Gergely András

Nyomtatóbarát változat

„Molnár Gusztáv nem a diplomácia rejtjeles nyelvén adja elő kormánya mondanivalóját” – olvashatjuk a Beszélő szerkesztőségi felvezetőjében a közép-európai régióról folytatott vita egyik cikkének élén. Mivel magam is vitatkozni kívánok Molnár Gusztávval egyben-másban, s külügyminisztériumi tisztviselő is vagyok, nem szeretném, ha most olyan kommentár születne, hogy nincs egységes magyar külpolitika. Nem tudom, hogy Molnár Gusztáv mitől képviselne „hivatalos” álláspontot – talán azért, mert a Dunatáj (újabban Közép-európai) Intézet munkatársa? Az ilyen „háttér”-intézetek éppen azért születtek, hogy a gondolatokat, nézeteket a hivatalosság gyanúja nélkül lehessen kifejezésre juttatni. Ezért hozták létre a Külügyi Intézetet mintegy két évtizede. Ez az intézet eddig a KM felügyelete alatt működött, mégis munkatársai nézeteinek az „átkosban” sem tulajdonítottak – sem belföldön, sem külföldön – hivatalosságot. Mostanra pedig az említett két intézet a Teleki Alapítvány tulajdonába került, tehát még inkább távol a kormányzattól. A műhelyében születő gondolatok persze egybeeshetnek akár a kormánypolitikával is, de úgy gondolom, a vitatott kérdések esetén ez még bizonyításra szorul.

És most a dologhoz. Távolabbról érdemes kezdeni a régiók-kultúrák-szintkülönbségek vitatását, mivel a nemzeti-nemzetiségi szempont a legjobb szándék esetén is elszínezi a képet, zavarja a tisztánlátást.

Hogy az iparosodás, a polgárosodás társadalmilag homogenizál, kiteljesíti a nemzetté válás évszázados folyamatait – közismert tény. Csakhogy soha nem válik uralkodó tendenciává! Magyarország például kis méretei dacára sem homogenizálódott iparszerkezetében, társadalmában. Szembeötlő Kelet- és Nyugat-Magyarország eltérő fejlettsége. Sőt, a különbség egyelőre csak nőni fog. Mindez komoly, országos politikai szembenállást nem eredményez Kelet és Nyugat magyarjai között. Ebéd utáni kedélyes csevegés témája ma már a nyugati-katolikus-labanc és a keleti-protestáns-kuruc magyarok különbözése. (Fő oka ennek Budapest túlsúlya, hiszen a lakosság ötöde a fővárosban él, negyede számítható a fővárosi agglomeráció egészéhez.) És kit zavar, ki látja az ország felbomlásának veszélyét abban, hogy a nyugati megyék csatlakoztak az Alpok–Adria-együttműködéshez?

De nézzük csak az olasz észak–dél-ellentétet! Nemzetiségi és felekezeti különbözés Itáliában nincsen. Ám a két országrész gazdasági-társadalmi szintkülönbsége – minden várakozás és kormányzati erőfeszítés ellenére – nem csökkent. És furcsa módon nem a Dél lázad az alárendelt szerep ellen, hanem Észak teremtett erős regionalista mozgalmat, a Lombard Ligát, amelynek jelentős térnyerése bizonyosan hozzájárult Olaszország mostani kormányozhatatlanságához. Egyesek nyíltan hangoztatják, hogy az olasz nemzet múlt századi fikció, soha nem valósult meg, s ebből le kellene vonni a megfelelő politikai következtetéseket; meg kell gyengíteni a központi államhatalmat, teret kell engedni a tartományok önzésén alapuló, a nemzeti jövedelem országos-nemzeti szinten történő egyenlősítő újraosztását elutasító politikának.

Mit szól az ilyen, Európa-szerte jelentkező áramlatokhoz a hagyományos, országos politika, mit szólnak a régi pártok? Németország, úgy tűnik, jó kereteket teremtett magának a tartományi rendszerrel, jogaik most sem csekélyek, és tovább bővíthetők. A kisebb országokat (Benelux vagy Dánia) nagy baj nem fenyegeti. Ám a centralizált nagyobb országok, mint Itália, Franciaország vagy a félig decentralizált Spanyolország komoly társadalmi kihívással lesznek kénytelenek szembenézni: az önállósodó régiók, néha nemzetiségi vagy történelmi háttérrel, néha anélkül, a nemzeti integrációt feleslegesnek, pontosabban túl erősnek tartják, s a régiók Európáját hirdetik, közvetlenül szeretnének részesedni az európai integrációból. (Határ menti régiók esetén átszelve az államhatárokat is.) Érdekes fejleményeknek nézhetünk elébe.

Európa keleti felén a fiatalabb nemzetállamok történelmi-táji széttagoltsága eleve jóval nagyobb. Erdély, Havasalföld és Moldva a hivatalos román állami felfogás szerint örök idők óta egységet alkot – a három országrész különbségei azonban önmagukért beszélnek. Csaknem bizonyos, hogy az eltérő történelmi feltételek folytán, legalábbis egyelőre, a szabad erők játékának engedelmeskedő (a gazdaságban: kapitalista, a politikában: liberális) fejlődés esetén e különbségek nőnének.

Amíg a nyugati politikát illetően, ahol jórészt (hál’ istennek nem kizárólag, mert az állam dolga, hogy kiegyenlítsen-korrigáljon) az erők szabad játéka érvényesül, csak érdeklődéssel várhatjuk a fejleményeket, addig a Kelet-Európában uralmon lévő politika alapkérdése: engedi-e egyáltalán az erők szabad játékát, amikor az az országrészék különbségeit fokozza, nyilvánvalóvá teszi?

Nos, Romániában az egész regionális kérdés tabutémának számít. Nem foglalkozik vele a társadalomtudomány, hallgat róla a politika. És a tényleges döntések sejtetni engedik: a féltett nemzetállam megőrzésének szándéka szoros állami felügyelet alatt fogja tartam a gazdaságot, integrációs ideológiákkal tartja egyben az országos politikai erőket. A „szeparatizmus” nemcsak azért szitokszó, mert a magyar kisebbség igényeit takarja, hanem a legszörnyűbb nemzetellenes bűnök egyike, amelyet egy román hazafi elkövethet, ha pl. fontosabbnak tartja Moldva, mint a bukaresti központ igényeit. Márpedig a legkisebb demokratikus igényű megmérettetés rögtön kirajzolja az ország valóságos társadalmi-politikai térképét. A legutóbbi romániai helyhatósági választások eredményei nem egy homogén nemzet létét bizonyítják, hiszen a Demokratikus Konvenció világosan ki-tapinthatóan azon a sávon aratott sikert, amelyen a Balt-Orient expressz útja vezet…

És még csak most érkeztünk el a jóval nagyobb kulturális különbségekhez és a nemzetiségi kérdésekhez. Nézzük Szerbiát. Tito kikanyarította belőle, s autonóm tartománnyá emelte a legszegényebb és a leggazdagabb részt: Koszovót és a Vajdaságot. A helyzet évtizedek alatt sem változott. Most az autonómia felszámolásával próbálják elérni az integrációt, a Vajdaság gleichschaltolását. Tehát ott is a nemzeti-etatista koncepció látszik felülkerekedni, amely nem kíván teret engedni az erők szabad játékának, vagyis a fejlődésnek.

Röviden: elvileg egyetértek Molnár Gusztávval abban, hogy bizonyos régiók gyorsabban zárkózhatnának fel Európához (ez csak a probléma más oldalról, az európai felzárkózás oldaláról történő megfogalmazása), de naivitásnak tartom, hogy e fejlődésnek a hatalom teret enged, s ezért a térségről alkotott képem jóval pesszimistább. A „nemzetállami” uralkodó rendszerek nem engedik, hogy a történelmi tendenciák, a „logikus” fejlődés érvényesüljön. Mert a nemzetiségi megoszlás, vagyis az a tény, hogy a nemzeti kisebbségek nem nagyjából egyenletesen oszlanak meg az ország területén, hanem a kedvezőbb lehetőségekkel rendelkező régiót lakják (NB. Szlovákiában is ez a helyzet!), sajnos csak erősíti a regionalizmus elleni, az időbeli fáziskésésből fakadóan még méltányolható patrióta ellenszenvet, s azt nacionalizmussá fokozza. „Ezek a… foglalják el legszebb földjeinket, városainkat, nem lehet hagyni, hogy maguk lépjenek, hogy lelépjenek – még a végén uralmuk alá hajtják, és magukkal viszik a tartományt!” A modern kelet-európai nacionalizmus érvrendszere így lesz hasonló a nagyváros-ellenesség vagy éppen az antiszemitizmus ideológiájához. És így lesz hatékony. Tömeges szavazótáborra törekvő politikai párt nem mondhat le róla.

A demokrácia (a jelzett feltételek megléte esetén) nacionalizmust gerjeszt. A vele szemben fellépő ellenzék realitás ugyan, de hatalomra jutásának esélyei vajmi csekélyek.

Kétségtelen, hogy valamiféle fejlődés megindul majd, s ebben a régióknak s a benne élő nemzetiségeknek, nem utolsósorban az ott élő magyarságnak, lehet némi szerepe. Itt a Németh László óta emlegetett „hídszerepnek” lehet némi realitása. Egy erős, gazdag, demokratikus, de katonailag gyenge Magyarország ugyancsak játszhat közvetítő szerepet – ennek megállapítása nem jelenti regionális hatalmi igény bejelentését vagy sovinizmust. Mégis túlzásnak tartom, hogy – ha csak szellemi értelemben is – „visszahódításról” beszéljünk, mint Molnár Gusztáv teszi. A spanyol reconquista, a móroktól történő „visszahódítás” idekölcsönzése nem szerencsés, mert a bizánci és a nyugati keresztény kultúrkör különbségei jelentősek ugyan, de nem oly összebékíthetetlenek, mint az iszlám és a nyugati világ értékei. (Nem is szólva a szó militarista-hatalmi töltetétől, amelyre egy vitapartnere joggal utalt.)

Félreértés ne essék: Románia és Szerbia el fog indulni az európai integráció útján – de mint egész ország. A jelenlegi Európa is államok, és nem régiók integrációjában gondolkodik. Régiók integrálásának egyelőre nincs kialakult mechanizmusa. S a rövid következtetés: a magyar külpolitikának egyengetnie kell ezen országok európai integrációját.

Eddigi fejtegetéseim nyomán úgy tűnhet, hogy azoknak az álláspontját osztom, akik szerint Szerbia és Románia (s persze az itt most nem említett Bulgária, Oroszország stb.) fejlődési különbsége csupán időbeli, s a regionalizmust elutasító nacionalizmusuk csupán a nemzeti fejlődés megkésettségéből fakad.

Megítélésem szerint a különbség nemcsak időbeli-fázisbeli, hanem strukturális. Ebben Molnár Gusztávval értek egyet. A citoyen öntudat Nyugaton is gazdasági háttere előtt, illetve azzal egy időben fejlődött. Nem várható, hogy a gazdasági fejlődés, illetve a perspektívák megnyitása azonnal magával hozza az állami-alattvalói érzület oszlását-foszlását. Ellenkezőleg, a bizánci hatásoknak kevésbé kitett népelemek (Oroszországban a Kaukázusból vagy a Keletről) lesznek az elsők, akik a gazdagodási, állam alóli emancipálódási lehetőségeket először megragadják, s egyelőre e folyamat erősíteni fogja az idegengyűlöletet, illetve azt az érzést, hogy a „nyugati” típusú fejlődés „idegen” a nemzettől – szemben a közép-európai régióval, ahol csak a nemzet veszélyeztetettsége fogalmazódott meg (kis népek esetén hajdan némi joggal). Az egész közép- és kelet-európai térséget tekintve tehát egyelőre újra fel fog erősödni a különbség a bizánci és a nyugati Európa között. Csakhogy ezt nem fogják fellazítani, szivacsossá, átjárhatóvá tenni a régiók, mint Molnár Gusztáv gondolja, hanem a strukturális-fejlődési határ élesen és mélyen az államhatárok mentén fog húzódni.

A magyar külpolitika kötelességévé tenni nem lehet, hogy egy mélyülő árkot betemessen. Ehhez nincsenek eszközei. A magyar külpolitika hidakat verhet az árok felett, lebonthatja a kerítést, átláthatóvá és átjárhatóvá teheti a régiót.

Molnár Gusztáv offenzív-liberális módon, a szabad piacgazdaság megnyitásával, a liberális, a regionalizmussal megbékélő jogállammal kívánja védeni a határokon túli magyarságot. Koncepciója logikus, igaz, de szerintem nem realizálható. Én egyelőre csak a defenzív-konzervatív módot tartom járhatónak: a jogok védelmét és bővítését, a kulturális támogatást, a nemzeti és európai figyelem felkeltését, a nemzetiségi létfeltételek biztosítását, a diszlokáció meggátlását, egy vajdasági csetnik „reconquista” megakadályozását.

• Vita