Skip to main content

Szent vagy profán háború?

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat


A zárt ajtók mögötti tárgyalások után lord Owen 25-én este szűkszavúan azt nyilatkozta, hogy a megbeszélések nem jártak sikerrel. Mégis Belgrádban töltötte az éjszakát, s szállodájában várta a boszniai szerb parlament szavazásának kimenetelét. Nem tudni, elalvás előtt a III. világháborúra gondolt-e, vagy csak egy tartós Duna menti etnikai torzsalkodásra.

Időközben elkezdődött a boszniai szerb parlament ülése, amelynek hangnemét egy tegnapi modern festő – átalakulása fontos adalék a kelet-közép-európai modernizmus történetéhez – adta meg. „Az embargó lehetővé teszi – mondotta –, hogy mi, szerbek természetes életmódot folytassunk, és így várjuk be az apokalipszist, amelyet a természet tektonikus elmozdulása idéz elő. Csak azok a népek maradnak fenn, amelyek felkészültek a túlélésre, tehát a szankcióknak köszönve alkalmazkodni tudunk a primitívebb életmódhoz.”

A parlamenti ülés a nacionalizmus hérosztrátoszi retorikájának szintjén létrejövő fantazmagorikus happeningre emlékeztetett. A nemzeti-történelmi, profetikus víziókat vallásos révület itatta át. Számos szónok hangsúlyozta, hogy a háborút csak isteni segédlettel lehet megnyerni, többé nem a győzelemről, hanem a vereségben kivívott becsületről van szó. A szent háború folytatására való felhívás a középkori haláltáncok hangulatát idézte fel.

A háború „szentjei” ezen az éjszakán kezdték elveszíteni romantikus csatájukat. A háborúnak most már profán vonatkozása kerül előtérbe.

Éjfél után Szlobodan Jovanovicsnak, Jugoszlávia külügyminiszterének különrepülőgépe landolt a bijeljinai mezőkön, s a parlamenti képviselőknek felolvasta Dobrica Csoszics, Jugoszlávia, valamint Szlobodan Milosevics, Szerbia, illetve Momir Bulatovics, Crna Gora köztársasági elnökének levelét, amelyben száraz, tárgyilagos hangon, pontokba foglalt érvekkel arra vették volna rá a szerb képviselőket, hogy fogadják el a békefeltételeket. A lavinát azonban azon az éjszakán már nem lehetett megállítani.

A csodálatos zűrzavar

A rádió és a televízió hétfőn kora reggel egyértelműen üdvözölte a békefeltételek elutasítását, de a nap folyamán színt váltott. Kora délelőtt az uralkodó párt fiatal szóvivője, Ivica Dacsics a párt nevében a békeokmány mellett tette le a voksát. Az újdonsült Balkán-szakértők elemzéseikben ajakbiggyesztéssel intézték el a váratlan fordulatot, mondván, hogy csak taktikáról van szó. Az aláírásból nem lesz semmi. Még az sem ingatta meg hitüket, hogy a köztelevízióban a „nép” egyszerű képviselői egyre erélyesebben követelték a boszniai szerb parlament döntésének megváltoztatását.

Egy héten át csodálatos zűrzavar uralkodott. A valóság több, egymás mellé helyezett posztmodern monitorra emlékeztetett, amelyek között megszűnt minden kapcsolat. Az égen harci repülőgépek húztak el, a szerb hadügyminiszter nyilatkozata szerint pedig „az utolsó csepp vérünkig küzdeni fogunk”. Habár az állami tévé – előreláthatóan – békülékeny hangot ütött meg, a „külpolitikai szakértők” nem akartak hinni neki, mert meg voltak róla győződve, hogy mindez propaganda, s nem számítottak arra, hogy van egy pont, amikor megszűnik a különbség a propaganda és a valóság között. Nem szabad megfeledkeznünk arról, hogy a délszláv „félháború” idestova két éve tart, ez az idő nemcsak mérhetetlen félelmet vagy agressziót szabadított fel, hanem valami másfajta retorikai szabályrendszert is létrehozott.

Mindössze egy hét múlva, május 2-án Karadzsics aláírta a béketervet, amit a világ gyanakvással és meglepetéssel fogadott. Az állami médiumok teljes erővel bizonygatják, hogy ez az igazi nemzeti érdek.

A „tiszta háború” küszöbén

A balkáni „piszkos háború” bizonyos értelemben új szakaszhoz közeledik. Paul Virilio meghatározásával élve a „tiszta háború” küszöbére érkezett. Ennek az átrendeződésnek a legfontosabb tényezője a televízió képernyője, amely bebizonyította, hogy nemcsak a rendszer megőrzésében játszik döntő szerepet, hanem élet és halál ura is lehet.

A Wance–Owen-féle terv elfogadása tehát csak részben magyarázható külpolitikai okokkal, vagyis a páratlanul magas hőfokú politikai nyomásgyakorlással. Az egyébként mindvégig tehetetlen eurobürokrácia a saját érdemének tudja be a békepapír aláírását. De ugyanezzel indokolja meg a fegyverletételt a szerb fél is. Ezekben az állításokban van némi igazság, főleg, ha tudjuk, hogy az eurobürokrácia akkor vált hatékonnyá, amikor Clinton bombáit is maga mögött érezte. Némileg többet nyomnak a latban a nem mindenkor tiszta külföldi gazdasági érdekek. Emlékezetes például, hogy számos nyugat-európai és amerikai cég a nyereség érdekében megszegte – és sértetlenül megúszta – a Jugoszláviára kiszabott szankciókat. (Nem véletlen például, hogy a szankciók legeredményesebben a kultúra területén működtek, ami nagy vérveszteséget jelentett a polgári ellenzék számára.) Ezenkívül a szomszédos országok, főképpen Görögország józan gazdasági érdekei is a tiltások lazítását diktálják.

De belpolitikailag sem magyarázható a békeokmány aláírása pusztán politikailag öncélú és romlott voluntarizmussal, a harci kedv lankadásával vagy valamiféle szerb ravaszsággal, miként ezt a felületes kommentátorok vélik. A nacionalizmus nem lesz kisebb, mint tegnap volt, csak a háború fog profanizálódni és fragmentalizálódni.

Ezt az is alátámasztja, miszerint az a politikai elit, amelyik a populista nemzeti mozgalomnak köszönheti hatalmát, a tartós háborús körülmények között nem alakíthat ki szilárd állami szerkezetet, folytonosan a hisztériába vezető politikai improvizációnak van kitéve, mivelhogy a populista mozgalom szüntelenül rombolja a működőképes államgépezetet. Milosevicsnek tehát mindenképpen érdeke rendezni a helyzetet, hogy megerősítse az államapparátust. A jugoszláv gazdasági élet a teljes csőd szélén áll. A befolyásos hadigazdagok érdekeit is veszélyeztetik a jelenlegi állapotok. A külföldre menekített „pacifista” (volt pártállami), tőkeerős réteg is igényli a jugoszláv piacot, mert csak ezen keresztül lesz képes felvenni a külföldi konkurenciaharcot. A kitelepültek tehát kereskedőként szeretnének visszatérni.

A közéletben máris tapasztalható hangulatváltás. Akik hallgattak, most hirtelen békepártiak lettek. A kaméleonok és bátrak száma megugrott. Sokan boldogan felsóhajtanak, végre bekövetkezett a nagy változás. Nem. Ettől még távol vagyunk, hiszen ehhez lényegesen nagyobb civilkurázsira lenne szükség. Ennek hiányát jelzi, hogy a háborútól nem érintett területeken is sokkal nagyobb volt a menekültek száma, mint azoké, akik a polgári pártokra szavaztak.

Addig is a szent és a profán háború hívei között folyik a küzdelem.

(Újvidék)


































Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon