Vajna János

Nyomtatóbarát változat

Töprengő hangulat

Az egyesülési folyamatot lezáró történelmi aktus előtt összeolvadtak a nyugati és a keleti országrész azonos szemléletű pártjai, s kongresszusaik egyben a december 2-ára kiírt első össznémet választás nyitányául szolgáltak. Utoljára a CDU két ága egyesült; ünnepelve Kohlt, aki nyomban fölismerte a német menekülők kiengedéséről hozott magyar döntésből fakadó lehetőségeket, és a lényeges vonatkozások legtöbbjét illetően gyorsan, határozottan cselekedve, politikusból nagy formátumú államférfivá nőtt. Ő a CDU kancellárjelöltje, és ellenfelei által is méltányolt teljesítménye alapján minden bizonnyal az új Németország első kancellárja.

Az egyesülés megünneplése ugyancsak az előzetes tervek szerint történt. Megkondultak a harangok, káprázatos volt a tűzijáték, folyt a pezsgő, folyt a sör. De a lelkesedés nem volt akkora, mint az egyesülésbe torkolló forradalom nagy pillanataiban. Mint amikor megszülettek a mindent eldöntő jelszavak: „Mi vagyunk a nép.” És alig néhány héttel később: „Egy nép vagyunk.” Visszafogott volt a hangulat, „reflektív”, „meditatív” – állítja az International Herald Tribune. Egész pontos akarván lenni, leírja németül is: „nachdenklich.” Azaz töprengő, elgondolkodó.

Mivégre a töprengés? Az egyesülést továbbra is az egyedül üdvözítő megoldásnak tartják a keletnémetek, de csalódottak, mert az üdvözülés várat magára. „A gazdasági válság az egyetlen veszély, amitől a németek félnek” – írja a Frankfurter Allgemeine Zeitung. „Lafontaine intelmére, hogy az egyesülés túl sokba kerül, a kancellár avval az ígérettel válaszol, hogy sokaknak jobban fog menni, de rosszabbul senkinek sem. A németek, hasonlóan a másik veszteshez, a japánokhoz, ugyancsak a gazdaságot állították politikájuk középpontjába. A régi kérdésre: mi előbbrevaló, a bel- vagy a külpolitika, nyugodtan legyinthetünk: valójában senki sem vitatja a gazdaságpolitika primátusát.”

Az élet azonban máris megcáfolta a fogadkozást, hogy az egyesülés senkinek sem teszi rosszabbá a helyzetét. A keletnémetek már nem hiszik, hogy a nyugatnémet márka magával hozza a nyugatnémet életszínvonalat. Már kiderült, hogy nem lesz semmi az 1990-re ígért 500 ezer új munkahelyből, viszont hiú remény, hogy a nyugati konkurencia rohama ellenében talpon tudnak maradni a gyöngélkedő keletnémet vállalatok mindaddig, amíg a középosztály avagy a külső tőke alapította új ipari és szolgáltató cégek felszívják a fölössé váló munkaerőt. 1991-ben 1,8 millió teljes és ugyanennyi részleges munkaerővel számolnak – írja a Die Zeit, amely kifejti, hogy: „Hausmann gazdaságügyi miniszter azt várta, hogy újból megtörténik a csoda, akárcsak Erhard idejében. De – ellentétben az önbizalommal megáldott, szívesen versengő, materialista nyugatnémetekkel – a keletnémetekből kiveszett a kezdeményezés, őket a rendőrállam konformizmusra, az államtól való függésre kondicionálta.”

A hamburgi lap ismerteti a számítást, amely szerint Németország nyugati felén évi 3 százalékkal nő a reáljövedelem, a keleti felében évi 6 százalék lesz az átlagos reálnövekedés. Ha így lesz, tíz év múlva a nyugatnémet jövedelmi szint kétharmadát sikerül elérni az egykori NDK lakóinak. Természetesen – teszi hozzá az újság – „a nyugatnémet támogatás jóvoltából a hajdani szocialista országok közül a volt NDK-nak vannak a legjobb esélyei a fejlődésre”.

A sors a németeket is humánus, művelt, a nemzetet integrálni akaró, jóindulatú, optimista, szeretetnek és tiszteletnek örvendő köztársasági elnökkel áldotta meg. A CDU soraiból kikerülő Richard Weizsäckerrel, az egyesülési ünnepség fő szónokával. Az ő beszédének is a töprengés volt a fő ismérve. Németország megosztottsága nem annyira a győztesek akaratának, inkább viszályának köszönhető. „De ne keressünk kibúvót. Senki sem felejtheti el, hogy a Hitler vezette Németország által kezdett háború nélkül soha nem következik be a fölosztás.” A határokért évszázadokon át erőszakhoz folyamodtak, és végtelenül sok vért ontottak. Mondhatatlanul nehéz volt a kikényszerített lemondás a haza egy részéről. De – hangoztatta az elnök – a viszály a határokért teljesen értelmét vesztette. Annál égőbb a kívánság, hogy szétválasztó tulajdonságuktól megfosszuk őket. Legyen minden határ híd a szomszédhoz. „A nyugati demokrácia alapjait a francia forradalom gondolatai s az amerikai és az angol alkotmány fejlődése teremtették meg.” Viszont „Németország belső elrendezésére és Európában elfoglalt helyére vonatkozóan mindig újrakezdődött valamiféle harmadik út romantikus keresése. Ezek illúziónak bizonyultak.”

