Végel László

Nyomtatóbarát változat

Idestova egy hónapja tart Belgrádban az ellenzéki, liberális beállítottságú értelmiségiek nagy visszhangot kiváltó vitafóruma a „másik Szerbiáról”. A fórumot a Belgrádi Kör néven ismertté vált, számos írót, filozófust, szociológust, művészt, újságírót felölelő értelmiségi csoport szervezi, az elhangzottakat pedig a belgrádi Borba című független napilap közli. Jelképes, hogy a vitafórumra épp a belgrádi Egyetemi Művelődési Központban kerül sor, azon a helyen, amely a nyolcvanas évek derekán az 1968-as hagyományokat felvállaló, libertinus, autoriter szemlélettel szembeszálló baloldali értelmiség fellegvára volt. Itt kérték számon az emberi jogok maradéktalan érvényesítését, itt követelték a többpártrendszert, itt kapott helyet a jugoszláviai experimentális művészet vagy épp Ljubisa Risztics antikommunistának, szocialistaellenesnek, anarchistának nyilvánított színháza. Egy magyar vonatkozása is van az intézménynek: 1983-ban itt került volna sor az új (értsd: ellenzéki) magyar kultúra hetére, amit azonban a kiutazási engedélyek magyarországi megtagadása meghiúsított.

A „másik Szerbia” tehát szellemileg szerveződik: létezését ugyan természetesen tagadja az aktuálisan fennálló hatalom, nemzetáruló csoportocskákról, gyökértelen liberálisokról, kozmopolitákról, egyszóval nemzetárulókról beszél. Érdekes módon, a hatalom ebben közös nevezőre jut azokkal a jó szándékú külföldi megfigyelőkkel is, akik a pravoszláv tradíciókat emlegetve szintén kétségbe vonják a „másik Szerbia” lehetőségét. Szembetűnő, hogy a „másik Szerbia” gondolatrendszere még nem annyira a pártok programjaiban mutatkozik meg – amelyek ma még jórészt népnemzeti, populista politika bűvkörében mozognak –, hanem az értelmiségi körökben, a független vagy a liberális lapokban (a belgrádi Borbában, az ugyancsak belgrádi Vreme vagy az újvidéki Stav című politikai magazinokban), a vállalkozók vékony rétegében és – erre külön oda kell figyelni – a hétköznapi életben. A „másik Szerbia” fogalomkörébe tartozik ugyanis az a százezer (?) katonaszökevény is, akik külföldön találtak menedéket, ide tartoznak az itthon bujdosók is, akik immár nyílt színre lépnek, s a polgári engedetlenség eszközeivel élve el torlaszolják a forgalmas autóutakat, demonstrációkat szerveznek. Demonstrál a szerbiai fasizmus megjelenésére figyelmeztető ifjúság, demonstrálnak az anyák, akik követelik, hogy vonják vissza gyermekeiket a külföldi harcterekről. A „másik Szerbia” hatását mi sem bizonyítja jobban, mint a szövetségi hadügyminiszter 5-6 hónappal ezelőtti nyilatkozata, amely szerint a néphadsereg azért nem tud eredményeket felmutatni, mert nincs elég katonája.

Természetesen ezeket a jelenségeket nem szabad túlbecsülni, hisz a posztautoriter államokban majdnem mindenütt a populista hagyomány kerekedett felül, s nyilvánvaló, hogy Szerbiában is ez határozta meg a felülről irányított politikai átrendeződést. Sőt, itt az átrendeződés eltorzult, mert a szövetségi állam felbomlása olyan rejtett etnikai konfliktusokat vetett felszínre, amellyel könnyedén visszaélt a hatalom. A torzulást nyomatékosította a „jugoszláv út” sajátossága is, többek között az a tény, hogy a többpártrendszerre való áttérés nem a reformkommunizmus idején, hanem ennek bukása után következett be. A jugoszláv reformkommunizmus a hatvanas évek végén tetőzött, ám az európai politikai viszonyok nem kedveztek neki. A hetvenes évek elején megbukott.

Ezután Szerbiában két évtizeden át valóságos hajtóvadászatot rendeztek a reformkommunisták, a liberálisok, az anarcholiberálisok ellen, ami nemcsak a nacionalizmus számára nyitott teret, hanem a gazdasági, a politikai életben is felszámolta azokat a modernizációs vívmányokat, amelyeket az addigi „európai nyitottság” biztosított. Következett a modernizáció felszámolásának gazdasági követelményét elkendőző külföldi eladósodás, a szellemi depresszió, a nyolcvanas évek elején beköszöntő teljes gazdasági válság, a nacionalista ópium. A hetvenes évek elején történtek és a mai politikai események közötti összefüggésekre mutat rá, hogy Belgrádot a néphadsereg tankjai vették körül a ’68-as egyetemista megmozdulások idején, e tankok árnyékában lehetett elfojtani 1971-ben a horvát nemzeti mozgalmat, amely már akkor bejelentette „kiválási szándékát”. De a dokumentumok tanúsága szerint 1972-ben tábornoki hatalom biztosította a „liberálisok fővesztését”. A ma is meghatározó erejű antireformista, antiliberális, restaurációs hatalom a hetvenes évek elején a tamponországnak kijáró európai támogatással erősödött meg. A „másik Szerbia” gondolata tehát érthető okok miatt vajúdik ilyen keservesen, de az okok, az előzmények mellőzése vagy leegyszerűsítő kezelése csak kínosabbá teszi a vajúdást…

A Beszélő olvasóinak figyelmébe ajánlott írás szerzője, Latinka Perovics, a szerb refomkommunisták képviselője, a hatvanas évek végén a Szerbiai Kommunista Szövetség titkáraként az „európai és modern Szerbia” programját hirdette. 1972-ben leváltották, s száműzték a közéletből. Teljes elszigeteltségben élt, csak az utóbbi években publikált írásai tanúskodnak a reformkommunizmustól a baloldali színezetű szociálliberalizmusig megtett útról.

• Külföld