[Kis János]

Nyomtatóbarát változat

Miért ne?

Másként történt. Nemhogy távolmaradt volna a séta beharangozott színhelyeitől, a karhatalom elképesztően nagy apparátussal vonult fel. A túlméretezett erőfitogtatást még magyarázhatjuk azzal, hogy a közrend őrei biztosra akartak menni. De amikor a gumibotozásnak nekiláttak, már pontosan tudták, hogy nincs mitől tartaniuk: a környezetvédelmi séta nem dagad rendszerellenes tömegtüntetéssé (a 30. évben vagyunk...)[SZJ], sőt, még egy icipici kis demonstráció sem lesz belőle.

Tegyük fel, hogy a Batthyány tér biztosításáért felelős rendőrtiszt nem kapott utasítást a verésre. Akkor is bátran állíthatjuk: arra sem kapott parancsot, hogy erőszakhoz legfeljebb végső esetben folyamodhat. Nem egyetlen ideges pofon csattant el; több embert bántalmaztak, különböző időpontokban és helyeken. Ez nem történhetett volna meg, ha verni tilos.

Márpedig ami nem tilos, azt a Magyar Népköztársaságban szabad: legalábbis rendőröknek. Tudják ezt jól azok, akik eldöntötték, hogy a Duna Kör sétáját meg kell akadályozni. Nem bánták, hogy a karhatalom brutálisan lép föl. Üzentek. Azt üzenték: nem babra megy a játék.

De miért most, miért nem a sajtóértekezleten, miért nem a petíció-kampányok alkalmából? A rejtély nyomban eloszlik, mihelyt nem abból indulunk ki, hogy a kormányzat korábbi, tapintatosabb magatartása átgondolt politika műve volt. Sajna, nem volt mögötte más, csupán a vezetés bizonytalankodása. Váratlanul érte a GNV-vel szembeni társadalmi ellenállás. Meglepték a nyugtalanság méretei; zavarba hozta, hogy még a hivatalos szakértők egy része is kézzel-lábbal tiltakozott. Szokatlan volt számára a nyugati sajtónyilvánosság, az osztrák és nyugat-német politikai establishment egy részének elkötelezett érdeklődése. A rutinmegoldásokkal nem tudott mit kezdeni ebben a helyzetben. Tétovázott; hol így beszélt, hol meg úgy. Megígérte, hogy új szakértői vizsgálatot kér a vízlépcső tervezetéről, de végül azt bízta meg a jelentés elkészítésével, akitől a tervezet származott: az Országos Vízügyi Hivatalt. Zárt és kevésbé zártkörű tájékoztatókon elterjesztette, hogy a kormány fel akarta bontani az egyezményt, és ehhez megfelelő érveket kért az Akadémiától, de a tudósok sajnos nem foglaltak egyértelműen állást. (Ha ők karakánabbak lettek volna...!) De közben bőven szivárogtatták azt a hírt is, hogy a magyar fél szerződésbontási szándéka a szovjetek ellenállásán bukott meg. (Ha Zöld Mihail korábban kerül hatalomra...![SZJ]) És mihelyt a végleges döntés megszületett, utasították az addig némaságra ítélt tömegtájékoztatást, hogy kampányban dicsérje a Nagy Vízmű mérhetetlen áldásait. Ami nem tartotta vissza a Politikai Bizottság némely tagjait attól, hogy még mindig mossák a kezeiket: ők nem értettek egyet a határozattal.[SZJ]

Csoda, hogy az apparátusok megzavarodtak? Csoda, hogy szegény pártalkalmazottak és kormánytisztviselők nem tudták eldönteni, együtt vérzik-e magyar szívük a Duna-jelvényes ifjakkal vagy a pokolba kívánják a szemtelen taknyosokat? Kívülről nézve ez a zavarodottság látszott türelmi politikának.

Persze valameddig még tarthatott volna a bizonytalankodás, ha nem jön közbe a Duna Kör ötlete, hogy kiviszi az ügyet a közterekre. Ez végre kioldotta a tétovázás miatt gátlás alá került hatalmi reflexeket. Tüntetést akartok? Hát majd megtanítunk rá, hogy az utca a rendőrségé!

Tehetett-e mást a Duna Kör ebben a helyzetben, mint amit tett? Ezt végül is magának kell tisztáznia. De felhívása nemcsak a saját tagjait szólította a Batthyány térre; emberei nemcsak a tagtársaikat küldték haza. Az eset mindenkire tartozik, akit érint – és az ügyben érdekelt minden magyar állampolgárt érint. Eléggé felkavarta a közvéleményt ahhoz, hogy érdemes legyen róla nyilvánosan elmélkedni. Ezzel a megoldással ajánljuk vitára a Beszélő véleményét.

Így ne...

Az első kérdés: beváltotta volna-e a rendőrség a fenyegetését, ha a Duna Kör nem fúj visszavonulót? Sokkal nagyobb lett volna-e a „provokáció”, ha nem 200-250 ember megy a Batthyány térre február 8-án, hanem mondjuk négyszer ennyi? Nem biztos, de persze az ellenkezőjében sem lehetünk bizonyosak. Ezért inkább azt a kérdést kell feltennünk: ha – mint politikai döntéseknél mindig indokolt – a pesszimista variánsból indulunk ki, melyik fél lett volna a séta szétverésének vesztese? A Duna Kör veszteséglistáján követői egy részének megtorpanása lett volna; viszont hatalmas erkölcsi győzelmet hozott volna számára, ha szembeszegül a jogtalan erőszakkal, és ez új lendületet adhatott volna a GNV elleni társadalmi tiltakozásnak. A kormányzat bebizonyította volna, hogy változatlanul ő ellenőrzi a Batthyány teret, de kérdésessé vált volna, mennyire ellenőrzi az ország közvéleményét. Lehetne még kisebb-nagyobb súlyokat tenni a mérlegre, de a lényeg ez.

Itt azonban mindjárt számolnunk kell egy ellenvetéssel, amelyet sokszor hallhatunk hasonló vitákban. Az efféle politikai kalkuláció az ellenzékre jellemző okoskodás, mondják vitapartnereink. Az ellenzék minden ügyből politikai ügyet akar csinálni. A környezetvédelem azonban nem politikai ügy; legalábbis a környezetbarátok java része számára nem az. Ők nem politizálni akarnak, hanem természeti kincseinket megóvni. Ezt pedig okvetlenül tiszteletben kell tartani annak, aki az ő cselekvési készségükre épít. Nem tehetünk ki a politizálástól távol álló embereket politikai számításaink kedvéért gumibotozásnak, állásvesztésnek, meghurcoltatásnak.

Elismerjük: a környezetvédelem véleményünk szerint politikai ügy, akár belátják ezt a környezetbarátok, akár nem. A környezetvédelem politikai ügy, mert először, az állammal szemben kell kivívni az önálló kezdeményezés szervezeti és egyéb lehetőségeit. És másodszor, politikai ügy a környezetvédelem, mert az állam szervei hozzák azokat a beruházási és termelési döntéseket, amelyektől a természetet meg kell óvni, s az állam más szervei hozzák azokat a szabályokat, amelyek között a beruházók és termelők működnek. A GNV-ről a kormány kötött szerződést egy szomszédos ország kormányával; a terveket a kormány hagyta jóvá, a beruházási összegeket a kormány szavazta meg. A közvéleménynek a kormányt kellene elhatározása módosítására rábírnia. Mi ez, ha nem politika?

Sietünk azonban hozzátenni: bár a környezetvédelem ügyét olyan ügynek tartjuk, amelyben mindenki politizálni kénytelen, ha tenni akar valamit, ebből nem következik, hogy egy akció részeseit szabad volna politikai számítások puszta eszközeiként kezelni. Nem azért nem szabad, mert a vitatott akció nem politika, hanem azért, mert az erkölcsös politika tiszteletben tartja a morál alapvető követelményeit. Való igaz, a kezdeményezőknek nem csupán a várható politikai előnyöket és hátrányokat kell mérlegelniük, hanem az emberi áldozatokat is. Nagyon sok múlik azon: milyen súlyos sérelem ellen szólítanak utcára embereket, és milyen súlyos megpróbáltatásokkal kell számolni. De azon is: mennyire lehetnek a felhívást követő emberek tudatában a rájuk váró veszélynek. Ha a kör úgy ítélte meg, hogy a rendőri fenyegetés túlságosan nagy, és hogy a sétára készülő közönsége nem lehet tudatában a veszélynek, okkal érezte nyomasztónak a felelősségét.

Csakhogy a kezdeményező felelőssége nem ér véget az akció lemondásával. Amikor ezt írjuk, már több mint egy hónap telt el az események óta, és a Duna Kör még nem talált alkalmat rá, hogy tiltakozzék a rendőri atrocitások és az utólagos megtorlások ellen.[SZJ] Ki emeljen szót a bántalmazott magyar és külföldi állampolgárok védelmében, ha nem az, akinek hívására a gumibotok elé mentek?

Továbbá a hatóság fenyegetőzése nem tartalmazott semmit, amivel ne lehetett volna jó előre számolni. Nem a február 8-a előtti napokban tudtuk meg, hogy Magyarország rendőrállam, ahol ugyan törvény védi a gyülekezés szabadságát,[SZJ] a belügyi szervek mégis mint jogellenes cselekményt üldözhetnek bármilyen köztéri gyülekezést. Volt rá némi esély, hogy a rendőrség nem nyúl a gumibotokhoz, hiszen például az utóbbi évek meg-megismétlődő március 15-i diákfelvonulásait eddig növekvő önuralommal tűrte. De aki felelősséget érez a fölhívásra válaszoló emberek iránt, annak a kedvezőtlen eshetőségből kell kiindulnia. Nyilvános akciót csak úgy szabad kezdeményezni, ha vállalni lehet az előrelátható következményeket. Ha a Duna Kör úgy ítélte meg, hogy a környezetvédelmi séta esetleges – nem biztos, de nem kizárható – következményeit morális vagy politikai okokból nem lehet vállalni, akkor jobb lett volna meg sem hirdetnie. Ez azonban csak negatív tanulság.

Mégis, hogyan?

Akár a felhívás kibocsátása volt a hiba, akár a visszavonása, mindenképpen nyitva marad a kérdés, hogy mit lehet tenni ezek után. Mert vegyük észre: a Duna Kört nem könnyelmű kalandkeresés sodorta előre, hanem a helyzet logikája. A tiltakozás megszokott eszköztára kimerült. A kormány, semmibe véve a szakmai érveket és a társadalom akaratnyilvánítását, hitelszerződést kötött osztrák bankokkal, és elrendelte, hogy folytassák az építkezést. Vagy képes a mozgalom fokozni a nyomást, vagy tudomásul kell vennie, hogy vereséget szenvedett.

A Duna Kör megpróbálkozott a nyomás fokozásával. A séta tervébe csomagolt üzenetet nem lehetett félretenni: Ha a hatalom nem törődik a hagyományos tiltakozási formákkal, mi meg figyelmen kívül hagyjuk az íratlan szabályt, mely szerint az állampolgárnak tilos felhívásra sétálnia. Megmutatjuk, hogy „minden demokratikus, békés és alkotmányos eszközt” készek vagyunk igénybe venni a GNV megvalósítása ellen.

A kormányzat erre odaütött.

Úgy látszik, ha gyenge a nyomás, nem törődik vele. De ha megerősödik, csak a gumibotokat veszi elő. Van-e kiút ebből a dilemmából, ez itt a kérdés.

Megválaszolása részint kipróbálható taktikai elgondolásokat kíván; részint a politikai helyzet elemzését. Taktikai javaslataink nincsenek, de a helyzet megértéséhez talán hozzájárulhatunk. Itt következő cikkünkben erre teszünk kísérletet.

• Beszélő