Skip to main content

A történelem kivételezettjei

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat


Svájc ünnepel. Augusztus elsején a Rütli mezejére sereglett az ország színe-java, hogy megemlékezzék a legendás esküről: a három őskanton 1291-és szövetkezéséről. Az állam kezdetének tekintett esemény (avagy mítosz) óta eltelt 700 évre elégedetten nézhet vissza a helvét állampolgár, aki a jubileumi évben még csúcstartó is: amióta Szaddám Huszein lelökte Kuvaitot az emelvényről, Svájcban a legmagasabb az egy főre eső évi átlagjövedelem.

De a svájciak boldogsága mégsem felhőtlen: újságjaik tanúsága szerint identitási válságban szenvednek. A piros betűs jubileumi év, amely szembesíti őket szerencsés – és önérdemüktől egyáltalán nem függetlenül – sikeres történelmükkel, egyúttal választásra is kényszeríti őket. Mitévők legyenek? Mi folytatódjék: a gazdagság vagy a nevezetes svájci különút? A két dolog idáig összefért, sőt egymást erősítette: most azonban szembekerül egymással. Prózaibban fogalmazva, el kell dönteniük, akarnak-e csatlakozni az Európai Közösséghez, amellyel kereskedelmük 57 százalékát bonyolítják le. Ha nem csatlakoznak, veszély fenyegeti a gazdagságot; félő, hogy megtorpan a termelékenység több mint másfél évszázada folytonos – és nagymérvű – növekedése, ami a hasznos nyersanyagok, a bő termést adó földek hiánya ellenére is meghozta a nagy jólétet.

Az Európai Közösséghez való csatlakozást természetesen főleg azok akarják, akiknek közvetlen érdekeik fűződnek hozzá. A svájci székhelyű multinacionális vállalatok, amelyeknek csupán másod- vagy harmadrendűen fontos a hazai piac meg a nemzetközi klientélát kiszolgáló nagy pénzintézetek. De a politikusok és az értelmiségiek zöme is kívánatosnak tartja a csatlakozást. Sőt, szerintük a csatlakozási dilemmától függetlenül is változásra érett a helyzet. Egész Európára érvényes, de Svájcra különösen, hogy az új évezred küszöbén a nemzeti állam a nagy problémák megoldásához túl kicsi, a kis problémákéhoz túl nagy. A fejlődés – így mondják – a kontinentális és egyidejűleg a regionális dimenzió irányába mutat.

Ünneplés és búcsú?

S ha így van, akkor méltán van melankolikus felhangja a Svájc 700 éves fennállását ünneplő beszédeknek és írásoknak. Akkor a jubileum többé-kevésbé búcsú; elköszönés azoktól az eszményektől, szokásoktól, intézményektől, amelyek a szándék, belátás – és nem szerves fejlődés, kulturális azonosság – alapján létrejött nemzet tagjainak az összetartozás élményét adják.

A rütli eskütől és Tell Vilmos legendájától kezdve a történet végig arról szól, hogy nemcsak bércei és járhatatlan útjai védték Svájcot a hódítóktól. Szabad emberek közösségei – amelyeknek önrendelkezési jogát a közakarat teszi erőssé – szövetkeztek otthonaik védelmére. A fegyverrel védendő függetlenség eszméje hamarosan kiegészült a semlegesség koncepciójával; az elhatározással, hogy a véd- és dacszövetséget kötő kantonok nem avatkoznak más országok ügyeibe. A XIX. század hajnalán pedig, amikor Európában létrejöttek a centralizált államok, és az államnyelv maga alá gyűrte a helyi nyelveket, nyelvjárásokat, Svájc kitartott a régi szokásnál: a központ azon a nyelven fordult a polgárokhoz, amelyet azok egymás között beszélnek. Így maradt ez 1848 után is, amikor a szövetségi állam államszövetséggé alakult. Nem lett egy hivatalos nyelv; a német, a francia, az olasz, a rétoromán egyaránt hivatalos nyelv maradt. A múlt század végén pedig megtörtént a kiegyezés a radikális-liberális többség és a katolikus-konzervatív kisebbség között.

A centralizmust és föderalizmust egyensúlyban tartó állam arculatán az összes vonások kirajzolódtak. Megvalósult a kettős szuverenitás elve: a polgárok egyaránt kötődtek a huszonhat kanton egyikéhez és az államhoz, amelynek Bern a fővárosa. Az iskolák, kórházak, bíróságok, börtönök, kantonális intézmények, a posta az állam fennhatósága alatt áll. Megszilárdult a négy nyelvcsoportra, két nagy felekezetre (protestánsra és katolikusra), három fő pártra (szabadelvűekre, szociáldemokratákra, kereszténydemokratákra) épülő egyensúly, s ennek szilárd tartópillére a kötelező, demokratikus, világi népiskola.

Kiszállás a történelemből

Az állam élén a kollektív testület, a héttagú szövetségi tanács áll, soraikból kerül ki a rotációs alapon kijelölt s egy évre megbízott személy, aki az államfő protokolláris feladatait ellátja. A szövetségi tanács tagjai egyben a miniszterek is, az egyes tárcák birtokosai. Flavio Cotti, a jelenlegi államfő, főleg belügyminiszter, de hozzá tartoznak a szociális és egészségi ügyek is. Koller, a tavalyi elnök egyben igazságügy-miniszter.

A héttagú tanács tagjai közül hárman a francia és az olasz Svájc képviselői: a német nyelvű többség kívánatosnak tartja, hogy a lakosság huszonnégy százalékát kitevő latin kisebbség számarányán felül legyen képviselve. E politikusok nevét egyébként nem szokás megjegyezni, bár benne vannak a telefonkönyvben. Svájc voltaképpen már akkor, amikor elhatározta, hogy nem üti az orrát idegen ügyekbe és semleges lesz, „kiszállt a történelemből”. Kis túlzással azt lehet mondani, nincs külpolitikája, csak külgazdasági politikája.

Kevéssé érdekesek a svájci politikusok. De nemcsak azért, mert a politikacsináláshoz az olajozottan működő praktikus országban nincs szükség nagy zajra. Azért is, mert a közvetlen demokrácia – Svájc egyik nagy történelmi hagyománya – átvette a kormánytól és a parlamenttől a terhek felét. A helyi, kantonális vagy országos népszavazásokon dől el a problémák nagy része. És amikor a lakosság épp nem óhajtja, hogy megkérdezzék, akkor is elbizonytalanítja a cselekvési szándékot, kompromisszumkeresésre ösztönzi az illetékeseket, hogy a dologból végül még népszavazás lehet. Az érem egyik oldala: a népfelség példaszerű érvényesülése. A másik oldala: az óvatos és lassú ügyintézés, a politikusok visszahőkölése a távlatoktól.

A nemzeti szuverenitás egy részét – mind jobban növekvő részét – magához vonó brüsszeli bürokrácia és a direkt demokrácia kínálta lehetőségeket végsőkig kikóstoló svájci rendszer bajosan hozható összhangba. Ez a fő akadály az Európai Közösséghez való svájci csatlakozás útjában. A semlegesség (és éppúgy a fegyveres önvédelem) koncepciója kevesebb fejtörést okoz: a nacionalista beállítottság hangsúlyos volt a II. világháború alatt és után, de fokozatosan elenyészett, s szinte teljesen kiment a divatból, amióta a Nyugat megnyerte a hidegháborút.

A gondolkodó elmék úgy látják, hogy a gyorsuló haladás az egységesen békés elvek alapján berendezkedő liberális és mindjobban összefonódó Európa irányába, szétzilálja a közösségi szellemet. A tapasztalatok azt mutatják, hogy terjed az individualizmus; a köz háttérbe szorul az egyén mögött. A stabil jólét és az emelkedő kulturális színvonal közepette új szempontok kerülnek előtérbe. Főleg a környezetvédelem; ez részfeladatból a személyes lét és a gazdasági termelés minden fázisában figyelmet kívánó szemponttá lép elő. És részben ugyancsak kapcsolatban a környezet védésével – nő a jelentősége a harmadik világgal összekötő viszonylatoknak: erősödik a hajlandóság az igazságosabb és végső soron mindkét oldal számára előnyösebb kapcsolatok kialakítására.

Helvécia, amely irigyei szerint a történelem kivételezettje, valószínűleg már nem sokáig lehet kivétel. Előbb-utóbb dönteni kell, s aligha kétséges, hogy – népszavazás ide vagy oda – belátják: a háborúktól megkímélt Svájc és a készülő nyugat-európai berendezkedés között inkább formaiak, és nem lényegiek a különbségek. Sőt, egyesek úgy gondolják: a toleráns és gazdag Svájc valójában az integráció modellje.

Evvel kapcsolatban két vélemény; két, látszólag egymással feleselő vélemény. De ha jobban belegondolunk, talán nem is annyira ellentmondóak.

Az egyik Genscher gratulációja a 70. évforduló alkalmából. „Az ízig-vérig demokratikus Svájc követendő például szolgálhat a szabad és egyesült Európa architektúrájához.”

A másik megállapítás Dürenmatt-tól származik, s az európai integrációról szól, „amelyben Svájc úgy fog feloldódni, mint kockacukor a pohár vízben”.


































Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon