[Kis János]

Nyomtatóbarát változat

A december végén elfogadott választási törvényt három különböző távlatból érdemes szemügyre venni. Összehasonlíthatjuk a képviseleti demokráciák választójogával, amely lehetővé teszi, hogy az állampolgárok szabadon válasszanak különböző programokkal fellépő jelöltek között, s hogy a hasonló programmal induló jelöltek választási tömörüléseket (pártokat) alkossanak. Ha ezt az összehasonlítást vesszük alapul, akkor az új magyar választási törvény rendelkezései nem kevésbé korlátozónak, korlátozásai nem kevésbé önkényesnek mutatkoznak, mint a korábbiak. Hiszen a jogalkotók nem hivatkoznak semmilyen elfogadható erkölcsi, politikai vagy társadalmi elvre, amely igazolná a megszorításokat. S az is belátható, hogy az alkotmány két alappillére, a népszuverenitás és az állampolgárok jogi és politikai egyenlősége nem fér össze az említett korlátozásokkal, így a képviseleti demokráciával tett összehasonlítás segít elvi ítéletet alkotni a választójogi újításokról. Gyakorlati eligazítást azonban nem ad: hiába tartjuk kívánatosnak a képviseleti demokráciát, nem világos, hogy a kelet-európai térség helyzetében mit lehetne tenni a bevezetéséért.

Ezért érdemes egy közelebbi távlatból is vizsgálat alá venni az új választási törvényt, azt mérlegelve, hogy meddig mehet el a parlamenti reform az egypártrendszer keretei között. Ebben a perspektívában kétféle lehetőség kínálkozik. Az egyik esetben a képviselők egy részét az érdekvédelmi szervezetek jelölik, s az országgyűlés a nagyobb társadalmi csoportok közötti érdekellentétek nyilvános megvitatásának színterévé válik, míg a szorosan vett politikai kérdéseket a párt irányító testületeire hagyja. A másik esetben jelölhetnek képviselőt politikai szervezetek is, melyek csatlakoznak a Hazafias Népfronthoz, elismerik, hogy egy sor politikai kérdésben (így a külpolitika és a katonapolitika kérdéseiben) nem illetékesek, más kérdésekben magukévá teszik a párt (a népfront) programját, de azon túl önálló politikai programmal lépnek fel. Például javaslatokat terjesztenek elő azzal kapcsolatban, hogy milyen gazdasági szervezet kombinálná a legjobban a tőkehatékonyság, a termelői demokrácia és a társadalmi igazságosság követelményeit, hogy milyen közigazgatási rendszer felelne meg a leginkább az arányos területfejlesztés és a helyi önkormányzat törekvéseinek, vagy hogy mi kell az állampolgárok jogi biztonságának növeléséhez. Akár az érdek-képviseleti, akár az egységfront jellegű parlament, akár a kettő valamilyen párosítása valósulna meg, a jelöltek nagy részét országos listán indítanák, és így a képviselőházon belüli arányokat nem a választók szavazatai döntenék el, hanem előzetes megállapodások.

A mai Magyarországon egyik változat sem tetszik túlságosan közelinek; bár valamivel több esélyt látunk arra, hogy a fejlődés az érdek-képviseleti parlament felé haladjon. De bármerre tart is a fejlődés, végigviteléhez semmiképpen nem elegendő a választójog reformja. Az egyik esetben az érdek-képviseleti rendszer, a másikban az egyesületi jog alapos reformjával kell párosulnia, s mindkét esetben feltételez egy sor további reformot is (például a sajtójog, a büntetőjog és a munkajog terén).

Ha tehát azzal kívánjuk egybevetni az új választási törvényt, ami már most is lehetséges lett volna, akkor még szűkebb távlatból kell szemügyre vennünk. Azt kell vizsgálnunk, hogy milyen haladás gondolható el, ha egyedül a választójog módosul, s az is úgy, hogy a többi intézmény működését ne bolygassa meg. Az alábbiakban ebből a kérdésfeltevésből kiindulva bíráljuk a most bevezetett választójogi reformot.

1. Szembetűnő, hogy a hivatalos állásfoglalások milyen ködösen írják körül a törvénymódosítás célját. A Központi Bizottság 1983. július 6-i üléséről kiadott közlemény beéri azzal, hogy a „társadalmunkban végbement fejlődés alapján megérett a helyzet” a választási rendszer „továbbfejlesztésére”. Korom Mihály az Országgyűlés 1983. december 22-i ülésén a KB nevében annyit mond az intézkedés céljáról, hogy „növeljük az állampolgárok tevőleges részvételét a választás legfontosabb aktusaiban”. Ezek bármire ráhúzható általánosságok; nem derül ki belőlük, hogy miért éppen most érett meg a helyzet a választási rendszer módosítására, és miért éppen arra a módosításra van szükség, amit az új törvény tartalmaz.

Az olyan választási rendszer, amelyben a választópolgárok semmi befolyással nincsenek a megválasztott testületek összetételére, természetesen mindig érett a módosításra. Ettől azonban minden maradhatott volna a régiben. Aligha tévedünk, ha feltesszük, hogy a lökést az évek óta tartó gazdasági pangás adta. Az életszínvonal romlása csökkenti a társadalom politikai tűrőképességét; ha tehát az ország vezetői meg akarják őrizni a rendet és nyugalmat, jobb mechanizmusokat kell kínálniuk a közvélemény kifejeződésére, a társadalmi érdekek szembesítésére. Meddig lehet elmenni az engedményekben, adottnak véve a választási rendszer intézményes környezetét: ez volt a kérdés.

Nos, lehetséges, hogy a helyi politikában növekedjék az állampolgárok önkéntes részvétele és befolyása, miközben az országos politika rendje változatlan marad. Feltéve, hogy a polgárok legalább helyi szinten valóban választhatnak; méghozzá nem különböző nemű, életkorú, családi állapotú és hivatású személyek, hanem különböző programok között. Ám ez valóban nem elgondolhatatlan. Hiszen a jelöltek, ha tartózkodnak is tőle, hogy országos ügyekben önálló véleményt alkossanak, azért még önálló és eredeti javaslatokkal léphetnek fel helyi ügyekben – választókerületük iparfejlesztési, közszolgáltatási, szociálpolitikai, környezetvédelmi és egyéb gondjaival kapcsolatban.

De nemcsak a helyi politikában volna mód egyedül a választójog reformja útján előbbre lépni. Az országos politikában persze nem jelenhetnének meg egymással versengő vagy akár csak egymást kiegészítő, önálló programok. Azonban megjelenhetne két-három önálló képviselő, aki esetleg fontosabb ügyekben is a kormány ellen szavaz, és hangot ad néha többségi, néha kisebbségi, de mindenesetre az államvezetés felfogásától eltérő nézeteknek. Fellépésük nem érintené a párt politikai föhatalmát, hiszen az eredmény szempontjából mindegy, hogy egy határozati javaslatot egyhangúan vagy két-három ellenszavazattal fogad-e el a képviselőház. Azonban csökkenne a távolság az ország csendes közvéleménye és a nyilvánossághoz jutó vélemények között, ami önmagában is komoly előrelépés lenne.

2. Hogy a fennálló intézményrendszert nem rázná meg, ha önálló helyi választási programok versenyezhetnének egymással, s ha bejutna a parlamentbe néhány, országos ügyekben is önállóan megszólaló képviselő, ezt viszonylag könnyű belátni. Nehezebb kérdés, hogy van-e mód jogi biztosítékokkal intézményesíteni ezeket az eredményeket.

Úgy véljük, van. Helyi szinten mindenekelőtt két feltételnek kellene teljesülnie. Először is annak, hogy a jelöltek egyenlő eséllyel versenyezhessenek a választók megnyeréséért. Másodszor pedig, hogy a választási programok vitája ne korlátozódjék a jelölés és a szavazás közötti időszakra. Például a választáson alulmaradt jelöltek kapjanak jogi felhatalmazást, hogy időközönként nyilvános vitában bírálják győztes vetélytársaik képviselői tevékenységét. Az első feltétel nem szorul magyarázatra. Az utóbbira azért van szükség, mert ötéves átmenetekkel megszakított, néhány hetes választási kampányok nem alkalmasak rá, hogy a választópolgárok behatóan megismerkedjenek a versengő programokkal s azok képviselőivel, és hogy a vitás kérdésekben közvéleményt alakítsanak ki. Ehhez a nyilvános vitáknak folyamatossá kell válniuk.

Országos szinten az a feltétele az elgondolás megvalósulásának, hogy jelöltállítási jogot nyerjenek olyan csoportok, amelyek az irányító apparátusokkal szemben kellő önállósággal rendelkeznek. Ez nem példa nélküli Kelet-Európa szovjet rendszerű országaiban: Lengyelországban 1957 óta helyet kap néhány képviselő a szejmben, akik önálló csoportokat reprezentálnak. Ott ez a vívmány a Gomulka és Wyszynski bíboros között 1956 őszén született egyezségen alapul; a párt és a püspöki kar feje – többek között – megegyeztek abban, hogy katolikus értelmiségi csoportok néhány jelöltet indíthatnak a Nemzeti Egységfront[SZJ] listáján. Ez a megoldás persze közvetlenül nem vehető át, hiszen Magyarországon sem a katolikus egyház, sem más vallási, nemzetiségi vagy kulturális intézmény nem képvisel olyan önálló és nagy társadalmi befolyással rendelkező erőt, amely partnere lehetne az államnak az efféle megegyezésben. De ha önálló szervezetek nincsenek is, vannak szervezetek, amelyekben létezik önálló politikai közvélemény. Bizonyosan ilyen az írószövetség; feltehetőleg ilyen az Akadémia kutató intézeteinek jó része; elképzelhető, hogy a kulturális és szakmai egyesületek egy része ugyancsak ilyenné váljék. Ha az írók, tudományos kutatók és különböző szakegyesületek tagjai közvetlen, titkos szavazással állíthatnának jelölteket a népfront listájára, az így kiválasztott jelöltek között valószínűleg akadna két-három, aki képes és hajlandó az önálló képviselői szereplésre.

3. Alkalmazzuk most ezeket a megállapításokat a választójog módosításának értékelésére. A decemberben elfogadott törvény három lényeges újítást tartalmaz:

– míg az 1966-ban elfogadott és 1970-ben módosított választási törvény csupán lehetővé tette, hogy a választókerületekben több képviselő- és/vagy tanácstagjelöltet állítsanak, az új törvény kötelező előírássá teszi a többes jelölést;

– míg a korábbi törvény nem rendelkezett a választáson alulmaradt jelöltek jogairól, az új törvény kimondja, hogy az a jelölt, aki megkapta az érvényes szavazatok legalább 25 százalékát, pótképviselő (póttanácstag) lesz, és üresedés esetén külön választás nélkül a képviselő (tanácstag) helyébe lép;

– míg a korábbi törvény szerint minden képviselőt a területi elv alapján, egy-egy választókerületben kell jelölni és megválasztani, az új törvény megteremti az országos választási lista intézményét, és úgy intézkedik, hogy az országos listán a jelöltek mintegy 10 százalékát lehet indítani.

A többes jelölés kötelező előírását érdekes okfejtéssel indokolta az országgyűlésben az igazságügy-miniszter. Arra hivatkozott, hogy hiába tették lehetővé két vagy több jelölt indítását: az erről intézkedő törvény kibocsátása óta választásról választásra csökkent azoknak a választókerületeknek a száma, ahol egynél több jelöltet állítottak. De vajon remélhető-e érdemi változás attól, hogy jogi kényszerintézkedéssel kierőszakolják a tendencia megfordulását? Ha a többes jelölés aránya folyamatosan csökkent, ennek két egymást kiegészítő oka lehetett: a választópolgárok nem éreztek elegendő késztetést, hogy maguk közül jelöltet állítsanak, a választások lebonyolításáért felelős közjogi szervek alkalmazottai pedig kényelmesebbnek találták, ha egyetlen jelölttel dolgoznak. Nos, a többes jelölés kötelező előírása a választópolgárok számára sem teszi vonzóbbá ezt az intézményt. Csupán annyit ér el, hogy a népfrontszerveknek addig kell intézkedniük, amíg nem lesz legalább két jelölt, közben persze előadódhatnak zavarok a hivatalos jelölőgépezet működésében, s megeshet, hogy váratlanul egy-egy önálló jelölt is felkerül a listára. De épp ezért növekedni fog a választási szervek hajlama is, hogy a legapróbb részletekig igyekezzenek kézben tartani a jelölőgyűléseket. Ami a korábban sem különösebben népszerű többes jelölési rendszert még jobban le fogja járatni (csak persze erről a vezetés nehezebben szerez tudomást, hiszen a jelöltek száma most már nem csökkenhet a tisztségek számának duplája alá).

Igaz, a jogi kényszer mellett ösztönző intézkedést is hoztak a többes jelölés támogatására. Hogy a bukás kockázata ne riasszon el a második jelölt szerepének vállalásától, a jogalkotók úgy határoztak: a versenyben alulmaradt jelöltet (feltéve, hogy megkapta a szavazatok egynegyedét) pótképviselői vagy póttanácstagi címmel jutalmazzák. Ám sok jót ettől az intézkedéstől sem várhatunk. Hiszen csak annak csinál kedvet a jelöltséghez, aki kizárólag karrier vagy más személyes előny kedvéért vállalja. Azokat ugyanis, akik azért indulnának, mert meggyőződésük szerint jobban képviselnék választókerületük érdekeit, mint a népfront jelöltje, más természetű akadályok tartják vissza, nem a személyes kudarctól való félelem. Részint az, hogy a választási versenyben nincsenek a hivatalos jelölttel egyenlő esélyeik, részint pedig az, hogy a választási kampány rövid időszakán kívül nincs módjuk a választók elé lépni elgondolásaikkal. Ezeken a hátrányokon kellene változtatni, hogy a többes jelölésnek értelme legyen. Az új választási törvény azonban egyiket sem érinti.

Ami az esélyek egyenlőségét illeti: a törvény felhatalmazza a Hazafias Népfront szerveit, hogy a jelölt személyére javaslatot tegyenek. Ugyanakkor kimondja, hogy a népfront bizottságai szervezik a jelölőgyűléseket, hogy ők (vagy a népfrontba tömörült politikai, társadalmi, érdek-képviseleti szervek) szervezik a jelöltek választási gyűléseit, hogy ők adnak megbízatást a helyi választási szervek tagjainak, hogy – a népfront országos tanácsának útján – ők továbbítják a jelöltek névsorát az Országos Választási Elnökséghez. A hatásköröknek ez a keveredése vitathatatlanul roppant hatalmat ad a népfront helyi bizottságainak ahhoz, hogy megakadályozzák a nekik nem tetsző jelöltek sikeres szereplését. Ezen a bajon csak úgy lehet segíteni, ha a választással kapcsolatos szervezési tevékenységeket elválasztanák a népfronttól, és a választás lebonyolítását – a jelölőgyűlésektől a szavazatszámlálásig – valamilyen más szervre, például bíróságokra bíznák.

