Deák Péter

Nyomtatóbarát változat

Harmadik, tán negyedik fordulójához jutott hazánkban az úgynevezhető „katonai kérdés” vitája. A résztvevők köre elég széles, országgyűlési képviselők, kormányzati személyek, biztonsági szakértők, katonák és a szakmában informált magánzók egyaránt megszólalnak mostanában nem egy, de számos napi- és hetilap hasábjain.

Az új fordulat apropója kétségtelenül az, hogy huzamos, többfordulós előkészítő munka után a kormány benyújtotta, illetve újra előterjesztette a biztonságpolitikánk koncepciójáról, valamint a honvédelmünk alapelveiről szóló dokumentumtervezeteket.

Lehet-e háború?

Mintegy esztendővel ezelőtt a szakmai közvélemény szinte egyöntetű álláspontja az volt, hogy védelmünk kérdései, ennek politikai és doktrinális vonatkozásai a legfontosabb politikai döntések közé tartoznak: nem szabad halasztgatni, de néhány fontos tényező kialakulatlan volta miatt elsietni sem szabad őket. Ilyen kérdésben alapos elemzés után kell elveket kialakítani, cselekvési programokat alkotni. A legnagyobb bizonytalanság nemzetközi környezetünk bizonytalanságában rejlett ekkor, és rejlik ma is.

Ha ez így van, akkor mi teszi most mégis indokolttá a honvédelemmel kapcsolatos nemzeti álláspontunk meghirdetését? Talán éppen az, hogy ez az úgynevezett bizonytalanság, más szóval a destabilizáció nemcsak fennmaradt, de éppenséggel viszonylag tartósnak ígérkezik, és feltehetőleg még jó néhány évig folyamatosan jelen lesz térségünkben és tőlünk keletre. A bekövetkezhető válságok ellenében megengedő állapot, és ezek a kemény garanciák sehonnan sem várhatók.

Ha ez így van, akkor nincsen mód további halogatásra, hiszen a helyzet jelen van, s a válaszokra bármikor szükség lehet. Az elmúlt esztendő példái, főként a délszláv régióban lejátszódott események azt is megmutatták, hogy elsődlegesen, közvetlenül, a mindennapok során milyen nyugtalanságot keltő eseményekkel, netán provokációkkal kell szembenéznünk, melyek a lehetséges forgatókönyvek. Az már a politika és a kutatók következtetése, hogy másodlagosan bizonyos folyamatok következtében milyen szélsőséges, fenyegető helyzet alakulhat ki, ha a válság talaján olyan államformáció, esetleg több állam olyan szövetsége jön létre, amelynek agresszív szándékai veszélyeztetik a térséget s ezen belül hazánkat.

Az eltelt egy esztendő alatt az országban és nemzetközi szinten is konszenzus alakult ki az ilyen kétlépcsős veszélytényező kezelése, s ennek biztonsági és katonai vetületeire vonatkozóan a veszélytényezők valószínűségi fokára. Az egyetértés magába foglalja a veszélytényezők valószínűségének egyező megítélését és azt a közös következtetést is, hogy a cél a konfliktust megelőző helyzet visszaállítása, de legalábbis a konfliktus megfékezése az adott szinten. A végzetes helyzetek elkerülése végeredményben megelőzi új ellenségek megjelenését, de megzavarja a manipulált ellenségképek kialakulását is. Ha elfogadjuk ezt a helyzetmegítélést, akkor felmerül a kérdés: lehetséges-e ilyen helyzetben katonai természetű konfliktus, illetve kifejlődhet-e háborús veszély? A válasz az elsőre: igen, a másodikra: nem valószínű, de elképzelhető.

Konfliktusfajták

A helyi válságok sorában elsőként kell említeni a fegyveres határsértéseket, berepüléseket, reguláris vagy szabadcsapatok szervezett határátlépését és az olyan akciókat, amelyek hazánk határ menti területéről a szomszéd ország területén lévő objektumok ellen irányulnak. Ezeket a szaknyelv áttevődő veszélyeztetésnek nevezi.

Előfordulhatnak provokációk, amelyek mögött olyan politikai erők állnak, amelyeknek érdeke a belviszály kiterjesztése. Ilyen esetben kisebb kötelékek szervezett tevékenységével számolhatunk, amelyek egyes körzetek lakosságát, infrastruktúráját veszélyeztetik, rövid idejű megszállással járhatnak.

Jelentkezhet a tömeges menekültáramlással kapcsolatban fegyveres üldözés vagy ennek ellenkezője, a fegyveres visszahurcolás kísérlete is.

Ilyenkor megnövekszik a hazánk ellen irányuló felderítés, az ügynöki tevékenység, és ennek természetes velejárójaként növekszik a bűnözés néhány jellemző formája is.

Ezek az események katonai válaszlépéseket is követelhetnek. Katonai erő vagy legalábbis katonai infrastruktúra igénybevételét követelheti meg a válságok nemzetközi kezeléséhez való hozzájárulás is.

Ha a fegyveres erők előtt álló legvalószínűbb és legáltalánosabb feladatok ilyen jellegűek, akkor elsősorban, hangsúlyozom: elsősorban ezekre kell őket képessé tenni.

Gyors reagálású erők – a levegőben és a szárazföldön

Miután a fentebb leírt, várható események viszonylag hirtelen bontakozhatnak ki, miután a válságok intenzitása változó, elfogadhatjuk azt az álláspontot, hogy a honvédség rendelkezzen „gyors reagálású” erőkkel. Sőt: teljes szervezetén belül az ilyen struktúrák alapvetőek legyenek. A légierő, a légvédelem egy modern hadseregben – készenléti rendszere, viszonylag magas technikája, a vezetés automatizált volta és a felderítés folyamatossága következtében – mindig gyors reagálású. Ez tehát nem igényel különleges szervezeti rendszert.

A szárazföldön tevékenykedő erők ellenben a gyors reagálás követelményének többféleképpen tudnak megfelelni. Az egyik forma az állandó készenlét, a magas feltöltöttség. Ez egy ország teljes területén szinte lehetetlen, de egyes „esélyes” körzetekben és irányokban, megfelelő diszlokációval részlegesen elérhető. A gyors reagálás úgy is elérhető, ha sajátos eljárások révén minimumra csökken a készenlétbe helyezési vagy mozgósítási idő: az alakulatok helyben vannak, a technikát hozzáférhető állapotban tárolják. Ez az eljárás sem lehet általános, elsősorban könnyű fegyverzetű alegységekre alkalmazható, s bizonyos milíciajelleget feltételez.

A gyors reagálás biztosítható a veszélyeztetett körzetbe való odavezényléssel, átcsoportosítással, manővereztetéssel is. Ehhez magas harcértékű, mozgékony, jól összpontosítható és csapásmérésre képes szervezetekre, továbbá elővezetési rendszerre van szükség. Ezek a csapatok a saját mobileszközeikkel vagy közúti, vasúti és légi szállítással gyorsan átcsoportosíthatók az úgynevezett „békeelhelyezési körlet”-ből, amely általában olyan központi helyen van, ahonnan az összes veszélykörzet egyenlő idő alatt elérhető.

A jelenleg általunk ismert hazai elgondolások egyértelműen erre a változatra építenek. Logikusnak tűnik, hogy a Magyar Köztársaság, amely nem ismer fenyegető ellenséget, ne képezzen kiemelt koncentrációt egyetlen irányban sem. A védelem erőinek zöme, főcsoportosítása tehát „iránysemleges” körzetben, középen, közlekedési utak csomópontjában helyezkedik el, egységes vezetés alatt köteléket képez, és úgy van felszerelve, valamint feltöltve, hogy politikai döntés esetén órák alatt képes legyen megjelenni a veszélykörzetben, s aktív (tehát korlátozottan támadó) tevékenységgel „rendet csinálni”, azaz az eredeti helyzetet visszaállítani.

Ennek az elgondolásnak a logikáját az is alátámasztja, hogy a gyors reagálású „erő” az úgynevezett „legrosszabb esetben”, egy kialakuló agresszió ellen is hatékony ellencsapással tud fellépni, veszteséget okozni, és a nemzetközi mechanizmusok működésbe lépéséig megfékezni az agresszort.

Még inkább igazolja ezt az elgondolást a jelenlegi helyzet. Még a honvédség mai állapotában is lehetőség van arra, hogy egy, hangsúlyozom: egy megfelelő nagyságrendű kötelék megfelelő minőségű és mennyiségű nehézfegyverzettel, szállítóeszközzel, vezetési szervezettel valóban ütőképes alakulat legyen, és az átmeneti, szervezési időben is biztosítson bizonyos harcképességet. Erre még a megfelelő infrastruktúra, viszonylag középponti körzetben lévő laktanyák és bázisok is rendelkezésre állnak.

Ez egyfajta, egyváltozatú védelmi modell, amely viszonylag hosszabb készenlétű, nem gyors reagálású erőket is magában foglal, továbbá területvédelmet, logisztikai rendszert és más elemeket.

Mindezek ellenére szerintem és néhány kollégám szerint ez a védelmi modell mégsem felel meg teljesen a legfontosabb katonapolitikai követelményeknek. Ezek közül kettőt sorolnék fel.

Az egyik: Minden politikai erő egyetért abban, hogy az esetleges veszélyszituációkat, vagy ami ennél több, a fenyegető helyzeteket politikailag súlyarányosan kell kezelnünk. Ez nemcsak abban az axiómában fejeződik ki, hogy „korunk problémái nem erőszakos, fegyveres, hanem politikai eszközökkel oldhatók meg”, vagy hogy a háború a konfliktusok kezelésének nem megengedhető és célravezető eszköze, hanem abban a mai realitásban, hogy a katonai lépések – még ha provokációkra adott válaszlépések is – eszkalációhoz vezetnek: mindkét fél igazolva látja katonai intézkedéseit, cselekményeit, és kiterjeszti tevékenységét.

Ennek a biztonságpolitikai elvnek megfelelően országunknak a jellemző konfliktuseseményeket – a nemzetközi mechanizmusok azonnali igénybevétele mellett – a látványos katonai lépések mellőzésével kell kezelnie, ugyanakkor azonban határozottan és visszatartó erővel. A szükséges lépéseket tehát olyan formában célszerű megvalósítani, hogy ne kerüljön sor rendkívüli vagy urambocsá’ hadiállapot kinyilvánítására, és ezzel együtt (vagy éppen enélkül) olyan katonai erőkoncentráció érdekében való átcsoportosításra, amely elvileg az adott veszély elhárításánál többre, támadó feladatokra is képes lehet (illetve e szándékot rá lehet fogni).

Jelentős erők harckészültségbe helyezése, várakoztatása és különösen pedig manőverre való felkészítésük és megindulásuk olyan aktivitás, amelyet a mai kor haditechnikai színvonalán a korszerű felderítő eszközök szinte azonnal megjelenítenek. Ezek az adatok nyilvánosságra kerülnek, és vitás módon értékelhetők. Gondoljunk csak arra a nemrég felreppentett kacsára, amely a szlovák határ közelében észlelt csapatmozgásokról szólt.

Mindehhez az a fontos politikai tényező is hozzájárul, hogy a helsinki egyezményeknek a bizalomépítési szférában meghozott rendszabályai szigorúan tiltják jelentős erők bejelentés nélküli összevonását, aktivizálását. (Gyanú esetén bármely ország 72 órán belül ellenőrző csoportot küldhet a helyszínre.) Ezek a jelenleg érvényes negatív garanciák – remélhetőleg – a későbbiekben még szaporodni fognak. Viszont, ha mi tapasztalunk másutt erőfitogtatást, nekünk is megvan a módunk az ellenőrzésre és a nemzetközi szankciók kezdeményezésére.

A másik megfontolás inkább katonai jellegű. Arról van ugyanis szó, hogy a Magyar Köztársaság mind katonaföldrajzi, mind geostratégiai helyzetét, mind határszakaszai jellegét tekintve más helyzetben van, mint mondjuk Ausztria, a volt Jugoszlávia, netán Finnország. Hazánk teljes területe arányosan urbanizált, a határzónákban nagyvárosok, ipari központok, történelmi jelentőségű objektumok vannak, infrastruktúránk is viszonylag egyenletes. Még ha kerülni kívánnám is a szólamokat, azt kell mondanom, minden talpalatnyi hely roppant drága, s nemcsak érzelmileg, de katonailag és gazdaságilag is. Jól emlékszem egy 1987 nyarán lefolyt „közös” gyakorlatra, amelynek alaphelyzetében a szovjet gyakorlatvezetés a hadászati védelem (mert ez volt a gyakorlat tárgya, a támadás akkor már nyilvánosan tabu volt) biztosítási övezetét határainktól befelé negyven kilométeres sávban kívánta kijelölni. (A biztosítási övezetről annyit kell tudni, hogy a klasszikus – és ma már konzervatívnak tekintett – elvek szerint kevés, gyakorlatilag feladásra szánt területet jelent.) A magyar katonai vezetésnek ez volt az egyik első „lázadása”: pontos adatok alapján a legmagasabb rangú tábornokaink is határozottan – legalábbis látszólag sikerrel – követelték ennek az elhatározásnak az azonnali megváltoztatását.

Megállítóképes védelmet!

Ezek az érvek ma is érvényesek. Területünk mélységben is sík, beljebb sem védhető semmivel sem jobban, mint a határ közeli övezetekben, sőt: rosszabbul, így védelmi koncepciónk nem épülhet a „magas belépődíj” elvére, arra, hogy az esetleg betört ellenséget térnyerése után súlyos veszteségek fogják érni, aktív ellencsapásokkal megsemmisítjük erejét, visszaverjük, és helyreállítva az eredeti helyzetet az elfoglalt objektumok vagy területek újra a mieink lesznek. Ez a felfogás csak abban az esetben jelenhet meg, ha más lehetőség nincs, ha a határtérségben nem tudjuk blokkolni, megállítani az agresszort, de ha ez nem sikerül, akkor esélyeink általában is csökkennek.

Egyesek erre azt válaszolják, hogy ha az agresszió nyilvánvaló, ha területszerzéssel jár, akkor majd nemzetközi döntések és szankciók fogják kényszeríteni a támadót erőinek visszavonására. A napi történelem ennek élesen ellentmond, ez mindenképpen lassú, elhúzódó folyamat, és bármily kicsiny a megszállt térség is, politikai machinációk sokaságát teszi lehetővé. Az a visszatartó elv, hogy a magas veszteség miatt az agresszor nem fogja megkísérelni a támadást, végletes esetben nem tartható, az agresszív rendszereket nem érdekli a veszteség, hajlandók exkluzív árat fizetni a belépésért.

• Vita