Kürthy Emil [Magyar Bálint]

Nyomtatóbarát változat

Lengyelország és Magyarország: néhány különbség

Lengyelországban kialakulhatott ilyen közösség: mert magát a társadalmat is kirekesztették a közmegegyezésből. A lengyelországi társadalmi szerződés felborulásának legszembetűnőbb oka a fogyasztási színvonal emelkedésének megtorpanása, majd hanyatlása. Ez nálunk is bekövetkezhet. Szeretnék azonban három olyan tényezőről szólni, amely Magyarországon nincs jelen, viszont döntő szerepet játszott abban, hogy Lengyelországban a gazdasági válság a társadalom és a vezetés végzetes szakításához vezethetett, megteremtvén a radikális ellenzéki mozgalom tömegbázisát.

1. A lengyel munkás úgyszólván be volt zárva a nagy állami szervezetekbe. Alig volt lehetősége arra, hogy az államhatalommal támadt konfliktusaiban a kitérés, a megkerülés taktikáját válassza. A paraszti magángazdaság sem kínált menedékei: állami gyámság alatt tengődött, tőkéjével nem gazdálkodhatott szabadon. A fejlődés magyar útja más volt. Először, a hatvanas évek utolsó harmadától valóban nagyüzemesedő mezőgazdaság és a termelőszövetkezetek melléküzemei a munkaerőpiacon komoly vetélytársaivá váltak a városi-állami iparnak. Méghozzá nem csupán növekvő ipari szakmunkaigényükkel, hanem azáltal is, hogy egészen más lehetőségeket teremtettek a családi életstratégiák számára, mint a városi-állami ipar. Másodszor, a tsz-tagsággal járó háztáji és bizonyos szolgáltatások olyan rétegek előtt is gazdálkodói (és többletmunka-végzési) lehetőségeket nyitottak, amelyek korábban ki voltak zárva az ilyesmiből. Sőt, az ilyen gazdálkodói tevékenységek alacsony kezdőtőke- és nekifutásigénye nagy szabadságot adott: ahhoz is, hogy az emberek ki-be járjanak a gazdálkodói és nem gazdálkodói életmód között, és ahhoz is, hogy a gazdálkodás profilját váltogassák. Harmadszor, széles volt az ipari és szolgáltatói melléktevékenységek skálája is; két végpontját a teljes önállósulás, illetve az állami tőkével-gépekkel végzett túlóra és fusi adta. Míg tehát Lengyelországban a nagy szervezetekbe beszorított munkások sorsa, helyzete, ambíciói egységesedtek, hiányérzeteik, elégedetlenségük tudatosítása egyre jobban átpolitizálódott, addig nálunk a viszonylagos autonómiát kínáló gazdasági tevékenységek mintegy lecsapolták a munkásság „izgága” rétegeit, energiáikat az állami szervezeteken kívülre terelték.

2. Lengyelországban a politikailag legaktívabbá váló nagyipari központok olyan ágazatokat képviseltek (hajógyártás, tengeri kikötők, szénbányászat stb.), melyek a köztudatban mindvégig vezető, társadalmi-gazdasági hasznot hajtó ágazatoknak számítottak. Mint első számú valutakitermelő ágak vagy az ország kereskedelmi kapui, jelentőségüket a gazdasági válság elmélyülésekor is megőrizték. Az itt foglalkoztatott munkások abban a biztos tudatban élhettek, hogy az ő fejükhöz senki nem vághatja: az állam milliárdokat költ rájuk, hasztalan… Így kollektív alkupozíciójuk jobb volt, mint a nélkülözhetetlenség élményét nem ismerő magyar nagyipari munkásságé, és öntudatosabbak lehettek annál. Ezt a különbséget nem egyenlíthette ki, hogy a magyar vezetés a hetvenes években politikai szimbólumot csinált a nagyipari munkásságból, privilégiumokkal és félelmekkel övezte.

3. A lengyel államapparátus jobban kasztosodott, élesebben elvált a társadalomtól, mint a magyar, jóllehet ez utóbbi is nemesi-dzsentri hagyományok és minták folytatója. Lengyelországban szűkebbek, egyneműbbek voltak az apparátus és a társadalom közötti alku és átjárás csatornái. S az apparátus belülről is kevésbé differenciálódott. Nemcsak a reformer lobby hiányzott belőle, hanem a mi agrárlobbynk megfelelője is, mely az előbbivel nagyjából együtt mozoghatott volna. A kisparaszti magángazdaság túlnyomó szerepe miatt a lengyel apparátusban csak az állami gazdaságok szereztek pozíciókat, politikai érdekképviseletet. Az állami gazdasági lobby pedig – már csak munkaszervezete és nagyüzemi mániái miatt is – igazából a nehézipari lobby agrárius megfelelője volt. Ennek megfelelően a területi apparátusokra is rátelepedtek a nagyüzemi érdekcsoportok. Ráadásul a hetvenes évek közepére a párt- és állami apparátus is addig ismeretlen méretekben összefonódott: például vajdasági szinttől lefelé összevonták a párttitkári és tanácselnöki posztokat.

Ez a kevéssé tagolt apparátus jóval kevésbé szakszerűen működött, mint a mienk. Szakszerűtlenségének szinte természetes velejárója volt a korrupció, a privilégiumok szemérmetlen kihasználása és fitogtatása. 1980 augusztusa után annyi hatalomról és kiváltságról kellett volna lemondania, hogy az eleve minimálisra csökkentette a párbeszéd és a megegyezés esélyeit. Ezért a lengyel nyár alapkérdése nem az volt: „Ki kivel egyezik meg”, hanem az: „Ki kit győz le.”

A lengyel típusú konfrontáció nálunk nem szükséges, nem elkerülhetetlen, és nem is kecsegtető. Talán szerencsére. Rokonszenvünk és erkölcsi szolidaritásunk a lengyelekhez húz – mégis vállalnunk kell, hogy a mi dolgunk itt Magyarországon más.

Egy lehetséges magyar taktika

Ha a konfrontáció taktikáját proletár taktikának nevezzük, a magyar társadalom számára lehetséges taktikát polgári taktikának nevezhetnénk, mivel fő jellegzetessége a tárgyalásra kényszerítés. Arra gondolok, hogy a munkavállalók és a termelésirányítók viszonyát informális, rejtett és jórészt negatív eszközökkel – termelés-visszafogással, munkahely-változtatással stb. – szabályozott alkuügyletek tömege közvetíti. Ezeket a műveleteket kellene most nyílttá, kollektívvé és kodifikáltakká tenni. Polgárokká kell válnunk!

A magyar kormányzat a rá nehezedő gazdasági kényszerekre 1978 után nem a központosítás fokozásával, nem agyonszervezéssel reagált, hanem azzal, hogy a gazdasági-gazdálkodói tevékenységnek egy részét áthárította vállalkozó hajlamú egyénekre és közösségekre. Jelenleg az egyik legfontosabb feladat az államtól elnyert autonóm gazdasági területek konszolidálása, kiszélesítése, szokásjogi és törvényi körülbástyázása, egyidejűleg gazdálkodói és érdekvédelmi körök, egyesületek, szakcsoportok stb. szervezése. Amíg a politikai intézményrendszer nem változik meg – amire kevés az esély –, addig e nem közvetlenül politikai kisközösségek lehetnének az artikulált – de önfeláldozó heroizmust nem igénylő társadalmi nyomás egyik legfontosabb közvetítői. Erejüket az adja, hogy kiiktatják az államot mint „kenyéradót”.

A tárgyalási helyzetek teremtésének másik terepe a szakszervezet és a szociálpolitika volna. Számolnunk kell vele, hogy a közeljövőben megszűnhet az az állapot, amikor a társadalom szegény rétegei alkupozíciókkal nem rendelkező, tehetetlen peremcsoportokra – cigányokra, felbomlott családokra, nyugdíjasokra stb. – korlátozódnak. Olyan családok sodródhatnak a létminimum határa alá, amelyek elégedetlenségüknek képesek nyomatékot adni. Ezért mindenekelőtt új szociálpolitikai koncepcióra van szükség. Tengelyében annak a – politikai szándékainkkal is egybevágó – követelménynek kell állnia, hogy a szociális juttatások minél szélesebb körét válasszák le a munkaviszonyról (gyes kiterjesztése, munkanélküli és átképzési segély stb.), és tegyék állampolgári joggá. Másodszor, a hagyományos bérigények határozottabb képviseletén túl a szakszervezeteknek új üzemszervezési, gazdálkodási formák kivívásával is meg kellene próbálkozniuk. A ma uralkodó üzemszervezeti formák – mint Juhász Pál elemzései nemegyszer kimutatták – hatalmi indíttatásúak, a szaktudás részben mesterségesen fenntartott monopóliumán alapulnak. Igyekezni kell a kompetenciák és döntési jogkörök minél nagyobb részét lerángatni a közvetlen termeléshez közeli szintekre, az üzem, a részleg, a csoport, a brigád stb. szintjére. Ha a közvetlen termelők ily módon részesévé válnak a gazdálkodói tevékenységnek, akkor érdekvédelmi követeléseiket is képesek lesznek a lehetőségekhez szabni: tudva, hogy adott gazdasági helyzetükben mit lehet követelni, vállalják, hogy azt kell is követelniük. Ha viszont a gazdálkodói funkciók birtokbavétele nem történik meg, akkor a munkások számára nem marad más, mint a bérkövetelések felfelé hajszolása, az állam számára pedig az állandó anyagi engedmények – hogy intézményi téren ne kényszerüljön engedni. Ebben a helyzetben mindkét fél úgy érezheti, hogy a másikat terheli a felelősség a gazdaság csődjéért: az állam a rá nehezedő szüntelen nyomást okolhatja, a munkavállalók a gazdasági döntések állami monopolizálását.

