Kívül-álló [Orosz István]

Nyomtatóbarát változat

Sokasodnak a
másként-gondolkodók és másként-beszélők.

Lényegesen kisebb mértékben
a másként-gondolkodók és másként-is-beszélők.

Másként mondva:
a beszédolló veszedelmesen tágra nyílik.

Persze (mindezidáig)
manikürollóról beszélhetünk csupán.

Ugyanis
a nemigen-tudni-miként-gondolkodók
(merthogy a beszédtől elszoktatottak)
tömege
nagyjából változatlan.
Mindezidáig.

Petri György: Lehrstück[SZJ]

A Gulyás-testvérek Vannak változások című filmjének van egy felettébb elgondolkodtató jelenete. Egy magát a „máskéntgondolkodók” közé soroló tanársegéd – aki 1968-ban a Gulyás-testvérekkel együtt lenn volt Penészleken dokumentálni az ottani állapotokat – 1978-ban Végh Antal lakásán a következőképpen talál nyilatkozni a penészleki emberekről: „Hát az valóban borzasztó, ha az emberek tetvesek, meg az is, hogy ha denaturált szeszt isznak. Végh Antal: Enyhén szólva! Már ne haragudjon… Tanársegéd: Igen, igen, hát tényleg rémes, meg… nem… nem étkeznek választékosan… Végh Antal: Na de azért vigyázzunk! Mi az, hogy nem étkeznek választékosan, hát azért így nem, így ne beszéljünk!… Arról van szó, hogy éheznek!” (A részlet a Balázs Béla Stúdió 1978-ban kiadott, Vannak változások c. propagandafüzetében is olvasható.)

Úgy gondolom, itt nem puszta nyelvbotlásról van szó, hanem annak a közvetlen, érzékletes megnyilvánulásáról, hogy egy mai magyar „máskéntgondolkodó” képtelen szót érteni – a szó közvetlen és átvitt értelmében egyaránt – a „néppel”. A filmben ugyanis – s ez csak fokozza groteszk mivoltát – egyedül ez a tanársegéd képvisel nyíltan radikális álláspontot: úgy véli, a penészlekiek sorsa jobbra fordulna, ha szabadon rendelkezhetnének az általuk megtermelt értékekkel. Nézete azonban – akár egyetértünk vele, akár nem – súlytalan vélemény, semmi több (természetesen ez nem pusztán az ő személyes hibája), s az is marad mindaddig, amíg neki, és az ún „ellenzéknek” nem sikerül közös nyelvet találnia a társadalom többi rétegével.

Valóban baj van az „ellenzékkel”. Nevezetesen az, hogy nem létezik. Ezért is használom idézőjelek között a szót. Úgy gondolom, egy társadalmi csoport akkor nevezheti magát ellenzéknek, ha 1. valóban társadalmi csoportnak tekinthető, vagyis ha közös érdek, közös cél és közös eszmények irányítják tevékenységét; 2. ha tevékenysége valóban ellenzéki, vagyis egyértelműen az uralkodó, hivatalos politika ellen irányul; 3. ha társadalmi csoportként számba veendő tényező, vagyis ha elvben elgondolható esélye van arra, hogy a hatalom kénytelen számolni vele. Ha ezek a feltételek nem teljesülnek, akkor ugyan magánhasználatra, exkluzív baráti körökben ellenzékinek tekintheti magát bárki – s ez, mint tudjuk, sokakkal előfordul –, de ennek nincs semmiféle társadalmi jelentősége. Tapasztalataim azt mutatják, hogy egyelőre a magyar „máskéntgondolkodók” vékonyka táborának nem sikerült kilépnie ebből az exkluzivitásból, bár létrejött a Szeta, és megindult a szamizdatok nyomdai sokszorosítása. Gyorsan leszögezem: mindezeket a kezdeményezéseket nem tartom feleslegesnek, csupán túlértékelésüktől óvakodnék. Három, egymással összefüggő tényezőt tartok döntőnek, amelyek a mai magyar „ellenzék” társadalmi súlyát a nullával teszik egyenlővé.

Az első, hogy az „ellenzéknek” nincs semmiféle rendszeres és szerves kapcsolata a „dolgozó osztályokkal”; a magukat „máskéntgondolkodónak” nevezők egytől egyig értelmiségiek. A második, hogy az értelmiségi „máskéntgondolkodók” mind ez idáig nem mutattak kifejezett szándékot arra, hogy saját „értelmiségi” szerepüket igazán megértsék, magatartásukat, ha szükségesnek találják, megváltoztassák, s így olyan helyzetbe kerüljenek, amelyből – ha az idők szele úgy hozza – felvehetnék a kapcsolatot a „dolgozó osztályokkal”. Jelenleg ugyanis – úgy gondolom – a „máskéntgondolkodók” ha akarnák se volnának képesek a kapcsolatfelvételre. A harmadik, hogy teljes a bizonytalanság: helyénvaló volna-e most, éppen most kapcsolatokat keresni „lefelé”. Egészen nyersen szólva: nem döntötték el, hogy kinek a számára kívánják sorompóba állítani értelmüket, kinek kívánnak tanácsokat adni – a hatalomnak vagy a népnek. Bármennyire leegyszerűsítőnek is látszik ez a vagy-vagy, azt gondolom, legelőször ebben a kérdésben kellene állást foglalni.

Maga a „marginális” megnevezés, amit a „máskéntgondolkodók” nagy többsége elfogadott, pontosan kifejezi ezt az ingadozó helyzetet: a margóról kifelé is, befelé is lehet dőlni – attól függ, merről fúj a szél. Most azonban valóban eljött az ideje, hogy mindenki eldöntse: a „harmadik reformnemzedék”[SZJ] tagjai sorába áll-e be, azaz életét és értelmét a hatalom lábai elé helyezi-e, vagy pedig ténylegesen szembefordul vele; mert ha tovább járja kötéltáncát a margón, még az eddigi minimális, értelmiségi érdeklődésre sem nagyon számíthat, s polgárjogi gesztusai tiszteletre méltó magánügyekké sorvadnak.

Mintha ez a tisztázatlanság a Beszélő szerkesztési elképzeléseiben is jelen volna: a lap igyekszik „néplap” színében feltűnni, „bárki” írhat bele, „alulról érkező” hírekre szomjazik, stílusa igyekszik közérthető lenni, kínosan kerüli az elméleti írásokat – ám mégiscsak az értelmiséggel foglalkozik elsősorban (részletes és terjedelmes beszámolók az egyetemi ifjúság, a Mozgó Világ, a FIJAK,[SZJ] az Írószövetség, a keresztény értelmiség viselt dolgairól), és még azok az írások is, melyeknek tárgya nem az értelmiség (jóval rövidebb beszámolók nem túl jelentős sztrájkokról, háromoldalas beszélgetés egy szakmunkással, hírek a katonai szolgálatot megtagadókról, szociográfia a Gyűjtőről stb.), az értelmiségi olvasókhoz szólnak, pontosabban: a reformista lelkületű értelmiségi olvasókhoz. Ez a szerkesztési koncepció helyénvaló, ha azon az előzetes döntésen alapul, hogy a Beszélő elsődleges célja a reformista módon másként gondolkodó értelmiségiek táborának növelése. Ebből a szempontból – népfrontos jellege miatt – nevezhető sikernek a Bibó-emlékkönyv is.

Azzal azonban tisztában kellene lennie minden „ellenzékinek”, hogy ez a reformista, a hatalomra tekintő, annak tanácsot adó vagy azt kényszeríteni akaró álláspont nem számíthat túlzott népszerűségre a „dolgozó osztályok” körében. Méghozzá azért nem, mert nem határolja el magát a hatalom bástyái mögött munkálkodó tisztes értelmiségi derékhadtól, akikkel a „nép” a hivatalos tömegkommunikáció csatornáin keresztül mint a hivatalos, hatalmi ideológia szószólóival, mint a hatalom készséges kiszolgálóival találkozik. Márpedig a kétkezi munkások körében uralkodó erőteljes értelmiségellenesség éppen ennek az ideológiagyártó „léhűtő bandának” szól. Ezzel a körülménnyel mindenképpen számot kellene vetnie a magyar „máskéntgondolkodóknak”. Vagy úgy, hogy a „mindent a népért, semmit a néppel” mifelénk elterjedt gyakorlatához tartják magukat, s vigyázó szemüket a hatalomra szegzik – akkor azonban ezt az álláspontot nyíltan vállalni kellene, s kívánatos volna felhagyni a „népre” kacsingatással. Vagy úgy, hogy megkísérelnek alaposabban utánajárni, milyen összetevői vannak az említett értelmiségellenességnek, s némi önkritikával feltárni, mi az, ami ebből az ellenszenvből joggal illeti a „másként gondolkodó” értelmiséget is. Jelentőséget kellene tulajdonítani annak a ténynek, hogy a munkások elementáris ellenszenve az értelmiség iránt a privilegizált helyzetnek szól, s ez éppen úgy vonatkozik az adminisztratív munkát végző „irodistákra”, mint a hoch-értelmiség kiválóságaira. S a munkások bizony nem tesznek különbséget az értelmiségen belül „imigyen gondolkodó” meg „amúgy gondolkodó” értelmiségi között; „alle beiden stinken”[SZJ] – mondanák Heine és Petri nyomán szabadon és még szélesebb összefüggésben. Ez persze nem vall árnyalt világképre, ám az én szememben ennél súlyosabb vétségnek tetszik az értelmiség mulasztása: a „máskéntgondolkodók” makacsul ellenállnak annak, hogy számot vessenek a szóban forgó ténnyel.

Konrád György és Szelényi Iván Az értelmiség útja az osztályhatalomhoz c. könyvét – ismereteim szerint – az egy Vajda Mihályon kívül[SZJ] annyira sem vette komolyan senki a „vezető máskéntgondolkodók” közül, hogy egyáltalán említésre méltassa. A könyv megírása után néhány évvel – az ifjabb, tanulni vágyó nemzedék ösztönzésére – összejött egy nyilvános vita egy magánlakáson: a jelen lévő tekintélyek megfontoltan előadták, miért tökéletesen elhibázott a könyv koncepciója, történetileg miért nem áll meg egyetlen állítása sem stb. stb. Egyszóval, higgadtan megindokolták a tanulni vágyó újszülöttek előtt – akiknek természetesen minden vicc új –, hogy ebből az írásból téveszméken kívül semmit sem lehet meríteni. Azt már – tudomásom szerint – egyik hozzászóló sem tartotta szükségesnek, hogy álláspontját írásban is közzétegye. Egy szó, mint száz: Konrádék könyve nem számított „eseménynek” a magyar „máskéntgondolkodók” magabiztos táborában; igazán alapos és nyilvános – vagyis írásos megvitatására mindeddig nem került sor. Pedig bármi legyen is az ember véleménye a könyv alapkoncepciójáról, tárgya mindenképpen az, amivel – nézetem szerint – a „másként gondolkodó” értelmiségnek mindenekelőtt foglalkoznia kellene: mit jelent az értelmiségi réteg privilegizált helyzete, mit jelent a mai magyar értelmiség döntő többségének szoros összefonódása a hatalommal, mennyi szerepe van mindezeknek az értelmiségellenesség terjedő járványában. Mostanában olvastam – úgy emlékszem, Lehrstück Mária[SZJ] szamizdatírásaiban –, hogy a szerző sajnálatos és egészségtelen dolognak tartja az értelmiségellenességet, melynek pusztító járványa immár – ki hallott már ilyet! – egyes értelmiségieket is megfertőzött. Nos, ami tény, az tény. Ám, gondolom, nem sajnálkozásra, hanem elemzésre méltó.

