Dr. Péteri Miklós

Nyomtatóbarát változat

A cikk bevezető részében a szerző az általa „progresszív parazitáknak” nevezett orvosi kft.-kről szól, amelyek rátelepszenek a kórházra, mintegy belőle táplálkoznak, némi bérleti díj ellenében használván az önkormányzati tulajdonban lévő infrastruktúrát. A Szent Imre Kórház és a Rolicare előszerződését Vargha Márton – ezek után – a szimbiózis magasabb szintre emeléseként és intézményesítéseként értékeli. Szeretném felhívni a cikkíró szíves figyelmét a szimbiózis és a parazitizmus közötti igen lényeges különbségre. A szimbiózis ugyanis két vagy több különböző szervezet kölcsönösen hasznos együttélését jelenti, míg a parazitizmus során az élősdi a gazdaszervezet rovására érvényesíti életigényét.

Az előszerződéshez csatolt szakmai indoklás – amit Vargha Márton bizonyára egyáltalán nem vagy csupán igen felületesen ismer – meggyőzően igazolja, hogy jelen esetben az önkormányzati tulajdonú, illetve a magánkórház együttélését a felek valóban a szimbiózis, és nem a parazitizmus elvei szerint képzelik el. A Rolicare számára a Szent Imre Kórház technikai bázisának és szellemi kapacitásának felhasználása számos területen költségtakarékos, hatékony megoldást kínál, ugyanakkor azonban a közkórháznak is lehetősége nyílik olyan diagnosztikus és terápiás eszközök igénybevételére, amelyekhez más módon, belátható időn belül aligha juthatna hozzá.

Az új létesítmény tervezése tehát a meglévő, illetve a hiányzó funkciók és kapacitások gondos figyelembevételével történik majd. A két szervezet működésében kölcsönösen kiegészíti egymást, miközben az egymásnak nyújtott infrastrukturális, valamint egészségügyi szolgáltatásokat korrekt szabályok szerint számolják el. Mindebből a Szent Imre Kórház körzetében élő biztosítottaknak is csak haszna származik, az ellátási felelősség terhét viselő önkormányzat pedig inkább kíméli, mintsem szétszórja a rendelkezésére álló szűkös fejlesztési forrásokat.

A szakmai indoklás ismeretében – úgy vélem – könnyeden megválaszolhatók Vargha Mártonnak a cikkben említett, konkrét kérdései, amelyekre – szerinte – megnyugtató választ nem lehet adni. Mi lesz, ha a magánbeteg intenzív kezelésre szorul? A normálisan működő intenzív osztály ágykihasználása minden bizonnyal lehetővé teszi a rászoruló áthelyezését anélkül, hogy egy biztosított beteget máshová kellene elszállítani. Hogyan határozzák meg, hogy a fenntartási költségek vagy a telefonszámla mekkora hányada esik a magán-, és mekkora a biztosított betegekre? A fűtés, a világítás, a vízfogyasztás, a telefonhasználat elkülönített mérése a technikai fejlettség mai szintjén már nálunk, Magyarországon sem jelenthet igazán problémát. (A posta például – igény esetén – akár fővonalak szerint bontott számlát is küld.)

Elvileg tulajdonképpen egyet lehet érteni a Kórház a törvény szélén című cikk szerzőjének avval a véleményével, hogy ideális megoldás az együttműködő, de szervezetileg, gazdaságilag, helyileg teljesen elkülönített köz- és magánklinikák hálózata lenne. A cél minden reformelképzelés szerint egy olyan vegyes tulajdonú egészségügyi rendszer megteremtése, amelyben érvényesülnek a piaci viszonyok, kialakul a versenyhelyzet, és funkcionál a szektorsemleges finanszírozás. Tudomásul kell azonban vennünk, hogy ma még igen-igen behatároltak a privatizáció „tiszta” formáinak a tényleges lehetőségei. Korlátokat emel például a befektetők részéről a tőkehiány, az igénybevevők részéről a csekély fizetőképes kereslet, továbbá az egészségbiztosítás jelenlegi helyzete is, amelyben egyelőre meghatározatlan az egyes egészségügyi szolgáltatások reális ára, és megoldatlan azok értéken való megtérítése. Az adott körülmények között tehát a privatizáció igazán járható útját többnyire csak az állami (önkormányzati) és a magánegészségügy sajátos szimbiózisa jelenti. Kérdésként merülhet fel persze, hogy érdemes-e akkor a tulajdonviszonyok átalakítását egyáltalán erőltetni. Úgy vélem, hogy a privatizáció elsődleges célja – a súlyos financiális gondokkal küzdő mai egészségügyben – a pluszforrásteremtés. Egy meglévő struktúra átalakítása mindig, mindenütt többletforrás-igénnyel jár. A csekély hatékonyságú jelenlegi rendszerben rejlő „tartalékok” csak előzetes befektetés árán tárhatók fel, csupán így mobilizálhatók. Ha tehát nem akarjuk látott szájjal, ölbe tett kézzel várni a sült galambot, akkor szükségünk van a magántőke részvételére, akkor utat kell nyitnunk a privatizáció olyan formáinak, amelyek itt és most, az adott lehetőségek mellett és korlátok között egyáltalán életképesek, megvalósíthatók. A döntést hozó önkormányzati szervezeteknek pedig éppen az a feladatuk, hogy egy-egy konkrét esetben különbséget tudjanak tenni a szimbiózis, illetve a parazitizmus között.

Vargha Márton – úgy tűnik – nehezményezi, hogy a Fővárosi Közgyűlés egészségügyi és sportbizottságának tagjai túlnyomórészt orvosok, vagyis nem betegek, hanem a szakma képviselői. Szerinte a „laicitás” lenne az egyik biztosítéka annak, hogy egy-egy szakmapolitikai kérdésben a lakosság érdekeit kifejező, új elképzelések szülessenek. Ha a dolog valóban így működne, akkor – attól tartok – az elmúlt kommunista rendszer a tapasztaltnál jóval sikeresebb lehetett volna, hiszen a döntéshozók – különösen a rezsim bizonyos periódusában – igazán nem voltak híján a laicitásnak. Pelikán elvtárs – a Tanú című klasszikus film főszereplője – például valóságos diadalra vezethette volna a „szocialista szellem vasútját”, és nem lett volna kicsi, világossárga, citromízű a ki kísérletezett magyar narancs sem.

A magam részéről hajlamos vagyok pozitívan értékelni azt, hogy a Fővárosi Közgyűlés egészségügyi és sportbizottságának tagjai – akik bár túlnyomórészt orvosok, kezdetben bizony nem sok szervezési, társadalom-egészségügyi ismerettel rendelkeztek – szemmel láthatóan a gyakorlatban sajátítják el, tanulják meg a szakmapolitikát.

Úgy vélem tehát, hogy az új elképzelések kialakítása, a szakmai jellegű döntés vagy állásfoglalás nem nélkülözheti a professzionális szintű felkészültséget. Ugyanakkor viszont a lakossági érdekek felett őrködő társadalmi ellenőrzésnek, a laikus kontrollnak is megvan a maga helye, létjogosultsága.

Amiben tökéletesen egyetértek a Kórház a törvény szélén című cikk szerzőjével, az az, hogy a magyar egészségügyben ma meglehetős zűrzavar uralkodik, és feltétlenül szükséges a kabát újragombolása, egy olyan reális, konkrét, logikus struktúraátalakítási program kidolgozása, amilyet jelenleg – sajnos – sem a Népjóléti Minisztérium vezetői, sem a kormánypártok, sem az ellenzékiek nem tudnak még felmutatni. Ez utóbbi alapkérdésekkel kapcsolatos álláspont részletes kifejtése azonban már bizonyára meghaladná e „visszabeszélés” kereteit.

Dr. Péteri Miklós

orvosigazgató-helyettes

Fővárosi Szent Imre Kórház

• Vita