Latinka Perovics

Nyomtatóbarát változat

A „Két Szerbia” kifejezést először a szerb szociáldemokrata mozgalom vezetője, Dimitrije Tucovics használta 1910 decemberében a 12 000 belgrádi munkás tüntetését kommentálva. Van egy burzsoá és egy proletár Szerbia – mondotta –, ami azonban az elmaradott paraszti országban, amilyen a századelő Szerbiája volt, igencsak túlzásnak számított. Akkoriban éppen csak felsejleni látszott e két társadalmi érdek: teljes mértékben soha nem is fejlődött ki, és politikai síkon megfelelő módon nem fogalmazódott meg.

Idővel aztán a „Két Szerbia” kifejezés különböző előjeleket kapott. Egy olyan átpolitizált társadalomban, mint amilyen a szerb volt az egész huszadik század folyamán, ezek az előjelek elsősorban politikai jellegűek voltak. Az „egyik” és a „másik” Szerbia közötti látszólagos különbségek középpontjában mindig is a hatalomért folyó harc állt. Ezért a különbségek leggyakrabban egy drámai kérdésben kristályosodtak ki: ki kit győz le?

Létezik azonban Szerbiában egy mélyebb kettősség, régibb és jelentősebb a politikai előjelű „két Szerbia” kifejezésnél. Ez a szerves és egyetemes kettősség a XIX. század elején keletkezett, a szerb nép forradalma után a partriarchális közösség és a modern társadalom között szakadást előidéző összeütközés során. A szerb társadalom ugyan nem maradt immúnis a modernizációs folyamatokkal szemben, de hajlamos volt az újítások kihívására patriarchális választ adni. Ennek bizonyítására nem kell a régmúltba visszamenni. Elég visszaemlékezni arra, hogy csak az elmúlt ötven évben a szerb társadalomban, amely túlnyomórészt még agrárjellegű volt, és éppenhogy csak az első lépéseket tette meg az ipari civilizáció felé, a technokrata mentalitást tekintették a legnagyobb veszélynek; abban a szegény társadalomban, ahol a többség még meg volt fosztva az alapvető anyagi és kulturális javaktól, riadót fújtak a fogyasztói társadalom ellen; abban a társadalomban, amely állandóan a diktatúra és az anarchia között ingadozott, a liberális eszmék valósággal eretnekségnek számítottak.

Tudatosan vagy tudatlanságból figyelmen kívül hagyják, hogy itt már jóval a legutóbbi ötven év előtt létrejött egy ideológia, amely a nemzeti gazdaság elé helyezte a népjólétet, a termelés elé az elosztást, a szabadság elé az egyenlőséget.

Szerbia politikai történetében nincs olyan politikai párt, amely programcéljai közé ne vette volna be a politikai szabadságjogok jelszavát. Ugyanakkor nem létezik egyetlen olyan párt sem, amelynek a gazdasági modernizációra vonatkozó világos programja lenne, egy olyan párt, amely azért küzdene, hogy végre kitörhessünk a szegény társadalom bűvös köréből, amely nem teszi lehetővé a társadalmi rétegződést, mivel az a társadalmi ranglétra legalacsonyabb fokán hagyná a nemzet többségét.

Hogyan lehetne feloldani ezt az ellentmondást, amely Szerbia történetében szinte valamennyi politikai párt programjában kifejezésre jut? Miben rejlik a feltett kérdésre adandó válasz keresésének értelme a mai drámai pillanatban, a mai, soha nem tapasztalt kiúttalanságban? A háború elítélését magától értetődőnek tartom, ám ez nem elegendő. Vajon van-e valódi válaszunk a kérdésre, hogy valójában mi történt velünk? Készek vagyunk-e szembesülni az önmagunkról szóló igazsággal? És képesek vagyunk-e megtenni ezt csupán érzelmektől mentesen? Van-e bátorságunk ahhoz, hogy összehasonlítsuk magunkat a világgal, amelyben élünk?

Mint mindenütt, az államszocializmus nálunk is annak a széles körű társadalmi konszenzusnak köszönhetően létezhetett, amely az egzisztenciális minimum kielégítése által valósult meg. E konszenzus fenntartásának anyagi tartalékai kimerültek, ám ez nem tudatosul a tömegekben. Már a nyolcvanas évektől előre lehetett látni, hogy az államszocializmus országainak gazdasága össze fog omlani, s e ténynek valamennyi következménye jelentkezni fog társadalmi, külpolitikai és katonai téren egyaránt, de akkor már „késő lesz a demokráciával törődni”, mert „a gazdasági hanyatlás korszakainak jobban megfelel a diktatúra”. A tömegek számára a tény csak megvalósulásakor válik világossá; az elit ellenben kezdettől fogva tisztában van vele: a dolgok ilyen kimenetelében az elit vagy lelkesen részt vállal, vagy tekintet nélkül a fizetendő árra, szembeszáll a folyamattal, s megpróbálja megváltoztatni azt.

Ha elvetik a gazdasági és politikai reformokat, vajon mi másba torkollhatott volna az államszocializmus, ha nem a nacionalizmusba? A háború militarista és nacionalista szemfényvesztés, torz álarc, szükséges rögzítőpont, hogy megerősödjön a korporativizmus és az új totalitarizmus.

A társadalmi egyenlősdit, amely a hatalom támasza volt, felváltotta a nemzeti kollektivizmus, hogy a hatalom megtartható vagy éppen megszerezhető legyen. És itt megszűnik az említett szerves kettősség. Már nem vagyunk patriarchális társadalom, de elvetettük a modernizáció kihívását. Olyan társadalom vagyunk, amely egyelőre kiesett a fejlődésből, és egy ilyen társadalomnak a törvénytelenség a természetes állapota. Ez már több mint egy politika, egy rezsim, egy nacionalista agyrém veresége. Ez történelmi vereség. Ha van egy pont, amelyről mindezek után egyáltalán megindulhat a megújulás, akkor az a romokból való kikapaszkodás lesz, az europaizálódás azon részecskéi által, amelyeket Szerbia történelmének legutóbbi két évszázada során mégis magára szedett, és e törékeny, felfelé mutató vonal fájdalmas helyreállítását kell megkísérelni.

Nem a politikai elit semlegessége mellett emelek szót, hanem az új társadalmi stratégia mellett, amit semmi sem pótolhat, és amelynek létrehozásában az elitet senki nem helyettesítheti. Nem elég lerántani a leplet az államszocializmus és a nacionalizmus szimbiózisáról, hanem létre kell hozni a megfelelő alternatívát is: még ha formálisan nem is jelöljük a „másik Szerbia” névvel. És ennek meg kell valósulnia, már csupán a biológiai szükségszerűségből következően is. Mert a nacionalizmus térhódítása miatt veszélybe került a nemzet puszta fennmaradása is. A nacionalizmus már-már megölte a nemzetet.

(Fordította: Sokcsevits Dénes)

• Külföld