Országgyűlés után

Így kezdődött

Bármily keveset ért az 1984-es választójogi törvénymódosítás,[SZJ] ahhoz elegendő volt, hogy rést üssön a hivatalos intézményeken, s a résen át a növekvő elégedetlenség bezúdulhatott a politikába. Az 1985. évi képviselőválasztások adtak rá először alkalmat, hogy szélesebb társadalmi körök kifejezzék akaratukat, és megpróbálják ellenőrzésük alá vonni az államhatalmat.

A választási rendszer felemásságai meg a sorozatos csalások és megfélemlítési akciók következtében végül mindössze két független jelöltnek[SZJ] sikerült átverekednie magát a parlamentig. De a hivatalos jelöltek között is akadt néhány, aki tanult a választók felbuzdulásából. Belőlük s a független jelöltek egyikéből állt össze egy kicsiny mag, négy-öt képviselő, akik a nem kimondottan politikai kérdésekben kezdtek önálló hangot használni, s olykor önállóan is szavaztak. Példájuk hatására lassan felbátorodott egy tágasabb kör is; sokan legalább a bizottsági üléseken csatlakoztak a saját hangjukat próbálgató társaikhoz, egyik-másik esetben a törvényhozásban is együtt szavaztak velük. 1986 tavaszán bekövetkezett az elképzelhetetlen: az illetéktörvény vitájában a többség megszavazott egy módosító indítványt, melyet pedig a pénzügyminiszter nem fogadott el.[SZJ] A tárgy politikai szempontból jelentéktelen volt, ám annál jelentősebb lett a precedens: a kormányt le lehet szavazni.

Ez már sok volt a hatalomnak. Mindjárt a következő alkalommal zárt ülést rendeltek el, és a nyilvánosság háta mögött keresztülhajszolták a házszabályok megváltoztatását. Egy pillanatra úgy tűnt, a parlamentet kézbe vették.[SZJ]

Másként történt. A parlamenti viták rövidesen átcsaptak a politika lényeges kérdéseire.

A válság nyílttá válik

1986 végén a kormánynak be kellett ismernie, hogy a költségvetési deficit a tervezettnek mintegy kétszerese lett, s hogy a külkereskedelmi mérleg a remélt kiviteli többlet helyett több mint 400 millió dolláros hiánnyal zárult. Nyilvánvalóvá vált, hogy a XIII. pártkongresszuson[SZJ] elfogadott gazdaságélénkítési program katasztrofális következményekhez vezet. A vezetés azonban halogatta a fordulatot. Az Országgyűlés téli ülésszakán a pénzügyminiszter egy olyan tervhez kért jóváhagyást, amely minden addiginál nagyobb költségvetési hiánnyal számolt. Ez volt a pillanat, amikor a képviselők egy része felismerte: a kormány nem ura a romló gazdasági folyamatoknak. Ketten a költségvetési terv ellen szavaztak, heten tartózkodtak a szavazástól.

Idén nyáron, a költségvetési beszámoló tárgyalásakor, már öt volt az ellenszavazatok száma, s a tartózkodás is a kétszeresére ugrott. Mindaz, ami december és június között történt, arról győzte meg a törvényhozókat, hogy a vezetés tehetetlen, az ország problémáinak megoldása helyett a saját átmentésével van elfoglalva. Pár nappal az Országgyűlés előtt ülésezett a párt Központi Bizottsága. A közönség azt várta, hogy új vezetést választanak, amely végre új politikát hirdet. Ehelyett Kádár megszilárdította a helyzetét, és alig történt több, mint hogy a régi emberek kicserélték pozícióikat. A költségvetési vita előtt került sor az új miniszterelnök[SZJ] beiktatására. Grósz Károly nem mondott programbeszédet, és – még az utolsó negyven év történetében is példátlan módon – zárt ülésen kérte a parlament bizalmát. Az országnak nem volt szabad megtudnia, ha netán egy-két képviselő tartózkodnék a szavazástól, vagy – horribile dictu – nemmel szavazna.

Nem csoda, hogy megnőtt azoknak a képviselőknek a köre, akik úgy érezték: az Országgyűlésnek kezdeményezően kell föllépnie. Ennek a jelentékeny kisebbségnek a véleményét fejezte ki Király Zoltán újságíró, Csongrád megyei képviselő, amikor azt javasolta, hogy a parlament még a nyáron üljön össze megvitatni a kialakult helyzetet, s hogy ne csak a kormány beígért gazdasági programjáról tárgyaljanak, hanem adjanak megbízást alternatív program kidolgozására egy külön parlamenti bizottságnak is. Az ülésszak végén ügyrendi kérdésben szót kért Szirtesné Tomsits Erika orvosnő (Budapest); kifogásolta a házszabályok egy évvel korábban kikényszerített módosítását, és újabb, ellenkező előjelű módosításra tett javaslatot.

Az elnöklő Sarlós Istvánnak nem volt jobb ötlete, mint hogy – bármit írjon is elő az érvényes eljárásrend – nem nyit vitát az indítványok fölött.

Választópolgárok, képviselők, hatalom

Ekkorra már az egész politizáló közvélemény tisztában volt a vezetés gazdaságpolitikájának kudarcával. Az emberek talán lassabban ismerték volna fel, hogyan fognak hatni az életszínvonalra az elkerülhetetlen megszorítások, ha nem jön közbe a tervbe vett adóreform. A két új adónem propagandája azonban egyszeriben világossá tette az egyébként nehezen áttekinthető összefüggéseket. A politikai stabilitás pillérei, a munkásság elitje és a szellemi középrétegek, akik eddig nagyjából képesek voltak többlet-erőfeszítésekkel ellensúlyozni veszteségeiket, most egyszeriben megértették, hogy ők is az abszolút vesztesek közé süllyednek. Még sor sem került az intézkedésekre, s a lappangó rossz közérzet máris ellenséges indulatokba csapott át.

A gazdasági kudarc és a politikai stabilitás megingása elbizonytalanította a vezetést. A zúgolódó társadalom és a meggyöngült hatalom között pedig egyszeriben felértékelődött az Országgyűlés politikai szerepe. A képviselők nyíltabban beszélhetnek, mint valaha. A vezetésnek szüksége van rá, hogy a közvélemény úgy érezze: a képviselők elszántan védték választóik érdekeit, és csak annyi terhet szavaztak meg, amennyi elkerülhetetlen.

De nemcsak a képviselők szólásszabadsága nőtt meg hirtelen; megnőtt a rájuk nehezedő feladat súlya is. Mert a közvélemény várt tőlük valamit: vagy tagadják meg az újabb áldozatok szentesítését, vagy legalább szerezzenek kézzelfogható biztosítékot, hogy a terhek vállalása nem lesz hiábavaló.

Lássuk hát, mire tellett a törvényhozók erejéből.

„Választóim tele vannak aggodalommal”

A legfeltűnőbb újdonság az volt, hogy az ország valóságos hangulata visszhangot vert az Országház falai között. Nem egy vagy két különösen merész szónok beszélt a növekvő elégedetlenségről; ez volt a négynapos ülésszak vezérmotívuma.

Szarvas Andrásné ruhagyári meócsoport-vezetőt (Békés megye) így idézi a Magyar Nemzet szeptember 18-i száma: „…beszámolt arról, hogy választóinak véleménye megoszlik a kormány stabilizációs programjával kapcsolatban. Mint mondta, érezhető, hogy a célokkal egyetértenek, de tapasztalható bizalmatlanság is az elképzelések megvalósulását illetően. Néhányan nem látják a célok megvalósulásának garanciáit, s attól tartanak, hogy hosszúra nyúlik az átmenet időszaka, s emiatt tovább csökkennek a jelenleg is alacsony munkabérek, a tervezettnél gyorsabban romlik az életszínvonal.” Maga a képviselőnő fogalmazott-e ezen az ízetlen agit-prop.-nyelven, vagy a szerkesztő-cenzor dolgozta bele a szövegbe az olyan megszorításokat, mint „néhányan”, „de tapasztalható (…) is”: nem tudjuk. Mindenképp hitelesebben hangzik az a nyilatkozat, amit Szabó Tamás cukorgyári osztályvezető (Fejér megye) sajtóinterjújában találunk: „Választóim az ercsi körzet kilenc községéből tele vannak aggodalommal, félnek, hogy a gazdaságban érvényesülő árfelhajtó tendenciák a prognosztizált 14-15 százalékos inflációt akár a többszörösére is felgyorsíthatják. Ott van előttük a jugoszláviai infláció réme. Az emberek azt mondják, ők tisztességgel dolgoznak, nem rajtuk múlott, hogy ide jutott az ország gazdasága.” (HVG, IX. 26.)

De bárhogyan fejezte is ki magát Szarvas Andrásné és sok-sok képviselőtársa, mondanivalójuk félreérthetetlen volt. Még az államhatalom szónokai is kénytelenek voltak jelezni, hogy vették az üzenetet. Még azok is, akik ragaszkodtak az elmúlt 30 év rutinjának fenntartásához, mint például Szabó Imre Hajdú-Bihar megyei tanácselnök: „…az állampolgári bizalom már itt-ott egy kicsit megkopott, mert az elmúlt másfél évtized során a kelleténél több volt a valóra nem váltott remény. Ebből fakad némi kétkedés – az emberek többségében csak kétkedés, nem bizalmatlanság –, hogy vajon most lesz-e elég erő következetesen végigvinni az elhatározásokat.” (Magyar Nemzet, IX. 17.) Ugyanilyen defenzív tartásban beszélt maga Kádár János is: „Elhangzott itt az is, hogy megoszlik a közvélemény. Tudom, valóban így van. De ismerem sok ember véleményét, munkásokét, parasztokét, akik azt mondják: ha áldozatokat kell hozni, hozzuk meg, de teremtsünk rendet dolgainkban. Ez is tömeghangulat!” (Népszabadság, IX. 17.)

Az egyik fél szemlátomást védekezésbe szorult. A másik mégsem lendült támadásba.

„A kormányprogram: alternatíva nélküli realitás”

Nem az ellenszavazatok számát keveselljük, bár az is elmaradt a várttól. Sarlós István botrányos fogása, hogy ellenpróba nélkül egyhangúlag elfogadottnak nyilvánította a kormányprogramot, legföljebb egy-két nemet és négy-öt tartózkodást leplezett el. S az általános forgalmi adó tárgyában leadott egyetlen nem és öt tartózkodás, a személyi jövedelemadó tárgyában leadott tíz nem és huszonegy tartózkodás sem fedi azt a hangulatot, amely a parlamenti bizottságok és a képviselőcsoportok június és szeptember közötti, már-már folyamatos adóvitáin uralkodott. A kormány távolról sem tett annyi engedményt, amennyi szavazatot visszanyert. Legfontosabb koncessziója pedig egyszerű könyvelési trükknek bizonyult: elfogadta ugyan, hogy csökkentsék a három- és többgyermekes szülők adóalapját, de az így kieső költségvetési bevétel visszanyerése érdekében éppen azokból a szociális támogatásokból faragott le, melyeknek ugyanez a réteg a legfőbb élvezője. Sőt, valami ennél is rosszabb történt. Az adóalap-csökkentés kedvezményezettjei azok a többgyermekesek, akiknek jövedelme egyáltalán adóztatható, akik tehát évi 55 ezer forintnál többet keresnek. A tervbe vett juttatások mérséklése vagy megvonása viszont a szegény nagycsaládosokat is sújtja. A költségvetés tehát a legnyomorultabbak rovására tett engedményt. A pénzügyminiszter nem csinált titkot belőle, hogy a hatás szándékolt: „Nem adunk kedvezményt a lumpenrétegek számára” – jelentette ki. (Népszabadság, IX. 21.)

Nem is azt állítjuk, hogy a parlamentben nem folyt érdemi vita. A képviselők mind a kormány stabilizációs programját, mind az adóreform megoldásait temérdek szempontból bírálták. Ami a kormányprogramot illeti, elhangzott például, hogy:

– az átfogó gazdasági reform megint késlekedik; a bér-, ár-, valuta- és pénzügyi reform csomagjából kiemelve az adóreform nem fog eredményt hozni;

– az iparfejlesztési tervek meghaladják a költségvetés lehetőségeit, miközben egy sor kiemelt nagyberuházás ésszerűsége fölöttébb kérdéses;

– csökkenteni kell a veszteséges vállalatok támogatását, valamint az államigazgatásra, a fegyveres testületekre és a társadalmi szervezetekre fordított költségvetési kiadásokat.

Az adóreform kapcsán többen szóvá tették, hogy:

– az új adórendszer a nagycsaládosokat sújtja;

– igazságtalanul nehézzé fog válni a közepes helyzetű munkavállalók sora, akik mellékjövedelmekkel kénytelenek biztosítani szerény életszínvonalukat;

– a kiegészítő keresetre szoruló nyugdíjasok méltánytalan hátrányba kerülnek azokkal a nyugdíjasokkal szemben, akiknek járadéka önmagában felér az ő teljes jövedelmükkel.

Szó volt végül a politikai intézményrendszer reformjának szükségességéről:

– a közigazgatás reformjáról és a helyi önkormányzat alapjainak megvetéséről;

– a nyilvánosság reformjáról;

– és legrészletesebben arról, hogy mit kell a parlament helyzetében változtatni.

Az Országgyűlésben szinte minden elhangzott, ami az utóbbi idők reformvitáiban szerepel. Ha a párt helyzetének törvényi rendezését nem számítjuk – s e kérdés parlamenti fölvetésére még nyilvánvalóan nem érett meg az idő –, csupán három lényeges követelményt említhetünk, amelyek semmilyen formában nem kerültek szóba:

– nem akadt képviselő, aki komolyan tárgyalta volna a munkanélküliség veszélyét, senki nem sürgette, hogy garantálják a munkanélküliségre ítélt állampolgárok szociális és jogi biztonságát;

– nem esett szó az államhatalommal szembeni egyéni jogok megszilárdításának szükségességéről;

– nem esett szó az egyesülési és gyülekezési jog problémájáról sem.

Hiányoljuk ezeket az ügyeket; de nem ezért tartjuk tétovának a képviselők magatartását. Valami másra gondolunk. Arra, hogy a képviselők túlnyomó többsége nem úgy bírálta a kormányt, nem úgy tett javaslatokat, mint aki igenjét feltételekhez kötheti. „A program alternatíva nélküli realitás, a képviselők csak azon vitatkozhatnak, hogy milyen ütemben, formában és milyen módszerekkel valósítsák meg azt” – jelentette ki Nagy László tsz-elnök Borsod megyéből (Magyar Nemzet, IX. 18.).

Úgy tűnik, a képviselők eleve föladták.

De miért?

Kitérő Grósz Károlyról

Avar István azt nyilatkozta a rádiónak (168 óra, IX. 19.), hogy a kormányprogram vitája alatt az utolsó pillanatig vívódott, és csak a miniszterelnöki válaszbeszéd győzte meg róla, hogy igennel kell szavaznia.

Bizonyos, hogy Grósz Károly nagy hatást tett a képviselőkre. Megértette, hogy a rossz politikai hangulat egyik oka: a vezetés tehetetlensége. Sikerült megkülönböztetnie magát defenzív tartású kollégáitól. Úgy lépett föl, mint a változás embere, aki végre nyíltan beszél, aki nem a névtelen apparátus szócsöve, hanem személyisége, aki tűri, sőt kedveli az ellenvéleményt, nyitott a párbeszédre, nem halogatja a kényelmetlen döntéseket, nem riad vissza a konfliktusoktól, és – mindenekfölött – tétovázás nélkül cselekszik. Magatartásával lehetővé tette a képviselők számára, hogy úgy érezhessék: amikor bizalmat szavaznak a kormánynak, nem a régi vezetésre, hanem a változásra mondanak igent.

Vegyük azonban észre: miközben nyilvános szereplésének stílusát a kormányfő nagy gonddal felépítette, politikájának tartalma homályban maradt. Nem azonosult azzal a Grósz Károllyal, aki 1984–85-ben az országos politika arénájába lépett, de azt sem tette kellően világossá, hogy miben különbözik tőle.

Annak idején az ’56 előtti évekkel való kontinuitás, a rend és fegyelem, a központosított gazdaságirányítás, az „ügyeskedők és nyerészkedők” elleni hadjárat és a gyorsabb ütemű felhalmozás szószólójaként lépett föl. Régi retorikájának nyomai itt-ott fölfedezhetők parlamenti beszédében: például abban, ahogyan a szociális feszültségek növekedését értelmezi („Sokan élnek nagyon nehéz körülmények között, miközben egy viszonylag kis réteg munkateljesítményével nem arányos mértékben jól és nemritkán hivalkodóan él.” Népszabadság, IX. 17.), vagy a KGST-nagyberuházások melletti elköteleződésében („Súlyos gazdasági hiba lenne megváltoztatni ezzel kapcsolatos döntéseinket. Ezért a megvalósítás gyorsabb útját kell választanunk.” uo.).

Egészében mégis az jellemzi a miniszterelnök parlamenti szereplését, hogy igyekezett eltávolodni a róla kialakult képtől, s a reform, a világgazdasági nyitás, a kisvállalkozások, a nyíltság és párbeszéd híveként feltűnni. A vízválasztó kérdésekben azonban megkerülte az állásfoglalást. Nem kötelezte el magát amellett, hogy:

– a gazdasági reformot összefüggő intézkedések csomagjaként, nem apró adagokban kell bevezetni;

– az óhajtott szerkezetátalakítást a piac mechanizmusainak kell kikényszeríteniük, központilag vezérelt programok útján nem valósítható meg;

– a felhalmozódott politikai feszültségek csak akkor válnak kezelhetővé, ha gyökeresen megváltoznak a rendszer intézményei.

Sokféle oka lehet annak, ha egy politikus homályban hagyja alapvető politikai választásait. Lehet, hogy tudatosan meg akarja téveszteni a közönséget; lehet, hogy az adott erőviszonyok között nem beszélhet nyíltabban; lehet, hogy még maga sem látja tisztán, mit is fog választani. Elhamarkodottnak tartanánk a miniszterelnök parlamenti szereplése alapján megjósolni jövendő politikáját. Csupán arra szeretnénk felhívni a figyelmet, hogy amit mi nem tudtunk meg, azt nem tudták meg a képviselők sem. Nem kaptak rá biztosítékot, hogy Grósz Károly valóban szakítani fog az elmúlt 15 év rossz politikájával, és visszavezeti az országot az 1968-ban éppen csak megkezdett útra.

A parlament beérte az új személyiséggel, nem ragaszkodott hozzá, hogy új politikát kapjon.

S ez magyarázatot kíván.

Az Országgyűlés helyzete

A képviselőház nincs abban a helyzetben, hogy önálló félként értékelje és befolyásolja a kormány politikáját. Alárendeltsége működési rendjéből és tagjai kiválasztásának módjából következik. Szuverén hatalommá csak alapos intézményi változások útján lehet.

Talán nem volt még egy téma, amelyről oly sokan beszéltek volna, mint az Országgyűlés kiszolgáltatottsága. A képviselők kifogásolták, hogy:

– nem rendelkeznek a megalapozott döntésekhez szükséges információkkal;

– a törvényjavaslatokat csak akkor ismerik meg, amikor azok lényegében már véglegesek;

– törvényi rendezést kívánó ügyeket az Országgyűlés megkerülésével, rendeleti úton szabályoznak;

– a képviselők nem kérhetnek alternatív tervezeteket, s így valójában nincs módjuk választani; és még sok minden mást.

Ezek a körülmények szemmel láthatóan hozzájárultak a bizonytalankodásukhoz. Az eléjük tett programtervezet például az állásfoglaláshoz szükséges legelemibb adatokat sem tartalmazta. A miniszterelnök expozéjában közölte ugyan, hogy a kormány 1988-ban 14-15 százalékos inflációval számol, válaszbeszédében pedig arra is kitért, hogy ’89-ben 9 százalékra, ’90-ig 6 százalékra kívánják leszorítani az áremelkedés ütemét. De azt csak utóbb, a sajtóértekezletén jelentette be, hogy hivatalos számítások szerint ez az infláció 5-6 százalékos reáljövedelem-csökkenést fog hozni.

S ha mindezt előre közli, a képviselők még akkor sem ítélhették volna meg: elkerülhetetlen-e az életszínvonal ilyen mértékű süllyedése; van-e rá esély, hogy a kormány tartani tudja ígéretét, s a romlás nem lesz jóval nagyobb a vártnál; remélhető-e, hogy ekkora áldozat árán legalább az államcsődöt sikerül elkerülni. Mert ehhez további adatok sorára lett volna szükségük. Mindenekelőtt ismerniük kellett volna az ország külső fizetési kötelezettségeit. Tisztában kellett volna lenniük vele, hogy mekkora lesz az 1988-ban, ’89-ben és ’90-ben esedékes adósságszolgálati kötelezettségünk; hogy mit lehet ebből valutatartalékok mozgósításával és követelések behajtásával fedezni, s mit újabb hitelek felvételével továbbgörgetni – hogy tehát a következő években a megtermelt nemzeti jövedelem mekkora részét kell kivonni a hazai felhasználásból a külső fizetési kötelezettségek teljesítése érdekében.

S csak ezután következnék annak felbecsülése, hogy mit tehet az állam – a központi beruházások visszafoglalásával, a vállalatoknak szánt támogatások leépítésével, az állami és társadalmi szervezeteknek juttatott költségvetési alapok csökkentésével – a belső jövedelem-felhasználás leszorítása érdekében, és mi az, amit a lakosságnak kell viselnie a terhekből.

A kormány a szükséges adatoknak még a töredékét sem adta meg. De ha minden tájékoztatást megad, az sem lett volna elég. Az információk egy része ugyanis becslés, mely erősen függ a becslést tevők érdekeitől. Például ott a kérdés, hogy mennyire csökkenthető a vállalatoknak juttatott állami támogatás összege elviselhetetlen csődsorozat kiváltása nélkül. Feltehető, hogy a nagyvállalati érdekekkel összefonódott Ipari Minisztérium kisebb csökkentést tartana lehetségesnek, mint a költségvetési egyensúly érdekét képviselő Pénzügyminisztérium, és feltehető, hogy a kormány egésze kisebb csökkentést tartana lehetségesnek, mint független szakértők vagy a lakosság alulról létrehozott érdekképviseleti szervei. Ez az egyik ok, amiért a képviselők csak akkor dönthetnének szuverén módon a kormány javaslatáról, ha összevethetnék alternatív elgondolásokkal.

Van azonban egy másik ok is. Mind a kormányfő, mind az adótörvények tervezetét beterjesztő pénzügyminiszter azt sugallta a parlamentnek, hogy ha nemmel szavaz, voltaképpen az előző évek tehetetlenkedésének folytatására szavaz. S alternatív program híján a képviselők maguk is úgy érezték, hiába minden kétely és aggodalom, nincs harmadik lehetőség: a biztos rossz konzerválódása és a változás esélye között kell választaniuk.

A parlamentnek tehát egész sor jogot és garanciát kell nyernie ahhoz, hogy a mostanihoz hasonló, kritikus helyzetekben a képviselők felelősen tudjanak dönteni.

De ennyi még nem volna elég.

A képviselőház összetétele

Demokráciákban a parlament politikusokból áll. A képviselő-politikus pályája független az államigazgatási hierarchiától, és egészen más, mint a közhivatalnoki karrier. Nálunk a képviselőtestület legnagyobb tömbjét hivatalnok-politikusok adják, s a többiek sem az irányító hierarchiától függetlenül jutnak mandátumhoz. A hatalom választja ki őket, hogy a számára fontos rétegeket társadalmi hovatartozásukkal reprezentálják. Az ilyen képviselők nem politikusok, nem alkalmasak választóik akaratának politikai képviselésére.

Túlnyomó többségükből a politizáláshoz szükséges áttekintőképesség is hiányzik. A képviselői beszédekből kitűnik, hogy milyen ritkán számolnak a szónokok indítványuk feltételeivel és következményeivel. Például azt szorgalmazza némelyikük, hogy legyen az adómentes évi jövedelem felső határa tízezer forinttal magasabb – de nem nyilatkozik róla, hogy pótolni kell-e az így kieső költségvetési bevételt, s ha igen, miből. A hozzászólások java része nem vall széles látókörre: ha több ügyet is tárgyalnak, rendszerint ugyanarról a területről. Akinek például fő témája, hogy miként hat a személyi jövedelemadó a nagycsaládosokra, könnyen szóba hozza ugyanennek az adónak más szociális következményeit, de nemigen beszél a túlméretezett állami nagyberuházásokról vagy a helyi önkormányzatról. S minél több területre terjed ki a szónok figyelme, annál valószínűbb, hogy állásfoglalása következetlen lesz. Például előbb azt szorgalmazza, hogy a törvény szigorával szerezzenek érvényt a közerkölcs normáinak, majd az egyéni érdekre építő bérrendszert sürget. Alig akadt két-három törvényhozó, aki képes volt áttekinteni a kormányprogrammal szemben felvethető lényeges kérdések többségét, és végig egységes szellemben állást foglalni.

Megállapításainkat árnyaltabbá tehetjük, ha a képviselőket nem kezeljük egyetlen tömegként. Társadalmi hovatartozásuk szerint az őszi ülésszak szónokai az alábbi csoportokba sorolhatók:

1. A politikai vezetés szószólói: a párt főtitkára, kormánytagok, egy megyei párttitkár, megyei tanácselnökök, szakszervezeti vezetők, nyugdíjba vonult pártemberek.

2. Gazdasági vezetők vezérigazgatótól nagyjából a vállalati osztályvezetőig. Az egyszerűség kedvéért itt vettük számba az öt tsz-elnököt is.

3. Vezető szellemiek: rangos művész, tudós, kulturális személyiség, műszaki szakember, orvos.

4. Közvetlen termelésirányítók és fizikai dolgozók.

5. Rang és tisztség nélküli szellemiek.

Bár a politikai vezetés szószólóinak retorikája vizsgálatra érdemes, most nem kell foglalkoznunk vele, hisz ez a csoport mindenképpen a hivatalos vonal különböző változatait képviseli. Sehova nem soroltuk be az egyházak képviselőit, akiknek parlamenti szerepe ma is reprezentálásra szorítkozik. Végül nem tudtuk besorolni a rendhagyó pályájú Nyers Rezsőt, aki pedig az egész ülésszak egyik legfontosabb beszédét mondta el.

Előzetes várakozásainknak leginkább a közvetlen termelésirányítók és fizikai dolgozók szereplése felel meg. Ők foglalkoztak legtöbbet az adóreform szociális következményeivel; ők adták az egyetlen képviselői kategóriát, amelynek beszédeiben uralkodó téma a nagycsaládosok, a mellékkeresetre szoruló közepes jövedelműek és nyugdíjasok helyzetének romlása. De ugyancsak ők azok, akiknek a látóköre a legkorlátozottabbnak bizonyult: gyakorlatilag nem terjedt túl a személyi jövedelemadó szociális hatásain. Nem mondtak értékelhető véleményt a gazdasági stabilizálás és reform kérdéseiről, nem említették a politikai intézmények változásának szükségességét. S az a készség is feltűnően hiányzik hozzászólásaikból, hogy belegondoljanak az általuk képviselt ügyek gazdasági összefüggéseibe.

A vezető szellemiek már némi meglepetést okoznak. Igaz, megfelelnek a várakozásnak abban, hogy őket is erősen foglalkoztatták az adóreform hatásai. Arra is számítani lehetett, hogy egymástól nagyon távol eső érdekeket fognak képviselni. Néhányan közülük a hátrányos helyzetű rétegek ügyét karolták fel, a többség a legprivilegizáltabb szellemiek számára kért kevésbé progresszív adókulcsokat. Végül várható volt, hogy a vezető szellemiek figyelme nem korlátozódik egyetlen területre, hanem szélesebb körben szóródik. Meglepő viszont, hogy állásfoglalásaik mennyire gyatra minőségűek. Javaslataik gazdasági hátterére nem fordítanak figyelmet; nincs mondanivalójuk a kormányprogrammal kapcsolatos alapkérdésekről; a politikai reform kérdései közül csupán a parlament szerepének felértékelését hozza szóba egyikük, ő is csak általánosságban. Egy sem akadt közöttük, aki értékelhető politikai vonalat vitt volna parlamenti beszédében. Még kevésbé kiszámíthatók a gazdasági vezetők megnyilatkozásai. Ami, sajnos, nem volt meglepő: többé-kevésbé érzéketlenek a szociális gondok iránt, és minél feljebb haladunk hierarchiájukban, annál inkább. Fő gondjuk: a gazdasági stabilizáció feltételei. Figyelemre méltó, hogy ők az egyedüli kategória, amelyen belül egymással határozottan szemben álló nézetek különülnek el. A válságban lévő iparágak reprezentánsai lelkesen üdvözlik a kormányprogramot, de odaadásuk fejében mindjárt támogatást is kérnek a kohászatnak, az energiaiparnak. A többiek közül viszont sokan sürgetik a vállalatok közötti, központi jövedelemátcsoportosítás radikális leépítését; stabil, egyöntetű szabályozást szeretnének. Többen is említik, hogy az adóreform önmagában nem elég, bér- és árreformmal kell párosulnia. Néhányan hiányolják a vállalati adózás szabályainak törvénybe foglalását. Ez az igény már a politika területe felé mutat, és akad gazdasági vezető, aki kereken kimondja: ha a politikai intézmények nem változnak, a gazdasági reformnak sincs esélye.

A gazdasági vezetők csoportján belül van tehát egy reformpárti kör, melynek állásfoglalásai megfontoltak, szemlélete következetes, és látóköre viszonylag tágas. Ez a kör szövetségese lehetne egy parlamenti reformtábor derékhadának, ha lenne ilyen. Önmaga azonban nem lehet a derékhad.

Nem válhat ugyanis valamilyen szélesebb reformpárti összefogás vezető erejévé egy olyan csoport, amelynek nincs válasza az ország súlyosbodó szociális problémáira. A politikai reformokról is csak az tudja az irányadó szót kimondani, aki nem a gazdasági kibontakozás felől közelít hozzájuk. Természetesen szükség van a politikai intézmények reformjára a gazdasági reform eszközeként is. De az első mozgató ma már más: az, hogy felbomlott a negyedszázados „közmegegyezés”, és a régi renden belül többé nem is állítható helyre. Végül, a reformtábor mértékadó derékhada csak egy olyan körből kerülhet ki, amely eléggé nagy mozgási szabadsággal rendelkezik ahhoz, hogy elviseljen kisebb-nagyobb politikai konfliktusokat a pártvezetéssel és a kormánnyal. Ez bizony nem az állami vállalatok vezetőinek köre.

Az őszi ülésszak programértékű beszédeit tehát nem vezető szellemiek mondták ki, de nem is gazdasági vezetők. Az egyik vezérszónok Nyers Rezső volt. Ő ugyan nem terjeszkedett ki minden fontos területre, de legalább egy lényeges ügyben, a parlament meghatalmazásainak és jogainak kérdésében annyira átgondolt javaslatcsomaggal állt elő, hogy az felért egy programbeszéddel. A másik két vezérszónok két magas állás és elismerés nélküli értelmiségi; a tanársegéd-orvos Tomsits Erika és az újságíró Király Zoltán. Egyedül e kettő (kivált az utóbbi) bizonyult képesnek arra, hogy megfontoltan és következetesen tárgyalja a kormányprogrammal szemben fölvethető lényeges kérdéseket.

A közvetlen termelésirányítók és fizikai dolgozók, akárcsak a vezető szellemiek, nem voltak képesek ítéletet alkotni a kormányprogram összefüggéseiről. Az adóreform szociális következményeiről persze határozott véleményük volt, de a kincstári ellenérvekkel megbirkózni nem tudtak, és azt sem tudták felmérni, hogy mi történnék, ha az adótörvények tervezetét egyszerűen leszavazzák. A gazdasági vezetők reformpárti csoportja kedvezőbb helyzetben volt ahhoz, hogy bármelyik kérdésben határozottan állást foglaljon, de mint láttuk, arról nem lehetett szó, hogy ez a csoport bontson zászlót a parlamentben. Ilyen körülmények között a képviselőtestületen belül marginális helyzetű Király és Tomsits nem remélhette, hogy programelképzeléseik körül szélesebb tábor fog összegyűlni. Inkább nekik kellett igazodniuk az általános légkörhöz.

Mi hiányzott tehát? Pár tucatnyi Király Zoltán. Hogy az Országgyűlésben létrejöhessen egy kellő politikai áttekintéssel rendelkező erő, olyan politizálásra képes törvényhozók sokaságára volna szükség, akiket még nem emeltek be az állások és rangok hivatalos hierarchiájába.

Az Országgyűlés közeljövője

A képviselők ezernyi jelét adták, hogy szeretnének emancipálódni, felelősséggel tevékenykedni és a kormány fölötti társadalmi ellenőrzés szervévé válni. Elégedetlenek azzal a helyzettel, amelyben a kormány tetszésére van bízva, miről ad és miről nem ad tájékoztatást, mikor vonja be a parlamentet a döntési folyamatokba, és milyen ügyek eldöntésébe vonja be. Elégedetlenségüket minden jel szerint csak növelte, hogy a szeptemberi ülésszakon végül is tehetetlennek bizonyultak a kormánnyal szemben. Várható tehát, hogy az Országgyűlés jogainak és meghatalmazásainak ügye nem fog lekerülni a napirendről. Rutinszerű alkalom is van rá, hogy a törvényhozók harcba szálljanak a parlament felértékeléséért; rövidesen az Országgyűlés elé kerül a jogalkotásról szóló törvény tervezete, és valamilyen formában megint foglalkoznak a házszabályok módosításával is.

Az Országgyűlés jogainak kiépítése minden bizonnyal hozzá fog járulni ahhoz, hogy a közügyek lassan kikerüljenek a hivatalok félhomályából a nyilvánosság elé. Azonban áttörést a parlament politikai szerepében nem remélhetünk, amíg e testület összetétele olyan, amilyen.

Demokráciára nemcsak azért van szükség, hogy az állampolgárok érvényesíthessék akaratukat, hanem azért is, hogy kiemelkedhessen egy politizáló réteg, amely eligazodik a politika bonyolult ügyeiben, és képes a polgárok akaratát képviselni.

Magyarországon létrejövőben van egy ilyen réteg: újságírók, jogászok, közgazdászok, szociológusok, politológusok, írók, tanárok, népművelők. Nem véletlen, hogy a jelenlegi országgyűlési ciklus legnagyobb hatású képviselő-politikusa – negyven év óta az egyetlen valódi képviselő-politikus vagy politikus képviselő – Király Zoltán ebbe a rétegbe tartozik. De az sem véletlen, hogy Király független jelöltként jutott be a parlamentbe. Hivatalos jelöltté hasonló hátterű emberek csak akkor válhatnak, ha már elindultak fölfelé a létrán. S miként a mostani ülésszak is megmutatta, rendkívül kicsiny az esély, hogy aki ebbe a helyzetbe kerül, alkalmas legyen megfontolt, egységes szemléletű és tágas látókörű álláspont képviselésére.

A parlamentet az 1985. évi választások hozták mozgásba. Ahhoz, hogy az Országgyűlés 1949-ben kikényszerített rendje tarthatatlanná váljék, elég volt két független jelöltnek áttörnie a kordonon. Ám ahhoz, hogy a parlament fokozatosan vissza is szerezze elkobzott szuverenitását, új választások kellenek, jóval több független képviselővel. Ha a dolgok így mennek tovább, 1990-ben akár ötven Király Zoltán is bejuthat a képviselőházba. Akkor már értelme lesz annak, amit Nyers Rezső nyilatkozott: „…előbb-utóbb az azonos beállítottságú, érdeklődésű képviselők ad hoc csoportokat alakíthatnának…” (HVG, IX. 26.) Ez az optimista tanulság.

A pesszimista tanulság az, hogy addig nem várható sokkal több a parlamenttől, mint amire már most is képes volt.

S az ország sorsát eldöntő események 1990 előtt fognak bekövetkezni.

Az ország közeljövője

Mivel az állam külső fizetési helyzetének legfontosabb adatait változatlanul titokban tartják, nem tudunk ítéletet alkotni róla: van-e még esély a fizetőképesség megőrzésére. Azt azonban e nélkül is látjuk, hogy a katasztrófa veszélye nem csökkent.

Úgy mondanánk: a vezetés szakított ugyan az 1985–86-os gazdaságélénkítési kalanddal, ám az 1979–84 közötti, adminisztratív visszafogásra épített gazdaságpolitikához képest nem következett be lényeges fordulat.

Az akkori gazdaságirányítás sem azért nyúlt az adminisztratív keresletkorlátozás eszközéhez, mintha nem tudta volna, hogy a pénzügyi megszorítás célravezetőbb. Nem volt más útja, mert sem az erős nagyvállalati érdekekkel, sem az erős munkavállalói rétegek érdekeivel nem kívánta vállalni a politikai konfliktust. Így aztán a visszafogás körülményei között is fenn kellett tartania a támogatások áttekinthetetlen rendszerét; a forgalomban lévő pénz mennyiségét nem tudta megszorítani, s kénytelen volt adminisztratív tiltásokkal és engedélyezésekkel korlátozni a gazdasági szervezetek tevékenységét. Ám ily módon konzerválta a termelés elmaradott struktúráját, és miközben szavakban a piacelvű reformot folytatta, sűrű beavatkozásaival jobban összezavarta a piaci viszonyokat, mint 1968 óta bármikor.

Nagy a veszély, hogy a mostani jóval kiélezettebb helyzetben ugyanez megy tovább.

– A Grósz-kormány programjában több minden van, ami a túlköltekezés folytatódásával fenyeget: a nagyberuházások melletti elköteleződés, az a szemlélet, amely az iparszerkezet változását központi fejlesztési programoktól várja.

– Ha a vezetés központi programokat hirdet, ez mindig alkalmat ad a kiemelt programokhoz kapcsolódó vállalatoknak arra, hogy kedvezményeket alkudjanak ki maguknak. De más is szól amellett, hogy az alkudozás és a támogatások rendszerét nem lehet majd visszaszorítani, például a kötött ár- és bérrendszer.

– A támogatások gyakorlatának fenntartása és a szerkezetváltás fékezése lehet a következménye annak is, hogy a kormány nem vállalta világos munkanélküli-politika kialakítását. Így aztán csak nagyon kismértékű átmeneti munkanélküliség elviselésére lesz képes, és egy sor esetben nem lesz ereje tudomásul venni indokolt vállalat-felszámolásokat vagy vállalati tevékenységek indokolt leépítését.

– Megkönnyíti a szabályok fellazítását és a régi, költekező költségvetési politika folytatását, hogy a kormány nem állt precíz, számon kérhető stabilizációs tervvel a parlament elé, és hogy a vállalati adózás szabályait nem foglalták törvénybe.

Egyszóval: nincs garancia rá, hogy a kormány képes lesz visszaszorítani a stabilizációval ellentétes érdekeket. Ez azonban nem jelenti azt, hogy az 1979–84 közötti évek viszonylagos konfliktusmentessége is fennmarad. A társadalmi feszültségek fokozódásának egyik oka a felgyorsuló infláció, amivel a ’85–86-os kalandért kell fizetni. A másik, lényegesebb ok az adóreform, mely kiszámíthatatlan jövedelemátcsoportosítási folyamatokat indít majd el, és fontos rétegeket arra kényszerít, hogy szakítsanak eddigi magatartási stratégiájukkal. Az adóreformnak különösen két elemétől várhatók beláthatatlan következmények.

Az egyik, hogy a személyi jövedelemadó kivetésekor csak a főállásból származó bruttó kereseteket egészítik ki oly módon, hogy a dolgozók zsebében maradó, tiszta jövedelem változatlan maradjon. Valószínű, hogy ennek következtében nagyon sokan felhagynak önkizsákmányolási taktikájukkal, vagy a legális gazdaság helyett a fekete gazdaságban keresnek többletjövedelmet. Egyelőre elképzelni sem lehet, hogy ez a visszavonulás milyen hatással lesz a magyar ipar teljesítőképességére, és hogyan fogja befolyásolni az érintett rétegek jövedelmi helyzetét.

A másik következményt maga a bruttó kereset kiegészítése fogja előidézni. Máris látható: nem minden vállalatnak lesz elegendő pénze valamennyi dolgozó teljes veszteségének visszatérítésére. Megindul hát a harc: ki kapjon többet, ki kevesebbet. A vitákat alighanem el fogja mérgesíteni, hogy a méltányos elosztásnak nem lesznek, nem is lehetnek mindenki számára egyértelmű szabályai. Ahhoz ugyanis, hogy egy havi 4000 forintot kereső ember a pénzénél maradjon, 150 forint kiegészítést kell majd kapnia, egy 8000 forintot keresőnek 600-zal, míg egy 15 000 forintos fizetést már 4000 forinttal kell kiegészíteni! Ki mondja meg, kinek mennyiről kell lemondania, hogy senkit ne érjen igazságtalan hátrány? A teljesítménybérben foglalkoztatott munkások esetében eleve vita tárgya, hogy mekkora jövedelmet indokolt a „bruttósításhoz” alapul venni. Nem is szólva a temérdek pótlékról, prémiumról és egyéb pénzjuttatásról, ami mind konfliktus forrása lehet.

Okkal feltételezzük tehát, hogy az iparba újból visszatérnek a klasszikus, kollektív érdekharcok, melyeket a konszolidáció egy negyedszázadra sikerrel száműzött.

Tudjuk, a vezetés és apparátusai is számolnak az efféle eshetőségekkel. Ez veszi rá őket, hogy olyan politikai engedményeken tűnődjenek, melyekre nyugodt körülmények között gondolni sem lettek volna hajlandók. De nemcsak arra készülődnek lélekben, hogy esetleg szokatlanul radikális reformokra kényszerülnek. Készenlétbe állítják az erőszak-apparátusaikat is.

Valószínű persze, hogy először nem a politikai reformot veszik elő, s ha lehet, nem is az erőszakot, hanem a megszokott taktikához folyamodnak. Ha visszaesik a többletmunka, ha konfliktusok törnek ki a „bruttósítás” körül, ha nagy tömegeket kellene az utcára tenni, a kormány majd enged a vállalatvezetők nyomásának, és enyhít a költségvetési szigoron. Az igazi polarizálódást, a lengyel mintájú osztályharc feltámadását ily módon valószínűleg elkerüli. Viszont bizonyosan belevezeti az országot a jugoszláv mintájú hanyatlás utcájába: helyi sztrájkok sokasága politikai munkásmozgalom kialakulása nélkül, gyorsuló infláció, termelési és ellátási zavarok, kezelhetetlen költségvetési hiány és végül kényszerű adósság-átütemezés. A háttérben pedig a társadalmi szolidaritás bomlása, a hivatali morál és a munkaerkölcs még rohamosabb züllése, a társadalom egymásra utalt rétegeinek egymás elleni acsarkodása, etnikai, nemzetiségi, nemzeti gyűlölködés…

Csoda lett volna, ha ebben a vészhelyzetben az Országgyűlés közvetíteni tud a társadalom és a vezetés között, ha meg tudja fogalmazni a stabilizálás feltételeit és garanciáit, ha el tudja indítani azokat a politikai folyamatokat, amelyek között az éleződő konfliktusok szabályozottan rendeződhetnek.

Csodák azonban nincsenek. A közvélemény – kivált a frissen politizálódott rétegek – csalódott a parlamentben. Sokan csak legyintenek: színjáték volt az egész. Mi nem tartjuk annak. Ha erre a képviselőházi vitára 1979-ben, az első stabilizációs kísérlet kezdetén kerül sor, azt mondtuk volna: ez csak a kezdet, van még idő. A baj az, hogy nincs idő, s ezért mégiscsak egyet kell értenünk a többség ítéletével. Bármilyen fontos is a rendszer intézményeinek erjedése: a fordulat, ha még egyáltalán lehetséges, nem jöhet kizárólag erről az oldalról. Szükség van az intézményeken kívülről jövő nyomásra – önálló társadalmi kezdeményezésekre, mozgalmakra, szervezetekre.