Mielőtt olvasóim azzal tennék félre írásomat, hogy nem ismerem a Bibó-emlékkönyvet, hadd siessek megnyugtatni őket: ismerem. S noha mindenképpen jelentős kiadványnak tartom, olvasása közben mindenféle ferde gondolataim támadtak. Mert ugyan a kötet írásai szinte egytől egyig abban látják Bibó gondolkodói, politikusi és emberi nagyságát, hogy a kompromisszumok teoretikusa ezzel a hatalommal nem kötött kompromisszumot, a kötet mégis adós marad az 1948 utáni magyar értelmiség magatartásának radikális kritikájával, mely értelmiség bizony kompromisszumot kötött ezzel a hatalommal. Igazán árulkodó a kötetet recenzáló Vajda Mihály álláspontja,[SZJ] aki amolyan lukácsi szofisztikával úgy érvel, hogy ma már persze nyilvánvaló, hogy a magyar értelmiség ’56 után elvtelen kompromisszumot kötött, s minthogy ez nyilvánvaló, fel kell rúgni ezt a kompromisszumot, ám akkor nem volt más értelmes perspektíva. Így persze nincs alapja az elvtelen kompromisszumot kötött értelmiség kritikájának. S mindez éppen Bibó István kapcsán hangzik el! Nem állítom, hogy a Bibó-kötet valamennyi szerzője egyetért Vajda álláspontjával, az azonban mintha valóban ott kísértene a legtöbb írásban, hogy jó, jó, Bibó persze tisztességesen járt el, de hát mégiscsak különc volt; mi lett volna, ha mindenki úgy viselkedik, mint ő?! Tényleg: mi lett volna? Legalább a gondolatkísérlet erejéig – minden anakronizmusa ellenére – érdemes feltenni ezt a kérdést. Válaszkísérleteink közben talán meglelnénk azt az alapot, ahonnan a magyar értelmiség ’45 utáni viselkedése kritikailag értelmezhető. Ehhez a bírálathoz az értelmiség körében keresve sem lehetett volna jobb mértéket találni Bibó Istvánnál; ezt a lehetőséget a magyar „másként gondolkodó” értelmiség – minden erőfeszítése ellenére – kihagyta. Ez a Bibó-kötet fiaskója.

Volna persze egy másik lehetőség is, s úgy gondolom, ennek kihasználása vagy elmulasztása sorsdöntő lehet a tekintetben, hogy a közeljövőben a „másként gondolkodó” értelmiségből idézőjelek nélküli ellenzék válik-e, vagy – udvari tanácsos. Mert mértéket a kritikához nemcsak az értelmiség soraiban lehet találni, hanem a munkások között is – talán jóval többet is, mint amott az egy Bibó István. A Rajk-per indoklását például az értelmiség túlnyomó része „elhitte”, a munkások túlnyomó többsége semmiképpen sem. Az ötvenes évek jövőbeni feldolgozásakor ez a tény talán mértékül szolgálhatna az értelmiség bírálatához. Az ’56-os forradalom leverése után a még fél évig sztrájkoló munkások közül ezreket végeztek ki, míg az értelmiség jóval kevesebbel megúszta. Ezt a tényt is figyelembe kellene venni, amikor a „máskéntgondolkodók” körében arról esik szó, hogy egyrészt az értelmiségnek nem volt reális alternatívája a (rossz) kompromisszumon kívül, míg másrészt viszont az ország lakossága, sajnos, beletörődött a konszolidációba, s abban – mit tegyünk! – jól érzi magát, s ezért – úgymond – a „máskéntgondolkodásnak” egyelőre nem lehet túl nagy sikere náluk. Történelmileg talán jobban megfelelne az igazságnak, ha megfordítanánk a képletet, és azt mondanánk: az ország lakosságának nem volt reális alternatívája, ezért kénytelen volt elfogadni a kádárizmust, míg az értelmiségnek talán lett volna: nevezetesen az, ha kettéválik. De az egyik részt ezen elgondolás szerint nem az egy Bibó István képviseli.