Már utaltunk rá, hogyan lehetne két választási időszak között folyamatossá tenni a jelöltek nyilvános tevékenységét. Ez egyben a választási vereségért nyújtott kárpótlásnak is szerencsésebb módja volna, mint a pótképviselővé (póttanácstaggá) való kooptálás. De jobb volna ez a megoldás azért is, mert a megválasztott és a választáson alulmaradt jelöltek vitája kinevelhetne olyan helyi politikusi köröket, amelyeknek tagjai ismertek volnának nézeteikről és cselekedeteikről, s aszerint válogatódnának ki, hogy milyen képességekkel rendelkeznek jó helyi programok kidolgozására és a helyi közönség meggyőzésére.

Végül néhány szót az országos jelöltlista bevezetéséről. Olyan választási rendszerben, amely elvben megengedi, hogy egymástól független politikai tömörülések versengjenek a szavazatokért, az egységlistás választás egyértelmű visszalépésnek számít. A mai magyar választási rendszerben azonban előrelépést jelenthet, ha kellően átgondolt és következetes módon vezetik be. Egyfelől elhárítja a választókerületek helyi jelöltjei közötti verseny egyik legfőbb akadályát: azt ugyanis, hogy a jelöltek tekintélyes része a párt, az un. társadalmi szervezetek, a kormány és a területi közigazgatás magas beosztású tisztségviselőiből kerül ki, akik nem engedhetik meg maguknak, hogy veszítsenek. Másfelől arra is módot ad az országos lista intézménye, hogy az ide felkerülő jelölteket különleges eljárás szerint állítsák; így elvben lehetővé teszi, hogy fenntartsanak néhány mandátumot a kulturális és szakmai szervezetek, az akadémiai intézetek számára, amelyek közgyűlésen, egyenes és titkos szavazással választhatnák meg jelöltjeiket.

Jelenlegi formájában azonban a választási törvény egyik lehetőséget sem használja ki. Az országos listán indítható jelöltek számát túlságosan szűkre szabja (30-35 főt enged meg). Ebbe a keretbe csak egy hányada fér bele a képviselővé jelölt PB-tagok, KB-titkárok, megyei és nagyvárosi párttitkárok, miniszterek, tanácselnökök, vezető szakszervezeti, KISZ- és népfront-tisztségviselők sokaságának. Tehát vagy külön szabályban kell kimondani, hogy egy bizonyos rang fölött 35 főnél több nem kerülhet be a képviselőházba – vagy elölről kezdődik a megyei párttitkárok egyenlőtlen versenye a megyéjükben dolgozó szövőnőjükkel.

A kulturális és szakmai szervezetek stb. jelöltállítási lehetőségét a törvény nem zárja ki, de nem is szavatolja. Annyit mond, hogy az országos választási listára a népfront országos tanácsa veszi fel a jelölteket, a népfrontba tömörült politikai, társadalmi és érdek-képviseleti szervek javaslatai alapján. De nem határozza meg, hogy mely szervet hány mandátum illet meg; így e szervek javaslatai eleve nem lehetnek kötelező erejűek – az országos tanács nem tartozik elszámolni döntéséről a javaslattevőknek (kivéve persze a párt irányító testületeit, melyeknek vezető szerepét külön alkotmányos jogszabály alapján elismeri); végül arról sem rendelkezik a törvény, hogy a javaslattevő szervek milyen eljárás szerint választják ki jelöltjeiket. Ilyen körülmények között nem remélhető, hogy az országos listára néhány önálló jelölt is felkerüljön; óhatatlanul működésbe lépnek azok a szűrők, amelyeken mindenki fennakad, aki nem felel meg a vezető pártestületek vagy a közbeiktatott döntéshozók ízlésének.

4. A decemberben elfogadott választási törvénnyel a jogalkotók elszalasztottak a lehetőséget, hogy értelmes reformot kezdjenek a választójog területén. Nem azért követtek el mulasztást, mert nem vitték közelebb a választási rendszert a képviseleti demokráciához: ezt senki nem várja az elgondolható választójogi reformtól. Nem is azért, mert nem mentek el odáig, ameddig az egypártrendszer keretei között egyáltalán el lehetne menni: ehhez összefüggő reformok egész sorozatára volna szükség. Azért mulasztottak, mert a kiegészítő reformok nélkül is lehetséges, első lépést sem tették meg. Reformot ígértek, de csak átrendezték a régi választási rendszert – nem is mindenben az előnyére.

Hogy miért történt így, arról megtudunk egyet-mást, ha egy pillantást vetünk a törvény előkészítésének történetére. Miközben az Országgyűlés elé terjesztette a törvénytervezetet, az igazságügy-miniszter büszkén tudatta képviselőtársaival, hogy a javaslat végleges formába öntését olyan nagyszabású társadalmi vita előzte meg, mint még egyetlen törvényhozói aktust sem. „A több mint 1300 fórumon több tízezer résztvevővel lezajlott vitákon 25 ezer észrevétel és javaslat hangzott el” – közölte. A népfront főtitkára még meg is toldotta ezt az adatot; szerinte „csaknem 250 ezren mondtak véleményt a tervezetről”. Ne firtassuk a nagyságrendi eltérés eredetét; 25 ezer is csinos mennyiség. Azonban van egy kis szépséghibája a számok halmozásának.

Ez a temérdek észrevétel, javaslat és vélemény szűk három hét alatt hangzott el a népfront bizottságai által szervezett gyűléseken. Szeptember 12-én rendezték az első gyűléseket, és október 2-án már a vita lezárulásáról tudósított a sajtó. S mire a kampány megkezdődött, a törvényjavaslat már készen volt: szeptember 9-én csaknem befejezett változatát tették közzé a napilapok; ez a szöveg már csak mellékes kérdésekben tartalmazott több lehetséges változatot. A tervezet véglegesítése során nem is vették figyelembe azokat az ellenjavaslatokat, amelyek nem a nyitva hagyott cikkelyekre vonatkoztak. Sokan javasolták például, hogy a többes jelölést ne tegyék kötelezővé, hogy az országos listán megválasztott képviselők visszahívásáról is maguk a választópolgárok dönthessenek, továbbá, hogy az országos választási lista mellett állítsanak fel megyei listákat (nyilvánvalóan azzal a céllal, hogy ne csak az országos, hanem a helyi tisztségviselők jelöltetése se zavarja meg a választókerületeken belüli versenyt). Annyira sem vették komolyan őket, hogy a nyilvánosság előtt foglalkozzanak az indítványaikkal, hogy ismertessék érveiket, és előadják az illetékesek ellenérveit. Sőt, egyáltalán nem tájékoztatták az állampolgárokat, hogy mi módon dolgozták fel a „25 ezer észrevételt és javaslatot”, és milyen eljárás szerint tettek különbséget az elfogadandó és az elfogadhatatlan indítványok között.

Amikor a törvénytervezet még valóban nyitott volt, nemcsak gyűléseket nem tartottak, a sajtó sem írt érdemben róla.

Július 1-jén az Élet és Irodalom interjút közölt Schmidt Péterrel, az ELTE Állam- és Jogtudományi Karának dékánjával. „Ön szerint miért nem tudhatnak a vita részleteiről az emberek?” – kérdezte a riporter. A válasz: „Nem tudom. Ehhez ugyanis semmiféle érdek nem fűződhet. Én ennek a vitának sokkal nagyobb nyilvánosságot adtam volna, hiszen a végső soron kikristályosodó megoldást… sokkal könnyebben el tudnánk fogadtatni az emberekkel, ha a vitába ők is beleszólhatnának, vagy legalább hallomásból értesülnének a részletekről.”

Schmidt Péter valójában megmondja, hogy miért nem ismertették a belső vita részleteit a közönséggel: a döntéshozók csupán „a végső soron kikristályosodó megoldást” kívánták „elfogadtatni az emberekkel”, nem pedig módot adni nekik, hogy maguk válasszanak a rövid távon elgondolható lehetőségek közül. Ezért, hogy a lényegében kész törvénytervezetet bocsátották vitára. Ezért, hogy sem a kampány előtt, sem alatta, sem utána nem tárták a nyilvánosság elé a jogi, szociológiai és politikatudományi szakértők elgondolásait.

A közönség azt sem tudta meg, mikor és kikből hozlak létre a zártkörű szakbizottságokat, amelyek a választójog módosítását előkészítették. Nem tudta meg, hogyan működnek a bizottságok, milyen javaslatokat terjesztettek a döntéshozó testületek – a KB titkársága és a PB – elé, hogyan, milyen meggondolások alapján választották ki ezek közül a párt vezetői a nyilvánosságra hozott, végleges változatot. Schmidt Péter interjújából azonban kiderül, hogy a bizottsági munka során nem ez a változat volt a vitaalap:

„A legtöbben arról vitatkoznak, hogy a társadalmi szervek, szervezetek által kifejtett érdekkülönbségeket milyen úton lehet bejuttatni a parlamentbe. De hogy be kell juttatni őket, abban nagyjából megegyeztek a vitázók. A részletkérdések már bonyolultabbak. A legegyszerűbb javaslat úgy szólt, hogy például a SZOT küldhessen 10-15-20 képviselőt az Országgyűlésbe. E képviselők megválasztásához a lakóterületen szavazó polgárnak semmi köze nem volna. Egy másik elképzelés szerint ki kellene alakítani a szakszervezeteken, a TOT-on és egyéb társadalmi, politikai szervezeteken belül egy olyan, az általánostól némileg eltérő választási rendszert, amelynek formáját az adott politikai, társadalmi szerv dolgozná ki. A harmadik lehetőség: …egy országos lajstrom létrehozása. Például a szakszervezet vagy a TOT … bejelentenék a maguk képviselőit, majd a listát az állampolgárok elé tennék, akik erről bátran kihúznák azokat, akikben nincs sok bizalmuk. Egyet biztosan nem lehet: a társadalmi szervezetek által képviselt ágazati rétegérdekeket a továbbiakban is mellékes ügyként kezelni.”

Úgy látszik, amikor a vezetés megbízást adott az új választási törvény előkészítésére, a munkába bevont szakemberek azt az eligazítást kapták: nagy változásokra van szükség, ne fogják vissza a képzelőtehetségüket. Schmidt Péter még valamikor június vége előtt is abban a biztos hitben beszél, hogy az általa megszólaltatott szakmai közvélemény hivatalos támogatást élvez. Csakhogy időközben a vezető párttestületek elvetették a szakma javaslatait, és egy jóval szerényebb törvénymódosításban állapodtak meg. A merésznek talált indítványok riasztották vissza őket, vagy a döntés pillanatában éppen kevésbé érezték sürgetőnek, hogy érzékelhető politikai engedményekkel ellensúlyozzák a gazdasági helyzet romlását, vagy egyszerűen nem tudtak semmilyen nagyobb változtatásban egyetértésre jutni – ki tudja. Mindenesetre megtehették, hogy figyelmen kívül hagyják a szakmai közvéleményt, hiszen a társadalmi közvéleményt teljesen kizárták a döntési folyamatból.

Elégedettek lehetnek az eredménnyel: megint végrehajtottak egy reformot, mely senki pozícióját nem fenyegeti, megint levezettek egy társadalmi vitát, amelynek eredményével nem kell törődniük. De nem biztos, hogy érdemes volt. Hátha csak maguknak rendezték az egész sivár szertartást a 25 ezer (250 ezer) javaslattal meg a kötelező többes jelöléssel. Hátha az emberek nem hiszik el, hogy igazán megkérdezték őket, s hogy az új választási rendszer növeli állampolgári hatalmukat.

• Beszélő