Skip to main content

A nacionalizmus megölte a nemzetet

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat


A „Két Szerbia” kifejezést először a szerb szociáldemokrata mozgalom vezetője, Dimitrije Tucovics használta 1910 decemberében a 12 000 belgrádi munkás tüntetését kommentálva. Van egy burzsoá és egy proletár Szerbia – mondotta –, ami azonban az elmaradott paraszti országban, amilyen a századelő Szerbiája volt, igencsak túlzásnak számított. Akkoriban éppen csak felsejleni látszott e két társadalmi érdek: teljes mértékben soha nem is fejlődött ki, és politikai síkon megfelelő módon nem fogalmazódott meg.

Idővel aztán a „Két Szerbia” kifejezés különböző előjeleket kapott. Egy olyan átpolitizált társadalomban, mint amilyen a szerb volt az egész huszadik század folyamán, ezek az előjelek elsősorban politikai jellegűek voltak. Az „egyik” és a „másik” Szerbia közötti látszólagos különbségek középpontjában mindig is a hatalomért folyó harc állt. Ezért a különbségek leggyakrabban egy drámai kérdésben kristályosodtak ki: ki kit győz le?

Létezik azonban Szerbiában egy mélyebb kettősség, régibb és jelentősebb a politikai előjelű „két Szerbia” kifejezésnél. Ez a szerves és egyetemes kettősség a XIX. század elején keletkezett, a szerb nép forradalma után a partriarchális közösség és a modern társadalom között szakadást előidéző összeütközés során. A szerb társadalom ugyan nem maradt immúnis a modernizációs folyamatokkal szemben, de hajlamos volt az újítások kihívására patriarchális választ adni. Ennek bizonyítására nem kell a régmúltba visszamenni. Elég visszaemlékezni arra, hogy csak az elmúlt ötven évben a szerb társadalomban, amely túlnyomórészt még agrárjellegű volt, és éppenhogy csak az első lépéseket tette meg az ipari civilizáció felé, a technokrata mentalitást tekintették a legnagyobb veszélynek; abban a szegény társadalomban, ahol a többség még meg volt fosztva az alapvető anyagi és kulturális javaktól, riadót fújtak a fogyasztói társadalom ellen; abban a társadalomban, amely állandóan a diktatúra és az anarchia között ingadozott, a liberális eszmék valósággal eretnekségnek számítottak.

Tudatosan vagy tudatlanságból figyelmen kívül hagyják, hogy itt már jóval a legutóbbi ötven év előtt létrejött egy ideológia, amely a nemzeti gazdaság elé helyezte a népjólétet, a termelés elé az elosztást, a szabadság elé az egyenlőséget.

Szerbia politikai történetében nincs olyan politikai párt, amely programcéljai közé ne vette volna be a politikai szabadságjogok jelszavát. Ugyanakkor nem létezik egyetlen olyan párt sem, amelynek a gazdasági modernizációra vonatkozó világos programja lenne, egy olyan párt, amely azért küzdene, hogy végre kitörhessünk a szegény társadalom bűvös köréből, amely nem teszi lehetővé a társadalmi rétegződést, mivel az a társadalmi ranglétra legalacsonyabb fokán hagyná a nemzet többségét.

Hogyan lehetne feloldani ezt az ellentmondást, amely Szerbia történetében szinte valamennyi politikai párt programjában kifejezésre jut? Miben rejlik a feltett kérdésre adandó válasz keresésének értelme a mai drámai pillanatban, a mai, soha nem tapasztalt kiúttalanságban? A háború elítélését magától értetődőnek tartom, ám ez nem elegendő. Vajon van-e valódi válaszunk a kérdésre, hogy valójában mi történt velünk? Készek vagyunk-e szembesülni az önmagunkról szóló igazsággal? És képesek vagyunk-e megtenni ezt csupán érzelmektől mentesen? Van-e bátorságunk ahhoz, hogy összehasonlítsuk magunkat a világgal, amelyben élünk?

Mint mindenütt, az államszocializmus nálunk is annak a széles körű társadalmi konszenzusnak köszönhetően létezhetett, amely az egzisztenciális minimum kielégítése által valósult meg. E konszenzus fenntartásának anyagi tartalékai kimerültek, ám ez nem tudatosul a tömegekben. Már a nyolcvanas évektől előre lehetett látni, hogy az államszocializmus országainak gazdasága össze fog omlani, s e ténynek valamennyi következménye jelentkezni fog társadalmi, külpolitikai és katonai téren egyaránt, de akkor már „késő lesz a demokráciával törődni”, mert „a gazdasági hanyatlás korszakainak jobban megfelel a diktatúra”. A tömegek számára a tény csak megvalósulásakor válik világossá; az elit ellenben kezdettől fogva tisztában van vele: a dolgok ilyen kimenetelében az elit vagy lelkesen részt vállal, vagy tekintet nélkül a fizetendő árra, szembeszáll a folyamattal, s megpróbálja megváltoztatni azt.

Ha elvetik a gazdasági és politikai reformokat, vajon mi másba torkollhatott volna az államszocializmus, ha nem a nacionalizmusba? A háború militarista és nacionalista szemfényvesztés, torz álarc, szükséges rögzítőpont, hogy megerősödjön a korporativizmus és az új totalitarizmus.

A társadalmi egyenlősdit, amely a hatalom támasza volt, felváltotta a nemzeti kollektivizmus, hogy a hatalom megtartható vagy éppen megszerezhető legyen. És itt megszűnik az említett szerves kettősség. Már nem vagyunk patriarchális társadalom, de elvetettük a modernizáció kihívását. Olyan társadalom vagyunk, amely egyelőre kiesett a fejlődésből, és egy ilyen társadalomnak a törvénytelenség a természetes állapota. Ez már több mint egy politika, egy rezsim, egy nacionalista agyrém veresége. Ez történelmi vereség. Ha van egy pont, amelyről mindezek után egyáltalán megindulhat a megújulás, akkor az a romokból való kikapaszkodás lesz, az europaizálódás azon részecskéi által, amelyeket Szerbia történelmének legutóbbi két évszázada során mégis magára szedett, és e törékeny, felfelé mutató vonal fájdalmas helyreállítását kell megkísérelni.

Nem a politikai elit semlegessége mellett emelek szót, hanem az új társadalmi stratégia mellett, amit semmi sem pótolhat, és amelynek létrehozásában az elitet senki nem helyettesítheti. Nem elég lerántani a leplet az államszocializmus és a nacionalizmus szimbiózisáról, hanem létre kell hozni a megfelelő alternatívát is: még ha formálisan nem is jelöljük a „másik Szerbia” névvel. És ennek meg kell valósulnia, már csupán a biológiai szükségszerűségből következően is. Mert a nacionalizmus térhódítása miatt veszélybe került a nemzet puszta fennmaradása is. A nacionalizmus már-már megölte a nemzetet.

(Fordította: Sokcsevits Dénes)






















Hivatkozott cikkek

Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon