Deák Péter

Nyomtatóbarát változat

Azt hiszem, egyike vagyok Kőszeg Ferenc által a Népszabadságban említett 20 „szakembernek”; hozzászólásomban nemcsak a vitaindítóra, hanem azóta megjelent más véleményekre is reflektálok. Miután e széles kérdés a sajtóban nem járható körül alaposan, eleve elnézést kérek a tőmondatokért és bizonyos részletek hiányáért.

Honvédelmünk helyzete és környezete

Egyetértek a vita szervezőivel a kiindulópontban, nevezetesen, hogy az elmúlt évben teljesen felbomlott az Európa biztonságát bár felemás módon (a nukleáris elrettentéssel együtt), de mégis csak garantáló koalíciókra épített biztonsági rendszer, ezen belül a Varsói Szerződés katonai szervezete. Ez nem óhajok, és a fenti rendszer jogos kritikájának következményei, hanem logikus történelmi folyamat. A jaltai rendezés határait kijelölő „szocialista világrendszer” totális válságában ugyanis megszűnt a bipolarizáció rendező elve, és az „új biztonsági gondolkodás” nem oka, hanem terméke ennek a helyzetnek, kritikája a tömbfelfogásnak.

Az Antall-kormány „felfedezése” a Varsói Szerződés katonai szervezetéből való kilépéssel kapcsolatban lényegében „post-factum” lépés, egy majdhogynem befejeződött folyamat tudomásulvétele. Ez a szervezet már elmúlt év végétől de facto nem működhetett. Naivság arra gondolni, hogy a rendszerváltott országok között a hadászati tervegyeztetésnek, a fejlesztési összehangolásnak és a közös felkészítésének akárcsak az elemei is érvényesülnének.

A bécsi folyamatot, amely ezt a helyzetet fejezi ki, túlzás a VSZ csapdájaként feltüntetni. Abban Pick Róbertnek igaza van azonban, hogy a jelenlegi, illetve közelmúltban beindított és hangzatosan elkeresztelt „haderőreform” nem más, mint a jelentkező kényszerlépések, közöttük a bécsi redukció és a korlátozott költségvetési források következménye.

Tény, hogy mindezek a defenzivitás és az önállóság felé tolják a magyar hadügyet, azonban mind a közelmúlt, mind a mai katonai kormányzat nélkülözi az ezt kísérő koncepciót, a formális zónában látszatlépéseket tesz, saját magának sem fogalmaz meg választ, rögtönzések, naivitások, futólépésben megtett helyben járások jelentkeznek. A közelmúlt és a mai kormányzat a popularitás okából „kezdeményezés-kényszer”-ben volt és van, azonban a kamarilla döntések a dilettantizmus érvényesülését tükrözik. Érzékelhető az elvi kollaborációra kész szakemberekkel szemben bizalmatlanság, és a széles politikai gesztussal felajánlkozó, de szakmailag második lépcsőbe tartozó személyek befolyása.

Az tükröződik, hogy a kormányzó párt nem hajlandó tudomásul venni azt az európai és demokratikus evidenciát, hogy a honvédség szuverén nemzeti testület; élén a köztársasági elnöknek alárendelt profi közjogi személyekkel, s belső dolgai, szolgálati rendje, személyi ügyei, kiképzési metodikája nem kormányzati, minisztériumi kérdés, és főleg nem pillanatnyi pártérdekek alapján alakítható. A Magyar Honvédség ilyen törvényben garantált szuverenitásának sorozatos megsértése a HM részéről feltehetően szerves eleme egy általános centralizációs tendenciának és a testületen belül teljes bizonytalanságot eredményez.

A „Pick-doktrína” gyengeségei

P. R. elgondolása nem egységes, sok az egymásnak ellentmondó álláspont. Ennek fő oka, hogy elméletileg – bármily furcsán hangzik – konzervatív doktrinális lábakon áll. Bródy András joggal kifogásolja az „orosz hadszínterek”-ben való gondolkodást. Ez nem azért hiba, mert ma ez politikai illetlenség, hanem, mert a hazánkra adaptált szovjet hadtudomány „harckocsihadtest-szemlélet”-e a régi struktúrában való gondolkodás, az ellencsapás mindenhatóságának szemlélete, a megelőző légicsapás és légifölény offenzív felfogása már jó néhány éve is csak torzítva voltak alkalmazhatók magyar viszonylatban. Ezek az anakronizmusok az új biztonságpolitikai környezetben más országokban fenyegetettségi érzetet keltenek.

Persze a doktrinális konzervativizmusnak nem ellentettje a Bródy által említett és Afheldt nevével fémjelzett iskola, mert az egyértelműen tömblogikára és a kettéosztott Németországra épült.

A vitaindító felfogásának legalapvetőbb hibája, hogy 1990-ben az európai helsinki folyamatot tagadja és leegyszerűsíti. A biztonsági kosárban nem bizonyos körök önkényes diktátumai jelennek meg, hanem kollektív és kölcsönös paraméterek, amelyek konszenzuson alapuló nemzetközi folyamat és alku eredményei. P. R. nyilván nem is tudja, hogy mintegy fél éve a magyar delegáció mindent megtesz – bizonyos eredménnyel – a VSZ-en belüli nemzeti érdekeinket kifejező kvótarendszer kialakítása érdekében.

Hibás az az alapképlet, amit Kőszeg Ferenc a Népszabadságban így fejez ki: „A függetlenné vált országnak a védelemről is magának kell gondoskodnia.” Ez az „egyedül vagyunk” szemlélet kizárja a biztonságból a nélkülözhetetlen nemzetközi garanciák és kötelezettség jogos igényét. Ezenkívül mechanikus erőviszony számvetéshez vezet, hiszen logikátlan megfeledkezni arról, hogy minden szomszédunknak van néhány más határa és biztonsági érdekeltsége. Maga az 1:3-hoz erőviszony fétis sem aktuális már majd ötven évvel a második világháború után.

Mindezért P. R., bár szavakban elutasítja a hadászati „körkörös védelem” nevetséges abszurditását, érdemben mégis magáévá teszi. Mi mást jelent az a tétel, hogy „a honvédségnek fel kell készülnie arra, hogy megállítson és ellentámadással visszaverjen egy, valamely szomszédos országból kiinduló támadást”? A „valamely” politikai szemérmességből a prioritások kizárását jelend, holott hadászati tervezés éppen a legrosszabb esetet is magában foglaló valószínűségi prioritásokra épül.

Egy másik lehetséges koncepció

Az úgynevezett új „védelmi doktrínáról” hirdetettek csak propagandaértékűek. Régi haditechnikával, változatlan struktúrákkal nem létezik más hadviselési mód és nincsenek új alkalmazási elvek.

Milyen kérdésekre kell válaszolnia egy új katonai koncepciónak? Megkísérlem megfogalmazni egy ilyen nemzetbiztonsági felfogás tematikai vázlatát, és előzetes hipotézisként leírom saját valószínű válaszaimat a teljesség igénye nélkül.

Mintegy bevezetőként megemlítem azokat az alapelvi axiómákat, amelyektől nem lehet eltekinteni. Nevezetesen, hogy hazánk védelmét ma (1) Európában; (2) a minimális nukleáris elrettentés érvényesülésének közepette kell megvalósítani és hogy a (3) katonai doktrínának defenzív jellegűnek kell lenni, „strukturálisan támadóképtelen” fegyveres erőkre kell támaszkodnia.

a) A Magyar Köztársaság katonai biztonsága a területi sérthetetlenséggel együttjáró függetlenség katonai eszközökkel való fenntartását jelenti, az országban nem állomásozhatnak idegen csapatok, légterünkben nem tevékenykedhetnek repülőeszközök, államrendünkre katonai eszközökkel nem gyakorolhatnak nyomást. Nem tartozik biztonságunkhoz a környező országokban élő magyar nemzetiségiek helyzete.

b) A fenti értelemben vett biztonságot potenciálisan veszélyeztetheti a környezetben minden olyan visszarendeződés, amely együtt jár ezen országokban a katonai erők felértékelődésével, arculatának offenzív irányba való változásával, és feltehetően a határközeiben aktív katonai tevékenységgel. Ilyet hordoz(ott) magában egy esetleges totális visszarendeződés a Szovjetunióban, a katonai erő fenntartó ereje Jugoszláviában, politikai hátraarc Romániában.

Hasonlóképpen reális fenyegetettséget jelenthet a térségben bekövetkező nem várt, vagy destabilizáló következményekkel járó nagyhatalmi átrendeződés. Esetleg a németkérdésben jelentkező garanciahiány, bizonyos utódállamok megjelenése, s ennek során a katonai kérdés túlhangsúlyozása, a Románia–Moldávia relációban egy esetleges nagy román konföderáció megjelenése, egy rossz irányban önállósodott Szlovákia, vagy a Jugoszláviát felváltó nemzetállamok nacionalista politikai arculata.

De ne feledkezzünk meg arról a materiális tényről, hogy ma még Európában „éles” katonai integrációk léteznek, és a NATO-csapásmérő erők egy része VSZ-országokra, közöttük hazánkban lévő célok ellen van beprogramozva, és e kapacitások ha nem is ellenünk, de valamely okból működésbe léphetnek. Végül áttételesen veszélytényezőt jelenthet egy Európán kívüli, netán tömegpusztító eszközökkel fenyegető katonai konfliktus.

A katonai gondolkodás sohasem nélkülözheti a „legrosszabb eset” feltételezését, s végső fokon egy katonai doktrínának erre kell felkészülnie. Ezek a potenciális veszélytényezők bár hipotézisek, könnyen nevesíthetők, de ez a terjedelem erre nem ad lehetőséget.

Ha e tényezőket értékeljük, következtetéseink az alábbiak:

– nincs totális háborús érdek;
– a konfliktust politikai konfrontáció előzi meg;
– az esetleges agresszor viszonya más országokkal is rossz;
– a támadó országában többoldalú belső válság van;
– a nevesített országok részéről nem számíthatunk jelentős erőfölényű invázióra.

c) Mindezek alapján egyértelműen meghatározható a követendő katonapolitikai magatartás. Miután minden konfliktus Európa-kihatású, ezért előzetesen kiépített kapcsolatok alapján létrehozott politikai garanciákat kell aktivizálni a gyors konszolidáció érdekében. Vargha Márton könnyelmű és kockázatos kijelentésétől eltérően az ország nem kérhet katonai támogatást és nem is számíthat rá. Az ilyen garanciarendszer két-háromoldalú szerződésekkel és elsősorban a meglévő politikai-gazdasági integrációkban való megmaradással, újakba való belépéssel és végső soron az új európai kölcsönös és kollektív biztonsági rendszer kiépítésével teremthető meg.

d) Egy esetleges konfliktusban az optimális hadászati magatartás a határok, a határövezet szilárd védelme és fel nem adása. (Néhány környező ország doktrínájában ez nem ilyen kategorikus). A határövezet hagyományos védelme a nem meglepetésszerűen és nem nyomasztó fölénnyel bíró ellenséggel szemben hatásos lehet, viszonylag jelentős erőkkel sikeres védelmet lehet elérni a nemzetközi politikai konszolidáció időtartamára. Szűcs László téved, amikor a hazai urbanizált infrastruktúrát erre alkalmatlannak tekinti, bár a katonaföldrajzi elemek mások, mint semleges szomszédainknál.

E feladatra békében kisebb létszámú, de frissen képzett tartalékosokkal helyben és gyorsan feltölthető vegyes hadseregre van szükség, és a profizmus káros és naiv koncepciójával fel kell hagyni. E haderő szervezetét területi-körzeti elv szerint célszerű kiépíteni, odarendelve a létszámgazdálkodást, kiképzést, logisztikai rendszert és a területvédelmet, a Szűcs László által említett kettős (polgári és katonai) kapacitások messzemenő felhasználásával. A határőrizetet e haderők keretében kell szervezni, mintegy 3-4 körzetparancsnokságról lehet szó.

e) Egy esetleges hadműveleti tevékenység lefolyása az alábbiak szerint alakulhat:

A politikai feszültség és hírszerzés alapján parlamenti döntés születik a tervek adott változatának aktivizálására. Fokozott határőrizeti szolgálat kerül bevezetésre és az adott irányban lévő békeszervezeteknél készenlétet rendelnek el, majd politikai állásfoglalás után ezek kiegészítést nyernek hadiállományra. Más katonai körzetek tartalékcsapatai előkészítik a mozgósítást.

A határ túloldalán észlelhető tevékenység esetén a kijelölt csapatok kitelepülnek, a többi csapatok készenlétbe lépnek.

Az agresszor szétbontakozása esetén az irányban lévő hadműveleti csapatok védelmi tevékenységet folytatnak, aktív ellenlökésekkel a területvédelmi csapatok helységbiztosító tevékenységével megállítják, lassítják a támadót, majd az erős hadászati tartalékok politikailag racionális időpontban ellencsapással – és nem ellentámadással – helyreállítják az eredeti határ viszonyokat.

Mindehhez szervezett struktúrájú honvédségre van szükség. Főleg szárazföldi csapatokkal, gépkocsizó lövész dandárokból és zászlóaljakból, kevesebb harckocsi zászlóaljból és megerősítő századból, tábori-, páncélelhárító-, légvédelmi tüzér, rádiózavaró alegységekből, könnyű felszereltségű határőrszázadokból és stacionális hadtápintézményekből.

Csupán becslésem szerint, mintegy 38 ezer sorkatona, 20 ezer hivatásos és polgári + haderőn kívüli szervezetek fel tudnak készülni erre a feladatra, 92 ezer korszerűen kiképzett tartalékos első ütemű mozgósításával.

Egy konkrét javaslat

Egy honvédelmi koncepció körvonalazása sokoldalú folyamat. Nyilván nem lehet egyetlen párt, akár egy periódusra választott kormány, de még parlamenti testület belső munkája, csak különböző politikai, szakmai és igazgatási műhelyek közös termékeként, NEMZETI KONSZENZUS-t kifejezve fogalmazódhat meg. Ezért saját javaslataim sem lehetnek hitelesek, nyilván vitatandók, de reményem szerint megvitathatok.

Azt javaslom, szerveződjék erre program szellemi műhelyekből, folyóiratokból, a pártok szakértőiből és az érintett politikai testületekből.

• Vita