Az említett két területen a társadalmi nyomást szigorúan tárgyszerű keretek között lehetne tartani; amennyire lehet, elkerülve, hogy az apparátus minden vitás kérdést túldramatizáljon, közvetlenül politikai vagy ideológiai kérdésként kezeljen és – rendőrért kiáltva – egyre magasabb szintű konfrontációkba meneküljön. Jogba akaszkodásnak is nevezhetném ezt a taktikát, mert a törvények adta mozgástér józan, de következetes kihasználásában áll. Eredményeképpen a gazdasági kényszerek hatására tett engedmények kölcsönösen elismert, tárgyalási és vitahelyzetekben megvédhető jogokká alakulhatnak át.

(Értelmiségi terepen e magatartás megfelelője az – egyesek által találóan – akadályelhárító reformfolyamatnak nevezett elképzelés feltűnése lehet.)

Ebben a játékban mindkét fél megrázkódtatások nélkül keresheti új és új társadalmi szerepeit. De nemcsak a megrázkódtatások kerülése miatt fontos a jogba akaszkodás, a tárgyalásra kényszerítés taktikája. Haltestű politikai kultúránkba csontvázat kell építeni, s ehhez az szükséges, hogy szokássá váljon az önálló igények megfogalmazása, a másik fél álláspontjának józan mérlegelése, a tárgyalóképesség és a megegyezési készség.

Az ellenzék lehetőségeiről

A fentiek nem az ellenzékre, hanem nagyobb társadalmi csoportokra vonatkoznak. Sőt, az ellenzék vezetője vagy kezdeményezője sem lehet a vázolt átalakulásoknak. Miben állhat hát az ellenzék funkciója, ha túl akar jutni azon a nem átugorható, de ma már nem termékeny szakaszon, amikor puszta létével demonstrálja, hogy a szabadságjogokat el lehet hódítani?

A humán értelmiség Magyarországon alig rendelkezik az alternatív jövedelemszerzés politikailag semleges lehetőségeivel. Elsősorban ez ad módot arra, hogy szellemi életünket a cenzúra és öncenzúra eszközeivel korlátozzák és deformálják. Az ellenzék egyelőre itt találhatja meg fő feladatát. Először is a gondolatok vámmentes szabadkikötőinek létrehozásában, a nemzeti sorskérdések szabad megvitatásának lehetővé tételében. A cél nem is annyira a belső forgalom, mint inkább a szabad és nem szabad kikötők közötti közlekedés kibontakoztatása lenne. A kikötők elkülönülnek, de a hajósoknak nem szabad elszakadniuk egymástól! Ahogy a Bibó-emlékkönyv ellenzékiek és nem ellenzékiek közös vállalkozása volt, a Beszélő és az AB Kiadó is nyitva kell hogy álljon mindenki előtt.

Másodszor, e független fórumok működése mérsékeli a kultúra hivatalos fórumain megjelenőkre nehezedő politikai és egzisztenciális nyomást, s ezzel szélesíti az ő játékterületüket is.

Tudom, az itt vázolt feladatkör nem nagyon hálás, erős emberi tartást igényel. Hiszen azt állítom, hogy az ellenzékiek, bár tevékenységük nélkülözhetetlen, nem juthatnak politikai vezető szerephez. Ráadásul a szólási szabadság terének tágítása inkább csak a bent lévők előtt nyit meg a korábbinál nagyobb szakmai és politikai karrierlehetőségeket. Végül az ellenzéket megtorló intézkedések, atrocitások is sújtják, s ezeket bár jogait keményen védelmezve, mégis némi távolságtartó humorral kell kezelnie, kerülne kell a túldramatizáló megoldásokat, arra kell törekednie, hogy a mindenkori másik fél gyomorfekély nélkül tudomásul vegye és elismerje: létezik.

Ellenzék van, és legyen továbbra is. De nem az a dolga, hogy intézményesült politikai közösséggé szerveződjön. Olyan közmegegyezésen kívüli fórumokat kell létrehoznia, amelyeken minden új közmegegyezésre törekvő egyén vagy csoport eszmét cserélhet. Mert vegyük észre, a közmegegyezésen kívül helyezkedő fórumok létezését az a helyzet teszi lehetővé, amelyben egy új közmegegyezés nem eleve esélytelen!

• Vita