Skip to main content

Újvidéki teraszok

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat
Peremvidéki feljegyzések


Újvidékre mégis belopakodott a nyár. A hangulat drámai, de itt legalább nem lövöldöznek. Az emberek a teraszokon üldögélve rezignáltan reggeli habos kávéjukat kevergetik, és a polgárháborúról vitatkoznak. Valóban, mikor kezdődött? – kérdezik döbbenten. Az egykori frakcióharcok részesei, nem kis kárörömmel, pontos dátumokat emlegetnek. Persze attól függően, ki és mikor vesztette el a hatalmát. A tárgyilagosabbak keserűen legyintenek: ők tudják, az előkészületek már nagyon régen megtörténtek.

Amikor még nem lövöldöztek, egy újságíró az Eckhart gyűrűje című regényemmel kapcsolatosan megkérdezte: mire gondoltam, amikor a permanens polgárháborúról írtam. Úgy gondoltam, hogy valójában akkor kezdődött, amikor a polgárokat megfosztották a szemük világától, s arra kényszerítették őket, hogy ne azt lássák, ami a szemük előtt volt. De mi lesz akkor, ha az ember visszanyeri a látását? Amikor az ember a vakságból gyógyul, akkor csak félig lát, a féligazságok kábítják el.

A Duna mentén tankok és harckocsik vonulnak fel. A polgárháborús világban Újvidék lassan ébredezik és – fél. A magánvállalkozóknak köszönve egyre-másra nyílnak a kis kávézók, néhány asztalt és széket tesznek ki; egyelőre jórészt ebben ismerhető fel az egypártrendszer vége. De vajon olyan gyorsan bekövetkezett-e ez, amint az első napokban reméltük? Nehezen szabadulunk a régi életünktől, az egypártrendszer agressziójától, megnevezhetetlen görcseitől. Mindkettő bennünk pusztít; mindannyiunkat megfertőztek a komisszárkorszak vírusai. Az egykori funkcionáriusok köpenyegéből kibújt neofita antikommunisták most is terjesztik őket. Az egykori fizetett újvidéki pártkomisszár nagy hangon ostromolja a bolsevizmust. Modena utcai pártházban végzett rituáljaira gondolok. A hetvenes években nem akadt valamirevaló komisszár, aki ne követelte volna a „differenciációt”, s addig „differenciáltak”, amíg a leghűbb tanítványok őket is „kidifferenciálták”. A küszöbön hangoskodó legújabbak pedig ugyanezt szándékozzák tenni.

A megfélemlített, a vakságból gyógyuló többség megtagadta a múltját, és nem látja a jövőjét. A kétségbeesetteket könnyen rá lehet vezetni, hogy meghúzzák a ravaszt. A tizenévesek tüntetnek és fegyvereket követelnek, az anyák pedig a kaszárnyákból szabadítanák ki őket.

Siralmasan zárul egy siralmas korszak, de a finálét ironikus, frivol hangulat övezi. A teraszokon vicceket mesélnek a pár évvel ezelőtt még karizmatikus népvezérekről, az újságokban pedig olyan szatirikus sztrippek jelennek meg a legtekintélyesebb politikusokról, amilyeneket egy évtizeddel ezelőtt még a vidéki párttitkárokról sem lehetett volna közzétenni. Akkoriban pitiáner dolgok miatt börtönözték be az embert. A városban rend uralkodott, reggelente a városi pártvezetőség végrehajtó titkárainak asztalán hevert a belügyi jelentés arról, hogy ki és mit mondott előző este a városban. Sokan visszasírják azt a tekintélyuralmú rendszert, amikor minden bacilus be volt fagyasztva a párt nagy frizsidereiben. De be lehet-e fagyasztani a történelmet? A régi módszerek újra ide vezetnének. Most szabadabb, de vészjóslóbb a balkáni világ, amely felszippantotta Újvidéket, ezt a csendes közép-európai városkát, amely ösztönösen az ellenzékiségre törekszik, de a több évtizedes ájultságból felébredve még nem tudja pontosan, hogy milyenre. Egy kozmopolita védőszerrel beoltott liberalizmusról álmodik-e a városom? Vagy pedig a rezignált többség elfogadja a jelenleginél is erőteljesebb nemzeti populizmust? Mialatt a „szubjektív erők” a liberalistákra, az anarchistákra és a demokratákra vadásztak, kipusztultak a civil társadalmi mozgalmak zsenge csírái. Az állampárt védőszárnyai alatt kialakult nemzeti gyűlölet befolyása nagy, a liberális esélyek kicsik. Ez a hagyomány egyébként is hiányzik az egész Kelet-Közép-Európában, ahol még mindig nemzeti hősök kellenek.

Akik nem akarnak hősök lenni, azok rezignáltan kevergetik a teraszokon a habos kávét. Újvidék nehezen viseli el a megszervezett káoszt. Az emberek nemcsak kiábrándultak, hanem fáradtak is. De szemmel láthatóan ébredezik egy másféle, apokrif hagyomány is. Az utcákon napról napra újabb zöldségárusbódék, fából épített vegyeskereskedések tűnnek fel. A divatbutikokban szép fiatal lányok mosolyognak, olasz zoknikat, francia piperecikkeket árulnak. Az általános szorongásban a magánkezdeményezés is neurotikus. De ennek ellenére, az új tulajdonosok főleg latin betűkkel írják ki a cégtáblákat, a bizonytalan újvidéki polgáriasodó réteg saját hagyományaira kacsint vissza. Az ősök Bécsben, Pesten és Triesztben üzleteltek, s amikor hazajöttek, alapvető nemzeti kulturális intézményeket hoztak létre.

A kis kávézók, a teraszok hivalkodnak legkevésbé a hivatalosan kodifikált archaikus ikonográfiával. A gazda nyugatias nevet ad az üzletének, és eszpresszókávét szolgál fel. Az itallapot böngészve arra is gondolhatok, egy firenzei teraszon üldögélek. A tárgyak, a dolgok világa Európát idézi meg, az érzelmek pedig a múltat. Amikor ropognak a fegyverek, ezek a teraszok valamiféle (csalóka?) oázist jelképeznek a vészjósló nyáréjszakákban. Újvidéken esténként pezseg az élet. Az asztal mellett ül az első posztkommunista nemzedék, majdnem a lehetetlennel szembesülve: apokalipszisban tanul egy egészen új nyelvet.

Az újvidéki éjszakákban a hárs édeskés és a vér nehéz illata keveredik össze. Olvasmányaim szerint a középkor hevesen lüktető életében a vér és a rózsák szagát egy lélegzetvételre szívták be. A sztrippek és az amerikai kalandfilmek, a szubkultúra, a nemzeti mitologémák, a komisszárreferátumok, az elfuserált iskolareform, a punk, a katonai behívó, a xenofóbia és az Európa-nosztalgia politikai elképzelései között morzsolódó fiatalok szabadsága talán nem lesz annyira romboló, mint amilyen a mi félelmünk volt. Az újvidéki hársfák védik őket. Dacból frivol és heves az élet. Remélem.

(Újvidék)


















Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon