adná meg a lefelé csúszó magyar gazdaságnak, amely beletaszítja a szakadékba.

Nos hát, az egyezkedés tere valóban nagyon szűkös, de nem annyira, hogy teljességgel lehetetlen volna megalkudni. A követelések egy része nem terhelné az állami költségvetést, még némi megtakarítást is jelentene. Biztosan szerepelne közöttük a pártapparátus radikális leépítése, a KISZ állami támogatásának megvonása, a katonai kiadások csökkentése, a munkásőrség leszerelése, a bős–nagymarosi egyezmény felmondása vagy alapos módosítása, a KGST-n belüli, közös nagyberuházásokban való részvétel felülvizsgálata.

Az ily módon megspórolható összegek persze csak morzsák az évente esedékes külső adósságtörlesztéshez és a költségvetési hiányhoz képest. Mégis, nem csekély morális jelentősége volna, ha a társadalom tapasztalná, hogy a hatalmon lévők osztoznak a kényszerű áldozatokban, s már minden megtakarítható forintról lemondtak, mielőtt a lakosságot szólítanák föl a nadrágszíj összehúzására.

A többi gazdasági követelést azután két részre lehetne osztani. Elengedhetetlen volna, hogy a kormány valamilyen azonnali engedményt tegyen; célszerű ott engedni, ahol ez népgazdasági szempontból sem egyértelműen hátrányos (példa: az alapbér fölötti keresetek teljes bruttósítása csökkenti ugyan a költségvetés bevételeit, de javítja a dolgozók hajlandóságát a többletfeladatok elvégzésére). A nyitva maradt kérdésekben pedig közös megállapodással egy későbbi időpontra halaszthatnák a döntést. Ezt az időt kellene kihasználni, hogy a kormány képviselői és a szerveződő dolgozók képviselői egyetértésre jussanak egy közös, nemzeti felemelkedési programban.

Ám a megegyezéshez nemcsak a mozgalomnak kellene viszonylag gyorsan elsajátítania az önkorlátozó konfliktusvállalás képességét. A pártállamnak is képessé kell válnia arra, hogy a katasztrófa elkerülése érdekében elfogadja hatalma korlátozását. Nem könnyű feladat, mert – emlékezzünk csak a lengyel példára – igen nagy a kísértés, hogy a kormány nyakló nélküli gazdasági engedményekkel próbálja leszerelni a tömegeket, csakhogy önálló képviseletüket ne kényszerüljön elismerni. Ha a hatalom csupán azért enged, mert falhoz szorították, akkor mindig azt fogja lesni, mikor rúghatja föl a megállapodásokat, és így a társadalomban tovább szítja a gyanakvást meg az ellenséges indulatokat. Csak egy olyan hatalommal lehet hosszú távra szóló, megújítható szerződést kötni, amely képes haladásnak fölfogni, hogy független, szervezett társadalmi erők lépnek a színre – hogy van kivel megegyeznie a gazdasági fellendülés költségeiről.

Ezért, jóllehet a Beszélő nem a reformkommunisták szorgalmazta egységfronton belül képzeli el a jövőjét, rendkívül fontosnak tartjuk, hogy ez a front létrejöjjön. Ám legalább ilyen fontos, hogy hívei tisztában legyenek vele: a kibontakozáshoz szükséges politikai konszenzust nem teremthetik meg egymás között. Az – ha egyáltalán – csak a pártállamtól elkülönült, független tömegmozgalommal kötött társadalmi szerződésben születhet meg.

Ne attól féljünk, hogy e mozgalom létrejön, hanem attól, hogy mi lesz, ha nem jön létre.






















































































Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon