Fürge Jonathán [Varga István]

Nyomtatóbarát változat

1983 szeptemberében a Minisztertanács társadalmi vitára bocsátotta a választójogi törvénytervezetet. A közleményekből megtudhattuk, hogy a Hazafias Népfront szervezésében rendezett vitákon bármely állampolgár elmondhatja véleményét, s azok „összesítve” eljutnak majd a törvényelőkészítő bizottsághoz is. Itt az alkalom, gondoltam: egy fontos politikai ügyben kifejthetem a véleményemet. Elvégre maga a Hazafias Népfront szólít fel, hogy éljek állampolgári jogommal.

Az viszont, bevallom, zavart, hogy a napilapok nem tették közzé az egész törvényjavaslatot; a paragrafusoknak csak mintegy harmada jelent meg. Elhatároztam: azzal kezdem, hogy megszerzem a teljes szöveget. Először felhívtam a népfront helyi bizottságát: hol lehet a teljes szöveget elérni? Az ügyeletes arról akart meggyőzni, hogy olvasható az újságban. Erről készítettek ugyan néhány stencilt, de már elfogyott. Ekkor a HNF székházába telefonáltam. Az illetékes elvtárs közölte: ha befáradok a központba, kaphatok egy példányt a teljes szövegből. „Hiszen nem titok” – tette hozzá. Több példányt nem adhat, nekik is kevés van.

A teljes szöveg birtokában beültem az egyik könyvtárba, leemeltem az alkotmányt és a hatályos jogszabályok gyűjteményének megfelelő kötetét, s megkezdhettem a felkészülést.

A gyűlés időpontját azonban nem tudtam biztosan: óvatlanul eldobtam az újságot, melyben előzetesen megjelent. Délután elsétáltam tehát a népfront helyi bizottságába. Az utcai hirdetőtáblán nem találtam nyomát a közelgő eseménynek. Érdeklődtem a titkárnőnél, aki elővett egy nyomtatott lapot, majd a belépő népfronttitkártól megkérdezte: „Ugye, adhatok az elvtársnak a meghívóból?” A titkár beleegyezően bólintott, s így kaptam egy meghívót a nyílt gyűlésre. A megjelölt napon kíváncsiságból megnéztem a helyi újságban: benne van-e a gyűlés helye és időpontja? Véletlenül kimaradt.

A teremben negyven-ötven ember gyűlt össze; mindenkinél névre szóló meghívó és a rövidített törvényjavaslat stencilezett szövege. Az átlagos életkor 60 év körül mozgott; később, a felszólalók bemutatkozásakor kiderült: a legtöbb résztvevő a kerületi pártszervezet veteránja. Képviselte magát a rendőrség, a tanács és néhány „társadalmi szerv” is.

Délután 5 órakor a helyi titkár üdvözölte a jelenlevőket, s bemutatta a kiküldött jogász vitavezetőt. Ez rövid bevezetőjében elmondta, hogy a vita teljesen demokratikus lesz, mindenki előadhatja a véleményét, minden észrevételt írásban rögzítenek. Felkérte a jelenlévőket a tolerancia gyakorlására, s megígérte, hogy maga is ebben a szellemben fog eljárni.

A hozzászólások csendes unalomban kezdődtek. Többen megköszönték a bizalmat, amelyet a népfront illetékesei megszavaztak nekik, amikor elhívták őket erre a gyűlésre. Mások hosszasan dicsérték a törvénytervezet demokratikus voltát. Először akkor vált élénkebbé a hangulat, amikor felhívtam a jelenlévők figyelmét: a javaslatnak nem a teljes szövegét tartják a kezükben. Erre eddig nem jöttek rá, pedig a paragrafusok számozása változatlan volt. Néhányan felmordultak: „Legalább egymással ne toljunk ki.”

Az első komolyabb felszólalás egy nyugdíjas jogászé volt. Arról a zűrzavarról beszélt, ami a jelölőgyűlésekre vonatkozó paragrafusokban uralkodik. Arról, hogy a törvény nem tisztázza, mikor és kik döntik el, hogy hány jelölőgyűlést tartsanak. Arról, hogy a szöveg alapján nem lehet megállapítani, mikor válhat valaki jelöltté. A szöveg ugyanis így szól: „A választókerületekben a képviselőjelöltek, illetve tanácstagjelöltek azok lesznek, akik megkapták a jelölőgyűléseken megjelent választópolgárok egyharmadának szavazatát” (9. § 1. bk.). Egy másik helyen: „A korábbi jelölőgyűlésen elhangzott valamennyi javaslatot – ha a javasolt személy ott szavazatot kapott – a későbbi jelölőgyűlésen is szavazásra kell feltenni. A már megtartott jelölőgyűlést azonban nem kell újból összehívni, ha a későbbi gyűlésen újabb jelöltet fogadtak el” (40. § 2. bk.).

A szöveget háromféleképpen is lehet értelmezni: akkor lesz jelölt valaki, ha 1) valamelyik jelölőgyűlésen az ott megjelentek egyharmadának szavazatát elnyeri; 2) ha az utolsó jelölőgyűlésen kapja meg az egyharmados szavazatarányt; vagy 3) ha az összes jelölőgyűlésen megjelent valamennyi résztvevő egyharmada rá adta a szavazatát. (Úgy gondolom, nem kell külön részleteznem, miféle visszaélésekre adhat lehetőséget a pongyola fogalmazás.) A nyugdíjas jogász javasolta továbbá, hogy a jelöltek terjeszthessék írásban a programjukat, s hogy ne csak a jelölőgyűléseken lehessen jelöltet állítani, hanem aláírásgyűjtés útján is.

(A vitavezető időnként odaszólt a jegyzőkönyvvezető hölgyhöz: „ezt most írja” vagy „ezt most így és így írja”. Vajon mit írt akkor, amikor külön nem szóltak neki?)

A közönség egy részének nem tetszettek ezek a javaslatok. Többen a „rossz emlékű korteskedés” felélesztésének tekintették. Azon tanakodtak, hogyan lehetne központilag megszervezni a „programismertető-gyűléseket”, hogy azok ne hasonlítsanak a „korteskedésre”.

Nyugdíjas jogászunk ezután azokról a hiányosságokról és bizonytalanságokról beszélt, melyek az országos listán történő jelöléssel és a megyei tanácstagokkal foglalkozó szövegrészekben találhatók. A tervezet, mondta, nem rendezi sem a beszámolási kötelezettség kérdését, sem a visszahívási jogot. Felszólalása végén az összeférhetetlenség kérdését feszegette: milyen államigazgatási, gazdasági, tanácsi, pártvezetői funkciók összeférhetetlenek az országgyűlési képviselőséggel? Mint mondta, a javaslat meg sem kísérli ezeket tisztázni.

Ezután ismét csendes unalomba fordult a gyűlés. Előkerültek az újságból ismert kérdések: mi legyen a meg nem választott jelöltekkel, ki döntse el, hogy hány tanácstag legyen stb. (Az egyhangúságot csak az törte meg, hogy a vitavezető, félbeszakítva az egyik felszólalót, váratlanul felkiáltott: „Lacikám, ne haragudj, hogy eddig nem ismertelek föl! De hiszen mi együtt voltunk tanácstagok a kerületben!”)

Hét óra körül a vitavezető elégedetten hátradőlt, és javasolta: gyorsítsuk meg a tempót, hiszen mindenki haza akar menni. A jelenlévők többsége helyeslőén bólogatott. (Eddig abban a hiszemben voltam, hogy az elnökség tagjain kívül mindenki önként jött.) A vitavezető felszólította a jelenlévőket, hogy ne fűzzenek indoklást a javaslataikhoz, csak magát a módosító vagy kiegészítő indítványt közöljék, azt is távirati stílusban. Később azonban megfeledkezett indítványáról. Amikor arról beszéltem, hogy nincs szükség országos listára, külön megkért, hogy indokoljam álláspontomat. A következő két javaslatom pedig kisebbfajta vihart kavart. Először azt javasoltam, hogy a 45. § 3. bek.-ből töröljék azt a részt, hogy „csatolni kell a képviselőjelöltek nyilatkozatát arról, hogy a Hazafias Népfront programját elfogadják”. Felhívtam a figyelmet rá, hogy a cikkely ellentmond a 3. §-nak, amely világosan kimondja, hogy mindenki megválasztható, akinek választójoga van. Arra is emlékeztettem, hogy a törvényjavaslat a Hazafias Népfront programját sehol sem említi, sem pedig azt, hogy a programot mikor, kiknek és milyen jóváhagyással kell közzétenni, s azt sem, hogy a jelölteknek, ill. választóknak hogyan kell viszonyulnia hozzá. Arra vonatkozóan sincs intézkedés, hogy mi történik, ha a jelölt nem hajlandó elfogadni a népfront programját. Végül hivatkoztam az alkotmány 4. § 3. cikkelyére, amely a Hazafias Népfrontot a választásban való közreműködésre jogosítja fel, nem pedig arra, hogy egyedül képviselje a népet. A hallgatóság köréből és az elnöki asztaltól többször közbekiabáltak. A vitavezető nyomban elfelejtette a türelemre vonatkozó ígéretét; kijelentette: ő azért van itt, hogy csak az kerüljön jegyzőkönyvbe, ami odavaló. S többször megkérdezte, mit is akarok a javaslatommal. Rá akartam mutatni – mondtam –, hogy ellentmondás van a tervezet különböző paragrafusai között. Mire ő: a választásokon úgyis csak az indulhat, aki a szocializmus programját elfogadja, s ez a lényeg. Rendben van, válaszoltam, de akkor ezt foglalják bele a törvény szövegébe. Valaki az elnöki asztal mellől, gúnyosan: szóval azt akarja, hogy itt is olyasmi legyen, mint a Szolidaritás. Egy nyugalmazott vezérőrnagy: „Mégiscsak tűrhetetlen, hogy valaki ilyen javaslattal álljon elő. Senki ne képzelje, hogy annyira demokratikusak vagyunk, hogy az ellenségeinket is engedjük indulni a választáson.” Egy nyugalmazott rendőr ezredes: „Ha az kell, vegyük be a törvénybe, hogy csak az választható meg, aki egyetért a népfront programjával.” A vita vezető: „Úgy van, vegyük bele!” – s odafordult a jegyzőkönyvvezetőhöz: „írja csak be!”

Alig csillapodtak le a kedélyek, újabb javaslattal álltam elő: a jelölés és a választás körüli jogi intézkedésekben bírói testület döntsön, ne pedig kinevezett hatóság (az Országos Választási Elnökség). Az alkotmány 50. §-ára hivatkoztam, amely szerint „A Magyar Népköztársaság bíróságai védik és biztosítják az állampolgárok jogait és törvényes érdekeit”. Mivel ebben az esetben az a kérdés, hogy törvényes volt-e a jelölés vagy sem, jogosult-e a személy indulni a választáson vagy sem, döntést csak bírói testület hozhat.

Ezek után gyorsan a végéhez értünk. Zárszavában a vitavezető arról beszélt, hogy igazán jó hangulatú volt a gyűlés; kár, hogy az utolsó felszólalók kicsit elrontották.

Néhány nap múlva bementem a népfrontbizottságba, s kértem a gyűlés jegyzőkönyvét. A független választási bíróságra tett javaslatom teljesen kimaradt. A „hűségnyilatkozattal” kapcsolatos ellenvetésem így szerepelt: „A felszólaló kifogásolta, hogy a Népfront programjáról nincs szó a javaslatban; ezt pótolni kell.”

---

Másfél éve folyik a vita arról, hogy milyen taktikát, milyen magatartást célszerű választani azoknak, akik nem értenek teljesen egyet a hazai politikai élet egyes megnyilvánulásaival. Elhangzottak szép számmal olyan javaslatok is, amelyek arra szólítottak fel, hogy az aktuális politikai kérdésekben állást kellene foglalni; alkalmat és formát teremteni arra, hogy a társadalom egyes rétegei hangjukat hallassák, s az állami és pártapparátust lassan rá kell kényszeríteni, hogy vegye komolyan a saját ígéreteit és a társadalom véleményét. Itt volt egy lehetőség: a választójogi vita. Olyan kérdésről van szó, amely – akárhogy nézzük is – befolyásolja a politikai élet működését.

Vajon mi lehet az oka, hogy nem történtek kísérletek független vitafórumok kialakítására, ahol a jelenlévők – esetleg szakemberek bevonásával – megvitatták volna a tervezetet, és jogilag korrekt állásfoglalásokat fogalmaztak volna meg az egyes paragrafusokkal kapcsolatban, vagy általában véleményt nyilvánítottak volna a tervezet politikai-filozófiai szellemét illetően? Vagy, kicsit elfogulatlanabbul: nincs-e szükség arra, hogy az ehhez hasonló, egész országot érintő kérdések megvitatására független vitafórumok alakuljanak? Nincs szükség arra, hogy az itt elhangzottak megfelelő nyilvánosságot kapjanak? S ha úgy véljük, hogy van – akkor miféle formáit képzeljük el a hatékony vitának?