Mögöttes gondolatok

A külvilág szinte egyöntetűen gratulált az egyesüléshez, de a hivatalos gratulációk soraiból szinte mindenkor kikandikálnak a mögöttes gondolatok, az üdvözlőszavakból a jó fül kihallja a töprengést. Egyesek attól félnek, hogy a viszonyok romlása esetén újjáélednek a régi reflexek, és a végletességre hajlamos németek ismét egy diktátor karjába vetik magukat. Genscher külügyminiszter, aki érti és megérti a külföldi hangulathullámokat, fontosnak tartja, hogy szinte minden beszédében kiemelje: a németek nem akarják letagadni a múltat. Erről szólva a köztársasági elnök azt mondta beszédében, hogy a „felelősségteljes emlékezés a múltra nélkülözhetetlen erőt ad a jövő érdekét szolgáló felszabaduláshoz”.

A töprengések másik vonulata avval függ össze, hogy az új Németország túl erős lesz gazdaságilag, politikailag, s felborítja az országok, hatalmak közötti egyensúlyt. Thatchert nemcsak a nyugat-európai integráció szándékának lassítása vezeti, amikor nyájasságával elárasztja az egykori szocialista országokat, s az amerikai partoktól Vlagyivosztokig terjedő Európáról ejt szíves szavakat, hanem az aggodalom is. Ez az aggodalom Németország geopolitikai helyzetének változásával függ össze, avval, hogy a keleti tömbbel határos országból Európa közepén elterülő hatalommá lett.

Az International Herald Tribune idézett helyzetmagyarázata azt kérdi: mi a biztosíték, hogy a németek négy év múlva, ha az orosz csapatok kivonulása befejeződik, akarni fogják, hogy az amerikaiak maradjanak. Az amerikai lapban, amelynek szerzői újra és újra összeráncolják homlokukat, ha gondolataik Kohl és Gorbacsov sztavropoli – állítólag nem minden részletében ismert – megállapodásai körül tévelyegnek, gyakorta találgatják, nem támad-e kedve az egyesült Németországnak fölújítani a hagyományos közép-európai szerepvállalást, nem akar-e lassan és óvatosan Nyugat helyett Kelet felé fordulni. Ennek még jó oldala is volna, mert a Szovjetunió, Lengyelország és más kelet-európai országok destabilizálódása ugyanolyan fenyegető lehet, amilyen a szovjet hadsereg volt a hidegháború szakaszában. Az érem másik oldala, hogy az Európát kicsibe vevő németek Japánnal fognak versengeni a hagyományos élettér kifejlesztésében való elsőbbségért, különösen, ha Gorbacsov, vagy utóda – lásd: a Kurili-szigetek visszaadásáról terjengő híreket – tudatosan versenyezteti a két gazdasági óriást.

Ugyanaz – felőlünk nézve

Új bekezdésbe fogok, pedig lehet, hogy ugyanarról a témáról írok, midőn szóvá teszem, hogy a nyugatnémet kancellár az utóbbi időben ismételten és feltűnő határozottsággal szögezi le, hogy sokáig nem szabad fölvenni új tagokat az Európai Közösségbe. Azt mondja: majd az évezred végén. Begombolkozását általában avval hozzák összefüggésbe, hogy – Thatcherrel ellentétben – fontosabbnak tartja az integráció elmélyítését, mint kibővítését. De talán másról is szó van. És ez a más mintha nem nagyon térne el a fönt említett élettér-koncepciótól.

E gyanúsításra – ami nem áradóan jóindulatú – azért merek vetemedni, mert sorra jönnek a jelentések, amelyek azt rebesgetik, hogy az Európai Közösség továbbfejlesztésével kapcsolatos optimizmust rosszkedvű legyintés váltotta fel. Egyre többen kételkednek benne, hogy a forgatókönyvhöz igazodva, a kitűzött időben meghozzák a következő esedékes intézkedést, megteremtik a közös európai pénzt. Pöhl, a Bundesbank nélkülözhetetlen elnöke és Waigel, a Bundesrepublik szakmailag igencsak nélkülözhető, de a koalíciós arányok miatt mégsem meneszthető pénzügyminisztere szerint erre még nem érett az idő. Figyelembe véve az EK-országok eltérő inflációs rátáit, a művelet csak a jelenleg jó és erős márka – a leendő valutaunió tartópillére – lerontását eredményezné. De a rossznyelvek azt mondják, annyi pénze még a német kormánynak sincs, hogy egyszerre finanszírozza a keletnémet gazdaság talpra állítását, Gorbacsov pozíciójának nem kis költséget igénylő aládúcolását, és a továbblépést az Európai Egyesült Államok irányába. S arról még vita folyik, hogy az utóbbi kettő közül melyiké legyen az elsőbbség. Ebbe a vitába óhajt beleszólni Mitterrand, midőn – messzebbre menve minden eddigi tervnél – javasolja, hogy hozzák létre Nyugat-Európa „nemzetek fölötti gazdasági kormányát”. És bele akar szólni Thatcher is, aki annyi és makacs húzódozás után mindenkit meglepve közölte: belépteti országát a nyugat-európai valutarendszerbe. De hamarosan üt az igazság órája. Decemberben az Európai Közösség két csúcsértekezletet tart. A gazdasági és a politikai együttműködés továbbfejlesztéséről tanácskozik.

Ne kacérkodjunk a kínálkozó lehetőségekkel – hangoztatja egy ismert német történész. Véleménye szerint a legfőbb nemzeti érdek, hogy Németországot szövetségesei megbízható partnernek tartsák. Az egyesülés megváltotta a németeket a hidegháború okozta fronthelyzetből. Félő, hogy az európai közép helyzetébe visszakerülve „ismét áldozatul eshetnek e helyzet geopolitikai csábításainak, a hintapolitika, a hegemóniára törekvés, a befelé fordulás” kísértésének. Ennek mind politikai, mind erkölcsi szempontból ellen kell állni. Megbízható szövetségesnek lenni – ez legyen a német kül- és katonapolitika alfája és ómegája.

• Külföld