Így elkerülhető lett volna, hogy a hivatalos ideológia teljes egyeduralma megfossza történelmi tudatától az országot, talán nem váratna még mindig magára ’45 utáni történelmünk koherens értékrenden alapuló leírása, talán a 6:3-on kívül[SZJ] más történelmi emlékek és értékek is szerepelnének a lakosság történelmi tudatában. Persze ez a feladat jóval nagyobb kockázatvállalást igényelt volna az értelmiségtől: legalább egy ideig a belső emigrációt. Még az is sokkal jobb lett volna, összehasonlíthatatlanul jobb, ha legalább az asztalfióknak megszületnek ezek a művek! Ha lennének ilyenek, már régen elő lehetett volna állni velük, s bizonyára jóval előbbre tartana a magyar „máskéntgondolkodás” is. Talán már idézőjelbe sem kéne tenni.

Egyelőre azonban szomorú és nevetséges, hogy a szamizdatirodalom a korabeli „Hungaricus”-röpiratok[SZJ] közlésén kívül úgyszólván semmi érdemlegeset nem termelt az ’56-os forradalommal kapcsolatban, hogy a ’68-as értelmiség vezető alakjainak, Heller Ágnesnek és Fehér Ferencnek külföldön jelenik meg ’56-tal foglalkozó írása,[SZJ] hogy az egyetlen átfogó kísérlet ’56 eseményeinek értékelő leírására egy angol úriember, Bill Lomax műve,[SZJ] hogy a 25. évfordulóra a magyar „máskéntgondolkodásnak” egy még alapos kiegészítésre szoruló kronológiára,[SZJ] egy – igen tetszetős – grafikára, valamint néhány rövidebb dokumentum közreadására tellett az erejéből, ’56 feldolgozása tehát lényegében még 25 év múltán is az adatgyűjtés periódusában tart – miközben a hivatalos tömegkommunikáció ’56 leverésének himnuszát zengte. (Csak a pikantéria kedvéért tételezzük fel, hogy 1. vannak néhányan Magyarországon a magukat „máskéntgondolkodóknak” vallókon kívül is olyanok, talán munkások és parasztok is, akik huszonöt év minden ideológiai ködösítése ellenére még mindig forradalomnak tartják ’56-ot; 2. a szamizdatkiadványok egyike-másika a kezükbe kerül – vajon milyen mértékű szimpátia ébredhet bennük, látva ezt a rendkívüli erőfeszítést?)

Javíthatatlan újszülöttként minden feddés ellenére úgy gondolom: a jelenlegi „máskéntgondolkodás” tudatának jókora fehér foltjai e tudat létéből magyarázhatók. Vagyis, negatív megfogalmazásban: a magyar értelmiségnek ’45 óta úgyszólván mindig túl sok vesztenivalója volt ahhoz, hogy túl nagyra nyissa a száját, ami pozitíve azt jelenti, hogy megint csak azoknál a fránya privilégiumoknál lyukadunk ki, amelyekből – ígérem, „másként gondolkodó” olvasóm, ennél nagyobb sértést már nem fogok a fejedhez vágni – a „máskéntgondolkodóknak” is juttat ravasz államunk. Mert „szabadúszni” is csak az tud, akinek időnként államilag megtöltik a medencéjét. Hadd áruljam el, hátha valaki még nem tudja: a bujtatott hivatalos segély ezen szemérmes formáját a hivatalosok maguk között „fehér segélynek” titulálják. S mi tagadás, a marginális ideológiának talán éppen ez a létalapja, vagyis hogy hagyunk magunknak segíteni – bolondok volnánk, ha nem hagynánk –,  ha a segítség formája nem túlságosan kompromittáló, vagyis ha pl. szociológiai felmérés, lektori jelentés, kódolás stb. szemérmes formáját ölti. Cserébe – mert ez a magyar értelmiség „máskéntgondolkodó” részének jelenleg fennálló hallgatólagos kompromisszuma a hatalommal – radikális nézeteinket szóban csak exkluzív értelmiségi körben (pl. a hétfői szabadegyetem előadásain), írásban már valamivel tágabb, de szintúgy értelmiségi körben hirdetjük. E kompromisszum keretében a legtöbb „máskéntgondolkodónak” van értelmiségi állása, amiből értelmiségihez illően megélhet, sőt, egyesek még párttagságukat sem veszítették el; jóval kevesebben vannak, akiknek nincs ugyan állásuk, de „szabad” úszásukban időnként a hónuk alá nyúlnak, és csak néhányan vannak, akiknek elvették az útlevelét. Amíg a kompromisszum érvényben marad, úgy látszik, ez utóbbi intézkedés a várható legsúlyosabb hivatalos büntetés. Minthogy pedig az útlevél, különösen a kék színű, egyértelműen értelmiségi privilégium, s a kétkezi dolgozókat – úgy tetszik – még sokáig nem fenyegeti az a veszély, hogy elveszik tőlük, amijük nincs, el kell ismernünk: mind ez idáig a „máskéntgondolkodók” maximálisan annyi kockázatot vállaltak magukra, hogy egyetlen paramétert tekintve néhányan közülük egy szintre süllyedtek a „néppel”.

Szerintem is fel kellene rúgni a hatalommal kötött kompromisszumot, de nem az ’56 utánit, hanem azt, amit a „máskéntgondolkodók” kötöttek meg ’73 után: a hivatal védte ellenzékiség marginális magatartásformáját. A szakítás első két lépése a következő lehetne: 1. a magyar értelmiség ’45 utáni viselkedésének mélyreható kritikai elemzése; 2. az ’56-os forradalom átfogó elemzése, különös tekintettel a forradalomban részt vett munkáscsoportok viselkedésére, további sorsára. Ha ez megtörtént, talán némileg megváltozna az ellenzéki értelmiség véleménye arról, hogy miként kell értelmezni az ország lakosságának elégedettségét a konszolidációval. Ekkor talán nagyobb kedvvel és termékenyebben tudná folytatni az ellenzéki értelmiség a Kemény István által elkezdett munkát,[SZJ] s pontosabb képet alkothatnánk arról: mi az ára ennek a bizonyos konszolidációnak, s hogy kivel fizettetik meg ezt az árat. S talán helyesen értékelné az ellenzéki értelmiség azt az egyszerű tényt is, hogy úgyszólván az egész ország „másként gondolkodik”, mint a hivatal: az emberek jelentős része sokkal jobban szeretné, ha nyolcórai tisztességes munkáért tisztességes bért kapna, vagyis szíves-örömest otthagyná az egész második gazdaságot, s ezzel az ezen nyugvó kádárista konszolidációt is, ha… Ha valaki – s miért ne lehetne ez a valaki az idézőjelek nélküli ellenzéki értelmiség? – alternatívát tudna javasolni nekik.

Ehhez azonban el kell mozdulni a margóról, és vállalni kell, ami ezzel jár. Ez az első lépés. Megtenni azért nehéz, mert visszavonhatatlannak látszik. Talán csakugyan az is. De csakis ezzel a lépéssel nyerhet képviselhető értékeket magának a magyar „máskéntgondolkodás”. Megnyerheti mindenekelőtt a tisztességes munka egyetemesen képviselhető értékét. Az ellenzéki értelmiség akkor látja el tisztességesen a maga feladatát, ha a fenti és a fentiekhez hasonló kérdésekkel foglalkozik legjobb tudása szerint – még akkor is, ha ennek fejében kockára kell tennie privilégiumait. Ekkor, de csakis ekkor lehet reménye arra, hogy a „nyolcórai tisztességes munkáért tisztességes bért!” követelése köré széles körű társadalmi konszenzust teremtsen. Nem vagyok közgazdász, talán ezért gondolom, hogy ez a követelés a magyar gazdaság állapotán is sokat lendítene; ez volna ám az igazi energiatakarékosság! Persze, ehhez megvalósítható gazdasági programot kellene kidolgozni – hogy erre képes lenne-e az ellenzék, nem tudom. Mindenesetre, ha rajtam állna, én megpróbálnám. Már csak azért is, mert magam mint értelmiségi számára nem látok más alternatívát – hacsak nem állok be a „harmadik reformnemzedék” éppen gyülekező csapatába. S mit mondjak: rossz kompromisszumról már annyit hallottam, hogy inkább az ellenállással kísérleteznék. Aminek az az előnye mindenképpen megvan, hogy képviselhető értékek támadnak az ember körül, melyekkel azonosulhat. A mai magyar „másként gondolkodó” értelmiségnek is képviselhető értékekre volna szüksége, s csak ezután, ezek alapján kidolgozott ideológiára. Hiba volna rögtön, közvetlenül ideológiát keresni, hiszen volt már rá példa, hogy koherens ideológiák álltak össze egyetlen valóságos érték nélkül.

---

Írásomat abban a reményben tárom a második nyilvánosság elé, hogy a Beszélő legfiatalabb olvasói körében talán akadnak, akik maguk is másként gondolkodnak a „máskéntgondolkodókról”, akik maguk már nem „marginalizálódni” vágynak, hanem lelépni a margóról, akik eleve elutasítják a rájuk váró hivatalos eredetű privilégiumokat. Természetesen senkire sem szeretnék ráerőltetni olyan viselkedésformákat, amiket nem tud vagy nem akar vállalni. Mi több, úgy vélem: éppen elég elméleti feladat áll a „máskéntgondolkodók” előtt ahhoz, hogy még évekig ne kelljen változtatni politikai magatartásukon; egy értelmiségi legfontosabb feladata mégiscsak az, hogy igazat szóljon – s a fent említett témakörökben mind ez idáig igencsak híján vagyunk az egyenes beszédnek. Azt gondolom, hogy sem a lengyelországi helyzet, sem a Szovjetunió viselkedése, de még a magyar belügyi szervek reakciója sem kell, hogy érintse ezen értelmiségi munkálatok elvégzését. Hogy XX. századi történelmünk kritikai feldolgozásán túl esetleg arra is nyílna-e lehetősége a jövendő ellenzéknek, hogy reális politikai és gazdasági alternatívát dolgozzon ki: a jövő titka. Mindenesetre szerencsés volna egyértelműen eldönteni, hogy például a Beszélő kikkel kíván népfrontos politikát folytatni: a reformista értelmiséggel vagy a dolgozó osztályokkal. Ha az előbbi mellett dönt, akkor nem volna helyes a továbbiakban is ellenzékinek nevezni a lapot, és a vele szimpatizáló „máskéntgondolkodókat”. Jó lenne továbbá, ha újabb folyóiratok is megjelennének (persze, ha elbírja az illegális nyomdai kapacitás); ez talán segítené a tisztázódási folyamatot.

Végül szeretném megjegyezni, hogy a „máskéntgondolkodók” és a hatalom között létrejött kompromisszum felrúgása után jobb taktikának tartanám – legalább az első időkben – az eddiginél jóval szigorúbb konspirációt, minthogy az ellenzék értelemszerűen elveszítené azt a viszonylagos védettségét, amit eddig élvezett, s melynek keretei között valóban az látszott a legjobb taktikának, ha minél többen vállalják saját nevükkel nézeteiket. Ennek a helyzetnek, sajnos, megvolt az a hátulütője, hogy még mindig maradtak tabu témák – elsősorban ’56, a kádárista vezető garnitúra és a szovjet megszállás értékelése –,  amelyeket saját nevén komoly elemzésnek nemigen mert senki alávetni. Az álnéven közreadott, de valóban minden belső cenzúrától mentes írások az új periódusban nagyobb hasznot hajtanának, mint a tematikus korlátozás árán vállalt nyilvánosság.

• Vita